Szeptember 4. (szerda)

Hope szemszöge:

Iszonyúan fájt a fejem, a kezemen nyomást éreztem és hallottam egy gép pittyegését. Nem értettem. Most életben vagyok? Hogyan? És miért? Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet hogy válaszokat kapjak. Egy kórházi teremben feküdtem. Tudom, mert nem egyszer voltam már ilyenben. Oldalra pillantottam. Egy fekete hajú fiú szuszogott a karomon, az ujjaimat szorongatva. Halkan morogni, mocorogni kezdett amitől reflexből el akartam húzni a kezem, de nem engedett.

-Hope... - nyöszörgött.

-Cole? - szóltam rekedtesen mire felkapta a fejét.

-Mi, mi, hol, mi? - kapkodta össze-vissza a fejét, de a kezemet nem engedte el. -Hope! Úristen, jól vagy? - hajolt a képembe, mire a szabad kezemmel hátra nyomtam.

-Úgy nézek ki? - morogtam. Nem akartam élni. Nem ez volt a célom. -Miért élek? - tettem fel végül a kérdést.

-Mert, időben, behoztalak a kórházba. Miért tetted? - fürkészett fájdalmas tekintettel.

-Ahhoz semmi közöd! - sziszegtem. -A kezed. - morogtam. Ő hirtelen lepillantott az összekulcsolt ujjainkra, halványan elmosolyodott egy pillanatra majd gyorsan elkapta a kezét. -Egyébként pedig minek mentettél meg? - kezdtem könnyezni. Hitetlenkedve pillantott rám, szólásra nyitotta a szájat, de közbe szóltam. -Szerinted poénból vettem be azokat a szarokat?! Nyílván meg akartam halni! - sírtam el magam, de gyorsan abba is hagytam.

-De Hope, miért? - rázta Cole értetlenül a fejét.

-Mert mindenkinek jobb úgy! Nekem is! - könnyes szemekkel néztem fel Cole-ra, miközben lassan felültem.

-De... És a szüleid? A rokonaid? Én? - kérdezősködött tovább. Az utolsón kicsit meglepődtem és azért jól is esett.

-Semmi közöd hozzá, nincsenek, ami pedig téged illet hagyj engem békén. Örökre. Menj el. - mondtam komoran.

-Nem. - rázta meg a fejét. Ez nem olyan szokásos viccelődős volt. -Nem megyek. Nem azért küzdöttem, hogy aztán ellökj magadtól. Meg amúgy sem hagynálak egyedül mert újra megtennéd. És láthatóan szükséged van valakire. Szóval biztos hogy mostantól 1 nyugodt perced sem lesz. -mosolyodott el halványan, őszintén a végén.

-Eddig sem volt. - forgattam meg a szemeimet morogva.

-Most még kevesebbvlesz hidd el. - vigyorodott el. Na ez már Cole.

-Istenem... - sóhajtottam. -Jó oké, de kérlek most egy kicsit akkor is hagyj egyedül. Egy kórházban nem lesz bajom. - néztem rá kérlelően.

-Oké... - mondta némi habozás után. -Majd jövök. Hozok neked pár cuccot. Meg talán becuccolok hozzád. - töprengett én meg kiakadtam.

-Mi?! Nem! Szó sem lehet róla! - háborodtam fel.

-De igen. Megmondtam, hogy nem hagylak egyedül. - vont vállat majd eltűnt. Hát én ezt nem vagyok képes felfogni. Mielőbb ki kell majd paterolnom különben mindenre rá fog jönni.

Cole szemszöge:

Hope-ékhoz érve óvatosan benyitottam a házba, majd körülnéztem. Szép, rendezett volt nem úgy mint a miénk. Abban még csomagolatlan dobozok is vannak. Miután ledobtam a táskámat amiben ruhák voltak és az iskola táskámat a kanapéra, felmentem az emeltre vezető lépcsőn majd elindultam balra. Tudtam hogy ott lesz Hope szobája mivel már láttam az ablakából és a mi házunk az övék bal oldalán van. Belépve a lány szobába eltátottam a számat. Minden tele volt térképpel, útikönyvekkel, szuvenírekkel, jegyzetfüzetekkel. Az asztala fölött volt egy térkép amin rengeteg kis gombostű volt. Végighúztam az ujjaimat a térképen összekötve a pontokat. Ezek útvonalak amiket már bejárt. Biztos voltam benne. Miután kigyönyörködtem magam a ruhásszekrényéhez léptem. Nem is volt olyan sok ruhája mint ahogy elképzeltem. Nem is baj, így is több volt mint nekem, de ezen nem lepődtem meg. Kivettem egy fekete pulcsit, egy világoskék csőfarmert és egy világoskék tornacipőt, ezeket belevágtam a táskámba amit a kocsinkból hoztam, majd megindultam kifelé. Aztán megláttam valamit az ajtón. Egy fényképet. A kicsi Hope-ról a szüleivel. Nagyon aranyos volt, muszáj volt elmosolyodnom rajta. Nem értettem hol lehetnek a szülei és miért nem akar róluk beszélni. Nem voltak sem tegnap itthon, sem most, nem láttam őket még egyszer sem és Hope nagyon kerüli a témát. Komolyan kezdem azt hinni, hogy... nem is tudom, halottak... Mindegy most nem szabad ezzel zaklatnom. Megindultam inkább vissza a kórházba. 

Hope szemszöge: 

Amíg Cole vissza nem ért beszéltem egy nővérrel és kivizsgáláson is voltam. Valamint átgondoltam a dolgokat. Természetesen újra meg akarom tenni, csak most valami olyan módszerrel ami egyből hat. Csakhogy Cole most egy darabig nem fog leszállni rólam. Szóval el kell vele hitetnem, hogy nem akarom még egyszer megpróbálni... Nem értem miért csinálja ezt, miért véd meg. Alig ismerjük egymást, és szerzett új barátokat is. Akkor meg mégis mit jelentek neki? Nem lehet belém szerelmes nem is ismer annyira. Gondolataimat ő maga szakította félbe. 

-Megjöttem. - nyitott be vidáman.

-Veszem észre. - forgattam meg a szemeimet morogva. 

-Hoztam ruhákat meg kaját. - emelt fel egy táskát és egy Mc'Donalds-os zacskót. 

-Hmmm... Mi van benne? - húztam össze a szemeimet. Tekintve hogy jó ideje nem ettem, és a gyomromat is kimosták kissé éhes voltam.

-Egy pulcsi, farmer, ... - kezdte sorolni a táska tartalmát.

-Nem abban te idióta! - szakítottam félbe nevetve. Aztán hirtelen abba is hagytam. Mindketten meglepődtünk.

-Nevettél. - vigyorodott el. -És nem azért mert csikiztelek. - egyre szélesebb volt a mosolya. 

-Csak hallucinálsz. Inkább mondd meg milyen kaját hoztál. - forgattam a szemem mosolyogva. Nem tehetek róla, de egyszerűen nem bírom tovább adni előtte a semlegeset. Ha esetleg rájönne a múltamra és hogy mi vagyok... Akkor csak megint kinyírom magam és kész. 

-Big mac menü. - húzta ki magát büszkén.

-Végre valami hasznod is van. - mosolyogtam pimaszul majd a karomat kinyújtva vártam, hogy ide dobja a kajámat. 

-A-a-a! Varázsszó. - ült le mellém.

-Idióta? - kezdtem találgatni.

-Nem. - nézett rám durcásan.

-Fogyatékos? - folytattam.

-Hope! - nyújtotta el az "o" betűt miközben felemelte a mutatóujját. 

-Tuti, hogy a Seggfej a megoldás. - bólogattam magabiztosan.

-Na jó. Te akartad. - tette le szép lassan a földre a zacskót, majd hirtelen nekem rontott. Mármint csak csikizni kezdett.

-Neh! Hagyd ab-ba! - nevettem ficánkolva.

-Szóval ne hagyjam abba? Okésoké! - vigyorgott gonoszan. 

-Cole! - kiabáltam, majd nagy nehezen abbahagyta. 

-Ezt megérdemelted. - ült vissza a székébe, majd oda adta a zacskót. -A köszönöm volt a varázsszó. 

-Köszönöm. - néztem rá végül hálásan. 

-Nincs mit. - mosolygott kedvesen, én meg hozzá láttam a burgeremhez. A sült krumplin osztoztunk, csakúgy mint a Fantán.

-Honnan tudtad, hogy Fantát kérnék nem pedig Colát? - nyammogtam a szendvicsemen az ágyon ülve.

-Megérzés. - vont vállat a sült krumplit majszolva.

-Az is megérzés volt hogy a Big Mac a kedvencem? - gondolkodtam.

-Az is. - bólogatott.

-Meg az is, hogy egyedül nem tudnám megenni a sült krumplit? - húztam össze a szemeimet. 

-Így van. - helyeselt. -Mert mi egymásnak vagyunk teremtve. - vigyorodott el én meg majdnem megfulladtam. 

-Mi van? - köhögtem. Vagy inkább hörögtem.

-Semmi, semmi. - rázta meg a fejét. 

-Ezt ne csináld! - húztam össze a szemeimet fenyegetően.

-De mit? - nézett rám ártatlanul.

-Ezt! - mutattam az egész lényemre.

-Fogalmam sincs miről beszélsz. - vonogatta a vállait.

-Dehogy nincs! - csattantam fel.

-Pedig nincs. - billentette oldalra a fejét mint egy kiskutya. 

-Úgy utállak Clifford! - fújtattam.

-Dehogy utálsz. - nevetett fel. Oké. Valóban nem utálom. Sőt jó úton halad a szeretetem felé.