Lucas aznap délkörül szállt le a repülőről. Mély levegőt vett és maga után húzva a bőröndjét elindult kifelé. A reptéren egy fiatal lány várt rá Lucas Sullivan feliratú táblával. Sötét bőre volt, göndör, fekete haja rövidre volt nyírva. A lány odament hozzá, amint felfedezte az összezavarodott Lucast, és azonnal kezet nyújtott.

- Szia! Krystina vagyok.

- Szia! Én meg Lucas.

- Hát reméltem! – Nevetett a lány. – Én vagyok a „mentorod". Tudom, hülye elnevezés, de ez van. Induljunk el, út közben mindent elmondok!

A lány átvette Lucas hátizsákját és elindultak.

- Szóval a gimi szomszédos a kolikkal. Az egyik oldalán van a fiúkoli, a másikon a lány. Én a portán túlra nem mehetek, szóval ott majd átadlak Mr.Liebertnek, ő felkísér a szobádba. Ma még nincs semmi kötelezettséged, nézz körül, ismerkedj meg a skacokkal. Biztos lehetsz benne, hogy nagyon kedvesek lesznek. Holnap délelőtt körbe vezetnélek a suliban, elég nehéz tájékozódni, úgyhogy jobb, ha mindent megmutatok. Aztán délután sulis progi, a diri minden héten egyszer csinál egy ilyet, bejelenti az infókat, néha kitalál valami idétlen játékot, de amúgy poén szokott lenni. Közötte szétnézhetnénk a városban, legalább a teret szeretném megmutatni neked, ott éljük az életünket. Aztán este kimegyünk a bandával a pályára, ha gondolod, jöhetsz. Kis beavatási rítus. Apropó. Íme, a sulibirtok.

Lucas és Krystina besétáltak egy nagy fekete vaskapunk, ami egy tágas, kövezett előkertbe vezette őket. A kis tér négyzetalakú volt, három oldalát egy-egy épület szegélyezte, a negyediket a kerítés. A középső volt a legmagasabb, ezzel együtt karcsú kis épület volt. A nagy ajtó sötét volt, a hozzá vezető lépcső fehér kőből készült, de az egészet tégla fedte. A jobb és baloldalán két kisebb épület állt, ugyanolyan külsővel. A tér közepén állt egy szökőkút, ahol pedig összeértek az épületek, volt egy-egy kapu.

- Az épületek jobbról balra: lánykoli, suli és fiúkoli. A gimi mögött van a tornacsarnok, a földszintjén a menza, hátul pedig az udvar. Akkor holnap?

- Huh... Várj ez így egyszerre sok volt. Most akkor... Mikor hova?

- Holnap reggel kilenckor a fiúkoli portáján találkozzunk. A többit én tudom. Jah, és ha kellek, itt elérsz.

Krystina egy cetlit nyomott Lucas kezébe egy rakás elérhetőséggel, és el is tűnt. Lucas egyedül maradt a koli előtt. Nem volt más választása, bement. Az előtérből azonnal fel lehetett menni a lépcsőkön, volt egy rakás fotel, meg kanapé, és baloldalon egy íróasztal, mögötte egy idős, bajuszos férfival.

- Jónapot. Én Lucas Sullivan vagyok, Mr.Liebertet keresem.

- Megtaláltad, fiam! Te pedig biztos az új srác vagy. Én a nevelő. Legalábbis az egyik. Gyere fiam! Menjünk is fel.

A nevelő csillogó szemmel fogadta Lucast, és felkísérte a harmadik emeletre. A lépcsőről egy folyosóra mentek, ami keresztülvezetett az egész épületen hosszában.

- Erről a folyosóról jutsz be a szobákba. Egy emeleten nyolc szoba van, négy-négy a folyosó mindkét oldalán, plusz egy társalgó per minikonyha a végében, illetve a mosdó és a fürdő is ott van. A szobák négy-hat ágyasak, te egy hatosba fogsz kerülni. Itt is van. – Mr.Liebert az utolsó baloldali ajtó előtt, a 304-es számú előtt állt meg, és egy kulcsot nyomott a srác kezébe. – Hétkor vacsora a menzán. Amúgy a teljes nevem Stanly Liebert. De a srácok csak Mr.Lee-nek hívnak.

Lucast magára hagyta a nevelő, ő pedig lelki energiát gyűjtött a belépéshez. Megfogta a kilincset és benyitott. A szoba tágas volt. Három falához hozzá volt tolva egy-egy emeleteságy, és két szekrény. Egyedül az ajtóval szemközti falon szakadt meg a szekrény-ágy-szekrény sorozat, mivel ott az ágy, és a szekrények között volt egy-egy keskeny és magas ablak. A szoba közepén összetolva voltak az íróasztalok, pontosan hat, ebből ötön stócokban álltak a tankönyvek és a füzetek. A szobában három srác volt, akik azonnal felfigyeltek Lucas érkezésére.

- Megjött az új srác! – Lucasnak még köszönni sem volt ideje, az egyik lakó már előtte is állt, kézfogásra emelt tenyérrel. – Cameron Ray vagyok!

- Én Lucas Sullivan.

- Az lesz a te ágyad. – Cameron az ablakok közötti ágy alsó felére mutatott. – Én alszom fölötted. Mellette jobbra a te szekrényed, gondolom az üres íróasztalt nem nehéz megtalálni. Elhoztuk neked a könyvtárból a könyveidet, az asztalod fiókjában vannak.

- Köszönöm szépen!

- Nincs mit. – Lucas letette a bőröndjét a szekrény elé és a többi sráchoz fordult, és kezet fogott velük.

- Edward Spencer, haveroknak Ed vagy Eddy.

- Én André Coleman vagyok. Egy gyors kis GYIK: igen, francia név, nem, én nem vagyok francia, igen, biztos kanadai vagyok.

- Lucas Sullivan. Nem úgy volt, hogy hatan vagyunk?

- Az ikrek a dirinél vannak.

- Ikrek? De király. Még sosem ismertem ikreket.

- Azért ne légy ennyire lelkes. Négyesikrek. Két fiú, két lány. És iszonyú sznobok. – Válaszolt André.

- Joey és Cory azon az ágyon vannak. – Mutatott Ed a szoba baloldali falán lévő ágyra. – Zoey és Rory meg a lánykoleszban.

- Rorynak hívják a lányt?

- Ugye? Mindegy, inkább ne nagyon próbálkozz náluk barátsággal, mert nagyon bunkók. Mind zenélnek, együtt kitesznek egy kisebb komolyzenekart.

- De ne vedd a szívedre, Taylorék már csak ilyenek. De a lányok dögösek! – Ed oldalba vágta Andrét, majd ment tovább a hülyéskedés.

Lucas azonnal otthon érezte magát, a szobatársai nagyon jó fejek voltak. Lucas a vacsora előtti beszélgetés folyamán figyelte meg őket jobban külsőleg. André magas srác volt, fekete haja és sápadt bőre volt. Cameron vékony volt, világosbarna hajjal, és iszonyú hosszú szempillákkal. Ed Andrénál, sőt Cameronnál is jóval alacsonyabb volt, de hosszú barna haja, napsütötte bőre és sugárzó kék szeme miatt hármuk között neki volt a legnagyobb sikere a lányoknál. Az ikrek külseje átlagos volt. Nem voltak magasak, de alacsonyak sem, barna hajuk és szemük volt, szemüvegük és átlagos testfelépítésük. Nem szóltak a többiekhez, eléggé kivágták magukat a beszélgetésből. Lassan sötétedni kezdett, és a három srác Lucassal az oldalukon elindultak a menzára. Lucasnak ez volt az első benyomása az iskoláról. Ahogy beléptek az ajtón, a nagy aula fogadta őket. A volt az egész közepén. Az iskola földszintje fölé öt emelet is magasodott, de ebből nem lehetett látni semmit. Az aulában volt az ebédlő. A nagy teremben voltak hosszúkás, négyzetalakú és köralakú asztalok is. André vezetésével bementek egy nyitott ajtón a konyhára, ahol már sorakoztak a diákok. Beálltak a sorba és várakoztak, mikor egy ismerős arc bukkant fel, néhány új alakkal az oldalán.

- Hey, Lucas! Mi újság? – Kérdezte Krystina.

- Semmi különös. Összehaverkodtam a szobatársaimmal.

- Kivétel gondolok Taylorék, de azt ne vedd a szívedre.

- Igen, ezt már mondták.

- Mindegy. Amúgy ők itt Anne-Marie, és Hera, a szobatársaim.

- Szia! – Mondta Hera, Anne-Marie csak integetett.

A két lány nagyon különböző volt. Anne-Marienek szürke szeme és szőke haja volt, bordóra festett véggel, magasabb és izmosabb volt, nagy vállal. Ezzel szemben Hera pedig kicsi és vékony volt, fekete hajjal, barna szemmel és orrpiercinggel. Egy hosszú asztalhoz ültek le heten, és végig Lucast faggatták. Utána mindenki elvonult aludni. Egyedül Lucas nem tudott aludni. Nyitott szemmel bámulta Cameron ágyának alját. Felállt és odament inkább az ablakhoz. A holdat nézte, és a csillagokat. Bambulás közben visszaemlékezett az otthonára. Markra, McKansyre, a barátaira. Még a kóborkutyára is, aki minden nap elkísérte iskolába, ott megvárta, aztán hazakísérte. És a lányra. A szőke lányra, aki olyan, mint ő. Akit látott álmában. Akinek ugyanolyan ködös a múltja, mint neki. Elővette a telefonját és elkezdte beírni az elérhetőségeket, amiket Krystinától kapott. Az igazgató telefonszáma, Mr.Lee-é, az ofié, a nevelőké, a portásoké és Krystináé. Azután a facebookot nyitotta meg, hogy bejelölje a lányt, de nem az ő nevét pötyögte be. A-L-E-X... Alex Williams.

*

*

*

- Látod! Mondtam, hogy itt lesznek.

- Akkora idióta vagy, Jess! Éjfél múlt, te ütődött, és kint járkálsz az utcán.

- Nem az utcán vagyok. De pont jó a kilátás.

Jessica este tizenegy óta ült a képregénybolttal szembeni épület tetején, és kismillió képet lőtt, amikor négy alak bement a Comic Cornerbe. Azóta ül a tetőn, várva hogy kijöjjenek, hátha sikerül összedobnia egy érdekes sztorit, unalmában hívta fel az egyik barátját.

- Képzeld láttam Pókembert és a Póklányt is. McKansy Sullivannel mentek be az SCC-be. És volt velük egy másik srác, ismerős az arca, de... Szerintem Dan Stark, de nem úgy volt, hogy ő meghalt?

- De igen, Jessica, Daniel Stark halott. Én viszont még mindig nem tudom, hogy honnan tudtad, hogy ott lesznek.

- Régóta követem őket, a Hírharsona pókfotóinak fele az enyém, megvannak az eszközeim. Kaptam egy tippet egy haveromtól. És nem, nem McKansy volt. Ki nem állhat.

Eközben odalent a négy fiatal lefagyott egy pillanatra. A liftajtó nyikorogva kinyílt. Az addigi út ismert volt és sima, de ki tudja, mi várhatott rájuk az ajtón túl. A zseblámpák bekapcsolásakor felvillanó fénycsóvák visszaverődtek a poros fém lift falairól, odabent a folyosóval ellentétben sötét volt. Társai Alexre néztek. Ő lépett be először. Ahogy bevonult a négy fiatal, a lift egy kicsit megsüllyedt a súly alatt. Alex megnyomta az egyetlen gombot, mire az ajtó bezárult. Elveszett a kintről beáradó sárga lámpafény, már csak a zseblámpák fehér fénye világított. A lift egy nagy rántással elindult lefelé, hatalmas zakatolással, és fémzajjal kísérve. Dan, Peter és McKansy meginogott, alig tudtak megmaradni a lábukon. Alexnek viszont ismerős volt az élmény. Biztosan állt a lift közepén, amíg társai az egyensúlyukkal küzdöttek. A lift percekig ment lefelé, majd olyan hirtelen állt meg, hogy Alexen kívül mindenkit a földre kényszerített. Dan és Peter azonnal felálltak, és felsegítették McKansyt. Leporolták magukat, és várták, hogy kinyíljon az ajtó. Izgatottan, mégis remegve gondolkodtak, hogy mi lesz mögötte. Ahogy az ajtó kinyílt, a zseblámpák bevilágították a szobát. Hatalmas irodaszerű helyiségbe léptek be. A padló laminálva volt, a falon félig faborítás, a másik felén pedig bordó tapéta. A nagy teremben két sor íróasztal volt, centi vastag porréteggel. Szembe velük egy ajtó nélküli folyosó nyílt, körbe pedig üvegesajtók. A fény megcsillant a kilincseken, és az ajtók üvegén. Alex elővett egyet, a Furytól kapott papírok közül, és leterítette az egyik asztalra. A kék lapon fehér vonalak kígyóztak, amik alaprajzot alkottak.

- Itt vagyunk most. – Alex az első, szabályos négyzet alakú helységre mutatott, aminek vastagabb volt a körvonala, mint a többinek. A vastag vonalak folytatódtak a hosszú folyosó körül, ami a végén kettéágazott. A többi helység körvonala vékony volt, de nem csak a fehér csíkok fedték a papírt. Egy vörös filccel rajzolt vonal is éktelenkedett a lapon. A jelenlegi tartózkodási helyüktől húzódott végig a folyosón, és a legvégén balra kanyarodott. A vonal végén egy nyíl volt, a folyosó bal szakaszára mutatva. – És erre kell mennünk.

- Biztos? – Kérdezett vissza McKansy.

Alex bólintott, összehajtotta az alaprajzot és nagy léptekkel indult a csoport elején a folyosóra. Mindenki rettegve ment utána, végül is egy elhagyatott helyen voltak. Ki tudja, mi fogadhatja őket, de Alex magabiztosan ment előre. Nem is gondolt bele abba, hogy talán veszélyes is lehet. Elmentek egy tucat ajtó mellett, mire a folyosó végére értek. Az utolsó ajtó balra, egy hatalmas, sötét nyílászáró volt, sárga kilinccsel, az ajtóra pedig egy rövid sor volt írva:

- Árnyék szektor... - Alex suttogva olvasta fel az arany betűket, de persze mindenki hallotta.

- Menj! – Mondta Peter.

Alex be is nyitott, és bár volt egy kis nehézsége a beakadt ajtóval, egy mozdulattal később már a szektor folyosóján álltak. A folyosó két oldalán már ritkábban sorakoztak az ajtók, de ami először feltűnt Alexnek, az a velük szemben, a folyosó végén csillogó fémajtó volt, ami egy lift ajtajához hasonlított. Azt választotta elsőnek. Az ajtó mellett számlap volt, de az első kód nem nyitotta ki. Alex megpróbálta erővel kinyitni a két szárnyat, de nem sikerült.

- Itt kell lennie valahol.

- Mit keresünk? – Kérdezte Peter.

- Először is egy biztosítékot, vagy egy energiacellát, hogy legyen áramunk.

- És utána? – Folytatta Dan.

- Azt nem tudom. Fiúk, ti vizsgáljátok át a jobb oldalt, miénk a bal.

Alex nem szólt többet, elindult McKansyvel az első ajtóhoz és benyitott. Körbevilágított, átvizsgálta a sarkokat, a plafont és az ottmaradt dolgokat.

- Nem gondolod, hogy valamivel óvatosabbnak kéne lennünk? – Kérdezte a lány.

- Miért? Csak nem félsz?

- Csak azt mondom, hogy ez egy ismeretlen hely.

Találat híján Alex tovább ment a következő terembe, majd a következőbe, McKansy pedig folyamatosan sopánkodva követte. Persze Alex nem hallgatott rá, sőt, nem is figyelt oda.

- Szóval csak arra akartam felhívni a figyelmedet, hogy nem tudhatod, mi van itt, úgyhogy lehetnél kicsit óvatosabb.

Ahogy McKansy befejezte, a szobában hirtelen felkapcsolódtak a lámpák. Mindent elárasztott a sárgás fény, ami megcsillant a linóleumon. A lány hirtelen elhallgatott, és mindketten körbe néztek. A terem nagy volt, fémlapok fedték a falát. Alex visszanézett a nyitott ajtóra, amin ott volt a „kiképzőterem" felirat. A név illett a berendezésre. Voltak bent súlyok, kondigépek, bokszzsákok és az egész közepén egy küzdőtér. Alex beljebb lépett, és belenézett a falon lévő tükörbe. Közelebb lépett és letörölte a tükörképét homályosító port, és a saját szemébe nézett.

- A fiúk megtalálták a biztosítékot. – Szakította ki McKansy Alexet a gondolkodásból.

- Akkor keressük meg őket.

Alex és McKansy csatlakozott a fiúkhoz a folyosón. Peter épp a plafonon guggolt, és bütykölgette a sarokban lévő fémdobozt.

- Nyertünk! – Mondta Dan. – És megvan a labor is. – Dan az egyik ajtóra mutatott, amire Howard Stark nevét írták. – Ott lesz, amit keresünk. Akármi is az.

Alex bólintott. Dannek igaza volt, Fury feljegyzéseiben is ottvolt hogy Stark laborjában lesz a gép, ami segít. Benyitottak, és felkapcsolták a lámpát. A szoba hatalmas volt, és mindenhol lepedőkkel fedett, vagy épp bedobozolt kütyük pihentek. A szoba falai előtt polcok sorakoztak, és három ajtó is nyílt a bejáraton kívül. A négyből hárman elindultak keresni a gépet, McKansy az ajtóban maradt. Sorra leplezték le a gépeket. Ilyen sugár, olyan eszköz, a teremben rengetek hasznos és idétlen gép is volt.

- Asszem megvan! – Mondta Peter. A fiú előtti eszköz leginkább egy fogorvosi székhez hasonlított, a háttámlája mögött hatalmas kezelőpanellel.

Dan lépett a panelhez, bekapcsolta a gépet és célirányosan kezdte nyomogatni a gombokat.

- Egy kis átprogramozásra szorul, de nem egy bonyolult cucc.

- Honnan értesz hozzá? – Kérdezte Peter.

- Megtanultam. Mondjuk inkább úgy, hogy megtanítottak.

- É-én is értek hozzá. – Mondta Peter kicsit féltékenyen.

- Akkor segíts.

Peter csatlakozott Danhez, és bütykölni kezdték a gépet.

- Most mit is csinálunk pontosan? – Kérdezte McKansy.

- Ez a gép visszaadja Alex emlékeit. Ha ez megvan, remélhetőleg már mindent tudni fogunk. – Válaszolt Peter. Nem sokkal később el is készültek.

- Azt írja, hogy helyezzük be a kapszulát. – Mondta Dan.

Alex közelebb lépett. A táskájából kivette a kék folyadékkal teli kis üvegcsét és átadta Peternek. A fiú a helyére tette az üveget, mire felvillant egy kék lámpa. Alex levette a maszkját és közelebb lépett. Beült a székbe, mire hirtelen fém pántok záródtak a csuklói és a bokái köré, és egy sisakszerű eszköz ereszkedett a fejére. A sisak eltakarta a szeme egy részét. Hirtelen félelem fogta el, de a gépet már nem lehetett leállítani. Az üvegből kiürült a folyadék, és a sisak körül futó csőbe áramlott. A szeme előtt fények villantak fel, amik elvakították őt, és elektromos zaj kezdett morajlani mögötte. Alex hirtelen egy tű szúrását érezte a nyaka hátuljában, ami elvezetve a folyadékot a csőből, a testébe fecskendezte. Ez még tűrhető fájdalmat okozott, a lány felszisszent. A tű kihúzódott a nyakából, és a panelen világítani kezdett egy „start" feliratú gomb.

- Mehet? – Kérdezte Dan.

Alex szó nélkül bólintott, Daniel pedig megnyomta a gombot. Abban a pillanatban Alex egész testében elektrosokkszerű kín terjedt el. Az izmai megfeszültek, a szíve gyorsabban vert, a kezét pedig ökölbe szorította. Minden egyes porcikájában érezte a sajgó, szúró érzést, ami fájdalmas kiáltásra késztette. Amint Peter meghallotta Alex hangját, odalépett és megfogta a kezét. Az sem érdekelte, hogy a lány olyan erősen szorította az ujjait hogy majdnem eltörtek. Alex fejében hirtelen képek suhantak át. Egy egész élet pergett le a szeme előtt, mintha gyorsított módban lepörgették volna előtte élete filmjét. Az elektrosokkos fájdalom eltörpült a kín mellett, amit a fejében érzett. A szemei megteltek könnyekkel, az orra pedig vérezni kezdett. Hirtelen a gép leállt. Alex még érezte a tagjaiban áramló elektromosságot, amik miatt néha összerándultak az izmai, érezte a fejfájást, és a gyengeséget. A szék függőlegesbe emelkedett, kilökve magából a lányt, aki erőtlenségében térdre rogyott. Peter azonnal mellette termett, de nem tudta mihez kéne kezdenie.

- Alex! Jól vagy? – Kérdezte.

Alex összegörnyedve sírt a fájdalomtól. Képek, arcok, helyek, jelenetek játszódtak le a fejében a múltjából. Látta Peggyt, Howardot, Mr. és Mrs.Jarvist, Becát, Dave-et, Trist, még a Viperát és a lányait is. De akit a legtöbbet látott, az egy szőke, hozzá hasonló fiú volt.

- Mayday... Mayday, Rogers... Alexandra Peggy Rogers... 1946. június 7. - Motyogta Alex.

- Mit mondott? – Kérdezett vissza McKansy.

- A nevem. – Mondta Alex valamivel hangosabban. – Alexandra Peggy Rogers. Margaret Carter és Steven Rogers fiatalabbik gyermeke vagyok. És a bátyám... Az ikerbátyám. Lucas Buckannan Rogers. – Alex felnézett McKansy kíváncsi szemére. – Ő az...

*

*

*

Sok időbe telt, hogy Alex megnyugodjon, és feldolgozza az információkat, de közel két órával a gép használatbavétele után, a lány már mosolyogva mesélt a gyerekkoráról, a csapat pedig izgatottan fedezte fel a bázist. Egyedül McKansy ment vissza a felszínre, mivel neki másnap dolgoznia kellett. Alex nosztalgiázott, bejárva az egész bázist, Daniel kíváncsian kutatott nagyapja cuccai között, Peter pedig egy aktát olvasott, amiben Alex, Lucas és az Árnyék osztag egész élete le volt írva, a születésétől, a jegyein keresztül, személyes információkig. Mind a laborban voltak. Dan és Peter elmerültek egy-egy érdekes részletben, Alex viszont a labor egy belső részegében volt.

- Azta! Ez komoly? Ilyen fiatalon bevetésekre jártál? – Kérdezte Peter.

- Igen. – Kiáltott ki Alex, a félig nyitva hagyott ajtó mögül.

- Durva... Azért nem semmi, elég király lehetett a gyerekko... rod. – Peter szava elakadt, amikor Alex kilépett. – Azta...!

Alexen addig a Póklány szerkó volt, ám akkor már a fekete egyenruháját viselte. A ruha testhezálló volt, Alex nem tudta semmi eddig tapasztalt ruhához hasonlítani az anyagát. Teljesen zárt volt, az alsó és a felső része is egyben volt, a hátán lévő cipzárt lehúzva tudta felvenni. Az alja rövid volt, nagyjából, mint egy átlagos short amit hordani szokott. A felső részének nem volt ujja, mégis az egész vállát fedte a pánt. A karját alkarvédő és ujjatlan kesztyű fedte, vékony géz réteggel alatta. A térdét szintén géz védte, a sípcsontját pedig magasszárú bakancs. Az egyenruhához tartoztak még pisztolytokok, és különböző pántok. Két combtok csatlakozott az övén lévő ezüst csathoz, egy-egy szíjjal a nadrágjuk pereme alatt, ami körbe ölelve a combjait, plusz biztosítékot adott a tokoknak. Ezen kívül még két pánt tartozott a kiegészítőkhöz. Egy, ami Alex melle alatt ment körbe a testén, és egy, ami keresztbe futott a vállán, és csatlakozott az első szíjhoz. Mindkettő végighúzódott a hátán is, Alex különösebb feladatot nem látott a létükben, de a hátán lévő szakaszon talált egy mágneses részt, így arra a következtetésre jutott, hogy valaminek a tárolására alkalmas. Volt még két pánt a felkarján, és persze Steve barna bőr pisztolytokja, amit Alex a fölső pántokhoz csatolt hozzá. Ahogy kilépett, kihúzta magát, és büszke mosoly ült az arcára. Peter végigmérte a lányt, a ruhája minden egyes részletét, a mellkasán lévő szimbólumot is, ami szárnyas csillagot formált.

- Howard készítette. 16 éves korunkban kaptuk volna meg. Remélem, nem sértem meg Howard szellemét ezzel az egy évvel. – Nevetett Alex.

- Büszke lenne rád. És a szüleid is. – Alex hirtelen könnyes szemekkel Peter nyakába ugrott és szorosan átölelte. Lelki támasz kellett neki, de inkább csak nem akarta, hogy sírni lássa.

- Úgy hiányoznak! Nem hiszem el hogy halottak. Anya... Mr. és Mrs.Jarvis... Howard... Mindenki halott.

- De apád még él.

- Igen... - Nevetett fel Alex. – Mindenkim meghalt, ő meg feltámadt. És biztos vagyok benne, hogy azt sem tudja, hogy létezem.

- Akkor talán itt az ideje elmondani neki.

- Annyira félek.

- Nem kell.

- De igen! Mi lesz, ha nem kedvel? Ha nem is akar majd látni, vagy el sem hiszi, hogy az apám?

- Alex nyugi! Steven Rogers egy talpig becsületes ember. Nem fog elküldeni.

- Remélem...

Olyan hamar szaladt el az idő, hogy a trió nem is vette észre, hogy ott töltötték az egész éjszakát. Alex áttúrta a holmijait és össze is szedett pár dolgot, amit magával vitt, köztük ruhákat, fegyvereket, fényképeket, és természetesen az aktát. Könnyes búcsút vett a régi otthonától, és ismét a felszín felé tartottak. Amikor kinyílt az ajtó, és visszatértek a képregényboltba, abban már boldogan járkáltak a vásárlók. Igazából nem tűnt fel nekik a jelenlétük, azt hitték, hogy valami jelmezes reklám.

- Akkor itt elválnak útjaink... - Mondta Dan. – Legalábbis egy időre.

- Máris hazamész?

- Muszáj. Még meglátogatom az öregem, de a délutáni géppel vissza is megyek.

- Hol is van az a vissza, pontosan? – Kérdezte Peter.

- Wakandában. Apropó Öcsipók, nem dumálhatnánk négyszemközt? – Dan Alexre nézett, aki egy szemforgatás után felpattant a röpdeszkára.

- Nehogy könnyekkel járjon a búcsú. Majd gyere fel hozzám, Póki. Szia Dan, majd írj. – Mondta, és elrepült.

- Na mizu? – Kérdezte Peter.

- Csak... Bár nem ismerem olyan nagyon, de Alex sokat jelent nekem. Vigyázz rá, jó. Megpróbálom kideríteni, hol van Steve, de neki kell beszélnie vele.

- És Lucas?

- Az is a ti dolgotok lesz, azt sem tudom kiről beszéltek.

- Megpróbálom felkészíteni.

- Erősebb, mint hinnéd. – A két srác Alex távolodó alakja felé fordult, és összefont karral folytatták. - Nem tudom mi lesz vele, most hogy visszaadtam az emlékezetét.

- Azért én is segítettem. És nem mellesleg, én találtam meg a gépet, és a biztosítékot is.

- Hát azért, én régebb óta ismerem, de nem verseny.

- Hát azért, nekem meg a barátnőm, de persze nem verseny.

*

*

*

Egy valaki volt, aki tudta, hogy ez nem csak promóció. Jessica az egész estét a tetőn töltötte, csakis arra a pillanatra várva. Készített jó pár képet a három visszatérő alakról, és kisebb szívrohamot kapott, amikor meglátta Alexet. Otthon újra pörgette a képeit, és már nem is kellett kávé hogy újra ébernek érezze magát. Próbálta keresni a kifogásokat, de nem tudott jó okot mondani. Bement Pókember, egy barnahajú srác és Póklán, és kijött Pókember, a barnahajú srác és Alex, valami SHIELD ügynöknek, vagy katonának öltözve.

- Ezt nem adhatom oda Jamiesonnak...