2019. szeptember 17. (kedd)

Reggel amikor megnéztem az üzeneteimet nagyon ideges lettem. Daniel bejelölt facebook-on és már rám is írt, hogy mizu velem meg ilyenek. Nem értette meg a tegnapiból, hogy szarok a fejére? Mindegy, majd csak lekopik rólam. Az üzenetével nem törődve letiltottam, majd készülődni kezdtem a suliba. Egyszerű baba kék testhez simuló crop top, fekete mom jeans, fekete Nike, farmerdzseki. Miután felöltöztem, a hajamat egy kissé kócos kontyba fogtam, fogat mostam, sminkkel most nem bajlódtam, majd a táskámat felkapva vidáman léptem ki a házamból, mivel végre láthatom Cole-t. Ilyen sokáig még nem volt távol tőlem mióta együtt vagyunk. Ami igen, körülbelül 13 órát jelent. Ez normális, hogy ennyi után hiányzik? Hát nem derül ki, mivel a gondolatmenetemet ő maga szakította félbe.

-Jól áll ez a haj. - mosolygott rám köszönésképp, mire én csak vigyorogva, a nyakába ugorva megcsókoltam.

-Normális, hogy tegnap délután óta nem láttalak, de már nagyon hiányoztál? - hajoltam el tőle, mire egy pillanatra gondolkodó fejet vágott.

-Nem hiszem, de mi soha nem voltunk normálisak. - rázta meg végül a fejét még mindig szorosan magához láncolva.

-Ezzel egyet kell értenem. - mosolyogtam folyamatosan, majd még egy csók után elindultunk a suliba. Ami elég izgalmasra sikerült. Már nem az odafelé menet, hanem az ott lét. Minden ment a normális menetrend szerint, srácokkal szünetekben beszélgettünk meg hasonlók, órán meg néha szenvedtünk, néha figyeltünk. Viszont az egyik szünetben, amikor is én kimentem a mosdóba vissza felé menet nem várt meglepetésbe futottam. 

-Szia Hope! - kapta el a csuklóm egy ügyes kézmozdulattal Daniel, mire én legszívesebben azzal a lendülettel amivel felé fordultam felpofoztam volna.

-Eressz. El. Most. - néztem dühösen, mélyen a szemeibe, de ő csak mosolygott. Nem olyan volt mint Cole, az ő mosolya aranyos volt és jó kedvű, de Daniel-é csak egyszerű, üres, betanult nőcsábász mosoly volt. 

-Nincs kedved beszélgetni kicsit, vagy ilyesmi? Nagy szünet van. - kezdett a szekrénye felé húzni én meg egyre idegesebb lettem és már cselekedni akartam, amikor mellettem Adam-et láttam meg egy szendviccsel a kezében. Hála az égnek, hogy ő ilyenkor mindig büfébe megy.

-Hali, mi a téma? - köszönt kedvesen én meg egy hálás pillantást vetettem rá, amit ő észrevétlenül lereagált, egy "semmiség" pillantással. 

-Igazából privát beszélgetés folytattunk. - mondta Daniel én pedig vele egy időben így válaszoltam:

-Ez a baromarc próbál jópofizni, de nekem semmi kedvem vele lógni, szóval segíts. - mondtam ki nyíltan, hogy Daniel kezdje végre felfogni a helyzetet. 

-Jó kis beszélgetés. - tartotta vissza a nevetését Adam Daniel-re nézve, aki kezdte elveszíteni a türelmét. 

-Na, most már menj vissza a bandádhoz, nem vagyunk rád kíváncsiak. - próbálta elhessegetni, én meg hangosan felnevettem.

-Az egyetlen akire nem kíváncsi senki, az te vagy drága Daniel! - néztem rá mű kedves mosollyal, majd folytattam. -És ha nem tudnád, én is a bandájába tartozok, szóval mi távozunk is. - billentettem oldalra a fejem, majd egy határozott mozdulattal kiszabadítottam magam és Adam társaságában visszaindultam a terembe.

-Hé Adam. - húztam vissza finoman a fiút a kezénél fogva és szembefordítottam magammal. -Erről Cole ne tudjon oké? Nem akarom, hogy balhé legyen belőle... És amúgy kösz, hogy segítettél. - mosolyogtam rá a végén, amitől az ő arcán is mosoly jelent meg.

-Rendben, de nem tudom mennyire jó ötlet nem szólni neki... - kezdte aztán, de én belé fojtottam a szót.

-Bízz bennem... hamarosan lekopik a srác. - bólogattam magabiztosan, közben azért magamat is győzködve.

-Tudod milyen Daniel... nem adja fel amíg meg nem kapja amit akar. -  húzta el a száját kételkedve Adam.

-Megoldom. Vagy végső esetben megoldjuk. - biztosítottam a fiút.

-Hát oké. És nincs mit, szólj ha megint ilyen lenne, vagy valami. Mégis csak a legjobb barátnőm vagy. - karolta át mosolyogva a vállam én pedig felnevettem és a kezemet abba a kezébe illesztettem ami a vállamnál pihent. Noah után őt bírtam még a legjobban, főleg, hogy mindig etet ha kell. A terembe lépve be is csöngettek én pedig Adam-től elválva elfoglaltam a helyem Cole mellett, aki összehúzott szemekkel fürkészett.

-Ne kezdd. - forgattam a szemeimet mosolyogva, mire szomorú bociszemekkel nézett rám.

-De félek, hogy belopnak téged. Olyan szép vagy, meg minden, nem is értem, hogy jöttünk össze. -rázta meg a fejét én meg meghatottan néztem rá. Annyira aranyos ilyenkor!

-Egy: A legjobb barátaink biztos nem fognak belopni. Kettő: úgy, hogy te pedig olyan helyes vagy, meg minden és megmentetted az életem, és kedves voltál velem és nem adtad fel és boldoggá tettél és még sorolhatnám. - mondtam suttogva, ugyanis elkezdődött az óra. 

-Most nagyon meg szeretnélek csókolni. - nyalta meg alsó ajkát, majd vigyorogva vizslatta az arcom. 

-Sajnos ellen kell állnunk. - mondtam szomorúan aztán próbáltam az órára koncentrálni, de nem igazán ment. Ez volt az utolsó óránk, szóval amint kicsöngettek mindenki kifelé sietett, Cole meg gyorsan magához húzott és hevesen megcsókolt.

-Na végre. - kuncogott amikor elváltunk én meg csak vigyorogva még egy puszit nyomtam a szájára, majd mi is felálltunk és a folyosón várakozó srácok felé vettük az irányt, onnan pedig szokásosan együtt elmentünk kajálni, ezúttal a Burger King-be. 

-Na gyermekeim, el kell intéznünk teljesen a bulit. - szólalt fel Noah miután leültünk egy bokszba, mi pedig érdeklődve fordultunk felé. -Arra gondoltam, hogy pénteken suli után együtt vásárolunk be, meg készítjük elő a dolgokat, szóval úgy jöjjetek suliba, ahogy a bulin lesztek. Természetesen ti mind ott aludhattok. Megfelel így mindenkinek? - harapott nagyot a burgerébe mondandója végeztével. Mi többiek egységben kezdtünk bólogatni, meg "jaa, persze"-zni. Utána még megbeszéltük, hogy akkor utolsó óra után egyből Tesco, utána pedig Noah-nál szépen kipakoljuk az italokat, egy csomó poharat, a nappaliban pedig a két kanapét és fotelt a fal mellé toljuk majd. Noah intézi a zenét, ahhoz a hangfalakat meg hasonló szóval ő nem jön velünk Tescoba, de a lelkünkre kötötte, hogy rengeteg piát hozzunk. Miután mindent megbeszéltünk, még hülyültünk kicsit, aztán mindenki haza indult. Cole mielőtt a saját házukhoz fordult volna, megállított és szembe fordított magával, majd szokásosan átkarolta a derekam.

-Elfelejtettem mondani, de... tegnap láttam Daniel-t a házatok előtt, aztán, hogy beszéltem meg minden... Nem ismerem a srácot igaz, de nem sok jót hallottam felőle szóval... - próbált valami normális mondatot összerakni arról, hogy nem akarja Danielt a közelemben látni, de én félbe szakítottam.

-Dehogy felejtetted el. - kezdtem az elején, ő meg elmosolyodott.

-Nem, tényleg nem, tegnap óta ez jár a fejemben, csak nem akartalak idegesíteni vele. - vakarta meg egyik kezével a tarkóját, aztán visszahelyezte azt a derekamra.

-Csak akkor idegesít amikor a srácokra vagy féltékeny. - mosolyodtam el a lehető legaranyosabban, mert őszintén mondtam. Ha féltékeny Daniel-re azt értékelem, mert azt jelenti szeret. Csak a srácoknál nem szoktam ismerni, hiszen a legjobb barátaink. -Egyébként meg nem kell aggódnod, elintézem a srácot. - próbáltam nyugtatni, de csak még idegesebb lett.

-Szóval nem csak a tegnapról van szó? - ráncolta a szemöldökét én meg elhúztam a számat és kerültem a tekintetét.

-Hát csak annyi, hogy rám írt, aztán letiltottam, meg ma nagy szünetben beszélni akart velem meg ilyesmi... de Adam kihúzott a szarból... meg magam is megoldottam volna amúgy. - motyogtam, rajta pedig éreztem, hogy megfeszül.

-Megölöm. - bólintott nagyot, mire felkuncogtam.

-Nyugi csődör, nem kell. - néztem végül rá, majd ahogy az arcát finoman a kezeim közé vettem, úgy éreztem megnyugodott.

-Jó, de ha legközelebb... - kezdett volna bele, de én vigyorogva leállítottam egy csókkal.

-Meglátod a közelemben, akkor megvered, igen, tudjuk. - váltam el tőle nevetve, mire ő mosolyogva visszahúzott még egy csókba.

-Komolyan. Az én barátnőmet senki nem zaklathatja. - puszilgatott én pedig még boldogabb voltam a barátnőm szó hallatán. Igen, még mindig imádom hallani és még mindig szoknom kell.

-Szeretlek. - csipkedtem meg kicsit az arcát, ő meg mosolyogva tért ki aztán az újabb támadásom elől.

-Én is téged. - nyomta ismét az ajkaimra az övéit. Pár percig még nem váltunk el, de aztán, sajnos bement a házukba, szóval én is beléptem a sajátomba.