Alex hosszú, üres álomból ébredt. A nagy sötétségből kiszakadva elkezdte érzékelni a világot. Érezte a meleget, ami a mellette ropogó kandallóból áradt, a hideg szellőt, ami a nyitott ablakon áramlott be, és érezte a puha szőrmetakarót, amin feküdt. Ahogy kinyitotta a szemét, a tűzből áradó meleg fény elvakította. Lassan kitisztult a látása. A szobában minden fából volt. A falak, a padló, és a bútorok. Egyedül a kandalló volt kőből. Alex megjegyezte magában, hogy ő ebben a házban nem merne tüzet gyújtani, majd elhatározta, hogy becsukja az ablakot, aminek a hűvös szellője miatt libabőrös volt a karja. Az ablak közvetlenül vele szemben volt, a szoba másik felében, nem tűnt nehéznek a manőver, de a lány lábai nem mozdultak. Nem csak a lábai, de a karja, és a teste többi része sem engedelmeskedett. Nem működtek az izmai, és a torkán egy hang sem jött ki. Alex pánikolni kezdett. Próbált mozogni, vagy segítséget hívni, de csak vergődött, mint egy partra vetett hal.

- Nyugi! Nincs semmi baj, már biztonságban vagy! – Alex a hang hallatára még jobban megrémült, főleg hogy nem látta kitől származik. – Ne mozogj. – Az alak közelebb lépett, és már Alex számára is láthatóvá vált a hosszú, csuklyás ruhát viselő lány körvonala. – Hagyd, hogy hasson az ellenszer. – A lány egy hideg folyadékot permetezett Alexre. Ahogy a permet leszállt, és a levegő kitisztult, a lány elvette a kendőjét az arca elől és a csuklyát a fejéről. Alex megnyugodott, felismerte megmentője arcát, és különös, rózsaszín haját. – Csak pár perc és újra tudsz majd mozogni.

Alex beletörődött tehetetlenségébe, és próbált megbarátkozni a helyzettel. Zavarában nézelődni kezdett. Nézett a konyhaként szolgáló pultokra, a kandalló felé, és az ezer polcra a fal mentén. De a tekintete egyre csak az ablakon ragadt. A libegő függöny néha látni engedte a külvilágot. Néhány helyen szűrődött csak át a holdfény a falombok között, amik körbe vették a házat. Scarlet látta, hogy Alexet zavarta a nyitott ablak, és lekövetkeztette, hogy fázik, mert vele ellentétben, aki hosszú és meleg ruhában volt, a szőke lány a keveset fedő egyenruhájában volt.

- Tudod, apám mindig rólad mesélt. – Kezdett bele a mondanivalójába Scarlet, közben pedig az ablakhoz lépett és becsukta azt. – Gyerekkoromban azt hittem mese vagy. Egy erős, rettenthetetlen lány, aki már gyerekkorában képzettebb volt, mint sok veterán katona. Egy igazi példakép voltál a kislányoknak. Azt mondják, ne akarj találkozni a hőseiddel, mert csalódni fogsz. Lám, az erős és legyőzhetetlen Árnyék Kapitány most harcképtelen. – Scarlet gúnyosan nevetett, mint aki kárörvend, de belül semmilyen rossz szándék nem hajtotta. – Ne hari, csak viccelek. Nyilván te is csak ember vagy. Csodálom, hogy egyáltalán túlélted ezt. Erős fekete mágiát használtak ellened. Meg tudlak gyógyítani, de akkor hallgatnod kell rám.

Alex szemében beleegyezés tükröződött. Látta mire képes a lány, és tudta, hogy talán ő az egyetlen esélye hogy véget érjen a fájdalom, amit már oly régóta érzett. Scarlet Alex homlokára tette a kezét, a szemeit is eltakarta. Amikor elvette a kezét, Alex hirtelen könnyűnek érezte magát, és felült. Mély levegőket vett. Az oxigén úgy áramlott át a tüdején, mint a huzat egy nyitott ajtón. A csuklójához kapott, a pulzusát akarta megnézni, de a jobb keze átesett a balon. Nem csak a kezei, az egész teste fakó volt és átlátszó, mint egy árnyék, a tagjai átlebegtek egymáson.

- Ne ijedj meg. Most szellem vagy.

- Mi a... Miért?

- A feketemágia nyomait eltűntetni roppant bonyolult és fájdalmas folyamat. Amíg nem gyógyulsz meg, így maradsz. Így nem fáj.

Alex visszanézett a fekhelyére. A teste ott pihent, az ébredését megelőző helyzetben. A bőre sápadt volt, a szeme alatt hatalmas fekete karikák voltak, és az egész test tele volt sebekkel.

- Amúgy Scarlet vagyok. – Mondta a lány és kezet nyújtott Alexnek.

- Én pedig A... - Ahogy Alex kezet fogott volna vele, átrepült a lány tenyerén. Scarlet nevetni kezdett.

- Csak vicc volt. Bocsi, de nem hagyhattam ki. – Vele ellentétben Alex egyáltalán nem találta viccesnek, hogy Scarlet kihasználja a kiszolgáltatott helyzetét, de nem emelt szót ellene.

Scarlet hátat fordított, és matatni kezdett a polcain, úgy beszélt Alexhez, hogy nem is nézett rá.

- Szóval te amerikai vagy?

- Igen.

- Az király. Egy ideig én is éltem New Yorkban.

- Hol vagyok?

- Az otthonomban.

- De... Hol?

- Legyen elég hogy messze. Titkos hely. Tényleg, azt elfelejtettem mondani, hogy ne nagyon menj ki a házból. Elég különös hely ez, nem hinném, hogy kibírnád. Még valami, amit felírhatunk a listára: dolgok, amiket Alex Rogers nem tud.

- A kivételek erősítik a szabályt.

- A szabály az, hogy ne menj ki. De tényleg, nincs kedvem nekem megmondani Amerika Kapitánynak hogy a lánya elpatkolt. Tényleg, faterod tud egyáltalán rólad? Végül is akárhol van, biztos néz tv-t, minden veled van tele.

- Miért segítesz nekem?

- Mert Jon megkért rá.

- Te és Jon?

- Nem. Nem voltunk együtt. Nagyon nem. Tudod én a lányokat...

- Oh... Vagy úgy. – Mondta Alex kínos mosollyal.

- Nyugi, nem vagy az esetem! Nem szeretem a szőkéket. Túl tökéletesnek hiszitek magatokat, közben meg a fejetek síkabb mint a préri.

- Héj!

- Szóval Jon régi barátom. Szinte a testvérem. És ha képes volt feláldozni az életét egy ilyen kis fruskáért, akkor megteszem az utolsó kívánságát.

- Láttam, amit csináltál a piramisoknál. Mi volt az?

- Varázslat. Azaz inkább vérmágia. A holt lelkek serege. Irányítani tudom őket.

- Hogy?

- Elég nehéz megtanulni. Én már 17 éve tanulom.

- Szóval 17 éves vagy?

- 19.

- Én 15.

- Mármint 67? – Nevetett Scarlet.

- Öhm... Pontosan.

- Figyi ha ez segít, egy nappal sem nézel ki idősebbnek ötvennél.

- Kössz...

- Szóval én vérmágus vagyok. Te pedig szuperkatona.

- Igen?

- Nem kell szégyenlősködnöd. A szupererő nem szégyen.

- Csak eléggé össze vagyok most zavarodva.

- Megértem. Végül is egy kísérteties erdő közepén vagy, egy boszorkány kunyhójában, aki egy csapat egyiptomi varázslótól mentett meg, akik fel akartak áldozni az isteneiknek. Hosszú sztori volt.

- Azonnal haza kell mennem. Apám... És a bátyám...

- Lucas?

- Igen. Már biztos keresnek.

- Biztos. Nem is bánnám, ha megtalálnának. – Mondta Scarlet és önelégült mosoly húzódott az arcára. – Ne érts félre, még mindig a lányok jönnek be, de Lucas Rogers lenne az egyetlen, aki miatt egy éjszakára feladnám az elveimet. – Scarlet az ajkába harapott, Alex pedig ellenző pillantásokat vetett az elfantáziált lányra.

- Héj! Az ikertestvéremről beszélsz!

- Bocsi, bocsi! Na, most foglald szépen el magad, fontos hogy ne nézz ide, mert ha belenézel a varázslatomba, a végén még megtébolyodsz, amit nem akarunk.

Alex bólintott, és a polcokon kezdett matatni. Kiválasztott egy regényt, és olvasni kezdte, ügyelve arra, hogy ne nézzen Scarlet felé.

Scarletet csábította a gondolat, hogy előtte feküdt egy lány, teljesen tehetetlenül, akármit csinálhatott volna vele. De leállította a fantáziáját, mert egyre csak a barátjának tett ígérete járt a fejében.

Ellenben Alex gondolatai teljesen üresek voltak. Nem olvasott, csak bámulta az öreg papírlapot. A regényt a közepén nyitotta fel. Nézte a fekete tintával nyomtatott betűket, de mintha nem talált volna értelmet a szavakban. Értelmetlen halandzsaként fogalmazódott meg benne minden szó. A betűkben jelentéstelen formákat látott, és kereste az értelmet minden sorban. De mintha elveszett volna belőle az igazi énje. Egy lélektelen árnyék volt már csak, testetlen szellő. És ha a teste meg is gyógyulna, akkor se lenne már több egyszerű halandónál. Mindig is a bátorságát tartotta a legnagyobb erényének. De rettegett. Félelem vakította el. És ezért nem látta az értelmet a szavakban, ezért volt olyan gyönge a hangja, mert nem tudott másra gondolni, csakis a félelmére. Felemésztette őt. Minden apró hang, minden mozdulat, minden susogás, amit az ablakon kívüli fa okozott megrémítette. Mintha nem lett volna már önmaga.

Napok teltek el. Alex végig az ablakot bámulta. Mintha valami ismerős lenne odakint, ami hívogatja, de nem mert kimenni.

- Alex! – Szakította ki a gondolataiból Scarlet. – Kész vagyok.

Alex visszalebegett a testéhez és lefeküdt. Ahogy először, Scarlet Alex arcára tette a kezét, majd elvette. Visszaváltozni sokkal kellemetlenebb érzés volt. Mintha egy porszívó szippantotta volna be, nehéznek érezte magát is feszült a teste belülről. A füle sípolt, és eszméletlenül gyenge volt.

- Óvatosan. – Mondta Scarlet amikor Alex fel akart ülni. – Inkább pihenj. Nekem most el kell mennem. Nem sokára vissza fogok jönni, addig légyszi maradj az ágyban. Nem hiányzik, hogy összeess.

Alex bólintott. Nem is lett volna ereje mozogni. Scarlet felvette a köpenyét és elhagyta a házikót. Alex az ablakból próbálta figyelni, de amint kiért egyé vált a sötétséggel. Egyedül maradt. És minél inkább rájött, hogy akármi történhetett volna vele, annál inkább rémült meg.

Scarlet messze járt a kis kunyhótól. Egy sürgős üzenetet kapott egy barátjától, hogy menjen egy spanyol településre ahol fontos találkozón kell megjelennie. A lány imádta Spanyolországot. A nyelvet is. Zaragoza nyüzsis kis város volt. A város közepén volt egy nagy kastély, mellette egy híd, amit gyönyörűen kivilágítottak aznap este is.

- Nem nagyon kerüli a feltűnést kapitány. – Mondta Scarlet. Steve az üres híd közepén állt, mellette Lucassal és Natashával.

- Te vagy Khaly?

- Azaz Scarlet Raymonds. Mit akartok?

- Szerintem tudod. – Mondta Lucas.

- Több ezer kilómétert utaztam éjszaka, hogy ideérjek, mert azt mondták fontos itt lennem. Nem kell a rejtélyeskedés, fiam.

- Ms.Raymonds, kérem. Alex Rogerst keressük. Úgy tudjuk maga mentette meg. Hol van most?

- Honnan tudnám?

- Hisz te mentetted meg Egyiptomból. Csak tudod, hol van!

- Halványlila gőzöm sincs hol a lánya Kapitány. Akarnak még valamit vagy csak ezért rángattak ide?

- Mondd meg, hol van a húgom! – Kiáltotta Lucas, és fegyvert fogott a lányra.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan. – Nevetett Scarlet.

- Tudom, hogy tudod, hol van! Áruld el!

- Különben? Lelősz? Rajta! – A fiút elborította a düh és meghúzta a ravaszt, de a golyó átrepült a lányon. – Rossz válasz.

Scarlet eltűnt, a hátramaradt trió pedig aggódva nézték a lány helyét.

Amíg Scarlet oda volt, Alex aludt. A családjáról álmodott. Egy nem megtörtént képet látott. Ő, Lucas, Steve és Peggy, együtt vacsoráznak. Könnyezett álmában, még tudat alatt is tudta, hogy erre sosem lesz lehetőség. Mélyen aludt, egy trombitaszó sem tudta volna felkelteni, egy hang mégis felriasztotta.

- Alex! – A hang lágy volt, mégis hirtelen érte a lányt, aki gyengesége ellenére felült, és pisztolyt rántott. Maga elé szegezte, de nem látott senkit. – Alex... - Szólt ismét a hang. A hanghoz tartozó alak is feltűnt az ablakon túl. Fakó volt, átlátszó és fáradt.

- Anya...?