A nap további része gyorsan eltelik. Max elakart menni vacsorázni, de én inkább lebeszéltem róla. Fogalmam sincs miért nincs étvágyam. Vagyis ez hazugság, pontosan tudom, hogy az undor, amit a saját anyám okozott veszi el a kedvem az evéstől. Max kicsit ugyan húzta a száját, de végül egy közös fürdés fejében belement abba, hogy ne menjünk sehova.

A fejem a Max mellkasán pihen, miközben ő az egyik kezéből kontyomból kilógó tincsekkel játszik, még a másikkal a kezem cirógatja. A víz kellemes melege körül öleli a testeinket. Emlékszem az elejében mennyire fura is volt, hogy így lát. Aztán sikerült megszoknom, hogy előtte nincs titkolni valóm. Olyan szinte megnyíltam neki, hogy arra nincsenek szavak és egy pillanatra se bántam meg. Tudom mennyire különleges ember is ő, és mennyire mindenre hivatott. Én pedig azon szerencsések közé tartozom, akivel megosztja az életét.

- Rose? – emeli azt a kezem a szájához, amit simogat, és a megpuszilja.

- Hm? – érzem, hogy tudja. Tisztában van vele, hogy valami nagyon nem oké. Tudom, hogy nem nézhetem az örökkévalóságig hülyének, de mégis megpróbálom titkolózni előtte.

- Történt valami? Bármi? – megfeszülök a karjai között. – Rose, tudom, hogy történt valami... Látom.

- Mindegy – mondom és az oldalamra fordulok és belenézek a csodás szemeiben. – Tényleg nem akarom, hogy velem foglalkozz. Neked most a versenyre kell figyelned.

- Rose – szorítja meg a kezem. – Engem nem érdekel a nagydíj! Engem az érdekel, hogy neked jó legyen. És tudom, hogy ott van Monaco és a lovaglás. Tudom, hogy indok nélkül nem jössz el - hazudik, fut végig az agyamon. Nagyon is érdekli a nagydíj, de megdobban a szívem, hogy mégis igyekszik engem előrébb helyezni, mint bármit.

- Én... - motyogom ledöbbenve, hogy mennyire is fontos vagyok neki. – Anya...

- Mit csinált? – sóhajtja fáradtan. Kicsit talán szomorú, hogy csak meg kell említenem anyát és máris ez a reakciója. Természetesen megértem, már nekem is ez fut végig az agyamban azonnal.

- Terhes... - fúrom a mellkasába az arcom. – A vizsgáim után közölte, hogy terhes. Kérdezte, hogy örülök-e... Én... Én leléptem Apához és pár napig ott voltam.

- Miért nem hívtál? Vagy írtál? – simít végig az arcomon. Érintése és közelsége megnyugtat. Nem vagyok egyedül, és nem kell ezt az egészet egyedül végig csinálnom.

- Mert neked dolgoznod kell. És ha én felhívlak akkor rajtam fog járni az agyad. És én... - kicsit bűntudatom van, de valóban azt gondolom neki a karrierjét kell egyengetnie, nem az én életemet.

- Nekem nagyon fontos vagy Rose – emeli meg az arcom és mélyen a szemembe néz. – Mindennél fontosabb.

Ajkai finom csapnak le az enyémre. Kezem a mellkasára csúszik és végig simítok rajta. Max halkan felnyög, mikor az ujjaim a hasa aljához érnek.

- Gyerünk ki – válik el egy pillanatra tőlem. – Hacsak nem akarsz te is terhes lenni.

Testeink összefonódnak a takaró melege alatt. Max keze óvatos köröket írnak le a csupasz bőrömön. Talán kicsit túl meleg is van, de nem zavar, mert vele lehetek.

- Meddig maradsz? – kérdezi ezzel kizökkentve a gondolataimból, miszerint milyen forró a bőre.

- Nem tudom – feljebb csúszok és a nyakába fúrom az arcom. – Mit szeretnél meddig maradjak?

- Mondjuk a nyári szünetig – mondja ki hirtelen, amin meglepődök, a nyári szünet nem most lesz. – Eljössz velem Ibizára nyaralni?

- Ibizára? – ülök fel, majd sóhajtva indulok el megkeresni a ruháimat.

- Ibizára – tekintettét minden mozdulatomnál érzem. – Minden évben oda megyünk. Úgy az egész család. Jó, mondjuk anya nem szokott jönni... De amúgy elég sokan vagyunk – hallom a hátam mögül, hogy ő is kikel az ágyból.

- Tehát én már tényleg nem kellek oda – bújok bele a pólójába és felé fordulok. – Max én szeretlek, de nem illenék oda.

- Miért? – biggyeszti le az ajkait és megáll egy lépésre tőlem. – Én szeretném, hogy gyere.

- Max – lépek oda hozzá és a mellkasára teszem a kezem. – Szeretlek. Ezt te is tudod. De nem illenék abba a társaságba. Nem is ismerek senkit.

- Rose – karolja át a derekam. – Pont azért vinnélek oda, hogy bővebb körben megismerd a családom. És az, hogy nem ismernél senkit nem igaz. Ott lesz a húgom is, meg apa. Kérlek, Rose!

- Borzalmas, hogy mindenre ilyen könnyen rá tudsz venni – nevetek fel és egy puszit nyomok a szájára. – De legyen.

- Köszönöm – húzza mosolyra a száját. – Hidd el jó lesz.

Szeretném elhinni, hogy tényleg jó lesz. A valóság az, hogy tényleg nem terveztem sokáig visszamenni, de nem tudom meddig bírom lovaglás nélkül.

Másnap reggel, mikor felkelek Max már fent van. A holland nagyban bújja a telefonját, így csak akkor tűnik fel neki, hogy felkeltem, mikor megérintem az oldalát.

- Rose – teszi le a telefont és rám néz. – Jó reggelt!

Kezei óvatosan húznak fel, hogy egy szintbe legyünk. Mosolyogva hajol az ajkaimhoz és csókol meg. Semmi extrát nem visz bele a csókba, mégis rengeteg minden járja át a testem. Csupán az érzelmeink azok, melyek feldobják az egészet. Ujjaim a tarkóján lévő rövid hajszálakat piszkálják, mikor Maxot hirtelen rázza ki a hideg. Az egész teste megrázódik, ami nevetésre késztet.

- Bocsánat – kuncogok és lehajolok a nyakához. – Nem hittem, hogy ez lesz.

Ajkaimmal végig simítom a nyakát és néhol egy-egy nedves puszit nyomok rá. Egy pillanat alatt unja meg a szórakozgatásom és maga alá fordít.

- Imádlak – kék szemei élénken csillognak. Erős karjait pedig a fejem mellett támasztja meg. – És tudod mennyire? – hajol annyival lejjebb, hogy az orraink szinte összeérnek.

- Nem – egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. – Elmondod?

- Annyira, hogy arra nincsenek szavak – tekintetét mélyen az enyémbe fúrja és látom benne, hogy mennyire komolyan gondolja, amit mond. – Egy élet sem lenne elég arra, hogy elmondjam.

- Akkor ne mond – húzom közelebb magamhoz. – Mutasd!

Ő pedig szerelmesen csókol meg és felejtetti el velem a világ összes baját.

Kézen fogva sétálunk végig a paddockban, ami a fotósoknak nagyon tetszik. Viszont, ha Max nyugodtsága nem áradna át rám, ez nem lenne ennyire ideális. Viszont így az én arcomon is hatalmas mosoly ül, akárcsak az övén.

Egészen a motorhome-ig el sem enged, ott is csak akkor, mikor már leülünk az asztalhoz. Amint megkapjuk a reggelit gyorsan bele is kezdünk. Max minden mozdulatomat óvó tekintettel figyelni, mint aki fél, hogy valami rossz fog történni. Én ugyan nem nézek fel a kajámból, de érzem magamon csodás szemeit.

Tudja, hogy mindentől függetlenül össze vagyok törve. Azt is tudja, hogy ez egy olyan dolog, ami bármikor robbanhat. De az, hogy velem van megnyugtat. Bármi is történjen Ő megtart, és egészen addig tart még nem sikerül talpra állnom. Sőt. Még talán tovább is.

Mindig is így volt. Úgy tartott, hogy fel sem tűnt. De Ő tudta. Tudta, mikor engedhet el és hagyhatja, hogy magam csináljam a dolgokat. Olyan nekem, mint gyereknek a szülő. Minden mozdulatom figyeli és mikor szükség van rá, akkor rögtön ott terem. És én nem bánom, hogy így van. Hogy mindig mellettem van. Őrizzük egymást és ennek így kell lennie. Szeretném, hogy örökre így legyen.

~~~~~~~~~~~~~~

A mai futam nem az volt, amire számítottam az elején, de ameddig Max vezeti a világbajnokságot nem panaszkodok. 🤷‍♀️

Kicsit soká hoztam a részt, de még így is hamarabb, mint amúgy szoktam, remélem tetszik és élvezitek.

Köszönöm a rengeteg olvasást és mindent. Csodásak vagytok.❤️