A napok lassan telnek. A dolgok csak mostanában tértek vissza a megszokott kerékvágásba, egyszerűen túl fura újra suliba járni és az emberek normális életét élni. Megtapasztaltam milyen mikor az ember életét egy mások által sztárolt ember forgatja fel. Persze nem ezt szeretem Max-ben, hanem magát a fiút. Így mikor Max felhív, hogy egy tíz perc múlva itt van a szívem majd kiugrik a helyéről.

Sietősen próbálok kicsit rendet varázsolni a szobámban és valami normálisat magamra kapni. Éppen csak összedobálom a szanaszét heverő ruháim, mikor csengetnek. Kishíján leesek a lépcsőn, miközben lefelé rohanok az ajtóhoz.

- Szia – nyitom ki lihegve ajtót. Max meglepetten pislog rám, hiszen szerintem alig telt el pár másodperc mióta csengetett.

- Szia Rose – mosolyog. Nem rég váltak szét útjaink, de mégis ezer évnek éreztem. Elképesztően boldog vagyok, hogy újra látom a fiút. – Mit csináltál?

- Én, izé, semmit – nevetek. – Gyere beljebb. Nincs itthon senki, csak én. Igazából, úgy volt, hogy én is lelépek, de ha már itt vagy...

- Hova mentél volna? – követ az emeletre én pedig remélem tényleg sikerült valamennyire rendesen elpakolni, bár tekintve, hogy ő sem a legjobb a rendtartásban nem érzem olyan nagy gondnak.

- Fogalmam sincs – vonom meg a vállam. – Valószínűleg a lovardába. Vagy fogalmam sincs.

- És most, hogy itt vagyok mi a terved? – lépünk be a szobámba és én automatikusan felkapom az egyik könyvem és leülök vele az ágyra.

- Megtanulok és utána csinálhatnánk valamit – mosolygok rá. – Nézhetnénk filmet vagy igazából fene tudja. El is mehetnénk moziba.

- Csak filmet akarsz nézni? – ül le az ágyamra mellém és kiveszi a kezemből a könyvet. – Vagy mást is?

- Mi mást tudnánk csinálni? – nem esik le, hogy pontosan mire is gondol, így zavartan nézek kék szemeibe.

- Megismételhetnénk, ami Monacoban történt – hajol közel hozzám.

- Én... nem hiszem, hogy ez jó ötlet... - makogom és érzem, hogy elönti a pír az arcom. – Itt van Anya, meg Kathy és Eric is...

- Ugyan már – simít ki egy tincset az arcomból, emlékeztetnem kell, hogy először valamennyit tanulnom is kell mielőtt csakis rá figyelek. – Sokkal élvezetesebb, ha fent áll a lebukás veszélye.

- Majd meglátjuk... - veszem vissza a könyvem a kezéből és magam elé teszem. – De nekem tanulnom kell.

- Oké. Segítek, pedig nagyon utálok tanulni – ül mellém és a könyvemre néz.

Azt hittem gyorsan megleszünk a tanulással, de gyorsan el is engedtem ezt az ötletet. Max melletted nem egyszerű dolog tanulni. Egyszerűen minden sulis sztorit elmesél, amitől kénytelen vagyok röhögni, mert fiúhoz illően ezek a sztorik elképesztőek.

Másfél óra fárasztó tanulás, vagy inkább csak szenvedés után dobom el a könyvem az ágyam másik felébe. Kimerülten dőlök hátra, mire Max felnevet és felém mászik.

- Elfáradtál? – néz le rám, ajkain pedig hatalmas mosoly virít.

- Igen – nyögöm fáradtan. – Utálok tanulni. Minek kell ennyit tudni?

- Mert kell – nyom egy puszit a homlokomra. – Utáltam az iskolát, de még nekem is van egy évem. Valamikor túl kéne esni rajta, vagy nem.

- Nem fejezted be? – pislogok értetlenül. – Azt akarod mondani, hogy a Forma-1 miatt abbahagytad a tanulást?

- Persze – fekszik mellém. – Egyszer adódik az életben ilyen lehetőség. Nem akartam elszalasztani. A sulit meg, mint mondtam, utáltam. Nem úgy, mint valami nyomi, akinek nincsenek barátai. Inkább a tanulással volt bajom – a néma csend beférkőzik hozzánk, így átfordulok az oldalamra és hozzábújok. Fejem a mellkasára teszem, még Ő a karjait korám fonja. – A tesit bírom. Ott nem kell tanulni.

- Neked könnyű – bököm meg a mellkasát. – Ilyen izmos srácnak még jó, hogy tetszik a tesi.

- Te most bókoltál nekem? – hitetlenkedik. Magam sem tudom mi is ütött belém, de látom, hogy az egojának igazán jót tesz az előbbi mondatom.

- Talán – kuncogok és apró köröket kezdek leírni a mellkasán.

- Mióta megismertelek rengeteget változtál – erősödik meg a szorítása. – Sokkal... nyitottabb vagy.

- Nyitottabb? – emelem meg a fejem. – Úgy érted meg merem tenni ezt? – tornázom fel magam és a hasára ülök.

- Rose – kezdi el kapkodni a levegőt. – Nem te mondtad, hogy szerinted nem jó ötlet?

- Lehet – hajolok közel hozzá és megcsókolom. Most jut eszembe, hogy mióta megjött nem is tettem meg ezt, emiatt pedig úgy érzem minden tizedmásodpercet ki akar használni a csókunkból.

- Rosie, kicsim megjöttünk! – hallom meg Anya hangját a földszintről.

- Mindjárt! – kiálltok le. – Remélem nem élted bele nagyon magad – szállok le róla.

- Mázlid van Rose – ül fel. – Lemegyünk?

- Persze – kelek fel és elindulok lefelé. – Vacsorázzunk.

Lent viszonylag jó hangulat fogad minket. Anya és Eric valamin nevetnek a konyhába, még a húgom az asztalnál szörnyülködik rajtuk. Úgy igazából szerintem soha nem fogjuk tudni megszokni, hogy elváltak a szüleink hiába boldogok mindketten. Egyszerűen csak egyszerűbbek lennének a dolgok, ha egy család lennénk. Mikor Kathy meglát minket felcsillan a szeme és elmosolyodik.

- Max! Szia! – köszön boldogan. – Nem mondta Rosie, hogy jössz.

- Tényleg? – néz rám Max kicsit meglepetten. Valóban nem szóltam senkinek nehogy aztán valami miatt ne jöhessen. – Nem szóltál nekik?

- Nem – vonom meg a vállam. – Szólok Anyának – adok egy cuppanós puszit a szájára.

- Oké – feleli kicsit feszülten és én is feszült leszek ahogy belépek a konyhába ahol anya és Eric igazán jót derülnek és mikor belépek hozzájuk.

- Rosie drágám – fogja vissza magát Anya, de még mindig kuncog. – Hogy vagy?

- Nagyon jól Anya – állok meg és komolyan meredek rá. – Egy, itt van Max, szóval plusz egy fő lesz vacsoránál. Kettő, megtudhatnám mi olyan vicces? Csak, mert az egész ház tőletek zeng.

- Itt van Max – kerekednek el Anya szemei. – Miért nem szóltál, hogy jön? Olyan rendetlenség van. És nem készültem semmi komollyal vacsorára.

- Ha nem tetszik neki a szendvics elmegy étterembe. Amúgy addig nincs baj, még nem neki kell csinálnia... - gondolok bele, hogy Max nem a főzőtehetségéről híres.

- Biztos? Mert Eric elugrik a boltba, ha kell... Igen. Eric hozol valami rágcsát? – néz Anya az említettre, aki leteszi, ami épp a kezében van és bólint.

- Persze, miért ne? – indul meg kifele Eric, én pedig követem vissza Max-hez.

Max és a húgom kellemesen beszélgetnek, ami nem meglepő hiszen Kathy vág mindent a sporttal kapcsolatban. Max a helycseréről és Spanyolországról mesél a húgomnak. Leülök Max mellé és némán figyelem, ahogyan az ajkai csodásan formálják meg a szavakat újra és újra. Bármennyire is tudom, milyennek a csókjai, ismét elkezdek ábrándozni róla. Arról, hogy milyen csodás mikor hozzám ér. Hogy mennyire puhák az ajkai, emlékeztetnem kell magam, hogy álljak le hiszen az asztalnál ülünk.

- Minden rendben Rose? – zökkent ki Max hangja. Az arcán nem látszik, de a szeme elárulja nekem, hogy tudja mire gondoltam.

- Persze. Csak a holnapi napon gondolkoztam – rázom meg a fejem, hogy kiverjem belőle Max száját.

- A holnapi napon? Értem – nyalja meg az ajkait és felnevet.

- Kérsz inni? – pattanok fel gyorsan mielőtt újra elpirulok. – Hozok valamit inni...

- Okés – nevet továbbra is. – Tegyél úgy.

A vacsora végig ehhez hasonló módon telik. Max sokkal hamarabb fejezi be, mint én és nagyon vicces dolognak találja a combomat simogatni, miközben a többiekkel ebszélget. Persze neki ez semmi, de én rettentően zavarba jövök az érintésétől. Alig nyelem le az utolsó falatom, rögtön felkelek az asztaltól.

- Mi felmegyünk... - jelentem ki, mikor minden szem rám tapad. – Gyere Max.

Max készségesen követ a szobámba. Mikor becsukom az ajtót és fellélegzem, ő hangos nevetésbe kezd. Röhögve dől végig az ágyamon és a kezébe temeti az arcát. Mérgesen nézek a nevető fiúra.

- Ez nem vicces – morgom. – Tudod mennyire kínos, hogy ott beszélgetek a szüleimmel, te meg le tapizol?

- Én örülnék a helyedbe – fordítja felém a fejét. - Tudtam volna mást is csinálni.

- Mikor lettél te ennyire perverz? – indulok meg felé.

- Én mindig is az voltam, csak vissza fogtam magam. Most gondold el, hogy mennyire megijesztettelek volna az elején. Ha ilyeneket mondtam volna neked, esélyem se lett volna. Most meg... meg szorosabb lett köztünk a kapcsolat, így tök nyugodtan csinálok ilyeneket, hiszen szeretsz.

- Borzalmas vagy – ülök le az ágyamra és ledőlök mellé. – De igazad van.

- Még jó - húz magához. – Milyen vastagok a falak?

- Max – csapok a mellkasára. – Nem fogunk lefeküdni. Itt van Anya, a húgom. És ha ránk nyit valaki?

- Az előbb mondtam, hogy úgy ezerszer izgalmasabb. Egyszer az életben csinálhatnál valamit, amit nem lehet - húzogatja a szemöldökét, de közben eszeveszettül vigyorog.

- Van egy olyan érzésem, hogy te rengeteg mindent csináltál már, amit nem kellett volna - rázom meg a fejem sóhajtva és egy kicsit eltávolodom tőle.

- Nem jön be? – húz vissza. – Azt szokták mondani, hogy a lányok szeretik a rossz fiúkat.

- Meglehet – fekszem vissza, Ő pedig fölém gördül. Érzem a testéből áradó kellemes melegséget, ami felforral engem is.

- És mennyire? – kezdi el csókolgatni a nyakam, bennem pedig továbbra is ott villódzik, hogy elég sokan vannak a közelünkben.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – teszem a kezem a mellkasára. – Anyáék...

- Shh, csak egy kicsit ne gondolj túl semmit - suttogja én pedig csendben maradok.

~~~~~~~~~~~~~~~

Azt hiszem nagyon éltem ekkoriban az írást, mert az ő kapcsolatunk igazán beindult. 😂👀

Viszont kicsit komorabb vizekre evezünk.

Nem terveztem ennyire hamar részt hozni, de a hétvége szerintem mindenkire elég nagy befolyással volt. Úgy gondolom, hogy az alatt a fél perc alatt éveket öregedtünk, én legalábbis biztosan. Nem sokszor lát az ember ilyen méretű balesetet ilyen szerencsés végkifejlettel.

Nem azért vagytok itt, hogy a véleményemet olvasgassátok, ami mellesleg nem is rövid, de azt kell mondanom, hogy ha valaki olvas Forma 1-es híreket, akkor ha azt mondom Daniel álláspontját osztom akkor tudjátok mit gondolok. (Ha valakit mégis érdekel kifejtem szívesen.) Valamint újra és újra rá kell döbbennünk, hogy ők ugyanolyan emberek, mint mi. Ajánlom Charles rádióját szerintem mindent elmond erről az oldaláról a sportnak. Szeretnék egyszer pszichésen olyan erős lenni, mint ezek az emberek, akik egytől-egyig elképesztőek.

Not all heroes wear capes.🙏