Szeptember 9. (hétfő)

Már megint az a fejfájás. Lehet, hogy mégsem kellett volna inni tegnap. Mondjuk ahogy visszagondolok, egyáltalán nem bántam meg. Életem egyik, ha nem akkor a legjobb estéje volt, ráadásul Cole-ban egyre inkább megbízom, egyre inkább belé bolondulok. Nem tudom, hogy ez jó e, vagy sem, de nem is érdekel, a pillanatnak élek mostantól. Tehát ott tartottam, hogy Cole hangjára ébredtem.

-Hope! Kelni kéne, suli van. - rázogatta finoman a vállamat.

-Hagyj már! - nyújtottam el az "á" betűt miközben átfordultam a hasamra.

-Jól van te akartad. - kezdett el ezerrel csikizni, mire én meg elkezdtem ezerrel meghalni. Miután konkrétan kicsikizett az ágyból (igen, szó szerint, mivelhogy addig böködött amíg le nem estem) büszkén elvigyorodott.

-Ez mindig beválik. - rántott hirtelen fel a derekamnál fogva, de én csak szúrós szemekkel néztem rá. -Mi az? Valahogy fel kellett keltselek. - vonta meg a vállát ártatlan képpel.

-Oké, hogy nem vagyok otthon a "párkapcsolatokban", de biztos vagyok benne, hogy mások nem így ébresztik fel a barátnőjüket. - fontam keresztbe dühösen a karjaimat.

-Csakhogy ha jól emlékszem, mi nem vagyunk mások. -vigyorodott el.

-Utállak. - fújtattam.

-Dehogy utálsz. - mosolygott miközben összekulcsolta az ujjait a derekamon.

-De igen. - néztem a lehető legszúrósabban.

-Ezt már eljátszottuk párszor. - hajolt közelebb vigyorogva.

-Akkor is utáltalak és most is utállak. - emeltem meg picit az orrom nyomatékosítva mondandómat.

-Akkor miért csókolsz meg? - kérdezte suttogva.

-Én nem... - tiltakoztam volna, de mielőtt befejezhettem volna a mondatomat az ajkaimra tapadt. Kis cselek. Úgy utálom, hogy elmondani nem tudom! De azért vissza csókoltam, hát most na.

-Még mindig utálsz? - tartott egy kisebb szünetet, hogy feltehesse a kérdést.

-Eléggé. - bólogattam megszakítva ezúttal én a következő csókot.

-Akkor miért van a kezed a hajamban és miért csókoltál vissza? Többször is. - támasztotta a homlokát az enyémnek. Jé tényleg a tarkójánál és a hajában volt a kezem! Észre sem vettem. Mindegy.

-Argh! Megőrülök tőled! - trappoltam odébb a szekrényemhez és kivettem a világoskék haspulcsimat, a fekete magasított derekú csőfarmeromat meg a fekete Nike-mat, majd a fürdőbe siettem.

-Az a cél! - kiáltott még utánam nevetve. Persze bent már muszáj volt elvigyorodnom miközben lefürödtem. Hallottam ahogy letrappol a lépcsőn, szóval kicsit fokoztam a tempón, villámgyorsan fogat mostam, megfésülködtem, felöltöztem, összepakoltam a táskám, majd felkapva azt lefutottam a lépcsőn.

-Mehetünk. - fogtam meg a kezét és az eddig gyűjtött lendületemmel kirontottam vele együtt az ajtón, majd gyorsan bezártam azt.

-A nőket lehetetlen megérteni. - rázta a fejét, mikor kiléptünk az utcára.

-Látod ebben egyetértünk. - sóhajtottam. Néha magamat sem értem. Cole egy pillanatra furcsán nézett rám, végül csak megrándította a vállát és rám hagyva tovább sétáltunk a suli felé. Belépve az épületbe egyből éreztem, ahogy rengeteg lány minket néz. A fiúkat annyira nem izgatta, meg volt egy-két csaj akit szintén nem, de a nőneműek többsége lyukat égetett a hátamba a tekintetével. Először kicsit zavart, de megszoktam. Rajtam aztán nem fog ki pár irigy csaj az biztos. A terembe érve egyből megpillantottam a srácokat. Noah a padra borulva szenvedett, Peter a mellette levő padon feküdt, Fred Peter hasán aludt, Dave Noah mellett a könyökére támasztva révedt előre, Adam pedig csak vigyorogva nézte őket. Cole nagy nehezen vissza tartotta a nevetését én meg Noah mellé sétálva mindkét vállára rácsaptam és ott hagytam a kezeimet.

-Mit akarsz? - nyöszörgött panaszosan.

-Ébresztő van, hamarosan becsöngetnek! - nevettem a fülébe.

-Pont leszarom! - morgott miközben felemelte a fejét és a szemembe nézve a lehető legmorcosabb arcot öltötte magára.

-Tessék ezt vedd be. - kotortam elő majd nyomtam a kezébe egy Algopyrin-es dobozt.

-Minek? - dünnyögött.

-Mert láthatóan szenvedsz. - adtam neki oda a vizesüvegemet is. Végül morogva lenyelt egy tablettát.

-Nekem is adj már! - tette fel a kezét Peter továbbra is a padon fekve.

-Lehetőleg mindegyikőtök vegyen be egyet. - sóhajtott vigyorogva Cole.

-Rajtuk szerintem ez sem segít. - rázta meg grimaszolva a fejét Adam.

-Egy próbát megér. - vontam meg a vállam, majd körbe adtam a gyógyszert. Mire végre mindegyikük magába tolt egyet-egyet becsöngettek.

-Várj! - kapta el a karom Dave mielőtt leültem volna a helyemre, mire kérdőn néztem rá. -Te hogy lehetsz ilyen jól? Be voltál állva mint a szemét! - fürkészett össze húzott szemekkel.

-Nem vagyok különösebben jól, de jó motivációm van. - vontam meg a vállam miközben vigyorogva Cole-ra pillantottam aki még Noah-nak nyújtott egy kis lelki támaszt majd leült a helyünkre. Dave csak mosolyogva megrázta a fejét, elengedte a kezemet aztán visszaborult a padra, én meg mosolyogva lehuppantam Cole mellé. Mivel fizika volt az első óra ami egyáltalán nem érdekel és nem is fog nekem kelleni ezért inkább Cole vállára hajtottam a fejemet.

-Sztrájkolsz? - kuncogott halkan mellettem miközben másolni kezdte a táblára írtakat.

-Csak kiheverem a másnaposságot. - dünnyögtem, majd lehunytam a szemeimet.

-A vállamon? Pont órán? - hallottam a hangján, hogy vigyorog.

-Bocs hogy zavarok! - néztem rá sértődötten, majd a padra akartam borulni, de ő visszafektette a fejemet a vállára.

-Nyugi, nem zavarsz, aludj csak. - nyomott egy puszit a hajamba. Mosolyogva lehunytam a szemeimet és óra végéig relaxáltam. Egyszer talán be is aludtam.

-Melyik idióta találta ki, hogy csapjuk szét magunkat? - nyöszörgött Fred óra után.

-Te. - morgott Peter.

-De ti meg belementetek! - vágott vissza Fred. Vagyis próbált. Ezután egész nap ez ment. Szenvedés, szenvedés, nyöszörgés, egy kis tanulás is azért és hát ami Adam-nek a legfontosabb volt kajálás. Suli után elmentünk még külön enni is mivel a menza nem a legjobb. Ott jól elbeszélgettünk de ezúttal senkinek nem volt ereje többre. Végül szétszéledtünk és hazafelé vettük az irányt. Cole-lal miután hazaértünk gyorsan megtanultunk, majd ő egyből bedőlt az ágyba én pedig lementem vacsorát készíteni. Úgy gondoltam, hogy végig az ágyban fog fetrengeni ezért nyugodt szívvel használtam az erőm pár palacsinta összedobásához. Nos rosszul gondoltam. Mikor megfordultam a kész palacsintákkal Cole döbbent, kicsit ijedt arcát fedeztem fel. Egyből kiesett a kezemből az étel, szerencsére a pultra. Fogalmam sem volt mióta állhatott ott, de sejtettem.

-M-mióta vagy ott? - csuklott meg a hangom.

-Elég ideje... - mondta rekedtesen. -Hope... Kérlek őszintén válaszolj. Hogy haltak meg a szüleid? - nézett mélyen a szemembe, mire könnyezni kezdtem.

-Én... - nyöszörögtem, de több hangot nem tudtam kiadni. Kerestem a szavakat de mintha elfelejtettem volna beszélni.

-Te voltál az? - remegett meg a hangja. Lesütöttem a szemeimet, végig folyt az első könnycsepp az arcomon. -Hope. - szólított meg, mire felnéztem rá. Kiolvasta a tekintetemből a választ. -Te jó ég... - hátrált kicsit, majd kifelé vette volna az irányt de én az erőmmel nem engedtem, hogy ki tudja nyitni az ajtót.

-Cole hallgass meg! - tört elő egyre több könnycsepp.

-Megölted a szüleidet, valamilyen természetfeletti erőd van és fogalmam sincs hogy velem mit tervezel! Ne várd, hogy meghallgassalak! - csattant fel, mire erősen lehunytam a szemeimet.

-Cole nem direkt csináltam... - remegtem egész testemben.

-Hogyne, csak tök véletlenül beléjük állítottál egy kést, vagy széttépted őket vagy mit tudom én! - hadonászott a kezeivel.

-Elborult az agyam és hirtelen minden közelemben levő tárgyat felbolygattam! Ők pedig áldozatokká váltak mivel a konyhában történt ez, ami ugyebár tele van késekkel! - kiabáltam én is. -Ezért rejtettem el az érzelmeimet, ezért mondtam, hogy ne barátkozz velem, ezért nem hagytam, hogy a közelembe gyere ezért taszítottalak el, ezért akartam megölni magam, ezért nem engedtem meg magamnak semmit! - zokogtam. -De te valahogy leromboltad a nehezen felépített rendszeremet, beléd zúgtam és tessék ez lett a vége! - szipogtam. - De köszönöm. Legalább pár napig megtapasztalhattam a boldogságot. Ezt csak a te érdemed. - mosolyodtam el miközben a könnyek továbbra is némán folytak végig az arcomon. -Nyugodtan hagyj itt, megértem. Amúgy is az volt a tervem, hogy ha esetleg nem jössz rá akkor boldogan élek míg meg nem halok vagy míg szét nem megyünk, ha meg rájössz végre sikeresen végzek magammal. - rántottam meg a vállamat. - Úgy látszik a második a nyerő. - mosolyodtam el szomorúan.

-Hope... - lágyult el a hangja.

-Ne, ne mondj semmit kérlek! Amúgy is jobb is inkább ha elmész és hagysz meghalni. Legalább nem tudok neked és a srácoknak se senkinek ártani. - szipogtam továbbra is és visszatartottam a könnyeimet. Pár percig csak a szipogásomat lehetett hallani a szobában, nem mertem ránézni, csak a padlót bámultam.

-Hope... Mikor történt ez? - tette fel a kérdést rövid hallgatás után.

-2 éve. - nyeltem nagyot.

-Azóta történt hasonló... "baleset"? - kérdezett tovább.

-Nem. Megtanultam kezelni. - mondtam elhaló hangon.

-Akkor... Azt hiszem nincs mitől félnem. És neked sem... Csak meg kell szoknom. - nevetett egy aprót a végére, közben pedig hallottam ahogy közelebb lépkedett. -Időbe fog telni, de ettől még ugyanúgy szeretlek. - állt meg előttem 1 lépésre. Az utolsó szóra felkaptam a fejem és kitágult szemekkel bámultam rá.

-Mi? - nyögtem ki végül.

-Szeretlek. - mosolyodott el aranyosan, félrebillentett fejjel.

-De... Egy szörnyszülött vagyok. - emeltem fel a remegő kezeimet és vizslatni kezdtem őket.

-Dehogy vagy! - rázta meg hevesen a fejét. -Szerintem ez tök király! Csak muszáj megszoknom hiszen ilyen csak a filmekben van... - fogta meg mindkét kezével az enyémet amitől egyből elmúlt a remegés. Könnyes szemekkel néztem fel a szemébe.

-Én is szeretlek. - nyögtem végül ki nagyon nehezen. Anyáékon kívül senkinek sem mondtam még. Mosolyogva kisimított egy hajtincset az arcomból, majd a fülem mögött hagyva a tenyerét, a másik kezével a derekamnál fogva magához húzott és megcsókolt. Pár pillanat múlva reagáltam és átkaroltam a nyakát.

-Akkor most... Nem is haragszol? Vagyis... nem hagysz el? Meg nem nézel őrültnek és nem félsz tőlem és nem akarsz kísérletekre ráncigálni? - vizslattam a szemeit.

-Nem, nem, nem, nem és nem. - rázta a fejét lassan, halkan beszélve közben, végig mosolyogva. -Csak hirtelen nagyon meglepődtem és nem is tudom... Annyira... hihetetlen. Szó szerint. Meg bevallom az elején megijedtem, de aztán mondtad, hogy tudod kezelni én meg bízom benned, szóval... - nevetett fel halkan.

-Tudom. - kuncogtam szipogva.

-Hogy történt? - tartott szorosan, mivel érezte, hogy eléggé kimerültem ez a kérdés meg még meg is ingat.

-Hát... - nyeltem nagyot a szavakat keresve. - A lényeg annyi, hogy nagyon-nagyon-nagyon összevesztem velük és annyira dühös lettem, hogy... hirtelen nem tudtam megfékezni az erőmet és minden ami a konyhában volt és mozgatható, felemelkedett és össze-vissza repkedett. Eközben lerogytam a földre, végül mikor elmúlt és minden lehullott a padlóra lassan felemeltem a fejem és csak annyit láttam, hogy... - itt nagyon elcsuklott a hangom, de végül össze szedtem magam. -...hogy mindketten a padlón fekszenek, anyának a szívében egy kés apának pedig a hasában. - erősen lehunytam a szemeimet, hogy ne sírjak, de egyszerűen annyira feltépte a sebet az hogy elmeséltem, hogy nem bírtam tovább. -Megöltem őket Cole! És még csak bocsánatot sem tudtam kérni tőlük, nem tudtam elköszönni, nem tudtam nekik mondani, hogy szeretem őket. Mindössze egyszer mondtam nekik, az is 5 éve volt. - itt már bőgtem, az erőm megint ki akart kívánkozni, nagyon nehezen tartottam vissza mindaddig amíg Cole a fejemet a vállához nem húzta, a derekamat pedig még közelebb nem vonta magához, én meg csak a vállába fúrtam az arcom, a karjaimat pedig a mellkasomhoz szorítottam. -Mi van ha téged is bántani foglak esetleg megöllek? Miért nem félsz tőlem? Miért szeretsz, miért tudod elfogadni ezt amikor még én sem tudom? - szipogtam folyamatosan és az agyam tudta hogy el kellett volna lépnem tőle, nekem egyszerűen mégsem ment.

-Nem fogsz bántani. Ahogy elnézem most elég hogy is mondjam... instabil állapotban vagy mégsem használod még kicsit sem az erődet. Ha meg esetleg mégis feldühítenélek valahogy akkor majd elbújok amíg lecsendesül a haragod. - kuncogott fel egy nagyon picit amin én is elmosolyodtam. - És nem félek tőled, mert tudom, hogy soha nem ártanál nekem. Szeretlek mert hozzád hasonlóval még nem találkoztam és nem is fogok és elfogadom mert... na jó erre én sem tudom a választ, de nekem igazából ez bejön. - nevetett mire én is elnevettem magam, elemeltem a fejem és az arcát vizslattam.

-Akkor jó. - szipogtam és adtam a szájára egy puszit.

-Most már ehetünk? - pillantott nevetve a palacsintákra.

-Lassan olyan leszel mint Adam. - nevettem fel őszintén és hangosan ahogy eszembe jutottak a fiúk, majd az erőmmel az asztalra repítettem a palacsintákat. Cole felhorkantott, majd egy darabig csak meglepődve, vigyorogva fürkészett végül nevetve megrázta a fejét és az asztalhoz huppant és enni kezdett, én pedig követtem őt. Gyorsan felfaltuk a palacsintákat, majd elmosogattunk végül felmentünk a szobámba. Mindketten elmentünk fürödni, fogat mosni meg hasonlók végül ismét az ágyamnál találkoztunk. Én már ott fetrengtem mikor ő benyitott egy szál melegítőgatyában.

-Nincs rajtad póló. - állapítottam meg. Szerencsére sikerült lepleznem, hogy mennyire elájultam a kinézetétől.

-Elfelejtettem magammal pólót vinni. - rántotta meg a vállát, mire nagyot nyeltem. Egyszerűen... Úristen. Mindegy. A lényeg, hogy jól nézett ki na. Eléggé. Épp fel akart kapni magára egy elnyűtt felsőt, de mivel azt nem hagyhattam az erőmmel kiszedtem a kezéből és a szoba másik végébe hajítottam, mire vigyorogva, felvont szemöldökkel nézett rám. -Ezt meg mire véljem? - fonta keresztbe a karjait mire vigyorogva beharaptam az alsó ajkamat és megvontam a vállam, mire ő nevetve bevágódott az ágyba, majd felém kerekedett, a kezeimet a fejem fölé emelve lefogott és egészen közel hajolt az arcomhoz.

-És én ezt mire véljem? - biccentettem a kezeink felé, mire most ő vonta meg a vállát visszatartva a mosolyát majd megcsókolt. Aztán megint és megint és megint. Elvoltunk ezzel egy darabig. Vagyis én nem, szóval kiszabadultam és fordítottam a helyzetünkön és a csípőjére ültem. Nem akartunk különösebb folytatást, csak egyszerűen ez akkor úgy jól esett.

-Most már aludni kéne. - sóhajtott fel, de azért tovább simogatta a derekamat és ismét megcsókolt.

-Jól van. - gurultam le végül és bebújtam a takaró alá, ahogy ő is.

-Jó éjt. És lehetőleg ne ölj meg álmomban. - húzott magához és kuncogva nyomott egy puszit a homlokomra.

-Idióta! - csaptam a mellkasára majd megfordulva lehunytam a szemeimet és mély álomba merültem.