Max kedden este utazott Kanadába. A búcsúzásunk igazán hosszúra sikeredett. Én pedig utána úgy bőgtem, mint egy tini, akivel szakítottak. Egyrészt rá kellett jönnöm, hogy innentől a nyári szünetig, a tanulásból fog állni az életem. A másik, ami miatt sírnom kellett, hogy nem beszéltük meg mikor találkozunk újra. Ez pedig azt jelenti se ő se én nem tudom, hogy mikor látjuk egymást újra.

Most meg itt ülök a könyvem felett és próbálom megtanulni a dolgokat. A gondolataim ezer felé járnak. Egyik része a holland mellett veti le horgonyát, még a másik a lovardában, a suliban, és minden más mellett, csak ne kelljen tanulnom.

Fogalmam sincs, hogy jutok el ideáig, és lassan nyúlok a telefonom után. Lomha mozdulattal nyitom meg a gallériám és kezdem el nézegetni a közös képeink. Az ajkaim mosolyra húzódnak egy-egy képnél. A még Austinban készült első képünket nem sok követte. Ezek a képek inkább Max telefonján szerepelnek, miszerint ő nem elégszik meg azzal kevés fotóval, amit amúgy én készítenék.

Így, hogy befejezem az iskolát nem tudom mi lesz velünk. Európát távolnak érzem és akkor se lehetnénk mindig együtt. Aztán ott van Monaco. Ha a jövőben nem is szeretnék versenyszerűen sportolni, de meg szeretném tartani a hobbi szinten való lovaglást. Tizennyolc évesen összeköltözni a barátoddal és megpróbálni a saját lábadra állni, nem a legbíztatóbb ötlet. Mi van, ha kiderül, hogy nem tudunk egymás mellett élni? Ha ez vet majd véget a kapcsolatunknak? Képtelen vagyok kitörölni a szilveszter utáni eseményt, ami úgy padlóhoz vágott, hogy csak úgy nyekkentem. Azt az elveszettséget, reménytelenséget, mely akkor körül vett egy életre megjegyzem.

Bármennyire próbálja elnyomni az ember a gondolatot, hogy már egyszer megcsalták, annál jobban előjön. Nem mondom, hogy minden nap, de mikor elgondolkozom azon, hogy éppen mit csinál, elfog a fojtogató érzés. Annyira félek, hogy újra padlóra fog küldeni, hogy arra nincsenek szavak. Próbálok minden felett bízni benne, de ez nem egyszerű. Olyan szinten ragaszkodok már hozzá, hogy ha most azt mondaná vége, egy életre belerokkannék.

- Tanulsz? - Kathy a frászt hozza rám, mikor megszólal a hátam mögött.

- Igen - fordulok meg, hogy ránézzek a húgomra. - Miért?

- Öt perce itt állok... Ahogy elnézem mindent csinálsz csak nem tanulsz - belép és becsukja az ajtót. - Min gondolkozol?

- A jövőmön - sóhajtom gondterhelten. Bárcsak könnyen meg tudnám mondani mit kezdjek magammal. Nem akaszkodhatok rá a fiúra, hogy mindent ő fizessen, ha mégis összeköltöznénk. - Maxon, a múlton, a szakításon...

- Szakítás? Ugye nem? - huppan le az ágyamra. - Bár akkor már rég bőgnél...

- Annyira félek, hogy megint félre fog lépni - hirtelen elfog a sírhatnék. Mennyivel könnyebb lenne, ha itt lenne és ő maga tudna megvigasztalni. - Fogalmam sincs, mikor találkozunk újra....

- Szeret téged Rosie - magyarázza Kathy. - Ha meg megcsal, akkor egy barom, hogy nem látja mennyire jól jár veled. És ezt nem csak bíztatásból mondom. Okos vagy, szép. Tudod mióta van köztetek valami teljesen megváltoztál. Te és a családunk is. Lehet persze ezt rossz értelemben venni, de nem kell. Csak nézd meg a mi kapcsolatunkat. Simán kijelenthetem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz és ez csak is miatta van. Te pedig magadra találtál. Boldog vagy, kiegyensúlyozott és sokkal bátrabb. Na meg persze kibaszottul mázlista.

- Honnan tudtad, hogy erre volt szükségem? - szipogom halkan és egy zsebkendőért nyúlok.

- Bátorításra? Láttam rajtad. A húgod vagyok. Azt hiszed nem figyellek? Mert akkor nagyot tévedsz - mosolyodik el kedvesen. Valamikor tényleg megváltozott a kapcsolatunk Kathy-vel. Talán a válás, talán Max. A lényeg, hogy jobb lett.

- Köszönöm Kathy - kelek fel és magamhoz ölelem. Hálás vagyok, hogy segített. Talán nem oldotta meg a problémáim, de egy kis életet lehelt belém.

- Tesók vagyunk - ölel vissza. - Egymás támogatása a dolgunk.

~

A világ körülöttem egy pillanat alatt tér át színesből szürkébe. Elveszek a tanulni valók között és ahogy egyre közeledik az év vége, úgy lesz rajtam úrrá a félelem. Max minden beszélgetésünk alkalmával megemlíti, hogy nincs mitől félnem, hogy menni fog. Ő hisz bennem, és ez mindig az egy kis erőt.

Max az, aki a lovaglás mellett fényt hoz a monoton napjaiba. Tudom, hogy feszes az ideje, de rám mindig szakít időt, vagyis megpróbál bármennyire is nehéz.

- Annyira hülye vagyok hozzá - nyafogom a telefonba, mikor egyszer sikerül mindkettőnknek jó időpontot találni. - Az összes szar lesz.

- És ha az lesz? Akkor is megoldjuk valahogy - sóhajtja. - Amúgy meg túl leszel ezeken és szabad vagy. Aztán akkor találkozunk, amikor akarunk. Sőt. Felőlem az egész nyarat együtt tölthetjük.

- Az kicsit sok lenne nem gondolod? - csukom be az előttem heverő füzetet, melyben Ben jegyzetei vannak. Kettő felé osztottuk a vázlatírást, így sokkal gyorsabban megvoltunk vele. - A végén még megunnál. Azt meg nem akarom.

- Téged megunni? Jó vicc Rose - nevet fel. - Baku után már nincs semmid igaz?

- Nincs addigra túl leszek mindenen. Hihetetlen milyen gyorsan telik az idő...

- Igen... Na menj aludni. Neked most pihened kell és nem agyalni.

- Ha most leteszlek, akkor is agyalni fogok... - terülök ki az ágyon és fájó szívvel veszem tudomásul, hogy ideje aludnom - De legyen. Szia Max!

- Szia Rose! Szeretlek - nyom ki.

Még vagy egy órát fetrengek az ágyamban mire sikerül elaludnom. Pár nap és vége az iskolának és akkor ez a rengeteg teher lekerül a vállamról.

Fáradtan és gyomorgörccsel kelek fel a vizsgáim első napján. Maxnak elkezdődött a szezon európai része, így a lehető legkevesebbet sikerül beszélnünk. Pedig nekem most nagyon nagy szükségem lett volna a támogatására. Persze még az este rám írt, hogy sok sikert és ne izguljak, és azt is tudom, hogy gondol rám, de ettől nem lesz egyszerűbb semmi.

Álmosan megyek le a konyhába, ahol már mindenki az asztalnál ül és reggelizik.

- Jó reggelt kicsim - köszön Anya és egy puszit ad a homlokomra.

- Jó reggelt - motyogom, fejben már valahol a suliban írom a vizsgát.

- Mit kérsz enni? - lép el tőlem és az asztalnál kezd el foglalatoskodni.

- Semmit - ülök le a helyemre. - Esetleg kávét, de nem vagyok éhes.

- Enned kéne - szólal meg Eric. - Rosszul fogsz lenni.

- Ericnek igaza van Rosie - szól ki Anya a konyhából. - Legalább egy pár falatot.

- Oké! - teszem fel a kezem. - Be lehet fejezni, eszek! - mindenki fura ábrázattal néz rám, így halkan hozzáteszem. - Bocsánat. Feszült vagyok.

- Maxszal beszéltél? - kérdezi Kathy. Legalább ő nem a kajával zaklat.

- Még az este - sóhajtom. Jó lenne most is beszélni vele. - De csak írogatunk, nem hívott fel.

Ezek után én kimaradok a beszélgetésből. Éppen, hogy sikerül lenyomnom a torkomon pár falatot. Viszont a kávé rettentően jólesik.

Felkekelek az asztaltól, mivel sikerült rávennem magam, hogy felöltözzek. Legszívesebben fognám magam befeküdnék az ágyba és addig nem kelnék ki, amíg vége nem lesz ennek az egésznek.

- Ne vigyelek el? - kérdezi Eric, mikor már elindulok.

- Nem kell - rázom a fejem. - Bennel megbeszéltük, hogy előtte találkozunk. De azért köszi.

- Nincs mit - erre már nem reagálok, csendben felbaktatok a lépcsőn a szobámba.

Fönt, pedig egy újabb dilemmával találom szemben magam. Fogalmam sincs mit vegyek fel. Végül aztán valami elegáns mellett döntök, amiben még tűrhetően érzem magam. Nagy sóhajjal lépek ki a szobámból és indulok meg.