A mai este ragyog a fényektől. A friss porhó csillog az utcai lámpák gyér világításától, a karácsonyi égők fákra fűzve ékesítik a tájat. Az emberek orcáját megcsípte a hideg, azokon mégis széles mosoly ül. A párok kézenfogva forrócsokit szürcsölve nevetgélnek, és boldogok. Minden, és mindenlki ragyog, a kivétel pedig én vagyok. Az én szemeim csak tompán csillognak könnyeimtől, melyeket olyan ember gondolata csalt oda, kiről soha nem sejtettem, hogy valaha is a tényleges önmaga ríkat meg. Soha nem gondoltam arra, hogy valaha megbánt majd azzal, hogy boldog, és hogy magát adja. Ő mindennél fontosabb volt, és most talán elveszítem egyetlen mondat miatt. Egyetlen mondat miatt, melyet ha nem mondok ki, minden szebb és sokkal másabb lehetett volna. Szerettem ezt a valakit. Mindenemnél jobban. Most pedig, mindent tönkretettem. Egymagam.

•×•×•×•

Mihelyst átlépek a művészeti suli küszöbén, letörlöm arcomra fagyott könnyeimet, és beleszippantok a levegőbe. Öreg hangszerek és kották illata, melyből talán légfrissítőt készíttetnék jómagam is. Ez az az illat, mely akár órákra megrészegít, s elfeledteti velem minden bánatomat. Mindent, ami fáj. Mindent, ami rossz. Mindenkit, aki fájdalmat okozott nekem. Ez az az illat, amely nem emlékeztet semmire, csak arra, hogy létezem. És ez az az illat, amely könnyebbé tesz mindent. Ez az én szenvedélyem, mely megmásíthatatlan és eltörölhetetlen számomra. A zene.

A nagyterembe sétálok, majd beülök az itteniek közül elég fiatalnak vehető, alig huszonéves zongora mögé. Leütöm az első billentyűt, és innen kábulat, ahogyan a kezeim és a hangszer egyesítve olyan muzsikát varázsolnak, melyben teljesen elveszek. Elfelejtem, hogy mi történt két órával ezelőtt. Elfelejtem, hogy mit tett, mit mondott és mindezt miért tette. Csak arra emlékezem, hogy létezem. Mert egyedül a zenében létezem igazán, és enélkül teljességgel üres lennék. Egy senki. Egy lélektelen test, mely életjeleket csak ritkán mutat.

•×•×•×•

A kábulatból egy apró nesz ébreszt fel. Csak leült egy székre, ezzel mégis kizökkent. Teljesen.
-Te ki vagy? -kérdezem minden érzelem nélkül.
-Azt nem fontos tudnod -mosolyog egy aprót, de arca hamar változik vissza alaphelyzetébe.- Én viszont szeretném tudni, hogy mi a baj?
-Nincs semmi.
-A szemed könnyes, és túl érzelmesen játszol ahhoz, hogy ne vegyem észre.
-A szemem mindig könnyes, a játékomra vonatkozó érzelmek pedig állandóak.
-Nem, ez más. Látszik, hogy van valami. -erősködik tovább a titokzatos idegen.- Ha esetleg attól félsz, továbbadom, emiatt ne aggódj. Még a nevedet sem tudom, és...
-Összevesztem Vele. -vágok bele szavába.

-Ha itt tartunk, én is összevesztem valakivel. Csak én valószínűleg örökre.
-Én is. Egyetlen mondattal elvesztettem Őt.

Ez a helyzet pont olyan, akár egy elbaszott szappanopera részlet, de mégsem az. Annál sokkalta komolyabb a helyzet. Látom a szemében a fájdalmat. Az idegen mégis ismerős. Nem tudom, ki ő, de ismerem a tekintetéből áradó érzelmeket.

-Szeretnéd elmondani?
-Túl hosszú -állok fel a zongora mögül.
-Nekem van időm -mosolyog rám biztatóan, ezzel viszont nem téveszt meg. Ő is ember, és ugyan olyan kegyetlen és gonosz, mint a többi. Csak bántani tudnak.
-Nekem viszont nincs... - motyogom, majd kabátomat magamra kapva kiviharzok az épületből.
Könnyeim szemembe vándorolnak, majd végiggördülnek arcomon. Hazáig rohanok, beesek a bejárati ajtón, és bezárom azt magam után.
-Megjöttem- kiáltok elhaló hangon, ezzel jelezve családomnak, hogy itthon vagyok. Nem mintha érdekelné őket...
A szobámba megyek és magamra zárom az ajtót. Lerúgom a csizmámat, és kabátostul bevetődök az ágyamba. Párnámba szorítom arcomat, ezzel összekönnyezve a tollal tömött huzatot.
Én csak... Szeretném, ha úgy szeretne, mint én őt. Szeretném, ha elfogadná, amit érzek. Szeretném, ha hiányoznék neki. Szeretném, ha visszakapna az élettől mindent, amit értem tett. Szeretném, ha boldog lenne helyettem is.
Végtére... Én is csak boldog akartam lenni.