A csillagok gyönyörűek. A csillagok az éjjel legszebbjei. A csillagok mutatják az utat. A csillagokba túl könnyű beleszeretni. Azt hiszem, te is egy csillag vagy. Az én csillagom.

Aznap este valahogy nem jött álom a szememre. Hiába gondoltam rád, mindenhogy forgolódtam. Sőt, talán az volt a probléma, hogy rajtad méláztam el. Kifelé bámultam a holdra a csepegve kopogó esőben. Még jobban a takaró alá bújtam és a matracba fúrtam testem, mintha csak hozzád bújnék. Könnyeim az esőhöz igazodva folyni kezdtek. Mert pontosan tudtam, hogy belőlünk soha nem lehet semmi.

Remegő kézzel írtam rád. Felhoztam valami idióta metaforát, amire már nem is emlékszem. A lényeg az volt, hogy burkoltan elmondtam, mit érzek. Visszaírtál nekem. Mélyen éreztem, hogy ebből kisülhet valami jó is, de a felszínen tartottam azt a végtelen pesszimizmust kettőnkkel kapcsolatban. Megkérdezted, az-e, amire  gondolsz. Megkérdeztem, mire gondolsz. Megkérdezted, lennék-e a párod, mire mosolyogva zokogtam fel az ágyban fekve.  Remegő kézzel, rengeteg aggodalommal és valamennyi negatív hozzáállással pötyögtem le neked az igent, és úgy éreztem, ennél boldogabb talán még soha nem voltam. Megbeszéltük, hogy egyikünk sem fog tudni aludni az éjjel. A szívem a torkomban dobogott,  a gyomrom görcsben, mindezt úgy, hogy már együtt voltunk. Hogy már egymáséi voltunk. Fogalmam sincs, miért aggódtam, vagy miért voltam ideges. Talán nem akartalak elveszíteni. 

Még annyit írtál  "Amikor ma éjszaka elalszol, emlékezz, hogy ugyanazon csillagok alatt fekszünk" .

Letettem a telefont a kezemből, párnámba fúrva fejemet megállás nélkül vigyorogva sírtam. Könnyeimen keresztül bámultam ki a csillagos égre, és rájöttem, hogy nem azok a csillagok kellenek nekem. Egyetlenegy csillagra van szükségem. Az én csillagomra.