Kedves B.!

Nem tudlak kiverni a fejemből. Közel két éve, hogy először találkozunk, de a mai napig sírás szorítja a torkom ha eszembe jut ahogyan elbúcsúztunk. Egy parkolóban volt. Enyhe őszi köd volt, fújt a szél, és a lehulló esőcseppek a könnyeimmel keveredve folytak le az arcomon. Egy ideig csak álltunk egymással szemben, úgy néztem a zöld szemeidet mintha az örök élet forrása volna belevésve íriszed mintázatába. Féltem máshová nézni, nehogy eltűnj. Nem akartam hogy másé legyél, hogy máshol legyél, mert akkor már évek óta először te voltál az egyetlen valódi dolog az életemben. Féltem hogy soha többé nem látlak majd, hogy nekünk csak ez a kevés idő jutott együtt. Hirtelen magadhoz öleltél. Mellkasodba fúrtam arcomat, levegőt szinte nem is kaptam, és rázott a zokogás. Egymásba kapaszkodtunk, mintha nem lenne holnap, mintha eggyé akarnánk olvadni a másik testével. Ötletem sincs meddig állhattunk ott úgy, de talán tíz perc után elengedtél, mondván hogy hideg van, menjünk haza mindketten. Eleresztettél egy halvány mosolyt, elköszöntél és hátat fordítottál nekem. Én meredten néztem a hátad, amíg el nem tűntél egy tömbház sarkán, majd hazamentem. Nem csókoltál meg.

Másodjára ezután egy évvel találkoztunk. Tél volt, te pedig az állomáson vártál. Pont olyan voltál mint ahogy emlékeztem, arcodat pirosra csípte a hideg, de ugyanolyan huncutul mosolyogtál rám, mint mikor először találkoztunk. Nekem volt valakim, és neked is alakulóban volt egy lánnyal. Ez csak egy baráti találkozó volt – legalábbis ennek neveztük. El akartál vinni a karácsonyi vásárba, de sajnos rájöttünk, hogy délben, napfényben ez nem lesz valami teljes élmény, így más terveket kerestünk. Elsétáltunk a Duna-partra, teáztunk, és végigbeszélgettük az egész délutánt. Igazából pont úgy festhettünk mint egy átlag pár egy első randin – én nevetgéltem minden buta viccen amit mondtál, te meg próbáltál minél inkább imponálni nekem. Furcsa érzés fogott el, mintha éreztem volna már hasonlót. Ahogy a szemeidbe néztem és te rámmosolyogtál, a szívem szinte elolvadt a lágy pillantásodtól. Nem olyan volt, amihez mástól hozzászoktam. Szeretet, törődés, óvatosság – mintha egy szoros ölelésben vigaszt suttognál a fülembe. Jól éreztem magam veled, de mint mindig, ekkor is eljött a búcsú. Semmi különös nem történt: elkisértél az állomásig, jó nagy ölelés, egy „Jó utat, vigyázz magadra!" majd a peronon állva vártad míg elindul a vonat. Ekkor sem csókoltál meg.

Forró nyár van, de az elmúlt hónapok minden pillanatában te jártál a fejemben. Ha felcsendült a dal, amit még te mutattál, elpityeredtem. Mikor megtudtam hogy van valakid, alig tudtam elaludni; szerintem fogalmad sincs, mennyire féltettelek attól, hogy kihasználnak, hogy átvernek majd. Hát még attól hogy féltem, hogy vele boldogabb leszel mint velem lehettél volna. Mikor egy apró kőrisbogár szállt a szoknyámra, eszembe jutott a zöld szemed, ahogyan nevetve néztél rám, ahogy egy pillantásoddal elkaptál mikor zuhanni készültem. Emlékszel arra a bordó rúzsomra? Azóta nem viseltem.

Tudom, hogy bántottalak, és tudom, hogy neked az ég is jobbat szánt nálam, viszont adósom maradtál egy csókkal. Ezt remélem sosem felejted majd el. Remélem, egyszer meg tudsz nekem bocsátani mindenért amit tettem, és ha egyszer valaki más mellett megöregszel, az unokáidnak majd mesélsz a szőke lányról.

Sosem voltál tökéletes, de nem találtam még hozzád foghatót. Azt hiszem, már nem is akarok.

Örökké szeretlek,
J.