A nap szinte egész részét a srácokkal töltöm. Velük kajálok, lógok mikor éppen nem ülnek autóban. Maxot viszont nem tudom sehova sem tenni. Viccelődtünk, sőt, még beszélgettünk is. De az egészben ott volt az idegenség és a feszültség.

- Jössz velem? – fordul felém Max miközben kifelé sétáltunk. Carlos és ő jó napot tudhattak maguk mögött, így érthető a vigyorgásuk. – Beszélhetnénk...

- Rendben – fejben már most feléküszök a legrosszabbra. Úgy legalább nem esek nagyot, ha valami nem úgy sül el.

Idegenül érezem magam mellette. Kezeimet tehetetlenül ejtem az ölembe. Vonzott, hogy a könyöklőre tegyem, mint régen, de nem teszem. Nem merem. Hosszú időn keresztül ülünk némán és karót nyelten, mikor Max az egyik piros lámpánál elneveti magát.

- Borzalmasak vagyunk – rázta a fejét. – Itt a lehetőség, hogy mindent átbeszéljünk, de egyikünk sem meri elkezdni. Kezdem én. Sajnálom Rose. Sajnálok mindent. Gondolom olvastad a levelet. Hogyne olvastad volna? Másképp nem lennél most itt... Én nem hittem, hogy eljössz. Tudom bunkó voltam, de nem tudtam mit kezdeni veled. Azzal, hogy tényleg itt vagy. Hogy ezek után még hajlandó vagy a szemembe nézni...

- Igazából nem akartam eljönni – szakítom félbe. – De mindenki azt mondta, hogy tegyem helyre az életem.

- Nagyon elcsesztem igaz? – dobol a kormányon.

- Az nem kifejezés – nevetek fel hisztérikusan. – Hetekig sírtam utánad. Minden miatt. Még, hogy elcseszted? Egyenesen minden életkedvemet elvetted. Én próbálkoztam rögtön utána rendbe szedni magam, de képtelenség volt. Nem bírtam semmit sem csinálni. Aztán hetekre rá lementem zongorázni. Aztán lovagolni. Meg a könyvtárba, hogy kivegyek könyveket. Mindent megtettem, hogy egy percre se juss az eszembe. Egészen idáig barátom is volt.

- Barátod? – kérdezi hirtelen. – Összejöttél valakivel?

- Még januárban – bólintok. – Csak... én... nem akartam. Nem ment és ezen összevesztünk. Azt mondta, hogy rajta kívül senki sem érne hozzám... még bottal sem.

- Ugye tudod, hogy ez nem igaz? Én megtettem volna, de akkor már ott tönkreteszek mindet. Bár mondjuk ez a nélkül is megtörtént...

- Azon a napon szakítottunk, mikor megkaptam tőled a dobozt – magyarázom.

- Abban a levélben rengeteg érzelem van... - motyogja. – Sokat bajlódtam vele. Nem igazán tudtam, hogy mit írjak le. Elbasztam, nem kicsit. Ezt nem kell magyarázni.

- Te még mindig... - kezdem el bámulni az ölembe lévő kezeim. Nem kell kimondanom pontosan tudja mire gondolok.

- Igen – sóhajtja fáradtan. – Még mindig.

- Értem – harapom be a szám.

- Te? Te is? – áll meg a hotel előtt.

- Igen... Bár az egész olyan zavaros. Még mindig fájdalmasan megdobban a szívem, mikor rád nézek. Elkezdem kapkodni a levegőt és egyszer kívánlak a pokolra és mellém. Utállak is, meg nem is – a szemeim megtelnek könnyekkel. – Én... Szeretnélek magam mellett tudni, de minél messzebb. El is akarok menekülni tőled és az érzelmeimtől. Csak egy kibaszott, nyugodt pillanatot szeretnék, mikor meg tudok nyugodni. Mikor nem kételkedek bennünk.

- Rose – nyúl az államhoz és maga felé fordítja. Úgy érzem az ujja megégeti a bőröm. – Csak nézz a szemembe és mond ki. Mondj bármit. Bármit csak tudjam, hogy mit érezel irántam.

- Szeretlek – suttogom, ujjai pedig eltörölik a könnyeim. – Én még mindig szeretlek Max.

- Én is Rose – mosolyodik el. – Én is szeretlek.

- Akkor most mi lesz? – kék szemeiben érzelmek ezer kavalkádja csillog.

- Felmész és befekszel Carlos megágyazott kanapéjára, majd elszol egy nagyot. Mondanám, hogy gyere át hozzám, de az túl korai lenne.

- Rendben – suttogtam és elhúzódtam a kezétől.

Feszengve sétálok végig vele a folyosón. Legszívesebben elfutnék mellőle. Az érzéstől, amit okozott. A döntésképtelenségtől. Az érintése égető hatásától. Nem tudom hova tenni és félek, hogy soha nem is tudom majd.

- Itt vagyunk – állok meg Carlos lakosztályának ajtajánál.

- Itt – húzza el a száját. Kék tekintete hosszasan kereste az enyém és mikor megtalálta hagyta, hogy elvesszünk egymásban.

Arca lassan közeledett felém. Szemhéjai óvatosan csukódtak le, miközben már csak már miniméter volt közöttünk. Ajkai finom érnek az enyémhez. Akkor ott, mintha eltört volna bennünk valami. Egyik kezemmel átkaroltam, másikkal pedig beletúrtam a hajába. Olyan könnyű volt. Hagyni, hogy a szívem irányítson és ne az eszem. Átadni magam neki. Annyi ideje nem éreztem a csókjai mámoros ízét, hogy most úgy hatott, mint valami drog. Elkábított.

Az agyam vészcsengőként szólal meg, mikor már a hátam a hotel falának ütközik és egyre jobban átadtuk magunkat az elfojtot érzelmeknek. Hirtelen löktem el magamtól, mire kétségbeesetten nézett rám. A csóktól duzzadt ajkai picit elváltak és a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Tekintetét kérdőn futtatta végig rajtam, mint aki nem érti mi rosszat tett.

- Rose – kezét az arcom felé nyújtja, de én minden probléma nélkül ellököm. Megrázom a fejem és a pár méterre lévő ajtóhoz sietek. – Rose!

Az ajtó mögöttem nagyot csattan, amire Carlos is felfigyel. Barna szemei érdeklődőn nézi a csapzott alakom. Szó nélkül viharzok be a fürdőbe és zárom magamra az ajtót.

Hogy hagyhattam neki? Mi vitt rá arra, hogy engedjek a csábításnak? Egy könnyen megszerezhető kurvának fog hinni. Olyannak, akit minden küzdelem nélkül az ujja köré csavar. Egynek a sok közül. Én viszont nem szeretnék egy lenni. Én szeretnék lenni az egyetlen. Az egyetlen, aki mellett önmaga. Akiért úgy küzd, mint az életért. Aki élteti. Az egyetlen.

Már vagy egy órája a padlón ülök és bőgők. Az indokot már magam sem tudom, de jól esik kiadni magamból. Carlos egy ideig győzködött, hogy jöjjek ki, de elküldtem melegebb éghajlatra. Egy újabb zokogó hullám közepén hallom meg újra a kopogást.

- Menj el Carlos – emelem meg a hangom. – Még nem nyírtam ki magam.

- Max vagyok – hallom meg a hangját a hollandnak.

- Te meg végkép tűnj el – szólok ki. – Nem akarok most veled beszélni!

- Carlos küldött – próbálkozik tovább.

- Akkor sem – szipogom.

- Rose... Beszéljük meg – tudom, hogy nem fogja feladni. – Én tudom, hogy nem kellett volna, de te is élvezted. Tudom, hogy örültél neki. Éreztem rajtad. Mond mitől félsz?

- Nem félek – hazudom és áthelyeztem magam az ajtó mellé.

- De félsz. Már akkor féltél mikor megláttál... Annyira... Ahogy végig mértél, ahogy kapaszkodtál. Minden mozdulatodból sütött a félelem. Csak nem tudom mitől rettegsz...

- Nem tartasz kurvának? – magam sem értem miért, de jelenleg ez érdekelt a legjobban.

- Miért is? – hangja komolyan csengett. – Mert élveztél egy csókot? Mióta összejöttünk próbálom megértetni veled, hogy az élvezet nem bűn, Rose.

- Szakítottunk – szipogom. – Majd mikor újra találkozunk, már a második napon a nyakadba borulok. Nem akarom, hogy azt hidd, könnyen megkapsz.

- Nem hiszem azt. Rose... Én szeretlek és te is. Legalábbis remélem...

- Szeretlek – mondom halkan. – Csak félek a jövőtől.

- Akkor is féltél tőle... Megígérem nincs mitől. Nem vagyok olyan hülye, hogy újra elkövessem azt a hibát, ami majdnem tönkretette az életem. És mindig megvárlak. Mindig.

Az ajtó zárra tompán kantan és sírástól feldagadt szemekkel lépek ki a fürdőből. Max az ajtó mellett ül, térdeit felhúzva és azon pihentette a kezeit. Szemei élénken csillognak, mikor felnéz rám. Megereszt egy óvatos félmosolyt és feltornázza magát. Minden szó nélkül ölelem át és szívom be az illatát. Karja szorosan tartanak, ha az én szorításom nem lenne elég. Percekig álltunk így. Egymás karjaiban. A fejemben újra megszólal a vészcsengő, de most elnyomom. Már nincs szükség rá.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Remélem tetszik. Én egyszerűen imádtam írni és javítani.😍💕

Maxnak pedig kimondhatatlanul örülök😍😍😍