Szeptember 3. (kedd)

Nyúzottan keltem. Cole egyszerűen kikészít, már az álmaimban sem hagy nyugodni. Morogva indultam a fürdőbe fogat mosni. Hajamat ezután csak kifésültem és felkötöttem lófarokba, majd  felkaptam egy fehér haspulcsit (ezt így hívják? Mindegy tudjátok mire gondolok szerk.) és egy fehér csőfarmert. Hozzá felkaptam még a fehér tornacsukámat, meg az iskolatáskámat és már kész is voltam. Kilépve a kapun megcsapott az enyhe őszi szél. Nem tetszik, hogy jön a rossz idő. Tudni kell rólam, hogy nagyon fázós vagyok és sokkal jobban bírom a meleget, meg hát jobban szeretem is. A monoton esőt egyenesen gyűlölöm. A viharokat azonban szeretem. Izgalmas is tud lenni. És általában illik a hangulatomhoz. Gondolatmenetemet egy hang szakította félbe, amit igazán nagyon nem akartam hallani.

-Szó szerint angyalian festesz. Mi ez a full fehér szett? - lépett mellém Cole vigyorogva.

-Ehhez volt kedvem, probléma? - fújtattam mérgesen. 

-Nem, sőt, nagyon tetszik. - nyalta meg alsó ajkát mosolyogva, mire a hasam őrült liftezésbe kezdett. Na hát ez remek... 

-Örülök neki. - forgattam a szemeimet, s azonnal felvidultam (persze ez kívülről nem látszott) mikor megláttam az iskola falait. Nem azért amire gondoltok, egyáltalán nem megyek oda szívesen, de Cole legalább leakad rólam remélhetőleg. -Na inkább menj és idegesíts mást. - biccentettem a rengeteg ember felé.

-De én csak téged akarlak. - mosolygott folyamatosan. Mivel ez a mondat kissé félreérthető volt, majdnem, ismétlem csak majdnem elpirultam. Vagy nem csak majdnem. -Valaki elpirult. - vigyorodott el.

-Csak képzelődsz. - motyogtam.

-Aha, hát persze. - kuncogott.

-Na tényleg menj már, amúgy sem lehetsz folyton csak velem! - hessegettem el a kezeimmel.

-Jó ez igaz. De még nem végeztünk. - emelte fel a mutatóujját nyomatékként, majd eltűnt a tömegben. Végre egy kis nyugalom. Előkerestem a fülhallgatómat, bedugtam a telefonba, majd a fülembe és elindítottam a Never Be Alone-t a TheFatRat-tól. Bevágtattam a terembe, azon belül is a helyemre, majd elővettem a Sötét Elmék-et és olvasni kezdtem. Vajon ebben a világban is van hozzám hasonló? Vagy én egyedül vagyok? Jutott eszembe a könyv olvasása közben a gondolat, hogy talán mások is olyanok mint én. Vagy legalább hasonlóak. Ki tudja. Ha szerencsém van erre soha nem fogok rájönni, hanem inkább csendben, nyugodtan, egyedül leélem szépen az életemet és kész. Bár tulajdonképpen... Van értelme annak, hogy a világon vagyok? Minden rokonom meghalt, barátaim nincsenek és mindenkinek csak ártani tudok. Nem kéne inkább meghalnom? Amúgy sem vagyok boldog. Hogy ez miért nem jutott eddig eszembe?! Elhatároztam magam. Ma délután véget vetek ennek az egésznek. Amint becsöngettek összecsaptam a könyvemet, s elővettem a földrajz felszerelésemet. Lassan az osztály többi tagja is kezdett beözönleni, köztük Cole és az új sleppje is. A kosarasok úgy tűnik befogadták. Tehát a "menők, lazák, lázadók, nőfalók". Király, talán a saját képükre formálják őt és akkor végre leakad rólam. Mondjuk muszáj lesz, hiszen pár óra múlva én már anyáékkal leszek. Egyébként lehetne rosszabb társaságban is, ezek legalább nem bunkók, nem úgy mint a focisták sleppje. Na mindegy. Egész órán szótlan voltam annak ellenére is, hogy láttam Cole-on, hogy beszélgetni akar. Csak a délutánon járt az agyam, azon, hogy hogyan is kéne csinálnom. Nem akarom közönség előtt, így mindenképp otthon kell. Tehát vagy vágás, vagy gyógyszerek. Talán a gyógyszerek hatásosabbak... Vagy nem? Fogalmam sincsen. Egyébként mielőtt bárki őrültnek nézne kérlek próbáljatok meg az én szememmel látni. Az összes rokonom halott, mivel se nekem, se anyáéknak nem voltak testvérei. Barátaim sincsenek és nem is lehetnek. Mivel mindenkinek ártok. A szüleimnek is ártottam. Egyetlen ember van akit érdeklek, de ő túl fogja élni hisz nem ismerjük egymást régóta. De ez sem számít egyébként, mert neki is csak ártanék. Tehát nekem és egyben az egész világnak jobb lesz ha én meghalok. Nincs igazam? Dehogynem. Kicsöngetéskor egyből felpattantam, s Cole-lal nem törődve a mosdóba rohantam. Vagyis csak siettem azért futni nem futottam. Ott a mosdókagylónak támaszkodva leszegeztem a fejem, s nagy levegőket véve gondolkodtam. Azért nem olyan könnyű ez az öngyilkosság dolog... Lassan felemeltem a fejem, s farkasszemet néztem a tükörképemmel. Fáradt volt. Nem, nem azért mert nem aludta ki magát. 17 év fáradalma tükröződött rajta. Elfáradtam, ez van. Nekem ennyi elég volt az életből. Úgy sem lehetne soha normális. Nagy levegőt véve baktattam vissza az osztályterembe és vártam ki az órák végét. Cole mindig próbált beszélgetést kezdeményezni az órákon, de én mintha meg sem hallottam volna. Féltem, hogyha a szemébe nézek akkor meggondolom magam. Vagy kicsúszik a számon, hogy mi is a ma délutáni programom. Szünetekben szerencsére nem volt velem, az új haverjaival lógott inkább. Meg lesz ő nélkülem. Miután töriről is kicsöngettek szélsebesen pakoltam be mindent a táskámba, majd hagytam el a termet végül az épületet is. Csak a célom járt a fejemben. Sokkal jobb lesz mindenkinek. Nekem is. Biztattam magam. Belépve a házba kulcsra zártam az ajtót. A gyógyszerek mellett döntöttem. Így legalább a következő tulajdonosnak nem kell takarítania a sok vért. Lekaptam a nappali polcáról egy rakat Nurofen-t, Aspirin-t és Algopyrin-t, majd miután mindegyikből a kezembe szórtam 4-4 darabot egy poharat megtöltöttem vízzel, s a számhoz emeltem a gyógyszereket. Mielőtt bekaptam volna kopogni kezdtek az ajtón. A számba dobtam a bogyókat, majd a biztonság kedvéért mindössze csak 2 korty vízzel nyeltem le őket. Ekkor már csöngetett is az illető. Éreztem, ahogy mérhetetlen nyugalom lesz úrrá a szervezetemen. Dörömböltek. Mielőtt a padlóra zuhantam volna hallottam Cole kiabálását.

-Hope! Hope nyisd ki az ajtót!! - üvöltött, de nem érdekelt. A lábaim felmondták a szolgálatot, a talaj kicsúszott a lábam alól. Halk puffanással értem földet. A szemeim önkéntelenül is lecsukódtak és elnyelt a sötétség...

Nem még nincs vége szerk.

Cole szemszöge:

Nem tudtam miért nem nyitja ki végre azt az átkozott ajtót az a lány, de nagyon nyugtalan lettem hirtelen. Főleg mikor puffanást hallottam. Egész nap olyan furcsán viselkedett és olyan hirtelen távozott. Eddig mindig ráérős volt, és ha szóltam hozzá mindig visszaszólt valamit. Akármit. De ma semmi. Elegem lett, muszáj volt berúgnom az ajtót. Hope a földön feküdt ájultan. Az előtte levő konyhapulton egy rakás gyógyszer és egy pohár víz amiből hiányzott egy kevés. Miért? Miért tette ezt? Nem értem őt... Egyből oda rohantam hozzá, az ölembe kaptam, majd átrohanva hozzánk óvatosan betettem a kocsink anyósülésére és bekötöttem. Megkerülve a kocsit bepattantam a vezető üléshez, és amint ráadtam a gyújtást gázt adtam. A sebesség korlátozással nem törődve száguldottam a kórházig. Leparkoltam az első üres helyre, kipattantam, átszaladtam Hope-hoz majd miután kicsatoltam ismét a karjaim közé vettem és besiettem vele az épületbe. Sokkos állapotban kértem segítséget az első nővértől aki szembe jött velem. Miután elmondtam mi történt, mit láttam, a szemében egyből rémületet fedeztem fel, s elrohant egy orvosért. Számomra lelassult az idő. Csak Hope arcát figyeltem. Nyugodtnak tűnt. Ami engem csak még inkább nyugtalanított. A szájához hajolva éreztem, hogy lassan, nagyon lassan veszi a levegőt. Majd hirtelen abbahagyta. Iszonyatosan megijedtem. Végre valaki akit tényleg kedvelek erre elveszítem. Bárcsak jobban megismerhettem volna. Az orvosok hamar megérkeztek, kikapták őt a kezemből, s egy műtőbe vitték. Én csak néztem utánuk és próbáltam felfogni, hogy mi is történt.  Miután sikerült feldolgozni egyből utánuk rohantam. Láttam egy üvegfalon keresztül ahogy éppen próbálják újraéleszteni. Elsőre semmi. Másodikra sem. Harmadik. Negyedik. Ötödik... Már kezdtem feladni, mikor a hatodik alkalommal újra el kezdett pittyegni a gépezet amire rákötötték. Élt. Akkor mégis megismerhetem. Az orvosok ezután kitolták a műtőből és valami olyasmit vettem ki a beszélgetésükből, hogy viszik kimosni a gyomrát. Türelmesen vártam és vártam míg végül kitolták őt egy ágyon, kórházi betegruhában. Követtem az ápolónőt aki az ágyon tolta őt, be egészen a szobába ahol végül megfordította az ágyat és betolta a sarokba egy éjjeliszekrény és egyéb gépek mellé, amiket rá is csatolt a lányra. 

-Maga a barátja? - nézett rám hátra kíváncsian a nő.

-Hát... Még nem teljesen. - motyogtam sokkosan. Nem tudom, hogy akarok e a barátja lenni. Vagyis... Így most jelenleg. Ha jobban ismerném... És olyan amilyennek elképzelem akkor biztosan akarnék. 

-Stabil az állapota, fel fog épülni. Lesz esélye rá, hogy a barátja legyen. - mosolygott rám kedvesen a nő, mire elvigyorodtam a gondolatra.

-Akkor jó. - bólogattam esetlenül. -Itt maradhatok vele? - pillantottam Hope-ra. Aludt. 

-Persze. A szüleit esetleg ismeri? Vagy bármilyen rokonát? - készült kimenni a nő.

-Nem. - ráztam meg a fejem lassan, majd leültem egy székbe ami az ágya mellett volt. Valamit még mondott a nő majd elment, de nem figyeltem, csak Hope-ra koncentráltam. Megint a szájához hajoltam. Lélegzett. Most már nem olyan lassan és nehezen mint amikor behoztam. Normálisan. Ez megnyugtatott. Ahogy elfordítottam a fejemet, hogy láthassam is az arcát, önkéntelenül is résnyire nyílt ajkaira tévedt a szemem. Annyira megcsókoltam volna! De tudom, hogy nem lett volna fair. Úgy akarom, hogy ébren legyen, és ő is akarja. Óvatosan visszaültem a székbe, majd gondolkodás nélkül az ujjaira kulcsoltam az enyémeket. Hihetetlenül puha a bőre! Leheltem a kézfejére egy apró csókot.

-Megmondtam, hogy nem mondok le rólad. - suttogtam, majd fejemet a kezére hajtva lehunytam a szemeimet és hagytam hogy az álom magával ragadjon.