Hetek, hónapok. Napok, órák. Egy világot rombolt le akkor szilveszterkor bennem. A lányban, aki a reptéren sírva élte át az újévet. Aki könnyes szemekkel nézte a tűzijátékok gyönyörű fényit.

Nem mondtam el senkinek. Rajtam kívül az égvilágon senki, sem tudja miért mentünk szét. Rengeteget kérdezték, de mindig csak annyit mondtam, hogy összekaptunk. Hogy elmúlt a láng. Az a láng, amely még hetekig élt bennem. Mely miatt estéket sírtam végig. Estéket? Napokat bőgtem egyhuzamban, mindenféle megszakítás nélkül. Összegörnyedve az ágyamon és a párnába ordítozva, hogy miért. Miért tette? És én, hogy voltam ilyen barom? Hogy lehetett ez több?

Szenvedtem. A nap minden percében rajta járt az eszem. Mit csinálhat, mit érezhet. Egyáltalán hiányzok neki? Vagy már nem is emlékszik rám? Továbblépett vagy ő is szenved? Minden pillanatban azon gondolkoztam, hogy hol rontottuk el. Hol? Hol tévedtem? És mégis hol szerettem bele annyira, hogy hagyjam felforgatni az életem?