– Mit művelsz a húgommal?! – lökte arrébb Masudot Karen közeléből. Most a Vargas fiú guggolt le a lány elé, és gondolkodás nélkül törölte le a vérfoltokat szájáról saját pulóverének ujjával.

– Semmit nem műveltem, itt találtam rá a tetőn – mentegetőzött Masud szórakozottan, nem törődve túlzottan Erick durvaságával.

– Na, persze. Mindig pont csak belebotlasz – morgolódott tovább a fiú, és közben húgát vizsgálta.

– Ne bántsd, őt, kérlek! – kelt védelmére Karen, mire úgy tűnt, Erick csak még jobban dühbe gurul. Fogalmam sem volt, mi ez a nagy nézeteltérés a két vámpír között, de úgy éreztem, közbe kell lépnem.

– Masud csak nekem akarta megmutatni a tetőt, amikor meghallottuk, hogy Karen... nos... – nem akartam elárulni a lányt, miután Masud megígérte, hogy nem mondjuk el senkinek, amit megosztott velünk. – Hogy bajban van.

Erick rám pillantott. Láttam, ahogy felfogja, én is itt állok, és szemtanúja voltam mindennek. Megfeszült arcizmokkal mért végig, akárcsak én őt. Nem ismertem túl jól a fiút, hol felbukkant Vito társaságában, hol nem, és csak távoli benyomásaim voltak róla. Bár nem adott rá konkrét okot, mégis szerettem tisztes távolságot tartani tőle. Talán a tekintetét megülő különös ború tehetett róla, és az az éberség, mellyel minden egyes apró mozdulatát végigkövette a körülötte lévőknek.

– Mostmár elmehettek, innentől átveszem – fordult vissza húgához komoran.

Megörülve annak, hogy sikeresen megakadályoztam egy csetepatét, biccentettem Masudnak. Szótlanul elindultunk az ajtóhoz, hogy magukra hagyjuk a testvérpárt.

– Karen! – kiáltott a következő pillanatban Erick, hangját pedig apró cipők kopogása követte. Vékony ujjak ragadták meg a kezemet. Meglepődve néztem le az engem szorongató lányra.

– Temessük el – suttogta.

Erick máris ott termett mellettünk, de nem rángatta el mellőlem húgát, csak értetlenül figyelte a történteket.

– Mit? – kérdezte.

Karen felmutatta a másik kezében még mindig ott szorongatott madarat. A megértés szikrája suhant át a fiú arcán.

Tétován bámultam bele a lány kérlelő tekintetébe, megszeppent arcába. Aztán Erickre néztem, mintegy engedélyt kérve tőle a következőkhöz. Nem tagadta meg tőlem. Leguggoltam hát Karen elé.

– Biztosan velem szeretnéd csinálni? – mosolyogtam rá halványan.

Nem értettem pontosan, mi játszódik le a vámpírlányban. Visszafojtott lélegzettel bólintott.

– Hát jó. Mit szólsz ahhoz a fához? – mutattam abba az irányba, ahol rátaláltunk.

Karen ismét bólintott.

Nem engedve el a kezét odavezettem a széles cseréphez. A két fiú szótlanul követett minket, mintha valami furcsa dokumentumfilmet figyeltek volna. Remegett a kezem árgus tekintetük tudatától, miközben egy kis gödröt ástam a termőföldbe.

– Tedd bele – utasítottam Karent.

A lány ránézett a kezében tartott madárra, szája ismét sírásra görbült lefelé, de tartotta magát.

– Tedd inkább te – kérte.

– Azt nem lehet. Neked kell megtenned.

Belehelyezte hát a madarat a gödörbe. Együtt kotortuk rá vissza a földet, követte minden mozdulatomat. Aztán csendben megálltunk mind a négyen, és csak bámultuk a kis kupacot. Karen közben ismét megfogta a kezemet, de ezt csak akkor vettem észre, amikor Erick megköszörülte a torkát. Finoman lefejtettem magamról ujjait.

– Vissza kéne menned, Karen, az óráidra – szólalt meg a fiú mély basszusán.

– De ha ti lógtok, én miért nem lóghatok?! – fordult Karen bátyja felé meglepő akaratossággal. Egy szemvillanás alatt megfeledkezett bánatáról.

– Azért, mert mi több mint kétszer annyi idősek vagyunk, mint te! – dörrent rá Erick.

– Nem igaz. Masud pont kétszer annyi, mint én – felelte a lány szenvtelenül, majd az említett fiú mellé állt, és belecsimpaszkodott karjába. Erick szeme villámokat szórt. – Visszamegyek, ha Masud kísér vissza!

– Nem, szépen egyedül fogod magad, és visszamész a terembe, és bocsánatot kérsz, amiért nem jelentél meg az órán. Anyáék nagyon nem örülnének, ha hallanák, hogy nem jársz be rájuk rendesen.

– Én is tudok pár dolgot, aminek nem örülnének. – A lány ekkor anyanyelvére váltott, és pergő nyelvvel ledarált valamit Ericknek.

Láttam, ahogy a fiú elsápad, majd dühösen visszavágott valamivel Karennek. Legszívesebben faképnél hagytam volna őket, de Karen még mindig Masudba kapaszkodva állt, és nem akartam őt magára hagyni a Vargasok családi csetepatéja közepén. Kényelmetlenül keresztbe fontam magam előtt karjaimat, és vártam, hogy vége legyen ennek a néhány kínos percnek.

Végül Karen volt az, aki ismét a közös nyelven szólalt meg.

– Gyere, Masud, menjünk – indult el az ajtó felé, magával rántva a fiút.

– Micsoda? Nem, Karen, várj! – ellenkezett Masud, és megállásra késztette a lányt.

– Megengedte, hogy visszakísérj – forgatta körbe a szemét Karen. – Gyere, vagy az egész hiábavaló volt.

A fiú vetett rám egy újabb bocsánatkérő pillantást, majd megadva magát a kis tisztavérű ráncigálásának, elindultak lefelé. Döbbenten pislogtam utánuk. Aztán lassan felfogtam, hogy a másodperc tört része alatt kettesben maradtam Erickkel.

Ő is zavarba jött a helyzettől. Oldalra sandított barna szemeivel. Magasabb volt, mint bármelyik tisztavérű, aki az Akadémiára járt, és mintha ez a magasság egyenes arányosságban állt volna azzal, hogy idősebb, komorabb és távolságtartóbb is volt társainál. Ezen a téren volt bennünk valami közös. Ő pusztán kevésbé viselkedett tapintatosan, nem titkolta ellenérzéseit.

– Köszönöm, hogy belementél ebbe a butaságba – szólalt meg aztán. Tekintetem akaratlanul is formára nyílt borostájára vándorolt, miközben beszélt.

– Én ajánlottam fel neki. Arra gondoltam, hogy talán ez megnyugtatja egy kicsit.

– Nem szokott ilyen ostobán viselkedni, nem tudom, mi ütött ma belé.

– Ostobaságnak gondolod, hogy szomorú volt, amiért akarata ellenére megölt egy madarat? – akart a lány védelmére kelni igazságérzetem.

Erick töprengve nézett rám. Habozott, mielőtt válaszolt volna.

– Nem. Igazság szerint egyáltalán nem.

Kényelmetlen csend állt be közénk. Szerettem volna még mondani számára valamit, de egyszerűen semmi alkalomhoz illő nem jutott az eszembe. Már így is ez volt életünk eddigi leghosszabb beszélgetése a másikkal. El sem tudtam képzelni, hogy a későbbiekben bármit is képes legyek kihúzni belőle, ami a nyomozás hasznára válhatna. Jól láthatóan Erick is küszködött a szavakkal. Végül úgy döntöttem, megkönnyítem mindkettőnk helyzetét.

– Nekem most vissza kell mennem – mondtam, mire a fiú megkönnyebbülten bólintott. Köszönés nélkül váltunk el. Már a toronyajtó kilincse felé nyúlt a kezem, amikor utánam szólt.

– Jarmila – hangja zaklatottnak tűnt. Ismét előttem állt, amint megfordultam. Különösnek tartottam, hogy Vitóval ellentétben egyáltalán nem rémített meg hirtelen közelsége. – Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom azt a jelentet az étkezőben.

Váratlanul ért bocsánatkérése. Én már szinte meg is feledkeztem az esetről. Isabelle és Liam tett róla, hogy így legyen.

– Ó... semmiség. Egyébként sem számítottam meleg fogadtatásra. És erős sejtésem van arról is, hogy kinek az ötlete volt – eresztettem felé könnyed mosolyt.

– Mégsem volt helyes, hogy én is ott voltam. És... emellett szerettem volna részvétemet nyilvánítani a szüleid miatt. Húzódjon bármilyen ok is a történtek mögött.

Súlyos szavak voltak ezek egy tisztavérűtől. Mondatai nem pusztán szubjektív vélemény voltak, hanem állásfoglalás, mely komoly következményekkel járhatott, ha a rossz személyek fülébe jutott. És ezt ő is nagyon jól tudta. Nem vehettem félvállról.

– Köszönöm, Erick – feleltem őszintén. Hirtelen fojtogatóvá vált körülöttem a levegő. Vajon Vito tudja, hogy hogy vélekednek a maga köré gyűjtött tisztavérűi?

– Ki gondolta volna, hogy egy házasság két család halálához is vezethet – csóválta a fejét a fiú révetegen.

– Ki gondolta volna... – ismételtem.

Alig pár perc múlva ismét összefutottunk Masuddal a kertben. Tartózkodott még kint néhány vámpír rajtunk kívül, de a két hét alatt hozzám szoktak annyira, hogy ne bámulják meg minden egyes mozdulatomat olyan látványosan. És már az sem volt újdonság számukra, hogy gyakran csevegek a mellettem sétáló fiúval.

– Mivel nyerted el ennyire a kis Karen szívét? – kérdeztem játékosan.

Zavartan felnevetett.

– Esküszöm, hogy csak jókor voltam jó helyen. Tudod, ő a legfiatalabb tisztavérű itt az Akadémián, utána Raul és én következem, jó pár évet ráverve az ő korára. Bár mindenki kedves vele, de a többiek nem igazán tudnak mit kezdeni a lánnyal, annyira kicsi. Ericknek nem igazán van ideje vele törődni, lekötik a tanulmányai, Raul pedig... hát, ha engem kérdezel ő egy seggfej. Nincs túl jóban a húgával. Így aztán maradtam én, mint az a tisztavérű, aki képes megszólalni a nyelvén, és így nem érzi magát annyira kivülállónak.

– Na és mi van a korabéli nemesekkel?

– Karen nem egy könnyű természet. Eléggé akaratos, amint láthattad.

– Emlékeztet valakire – jegyeztem meg gúnyosan.

Masud felnevetett.

– Igen, egy kicsit olyan, mint Vito. Ennek elégnek kéne lennie ahhoz, hogy ne kedveljem. De mégse olyan teljesen. Kevésbé alattomos. És hiányzik belőle az a fajta karizma is, ami sajnos Vitóban mindig is ott volt. Így aztán nem is rajonganak érte annyira a korabéliek, mint kellene. A szüleik rájuk parancsolnak persze, hogy barátkozzanak vele. De valójában nincsenek barátai.

– Nem olyannak tűnt, aki ezt érdemli.

Egy ideig csendben baktattunk egymás mellett a kikövezett úton, mely végigvezett az egész parkosított kerten. Elhagytuk az épület árnyékát, és rózsalugasok mellett haladtunk el. Édes illat lengte be általuk a környéket, mintegy előjátékát nyújtva nappali szépségüknek, melyben nem részesülhettek a vámpírok.

A lány és Masud kapcsolata engem és Vitót juttatta eszembe. Bár a fiú szavai alapján Karen merőben más gyerek volt, mint én, végeredményben ugyanúgy nem voltak barátai. És talán Vito is hasonlóképp vélekedhetett rólam, mint Masud Karenről, ez motiválhatta arra, hogy húgaként tekintsen rám az Akadémián. De nem akartam rávilágítani a vámpírnak arra, hogy ebben mennyire hasonlít utált tisztavérű társára.

– Úgy tűnt, hogy Erick nem örül túlzottan annak, hogy ilyen közel kerültél a húgához – jegyeztem meg.

Masud gondterhelten fújta ki a levegőt.

– Ezt jól látod. Félti tőlem. Kellemetlen ez a téma... – Azt hittem itt végetér közlendője, de folytatta. – Nem sok tisztavérű nő él, aki még ne lenne eljegyezve, vagy ne lenne eljegyzés nélkül már odaígérve valakinek. Rajtad és Karenen kívül még ketten vagytok. Viszont több a tisztavérű férfiak létszáma. Ebből az egyszerű okból kifolyólag pedig Erick azt hiszi, hogy csak azért vagyok kedves vele, mert abban reménykedem, hogy kislányos rajongása pár év múlva valami másba csap át. Nevetséges... – ingatta a fejét felháborodva. – Karen csak egy... gyerek. Képtelen vagyok benne egy potenciális feleségjelöltet látni. Kiráz a hideg, ha erre gondolok. Meg úgy egyébként a házasságtól is.

Utolsó mondata hallatán megkönnyebbülés töltött el. Örültem, hogy nem kell attól tartanom, ilyesfajta szándékkal közeledne felém. Ezzel együtt azonban hirtelen nyugtalanítani kezdett a tudat, hogy úgy vagyok jelen a tisztavérű férfiak térképén, mint el nem eljegyzett tisztavérű nő. Potenciális feleség.

Gyorsan témát váltottam.

– Mielőtt rátaláltunk volna Karenre belekezdtél valamibe – emlékeztettem. – Semenovval kapcsolatban.

– Ó, igen – savanyodott el. – De talán mégse kéne elmondanom. Az egész csak egy ostoba szóbeszéd, és nem vagyok biztos benne, hogy hallani szeretnéd.

Izgatottan nyeltem egyet. Nagyon is akartam hallani.

– Ne kímélj – böktem oldalba és huncutul rávigyorogtam. Egyáltalán nem vallott rám. De bevált, és Masud beszélni kezdett.

– Hát, ha ennyire akarod. Nem sokkal azután kezdett szájról szájra járni a hír, hogy a szüleid... nos... hogy az történt a szüleiddel. Szerintem ne is törődj vele, biztosan csak Vitónak akartak nyalizni azzal, hogy még egy lapáttal rátettek az egészre. Semenovról senki nem tudott semmit azok után, ami történt veled a tornaórán. Egyszer csak nem jött be többet az Akadémiára. Nyilvánvalóvá vált, hogy kirúgták. De aztán valakik még vadabb sztorit találtak ki. Elterjesztették, hogy idézem „szegény Semenovot kinyírták a Leharovák, mert a kicsi Jarmilának valaki üvegszilánkot tett a cipőjébe". Voltak, akik a szóbeszéd hallatán felbátorodva felkeresték a professzort. De Semenov szőrén szálán eltűnt, a lakásában ott voltak a holmijai, de ő nem tért hozzájuk haza, és bárkit kérdeztek, az égvilágon senki nem tudott róla semmit.

***

Pirkadt, mire végre ágyba bújtam. Bona már megkapta napi véradagját, láthatóan jobb színben volt, mióta rendszeresen étkezhetett. Még mindig gyűlöltem a gondolatát, hogy valaki pár emelettel alattam sínylődik, egyszerűen képtelen voltam hozzászokni. Mindig váltottam vele néhány mondatot, amikor odaadtam neki a vérrel teli üveget. Különös, de Vitón kívül ő volt az egyetlen, aki előtt nem kellett titkolóznom. Vagy legalábbis nem annyit, mint mindenki más előtt.

Épp lehunytam a szemem, amikor halkan kopogtattak a bejárati ajtón. Azon nyomban éberen ültem fel. Nem volt kérdés, hogy csakis egy vámpír kereshet fel hajnalok hajnalán. Hálóingemre gyorsan felkaptam egy vékony, fehér köntöst. Mikor kiléptem a szobámból, és mélyebben szippantottam bele a levegőbe, megnyugodva konstatáltam, hogy csak Vito az. Bár erősen nehezteltem rá a pecsétgyűrű miatt, mégis már egy ideje türelmetlenül vártam, hogy végre felkeressen, és folytassuk, amit elkezdtünk.

Kék szemeit leplezetlenül jártatta végig öltözékemen, miután kinyitottam neki az ajtót. Örültem, hogy köntösöm legalább a vádlimig leér.

– Ezt nevezem szívélyes fogadtatásnak – jegyezte meg kajánul, és belépett a tágas hallba. – Nocsak, hogy megváltozott minden, mióta utoljára itt jártam! Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar berendezkedsz. De örülök, hogy így van.

Megvontam a vállam.

– Mégsem aludhatok egy romhalmazban.

Türelmesen vártam, amíg a fiú kielégíti az új berendezés iránti kíváncsiságát. Mustráló tekintettel, csípőre tett kezekkel járta végig a nagy teret. A kanapéra ülve figyeltem őt, és közben szorosabbra húztam köntösövemet. A vámpír aztán elisméssel fordult felém. Megdicsérte ízlésemet, de én alig hallottam megjegyzését. Csupán arra tudtam koncentrálni, mennyire másnak tűnik az Akadémián kívül. Sokkal barátságosabbnak, kevésbé veszélyesnek.

– Hogy teltek eddigi napjaid az Akadémián? – kérdezte, és ismét járkálni kezdett, szórakozottan méregetve a növények leveleit.

– Azt mondtad, mindent tudsz, ami ott történik – emlékeztettem.

– Ez így is van. De tőled akartam hallani.

Felsóhajtottam. Nem értettem, minek köntörfalaz.

– Minden rendben folyik. Nem gondolom, hogy bárki is sejtené itt tartózkodásom valódi okát. Masudtól és Gibbs professzortól pedig megtudtam ezt-azt, ami a hasznunkra válhat.

– Arról volt szó, hogy amíg nem kereslek, nyugton maradsz – villant felém szigorúan tekintete. Nem tetszett kioktató hangneme.

– Nem tettem semmit, ami felhívná a figyelmet az ügyünkre. Masud egy nyitott könyv előttem, és bármiről szívesen beszél, amiről tudomása van. Én csupán egyetlen ártatlan kérdést tettem fel neki.

– És mi van a tanárral?

– Ő még attól is fél, hogy a szemembe nézzen.

– Ez nem garancia arra, hogy nem fecsegi el a beszélgetéseteket senkinek. Figyeltetni fogom. Hát nem érted, hogy a türelmetlenségeddel életekkel játszol?

Igaza volt.

– Azt hittem, nekünk tisztavérűeknek nem számít az alacsonyabb rangú vámpírok élete – feleltem mégis ahelyett, hogy beláttam volna, és érzések után kutattam finom vonásain. Rezzenéstelenül bámult vissza rám.

– Én pedig azt hittem, nem akarsz mocskosan játszani. – Aztán kelletlenül felsóhajtott, majd megenyhülve folytatta. – Mondd el, mire jutottál.

Beszámoltam neki Gibbs furcsa reakcióiról, és a Semenovról szóló szóbeszédről. Vito eközben töprengve bámulta az ablak előtt elterülő kertet, majd mikor végeztem, behúzta a súlyos brokátfüggönyöket, hogy szemét ne bántsa az egyre erősödő nappali fény.

– Igaz lehet a történet – vonta le a következtetést. – Egybevág azzal, amit Bona mondott.

– Azt gondolod, hogy a szüleim képesek lettek volna megölni egy tanárt egy apró hibáért? – háborodtam fel.

Elgondolkodott kérdésemen.

– Nem, egy apró hibáért, nem. De egy súlyosabbért, igen. Az eltűnése pedig arra enged következtetni, hogy több köze lehet a dologhoz, mint hogy csupán az ő órája alatt történt.

– Csak végső esetben folyamodtak volna ahhoz, hogy megöljenek egy tanárt. Csak akkor, ha valami megbocsájthatatlant követett el – védtem szüleimet.

– A vérét ontották egy tisztavérűnek, Míla. – Utáltam, hogy így megnyomja az í-t a nevemben. – Ez szentségtörés a vámpírok között. De talán igazad lehet... Még egyvalami indokolhatja eltűnését.

Hosszú hatásszünetet tartott. Vártam konklúzióját, de helyette jelentőségteljesen rám nézett, mint aki tőlem várja a választ.

– Hogy börtönben van – mondtam ki végül én a kézenfekvő megoldást.

– Pontosan – helyeselt bólogatva. – Ha szüleid kegyesek voltak hozzá, meglehet, hogy titokban börtönbe vetették. Mindenképpen megérhet egy próbát. Pár nap alatt utána járhatok, hogy ott van-e valamelyikben. De ez alkalommal tényleg türelmesnek kell lenned. Veszélyes kettőnknek egyszerre ugyanazt a témát firtatnia.

– Türelmes leszek. Megígérem – felteltem teljes komolysággal.

Vito elnémult. A csönd, mely egyik pillanatról a másikra ereszkedett ránk, sértette a fülemet. Amint engem figyelt, a vámpír arcán halvány mosoly tűnt fel. Mire pislogtam egyet, már a kanapé háttámlája mögött állt. Finom ujjak szánkáztak végig arcomon, és gyengéden hátrahajtották fejemet. Egyenesen alig pár centire tartózkodó arcába bámulhattam. Elülső, hosszúkás tincsei államat cirógatták. Leblokkoltam váratlan közelségétől.

– Bár megszegted a kérésemet, ügyes voltál. Meg kéne, hogy jutalmazzalak – suttogta, és sóvárogva méregette ajkaimat. Kezei felfedezésre indultak meg nyakamon. De csak vállamig juthatott el.

Hirtelen felindulásból kéztőcsontommal alulról indítva erős ütést mértem homlokára, mire hátra tántorodott. Ekkor én már a szemben lévő kanapé mögött álltam, és úgy markoltam háttámláját, mintha védvonalat jelenthetett volna a vámpírral szemben. A vártakkal ellentétben Vito hangosan felkacagott. Homlokát dörzsölgette ott, ahol ütésem érte.

– Jól van, jól van, nem kell úgy felkapni a vizet.

– Mondtam, hogy felejtsd el, ami köztünk történt! – ziháltam az idegességtől, és ezredszerre is elátkoztam magam meggondolatlanságomért.

– Azt mondtad, nem történhet meg még egyszer, és nem tudhatja meg senki – javított ki, és lassan lelohadt idegesítő mosolya arcáról.

– Ugyanazt jelenti – sziszegtem.

– Nem tudom elfelejteni. És nem is akarom. De rendben, békén hagylak, ha így akarod. Csak tudod azt hittem, a közös munka mellett, néha kellemesebb dolgokkal is elütjük az időt.

– Rosszul hitted. Aznap csak szomjas voltam. Gyenge pillanatomban kaptál el.

– Mitől vagy olyan biztos ebben? – kérdezte, és kétkedő tekintetétől ismételten úgy éreztem, sokkal mélyebben belém lát, mint amennyire szeretném. Elakadtak szavaim. De szerencsére nem kínzott tovább.

Ujjaival hátrafésülte szőke haját, majd mintha meg sem történt volna előbbi szóváltásunk, új témát nyitott.

– Pár nap múlva néhány helytartó jön parádézni az Akadémiára. Csak a szokásos féléves ellenőrzés. Találnak valamit, amiért rákoppintanak majd Malinsky körmére, bájolognak egy sort a régiójukhoz tartozó tisztavérűvel, majd hazamennek. Jobb, ha előre tudod, hogy különös figyelemmel fognak kísérni téged is. Persze ajánlani nem mernek majd ajánlani semmit. Most, hogy nincs területed, amíg nem házasodsz meg, nem tudják hova is kategorizáljanak, de biztos vagyok benne, hogy izgatottan várják, hogy ez megtörténjen, és utána aligha szabadulhatsz tőlük.

Egyáltalán nem örültem a hírnek. Se annak, hogy egy napon belül már másodszorra esett szó házasságról.

– Arra ugyan várhatnak – feleltem gúnyosan. – Nem fogok megházasodni senkivel. Pláne nem egy tisztavérűvel.

Vito elfojtott egy mosolyt. Nem úgy tűnt, mint aki komolyan veszi szavaimat.

– Na és ugyan, miért nem?

– Hát nem egyértelmű?

– Világosíts fel.

– Nem akarom folytatni ezt az őrületet. Tisztavérűek, nemesek, régiók, helytartók... herótom van az egésztől. Ez végzett a szüleinkkel is, és ha megkímélhetem a leszármazottjaimat mindettől, hát megteszem.

– Nem túl könnyelmű dolog ezt kijelentened életed hajnalán?

– Te nem épp életed hajnalán akartad összekötni az életedet valakivel örökre? – vágtam vissza.

– Csakhogy én milliókért felelek. Az a házasság az európai vámpírokról szól, nem rólam – jelentette ki komoran.

– Ha továbbra is milliókért szeretnél felelni, neked is jobb lenne, ha nem házasodnék össze senkivel – szóltam el magam.

Röpke meglepődés futott át arcán. Megijedtem, hogy hibát követtem el.

– Ezt most fenyegetésnek kéne vennem? – kérdezte, de hangja könnyed maradt. – A kis Jarmila szeretné visszakapni a területét?

– Látod? Pontosan ez az, amitől szeretném távol tartani magam – mutattam rá diadalittasan a problémára.

Vito elnémult néhány másodpercre, melyet győzelmemként könyveltem el.

– Talán majd egyszer meggondolod magad – mondta végül halkan. – Én nem fogom az útját állni.

Nem erre a válaszra számítottam. Gyanúsan szelíd volt, hiányzott belőle a vámpírra oly jellemző arrogancia. Nem is tudtam mit válaszolni rá.

– Nagyon elkanyarodtunk a nyomozástól – törte meg az ismételten ránk boruló csendet. – Ami a következő lépést illeti, holnap este ne menj be az Akadémiára. Megejtjük a látogatást az ügyvéd, Kostya volt asszisztensénél.

----- 

Eltelt egy újabb hét, és felkerült egy újabb fejezet! Vajon köze lehet egy testnevelés professzornak az ellopott vérhez? És az ügyvéd asszisztense sejthet bármit is a felvételről? \__(°o°)__/ Hamarosan kiderül.