A fejem Max vállára hajtom, még a combomat simogatja. Nem hittem, hogy valaha is ismét együtt leszünk. Az agyam minden szeglete tiltakozott az érintése, a beszéde ellen, de én minden probléma nélkül hagytam figyelmen kívül.

- Miért utálok ennyire búcsúzkodni? – suttogom.

- Mert el kell hagynod azt az embert, akit szeretsz – feleli minden gond nélkül.

- És te mikor lettél ilyen bölcs? – emelem meg a fejem.

- Ezt te hozod ki belőlem – hajol közel hozzám. – Te vagy az, aki mellett nyugodt, kiegyensúlyozott és boldog vagyok. A te oldaladon vagyok önmagam. És szeretném, ha sokáig lenne így – homlokát az enyémnek dönti.

- Én nem tudok semmi ilyen szépet mondani – suttogom halkan.

- Te szavak nélkül is gyönyörű vagy, Rose – suttogja, majd óvatosan megcsókol.

Finoman, rajongva. Egy pillanat alatt elfejtetti velem, hogy hol és miért vagyunk. Az agyam kizár minden mást, ami nem Ő. Egyedül az Ő puha ajkain jár az eszem és azon, hogy soha nem akarom a végét. Örökre az övé akarok lenni.

Könnyes szemekkel nézem az alattam elhaladó tájat. Már most hiányzik. Milyen érdekes fordulta az életnek, hogy az utálattal jöttem ide és szerelemmel távozok. Már csak meg kell magyaráznom ezt mindenkinek, aki otthon vár. És biztosított a kiakadás.

A nyakamat nyújtogatva próbáltam kiszúrni Apát, akinek elméletben jönnie kell értem. Percekig bóklásztam a tömegben, mikor megláttam. Boldogan öleltem magamhoz.

- Hello kislány – szorít magához. – Hogy ment?

- Majd mesélek – motyogom a vállába. Képtelen lennék itt és most közölni vele, hogy újra egy párt alkotok Maxszal.

Még legalább vagy fél órát vártunk a bőröndömre. Nem hittem, hogy egy teljesen átlagos vasárnap estén ennyien lehetnek a reptéren. Akaratlanul is eluralkodott rajtam a pánik a sok ismerős dologtól. A baráti körömből mindenki tudni fogja mégis miért voltam oda. Talán, akivel legjobban félek erről beszélni az Thomas. Persze könnyű lenne kizárni és nem beszélni vele, de ennek az esélye egyenlő a nullával. Először is egy suliba járunk, másodszor is, ha van olyan mázlim, hogy elkerülöm, biztos fel fog keresni akkor magától.

- Ahogy elnézlek még elég sok problémád van – indítja el az autót. – Nem sikerült jól?

- De. Nagyon jól sikerült minden. Vele nincsenek kétségeim... vagyis vannak, de azokhoz egy ideig együtt kell lennünk, hogy megoldódjanak.

- Együtt vagytok? – pillant rám.

- Igen... Sajnálom Apa és nem tudtam mit tenni... Ott volt a teljes alakjában, irtózatosan szexin és...

- És egyszerűen levett a lábadról – fejezi be a mondatomat. – Tudod fogadni mertem volna, hogy ez lesz. Hogy újra előtörnek belőled azok a dolgok, amiket elfojtottál.

- Én... félek ettől az egésztől. Nem attól, hogy megcsal, mert ilyen hibát nem fog elkövetni... Inkább attól, hogy ez most nem fog működni távkapcsolatként. A távkapcsolatnak mindig sírás a vége.

- És te ezt elhiszed? – nevet fel. – Nektek az elején szépen működött.

- Ja, amíg meg nem csalt. Tényleg szépen működött – gúnyolódom.

- Én az elejére gondolok. Mikor visszajöttünk. Te is tudod, hogy az srác szeret téged. Akkor is szeretett és most is szeret. És te is szereted. Akkor is szeretted, mikor a szobádban bőgtél. Azalatt a három hónap alatt végig szeretted, csak te próbáltak kizárni. Most viszont, hogy újra megláttad... Azért félsz, mert nem akarod elveszíteni és újra csalódni benne. Igazam van, vagy igazam van?

- Igazad van – motyogom. Teljes mértékben valósat mondott rólam és Maxról. – Én jelenleg Thomastól félek.

- Anyád azt mondta szakítottatok – lepődik meg.

- Az, hogy a fejéhez vágok egy dögölj meget nem azt jelenti, hogy innentől nincs köztünk semmi.

- És ő egyáltalán nem tud Maxról igaz?

- Nem – sóhajtom. – És attól félek, hogy nem is akar tudni.

- Nem bánom, hogy újra összejöttetek – hajol át és a combomra teszi a kezét. – Őt neked teremtették.

- Úgy gondolod? – néztem halványan mosolyogva rá.

- Igen. Látszik rajtatok, hogy együtt vagytok boldogok és egészek.

- Köszönöm – suttogom.

- Ha esetleg nem vagy biztos ebbe, akkor majd látogass meg és beszélünk erről, oké? – áll meg a ház előtt.

- Oké és még egyszer köszi Apa – adok puszit az arcára, majd kipattantam és kivettem a bőröndöm. Remélem mindenki, így fogja gondolni.

Késő este lévén csak köszöntem Anyáéknak és mentem is tusolni. A forró vízcseppek gyorsan gördültek végig a bőrömön. Az agyam már bőven a holnapi napon pörgött. Nagyon remélem, hogy sikerül elkerülnöm Thomast. Nem hiányzik a haragja.

A kellemes tavaszi időben sétáltam Benék háza felé. Fülemben kellemesen szóltak a kedveltebbnél kedveltebb zenék. A környezeten is látszik már a tavasz. A fák levelei egyre jobban zöldülnek és a levegő kellemes melegséggel telik meg. Ben alakját már messziről kiszúrom, ahogy kezét Lisa derekán pihenteti.

- Hello – köszönök már messziről, hogy legyen esélyük kicsit eltávolodni egymástól.

- Rosie – Lisa szinte a nyakamba veti magát. Ben barátnője mindig is boldog típus volt. – Annyira hiányoztál!

- Csak egy hétvégét voltam oda... - ölelem vissza kicsit furán. – És szóltam is, hogy elmegyek.

- Tudooom – húzza el az o hangot. – De nekem akkor is hiányoztál.

- Jól van Lisa – nevet rajtunk Ben. – Most már leszakadhatsz róla. Amúgy is, ha nem indulunk még a végén elkésünk.

- Igazad van – enged el. – Menjünk.

- Milyen volt Ausztrália? – kérdezi Ben miközben elindulunk a suli felé.

- Öhm... érdekes. Nagyon sok minden megváltozott... - keresem a szavakat.

- Beszéltél vele? – Ben nagyon figyel arra, hogy még véletlen se mondja ki Max nevét.

- Igen – harapom be a szám.

- És? Az istenért Rosie ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled – türelmetlenkedik.

- Megbeszéltünk mindent. Bevallotta, hogy elcseszte. Nagyon. Elmondta, hogy még mindig szeret és megkérdezte én mit érzek...

- Mit mondtál? – néz rám.

- Hogy igen... Ez után csókolóztunk a hotel folyosóján, majd kicsit beparáztam...

- Ezt, hogy érted? – nevet fel hitetlenkedve Ben. – Faképnél hagytad?

- Pontosan. Aztán a csapattársa fürdőjében bőgtem. Beszélgettünk, majd együtt aludtunk – magyarázom nagy vonalakban.

- Mármint egy ágyban? – torpan meg egy pillanatra. A mellette sétáló Lisa is megáll, mikor feltűnik neki, hogy Ben keze nem követi az övét.

- Aha – várom be őket.

- Ti aztán nagy léptekben haladtok – nevet fel újra kicsit furán. – Épp, hogy csak találkoztok, már egy ágyban is alszotok.

- Nem erről van szó Ben. Beszéltünk és én így láttam helyesnek. A tehettem volna haza sem jövök.

- Miért? – szól bele a beszélgetésbe Lisa is.

- Thomas – mondom miközben Ben tekintetét keresem. – Nem tudom, hogy fogja mindezt fogadni.

- Hogy ilyen hamar túlléptél rajta? – kérdezi Ben. – Szerintem mond meg Versteppennek, hogy egy ideig ne jöjjön ide – húzza el a száját. Közben meg is érkezünk az iskolához. Csak éljem túl ezt a napot. Nem is napot. Ezt az időszakot, úgy amblokk.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Újabb rész. Sajnos megint kicsit késve, de az időm nem igazán engedi. Attól remélem még ugyanúgy szeretitek💕💕