Ha Te volnál a rózsa, én a tövised lennék.

Gyönyörű vagy. Apró, különleges, hibátlan részletekkel hófehér szirmaidon. Te vagy az első, akit kettőnk közül előbb meglát az ember, akire előbb felfigyelnek, csakis miattad érdekli őket a teljes növény. Túlragyogsz engem, túlragyogsz másokat, túlragyogod a pamacsos felhőket és túl mindenen, áthatva minden lelket.

Tövisnek lenni egy ilyen gyönyörű virágon megtisztelő. Ellentétek vagyunk. Én szúrok, teli vagyok hibákkal, semmi szép vagy különleges nincs bennem, te mégis velem vagy. Vagyis, inkább én vagyok veled. Összetartozunk. Megvédem bársonyos leveleid a rosszakaró rovaroktól, az embertől, és önmagadtól.

Igen, tőled is kell védjelek, hisz nem egyszer láttam száradozni, sárgulni szirmaid, mert magadat tetted tönkre.

Tudod, azt mondják, nincsen rózsa tövis nélkül, de... De mi van akkor, ha mégis? Mi van akkor, ha a rózsa megszabadul a töviseitől? Mi van akkor, ha a tövisek feladnak mindent? Mi történik akkor?

Sziromeső. Olyasfajta, amikor a legelső őszi tépázó szél fújja szerteszét a fehér rózsa sötétedve rezgősre szikkadt apró sziromleveleit, melyek egykor selymesen borultak egymásba. A tövisnek fájna a puszta látvány. A gondolat, hogy nélküle hullt darabjaira, hogy nem együtt hevertek el a kiskert sziklaperemén, és hogy minden, amit egyben tartott, egy széltől széthullott.

Tehát... A rózsa tövis nélkül, tehát Te nélkülem lehetetlenség. Te nélkülem, vagyis Rózsa tövis nélkül csak sziromeső lehet, ami mindkettőnk vesztét okozhatja. Egymásnak és egymásért élünk. Ne hagyj itt, hogy szebb legyél.

[2018. 09. 17.  23:25  -mert már mindenről te jutsz az eszembe- ]