Reggelente mindig az a legelső, hogy szétnézek az ágyamban. Kifejezetten csalódott vagyok, mikor nem talállak magam mellett.
Kimegyek a konyhába, és szintén csalódottan teszem fel a teámnak forrani a vizet. Nem sütöttél ma nekem reggelire rántottát és nem vár készen a gőzölgő italom pont úgy, cukor nélkül, ahogyan tudtad, hogy szeretem. 

Megreggelizek, majd felöltözöm úgy, mintha láthatnál így, és mintha tudnám, hogy tetszenék így neked, magassarkút veszek, mintha számítana, vállamra veszem táskám és kilépek az ajtón.

Tudod, még mindig mindent ugyanúgy csinálok, mintha ketten lennénk, pont úgy, mintha még mellettem lennél. Hiányzik a mosolyod, hiányoznak az emlékeink, hiányzik a múltunk és nélküled hiányzik az életem is.

Ha véget ért a nap, lerúgom a fájó lábaimról a cipőt, ledobom a táskát, és  úgy teszek, mintha itthon lennél. Az ajtóból mindig köszönök ha hazaérek, mert azt hiszem, itthon vagy még.

Ismét forralom a vizet, bele a teatojás, majd bögrébe töltöm, és leülök. Hagyom hűlni teámmal együtt az arcomon végigcsorgó, gyöngyöző könnycseppeket. Sírva iszom. Sírva fürdök. Sírva öltözök. Sírva fekszem.

Elalvás előtt utoljára mindig leellenőrzök három dolgot, hogy rajtam van-e. Az első a gyűrűm az ujjamon, a második a szemüvegem az orrnyergemen, a harmadik pedig a tenyered a derekamon. Ezek azok a dolgok, melyeket még a bőröm is megjegyez, hogy ott a helye.
Ezek azok a dolgok, amiknek nagyon is a helyükön kellene lennie.

Arra kérlek, ha már te egy szebb helyre mentél, az emlékedet hagyd velem, hadd táncoljunk át együtt sírva a hajnal vöröslő küszöbén.

Nem kellett volna még, hogy elmenj. Nem nélküled kéne aludnom.

[2018. 11. 03-04. -mert meg akarom tanulni elviselni a magányt-]