Az étterembe ülve próbálom visszafojtani a nevetésem, miközben Max nagyban magyarázza a dolgokat, amiket Carlossal csináltak a múltkor. (Képzeletben repüljetek vissza 2016-ba (azt hiszem), nem most írtam már ezt a sztorit na ~ szerk.)

- Tényleg körbe kellett futnunk... - szúr fel a villájára egy falatot. – Bő egy másodperccel voltam gyorsabb.

- Ügyes vagy – kuncogva dicsérem meg, már ha ezért meg lehet. – Majd, ha valaki kérdezi, hogy mire vagy a legbüszkébb mond ezt.

- Az lesz – nevet. – Biztos szerinte is büszkének kell lennem erre.

- Jaj – sóhajtom és belekortyolok az italomba. – Nem fog hülyének nézni az biztos.

- Te mire vagy a legbüszkébb? De most komolyan – vág magának még egy kis húst.

- Huh – gondolkozom el. – Mondjuk a lovaglásra. Nagyon boldog vagyok, hogy még mindig sportolok. Na meg a franciára. Egy nehéz nyelv, de én mégis folyékonyan beszélem.

- Szereted? – mosolyodik el.

- Aha. Nagyon. Szerintem egy nagyon szép nyelv – magyarázom. – Neked? Bár ez szerintem nem nehéz kérdés...

- Határozottan a Forma 1. Egyszerűen hihetetlen, hogy ideáig eljutottam – annyira természetesen beszél erről, hogy kénytelen vagyok mosolyogni. – Ilyen fiatalon győzni.

- Tehetséges vagy. Megérdemled, hogy ideáig eljuss – dőlök hátra. – Nekem elég volt.

- Azt hiszem nekem is. Van kedved sétálni? – kérdezi mosolyogva.

- Aha, miért ne? – egyezek bele.

- Fizetek és mehetünk – int a pincérnek és közli, hogy fizetni akar.

Kézen fogva sétálunk végig a kikötőn. Jachtok már ki vannak kötve oda, ahol tökéletesen lehet róluk látni a futamot. Az idő kicsit hűvös, viszont még pont el lehet tűrni. Rengeteg ember jön velünk szembe, így rettentően kínosan érezem magam, ahogy megbámulnak. Főleg mikor kihallok egy-egy részletet és mi vagyunk a téma. Vagyis Max és egy idegen lány.

- Nem lehetne, hogy felmenjünk – kérdezem egy kicsit nyugisabb helyen.

- Valami baj van? – néz rám és kicsit megszorítja a kezem.

- Nincs, csak...

- Csak? – áll meg. – Rose mi a baj?

- Olyan kínos ez nekem Max. Tudom, hogy nem beszélsz franciául, de annyira zavaró, hogy rólunk beszélnek! Vagyis rólad!

- És ez zavar? – szólal meg halkabban, mert egy nagyobb társaság halad el mellettünk. A francia szavakból megint kihallom Max nevét és a róla szóló dolgokat.

- Nagyon! Nem az, hogy értem. A témával van bajom... - nézek körül.

- A témával? – a szemem sarkából látom, ahogy valaki lefotóz minket. Mikor megkérdezte, hogy felvállalom-e az egészet nem gondoltam, hogy ennyire fojtogató lesz, ahogy rólunk suttognak és próbálnak úgy képet csinálni, hogy nekünk ne tűnjön fel. Persze a vak is látja, hogy éppen minket fotóznak.

- Nem látod? Mindenkinek feltűnsz... és én is feltűnők – motyogom idegesen.

- Rose. Én tudtam, hogy meg fognak bámulni. Ez ezzel jár – kezét a derekamra teszi és közelebb húz. – De engem ez nem tart vissza.

Ajkait finoman nyomja az enyém ellen. A szívem vadul kalimpál, miközben Max megpróbálja elfeledtetni a külvilágot. Beletelik pár másodpercbe, mire sikerül rávanni, hogy csókoljam vissza. Kezeim összekulcsolom a tarkója körül és úgy vonom még közelebb magam. Már, ha ez lehetséges. Könnyedén belemegyek a kis játékába, pedig tudom rengeteg kép jön majd velem szembe mindenhol.

- Nem kell senkivel foglalkoznod – dönti a homlokát az enyémnek. – Kit érdekel mi megy a sajtóban? Ha azt mondják együtt vagyunk akkor ez van! Ne zavarjon! Ez lesz pár hétig és utána békén hagynak. Keresnek rólunk vagy csak rólad képeket, de ennyi.

- Oké – döntöm a fejem át a fejem a homlokáról a nyakába. – Most már felmegyünk?

- Látom te nem szereted a közönséget – kuncog fel.

- Szerintem vannak dolgok párok életében, amelyeket tiszteletben kell tartani...

- Például? – suttogja a fülembe, amitől kiráz a hideg.

- Nem ecsetelném – nyelek egyet. – De akkor is csak rád meg rám tartozik, hogy mit csinálunk. Az a lényeg, hogy ez nem tartozik a világra.

- Ebben igazad van. Na gyerünk! – elhúzódok tőle és kézen fogva indulunk meg Max lakása felé.

Tekintetem a képernyőre szegeződik, miközben Max a szűk utcákon kanyarog. Tudom, hogy bármennyire is szereti Monacot ez nem az ő pályája.

Elhúzom a szám, mikor Max elfékezi az autót az pedig kis híján beleállt a falba. Szomorúan nézem tovább a szabadedzést, de ki-ki pillantok, hogy mikor is jön a holland és mikor nem kell már azon aggódnom, hogy meghal.

A szabadedzés végeztével Max szomorúan lép hozzám. A maximalista énje teljesen lelombozza, hiszen nem ment neki valami jól ma a vezetés.

- Annyira, de annyira nem érzem ezt a pályát – moroga és átölel. – Ennyire csak én lehetek béna igaz?

- Nem volt ez olyan rossz – vígasztalom, bár tudom, hogy nem sok mindent érek el vele.

- De nagyon rossz volt – vágja rá. – Komolyan volt egy jó időm és erre mit csinálok? Nekibaszom a falnak.

- Majd az időmérő jobb lesz – simítok végig a hátán. – Menjünk ebédelni, hogy kicsit kifújd magad.

Arcán végig hamis mosoly ül még kajálunk. Egyszerűen csak ül és néha elmeredezik. Tudom, hogy a pályán és annak elrontható részein jár az agya. Minden mozdulatából ki tudtam venni az érzelmeit. Valahogy egyre jobban rám ragad Max nyomott hangulata. Nagyon remélem, hogy jól sikerül az időmérő.

Max és Daniel nem kapkodják el a Q1-et. Már zöld zászló van és még csak most ültek be. Elszakítom a tekintetem a hollandról és a képernyőt kezdem bámulni. Bevallom elég sok szem tapadt rám Max oldalán, így most is egy-egy szerelő megnéz és elkönyvel valakinek a fejében. Szinte be se léptünk a paddockba és már is megjelent néhány fotós le is kapott minket. Egyszerűen zavar ahogy mindenki minket figyel. Nem vagyok hozzászokva ehhez.

Beharapom az alsó ajkam miközben Max a gyorskörét kezdi meg. Mellettem pár szerelő áll és ők is feszülten figyelik, hogy fog neki sikerülni ezek után minden. Egyszerre szisszentünk fel, mikor Max megint eltalálta a falat. Mellettem mindenki csalódottan néz a képernyőre.

A testbeszédéből látom mit érez. Elcseszte. Annyira meg akar felelni, de nem megy neki. Egy ideig követi a kamera a lehangoltan sétáló Maxot, majd átvált az autójára, amit megemelnek, hogy áttegyék a korláton.

A köztünk lévő űr rettentően zavar, mikor visszajön. Max minden megnyilvánulásán látszik, hogy vissza akarja forgatni az időt. De nagyon remélem, hogy csak a mai napot. Igyekszem kiverni a fejemből önző gondolataim és arra gondolni mit is érezhet most a barátom. Végül arra jutok, hogy a helyében én is ezt tenném, rettentően mérges lennék magamra.

Az asztalnál ülve kortyolgatok egy pohár narancslét. Mellettem rengeteg ember sürög-forog, de próbálok nem figyelni rájuk. A szememmel a lépcsőt szuggerálom. Mégis mi a fene tart eddig? Értem én, hogy megbeszélés, de akkor is.

Gyors léptekkel lépdel lefelé. Arca fáradtan és gondterhelten fest. Kék szemei melyek mindig érzelmekkel dúsak, most színtelenül csillannak meg a rá vetülő fénytől. Aggódva kémlelem a közeledő fiút.

- Gyere! – a hangja, akárcsak a szemei és az arca. Fáradt és rideg.

Hihetetlen sebességgel érünk az autóhoz. Szó nélkül pattan be, én pedig csak állok és várok. Fáj. Elmondhatatlanul összetört, hogy ennyire nem akar beszélni.

- Max – suttogom, mikor beszállok mellé. Figyelmen kívül hagy és elindul Monaco tömött utcáin. – Kérlek.

- Most ne, oké? Nincs kedvem... - ennyire méltat. Szótlanul döntöttem a fejem az üvegnek és fojtom vissza a könnyeim. Nem az zavar, hogy nincs kedve hozzám. Inkább azzal van bajom, hogy mint egy párkapcsolatban meg kéne beszélnünk a gondokat. Szeretném, ha tudná, rám számíthat.

Némán nyitja ki az ajtót és rögtön befelé veszi az irányt. Nem vagyok benne biztos, hogy hova akar menni. Egyszerűen csak átgondolni a dolgait.

- Beszéljünk! – állok meg a nappaliban. Próbálok határozott lenni bármennyire is szar vagyok benne.

- Mondtam már! Nem akarok! – hangja és teste rengeteg feszültségről árulkodik.

- Ne csináld Max! Egy pár vagyunk és a párok meg szokták beszélni a problémákat...

- Mi most nem fogjuk – indul meg befelé.

- Mégis mi a fenét akarsz? Eltűnjek? Én nagyon szívesen hazamegyek Max, csak mond!

- Nem akarom... - áll meg nekem háttal.

- Akkor? Olyan vagy, mint egy kisgyerek! Nem mondod meg a problémákat, de elvárod, hogy megoldódjanak! Elegem van Max a hülye gyerekeskedésedből! Szar nap volt? És akkor? Tudom, hogy a holnapi se lesz jobb, de akkor is! Azt hitted minden olyan könnyű? Te tudod a legjobban, hogy nem. Nem könnyű az élet Max! Hány pofont viseltél el? Hány kritikát cáfoltál meg? Rengeteget! És pont most akarod feladni? Tedd meg, de akkor már az este nem fogok melletted feküdni... - egyszerűen kiadom magamból, ami nyom. Szeretném, ha rájönne, én támogatom. – Utálom ezt a helyet! Valami mindig tönkre teszi a kapcsolatunkat, mintha el lenne átkozva. Én szeretlek Max. Még soha senkit nem szerettem, így mint téged. De ez így nem működik. Mond el... csak kérlek mond meg és békén hagylak.

- Sajnálom Rose – hangja halk mégis férfias. – Én szeretlek... Csak most... Minden olyan kibaszottul szar. Beszéljük meg ezt később. Elmegyek aludni, majd jössz.

- Rendben – felelem erőtlenül. Max megereszt egy mosolyt és eltűnik az ajtó mögött.

Könnyes szemekkel rogyok le a tőlem pár lépésre lévő kanapéra. Ennyi? Ennyire méltat? Fáj, hogy nem akarja, hogy meghallgassam. Tisztán előttem van a fiú, aki az autóban mesélt az életéről. Most meg? Egy szót nem képes kinyögni a bajáról.

Egy ideig még a kanapén ülök és sírok, de a fáradtság felülkerekedik rajtam. Hosszadalmas, lomha léptekkel érek a hálószoba ajtóhoz. Nincs becsukva, így rálátok az alvó Maxra. Levszem a felsőm és a nadrágom, és úgy bújok be mellé. A takaró alatt kellemes meleg van, engem pedig elfog a sírhatnék.

Könnyeim némán folynak le az arcomon. Félve karolom át a nekem háttal fekvő srácot. A homlokom a hátának döntöm és így próbálok álmot csalni a szemeimre. Egy erősebb sírás tör rám, mikor belegondolok a pár órával ezelőtti eseményekre.

- Rose – mozgolódik. – Te sírsz?

- Nem – veszem le a karom róla. – Jól vagyok!

- Azért szipogsz, igaz? – hangja egyáltalán nem álmos. Egy sóhaj keretében fordul felém, én pedig azzal a lendülettel fordulok át a másik oldalamra. – Rose...

- Nem. Aludj csak. Mindjárt én is elalszom – motyogom és erőszakosan eltörlőm a könnyeim.

- Kérlek – megpróbál a kezével legalább a hátamra fordítani, de nem hagyom. – Jó akkor ne! Figyelj, én sajnálom, de te is gondolhatod, hogy milyen érzés ez egy győzelem után. Bennem ott van a teljesítési vágy és annyira lelomboz, hogy nem megy. Egyszerűen nem tudom. A vezetésre koncentrálok, mégis elcseszem. Ez egyszerűen... Ha szeretsz akkor megértesz Rose...

- Megértelek – suttogom. – De ne lökj el magadtól. Fáj Max. Fáj, hogy semmibe veszel és nem szólsz hozzám.

- Sajnálom – mondja, én pedig átgördülök a másik oldalamra. Szorosan préselem magam hozzá. A visszatartott könnyeim most utat kapnak. Max óvatosan simít végig a hajamon, miközben én a mellkasába bőgőm a bánatom.

- Soha többet ne csinálj ilyet Max – motyogom. - Bármi bánt mond el, hidd el könnyebb lesz minden utána. De nekem tényleg ne csinálj ilyet többet.

- Soha – fonja körém a karját. Így merülök el az álom csodás világában reménykedve, hogy be is tartja a szavát.

~~~~~~~~~~~~~~

Üdvözletem minden erre tévedtnek. Hogy vagyunk eme csodás évben? Hogy telik az online oktatás, aki még tanul?

Én igyekszem nem idegbajt kapni a közelgő érettségitől és a ténytől, hogy az idei tanév eleje és a tavalyi tanév vége szinte teljesen kiesik.

Na de most elárasztottalak titeket több, mint 3000 szóval, bár tudom ez nem igazán engesztel ki senkit. Viszont a tény, hogy igyekszem rendszeresebben hozni részeket talán inkább. És meg lehet nyugodni ez nem azt jelenti, hogy évente egy részt kaptok.

Nem tudok elmenni az mellett mennyi ember van itt és olvassa még mindig. Tudom megkapom az értesítéseket és elképedek, hogy lehet ezt szeretni. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon nem most írtam már ezt az egészet és kicsit vissza kell rázódnom. De megígérem mivel vannak előre megírva részek, azokat pedig csak ki kell javítani, így megpróbálok időt szánni rá és végre befejezni ezt a történetet.

Elképesztő, hogy Rosie és Max történetének első felén több, mint 50.000 olvasás van, ami egyszerűen hű. Remélem akad legalább egy olyan ember, aki felderül, hogy megérkezett a 13. és a 14. rész. ❤️

És most, hogy kiömlengtem magam jöjjön a reklám helye. Mint említettem jön az érettségi ez pedig azt jelenti, hogy belevágtam még egy fanfictionbe. Természetesen Forma-1 tematikájú, de nem Max-szel.

Valakit érdekel?👀