Pár utcával később már csak sétálok. A legjobb dolog lenne most felhívni Maxot és elsírni neki a bánatom. Elmondani úgy, mint akkor és sírni neki egy sort. De tudom, hogy nem lehet. Hogy holnap szombat és neki a vezetésre kell koncentrálnia. Ha most felhívom akkor akaratlanul is rajtam fog gondolkozni. Ezt pedig nem szeretném. Neki ez a munkája, nem lehetek ennyire önző. Nem és kész.

A villanyok még égnek, tehát fent vannak. Erőszakosan eltörlöm a könnyeim és becsengetek. A másodpercek kínzó lassúsággal telnek, még kinyílik az ajtó. Én pedig, amint meglátom apát a vállára borulok. Eltörik bennem valami és a dolgok újra és újra belehasítanak a gondolataimba.

- Rosie – ölel magához. – Mi a baj?

- Terhes – mondom sírva. – Terhes Erictől.

- Jaj kicsim – szorít meg gyengéden. – Sajnálom! Én mondtam Anyádnak, hogy nem fogod jól kezelni, de ő hajthatatlan volt. Gyerünk beljebb.

Elengedem és beljebb megyünk a házban. Sehol, senkit sem látok, ami azért kicsit furán jön ki. Gondolom apa sejtette, hogy jönni fogok ezért lehet itthon. Kellemetlenül érzem magam, hogy miattam teszi ezt. Nem is értem miért nem vele maradtam annak idején.

- Beszéltél Maxszel? - szakítja meg a gondolataimat a kérdésével.

- Nem – rázom a fejem. – Nem akartam zavarni...

- Jaj Rosie – sóhajtja. – Pont vele kéne beszélned... Tudod ő az, aki megért téged ilyenkor. Sokkal jobb lenne, ha most ki tudnád önteni neki a szíved. Akárcsak mikor elváltunk...

- De most dolgozik – ülök le az asztalhoz, apa pedig egy kakaót kezd el csinálni. – Ha felhívom velem lesz elfoglalva. Azt meg olyan önzőnek érzem.

- Hidd el, ő nem érezné önzőnek – teszi le elém a kakaót. Tudom, hogy igaza van és Maxnek semmi baja nem lenne ezzel az egésszel, de az én büszkeségem ennél sokkal nagyobb.

- Mindegy – kortyolok bele. – Most legszívesebben ki sem mozdulnék az ágyból. Annyira... Nem tudom. Hülyén érzem magam.  Olyan borzalmas belegondolni... - és csak ekkor esik le, hogy Apa már tud róla. – Mikor mondta el?

- Pár napja – sóhajtja. – Én éreztem Rosie. Tudtam, hogy Anyád szeretne még egy gyereket. Állandóan megjegyezte, hogy ő szeretne, de én...

- Te nem akartad – motyogom. Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy tudjam, talán ez az egyik indok, amiért tönkrement a házasságuk.

- Igen – húzza el a száját. – Okos lány vagy te Rosie.

Ezek után a vendégszobában fetrengek az ágyon. Néha rám tör a sírhatnék, de valahogy mindig visszafojtom. Nem akarok gyenge lenni.

Tudom, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatuk. Annyiszor voltak apró veszekedéseik. Majd' kiszúrta a szemem a köztük lévő ellenségesség, de nem vettem róla tudomást. Hagytam elmenni a fülem mellett, ezeket a csúnya oda-oda szólásokat. Talán, ha akkor felkészülök erre az egészre, nem érintene ennyire mélyen. Akkor lehetséges, hogy nem esek kétsége, hogy új taggal bővül a családunk.

Ahogy vált a zene a fülemben, úgy változnak a gondolataim is. Akarok én még itt maradni? Itt, ahol annyi minden rossz történt velem az utóbbi időben. Ugyan minden emlékem ide köt, de most rám férne egy kis vérfrissítés.

Fel sem tűnik, hogy elrepül az idő. Elmerülök a gondolataimban és teljesen kizárom a külvilágot, miközben a fülemben dübörög a zene. Csak akkor eszmélek fel, mikor bejön Apa.

- Kérsz vacsorát? – ül le az ágyra, én pedig kiveszem a fülemből a fülhallgatót.

- Nem – suttogom. – Nem vagyok éhes.

- Biztos? – kérdezi, mire bólintok. Apa pár percig némán ül, miközben a lábam simogatja. – Gondolkoztál?

- Igen – be kell vallanom, hogy egy elég mély elhatározásra jutottam. Annyi minden történt, hogy úgy érzem szabadságra van szükségem. Messze innen. – El fogok menni Apa... - suttogom. – Európába, Maxhez. Én nem érzem jó ötletnek, hogy itt maradjak. Egyszerűen nem lenne jó dolog. Anya is, Eric is, és az ő közös gyerekük. Én nem akarom látni, ahogy...

- Megértelek – sóhajtja, mikor rájön, hogy már nem folytatom. Mi nem vagyunk elég jók anyának. Talán egykor azok voltunk, de ma már nem és ennek a tudata folyamatosan ott motoszkál a fejemben. – Én is elmennék a helyedben, de biztos jó ötletnek érzed?

- Igen – el akarok menni és kész. Ezen senki sem változtathat. – Valahonnan szerzek jegyet és elmegyek... Nem örökre, de pár hetet biztos oda leszek.

- Tudod mondhatnám, hogy rossz, amit teszel és meg ne merd próbálni... De én nem Anyád vagyok. Tudom, hogy tudsz dönteni és nem csinálsz hülyeséget. Vagy csinálsz, de Maxszel Ő meg nem hagyja, hogy akkora nagy baromságot művelj – mosolyodik el. – Újra csak azt tudom mondani, hogy tedd meg. Menj élj vele egy kicsit. Legyél szerelmes, fiatal, bulizz. És ha úgy érzed, hogy megbirkóztál mindennel, ami itt történt akkor gyere vissza.

- Akkor támogatsz? – derülök fel. Nem hittem volna, hogy apa támogat majd ebben. Túl nagy őrültségnek tűnik még nekem is, hogy csak úgy hagyja.

- Én mindig is támogattalak – nyom egy puszit a homlokomra. – Szerinte ma már nem találkozunk, ha nem jössz enni. Szóval, jó éjt Rosie!

- Jó éjt Apa! – köszönök el én is tőle.

Miután kimegy hosszan gondolkodok, hogy mégis jó ötlet-e ez az egész? Lelépni kitudja meddig? Viszont valahol mélyen úgy érzem kell a szabadság. Nem akarom hallani Anya nyávogását és az Ericcel való boldogságukat sem. Amúgy is Max annyira szerette volna, hogy több időt töltsek mellette. Most itt a lehetőség.

Másnap korán felkelek. Rajtam kívül még mindenki alszik, legalábbis erről árulkodik a ház csendje. Gyorsan kapom fel a lovagló ruháimat és surranok ki az ajtón. Az utam a lovardába vezet.

Az idő kellemes miközben felszállok a buszra. Az este rá kellett jönnöm, hogy ha elmegyek akkor mi lesz Monacoval? Bármennyire is imádom Maxet, mindig fáj itt hagyni őt. Bízom benne, hogy mindig jut majd rá időm, bármi legyen is.

A lovardában szintén kellemes hangulat fogad. A frissen almozott bokszok illata, a békésen szénázó lovak. Timnek még semmi nyoma nincs, így egyedül állok neki letakarítani Monacot. A sárga herélt nem igazán díjazza, hogy evés közben zavarom, de ez engem most nem érdekel. Pár perccel később, pedig már a hevedert húzom meg.

Monaco lomhám lépdel alattam, miközben én a tájban gyönyörködöm. Az idő rettenetesen jó, így elég sokáig sétálok kint. Egészen addig még Tim meg nem jelenik lóháton a pályán.

- Jó reggelt! – köszön mikor beér engem és Monacot. – Már végeztél?

- Jó reggelt! – köszönök vissza. – Igen... gondolkodni jöttem. Azt pedig itt lehet a legjobban.

- Mi történt? – sóhajtja. Már Tim is tudja, hogy milyen vagyok mikor történik valami.

- Anya... - húzom el a szám kényelmetlenül. – Terhes

- Terhes? – kérdez vissza. Valahogy én is ilyen meglepett lehettem. – Attól a... Hogy hívják a pasit?

- Eric – segítem ki.

- Erictől? – fejezi be a kérdését.

- Igen – mondom szomorkásan. – Egyszerűen közölte velem, hogy tervezték meg minden, és kistestvérem lesz. Én meg fogtam magam összepakoltam pár ruhát és elegánsan leléptem Apához.

- És Apád mit szólt hozzá? – Timet nem zavarja, hogy dolgoznia kéne. Kellemesen elcsevegünk a helyzetről.

- Nem tudom – vonom meg a vállam. – Mikor odaértem már tudott róla. Valószínűleg már napok óta tudja...

- Értem – bólint megértően. – És ezek után hova mész?

- Fogalmam sincs – mondom kicsit kelletlenül. – Lehet egy kérdésem?

- Neked akár több is Rosie – mosolyodik el.

- Ha netalántán úgy döntenék, hogy elmegyek Európába egy kicsit huzamosabb időre akkor lovagolnád Monacot?

- Elmész? – kerekednek el a szemei meglepetten.

- Nem tudom Tim. Lehet – magyarázom. – Ha azt mondod, hogy nem lovagolnád akkor nem megyek el. Apához költözök aztán lesz, ami lesz.

- Maxhoz mennél? - szerintem ő is tudja a választ, csak meg akar bizonyosodni arról, hogy nem gondolkodik rosszul.

- Igen. Nem szeretnék itt maradni. Vagy legalábbis nem most. Nem akarom látni Anya és Eric boldogságát. Az nem az én műfajom. Érted... Max meg amúgy is felvetette, hogy milyen jól lenne, ha huzamosabb ideig egy helyen lennénk. Élvezem Max társaságát és megpróbálom elfelejteni, hogy borzalmas dolgok várnak rám itthon.

- Apád támogat igaz? – néz rám, én pedig bólintok. – Amúgy pedig menj nyugodtan. Tudom, hogy mennyire érzékenyen érint ez, és Max mellett a legjobb neked.

- Biztos? Mert, ha nem akkor mond nyugodtan. Nem haragszom meg – kezdek el aggódni, hogy nem is mond igazat.

- Ezer százalék. Csak aztán hozz nekem valami ajándékot – nevet fel őszintén.

- Te jó isten Tim! Nagyon köszönöm! – Tim kimondhatatlanul sokat segít nekem ezzel és nagy kő esik le a szívemről.

- Ugyan Rosie – vonja meg a vállát. – Te is mindig sokat segítesz. Nem nagy dolog.

- De igenis nagy dolog! – vigyorogtam. – Majd kapsz valamit.

- Ezt megbeszéltük – mosolyodik el, majd elkezd dolgozni a lovával.

Én Monaco hátán kényelmesen sétálok be és csak az istálló előtt szállok le róla. Már csak valahonnan jegyet kéne szereznem. Persze a legegyszerűbb lenne felhívni Maxot és tőle kérni, de akkor mindent el kéne mondanom neki, azt pedig nem akarom. Végig velem lenne elfoglalva és ez nekem nem esik igazán jól. Továbbra is őnző lennék, ha elmondanák neki mindent, úgyhogy más módszert kell találnom.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Hát a két ünnep közt nem volt rész, de cserébe most itt van.

Remélem mindannyiótoknak jól kezdődött 2021, vagy legalábbis jobban, mint 2020.

Azt mondják a páratlan évek jobbak, és nagyon remélem, hogy igaz.

Én azért a tavalyi évben kapott sok támogatást is köszönöm, nagyon jól estek.❤️❤️