ismét utolért a Tavasz.
aztán tegnap este újra itthagyott. magányosan. egyedül. mintha nem érezné amit én, csak elsétált. de én itt maradtam. bedőltem az ágyba, és a párnámról még az Ő illata kúszott az orromba. zokogtam. próbáltam elfojtani, de ahogy ott feküdtem, körülvett az illata minden oldalról és a párna olyan volt mintha a mellkasán szuszognék. de nem ölelt át. nem szuszogott mellettem. csak illat. verseskötetekbe takaróztam, minden szerelmes versnél könnyek gyűltek a szemeimbe. mintha újra éreztem volna puha leheletét nyakamon. pont olyan volt. szükségem volt rá, az érintésére, a lágy tekintetére, arra, ahogyan rámmosolyog de Ő itt hagyott engem. és nekem nem volt választásom.
mert engem minden évben utolér a Tavasz.

[2020. 03. 28. - mert gyűlölök minden márciust-]