Éjfél múlt, mire eljöttem az Akadémiáról. Bár alig töltöttem bent pár órát, mégis kimerültnek éreztem magam, hiába tudtam, hogy mindez semmi volt ahhoz képest, ami valójában rám várt az épület falai között. Ugyanakkor sokkal rosszabb kezdetre számítottam. Elmosolyodtam, amint eszembe jutott Masud energikus fecsegése. Őszintén boldognak tűnt felbukkanásom kapcsán. Hamar megértettem magányát. Ha tényleg olyan volt, amilyennek előttem mutatta magát, nem csodálkoztam rajta, hogy nem találja a helyét a tisztavérűek között. Bár önző dolog örülni más nyomorának, mégis némi megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, és egy parányit kevésbé idegeskedtem azon, hogyan fogok ismét beilleszkedni.

Gyalog tettem meg az utat hazáig. Ritkán közlekedtek a járatok az éjszaka közepén, taxira pedig nem akartam költeni, mivel egyelőre nem sok pénzt hoztam magammal. Fogalmam sem volt, mihez fogok kezdeni, ha nem férhetek hozzá szüleim vagyonához. Biztos voltam benne, hogy Vito finanszírozná az ittlétemet, de ez szóba sem jöhetett.

Szándékosan a hosszabb utat választottam: végigsétáltam a holdfénytől szikrázó Moldva partján, majd áthaladtam a Károly-hídon a túlsó partra. Magam is meglepődtem, hogy az éjszaka közepén, a mindig rajta nyüzsgő turistáktól mentesen milyen barátságtalan hely is valójában. Fölém magasodó szobrai minden egyes mozdulatomat figyelték, és úgy éreztem, szigorúan ítélkeznek tetteim felett, mintha csak a purgatóriumban vetnék számot egész életemről. Sebes léptekkel haladtam el közöttük.

Nagyjából másfél órát bandukoltam a kietlen utcákon, de nem bántam a testmozgást, jót tett feszült idegeimnek. Azonban épphogy ellazultam, úgy tűnt, újabb próbatételnek kell elébe néznem. Vito várt rám a kovácsoltvas kapunak támaszkodva. Szeme már messziről vörösen csillogott a bejárat előterét övező sötétségben. Reménykedtem benne, hogy nem lesz állandó szokása ilyen váratlan látogatásokat tenni nálam, és hogy az én izmaim sem ugranak azon nyomban görcsbe, amint megpillantom őt.

– Szóval Masud. Nem is olyan rossz választás – mondta köszönés helyett.

– Mindenről tudomást szerzel, ami az Akadémián történik? – kérdeztem közönyösen, és megálltam a kapu előtt én is. Nem akartam beinvitálni a házba.

– Mindenről – vigyorgott. – Mint ahogy arról is, mennyire odavan érted az a fiú, és mennyire nem kedvel engem. Ezt még az előnyödre fordíthatod.

– Nem fogom kihasználni egy tizenöt éves srác érzéseit.

– Pedig kénytelen leszel. Vagy talán elfelejtetted, miért vagy itt? – komorodott el arca. Dacosan fontam keresztbe karjaim magam előtt parancsoló hangnemét hallva.

– Azt mondtad, rám bízod, hogy birkózom meg a feladattal. Hogy nem akarsz befolyásolni.

– Miért, talán azt hiszed, nem használod ki őt máris?

– Ez nézőpont kérdése – vontam meg a vállam. Volt igazság abban, amit mondott, húzódtak hátsó szándékok a mai beszélgetésünk mögött, de ettől még tényleg szimpatizáltam Masuddal, és egyáltalán nem állt szándékomban elhúzni előtte a mézesmadzagot kisfiús rajongását látva. Legalábbis ezzel nyugtattam magam. – Jobb lesz, ha hanyagoljuk a témát. Minek köszönhetem a látogatásodat?

A vámpír ellökte magát a kaputól, és közelebb sétált hozzám. Szemem előtt hirtelen felderengtek a tegnap hajnal szégyenteljes történései, és ismét elátkoztam magam gyengeségemért. Szerettem volna örökre megfeledkezni róla, de akárhányszor csak Vito tekintetébe néztem, látni véltem, hogy ő is pontosan ugyanarra gondol, mint én.

Annak idején, egy naiv, tudatlan kislányként meg sem fordult a fejemben, hogy ha majd nagyok leszünk, mi mindent fogunk művelni a férfival, akivel eljegyeztek. Amit akkor a vámpír iránt éreztem, plátói szeretet volt csupán, mely egy álomképként lebegett a távolban, és arra várt, hogy egyszer csak valósággá váljon. Hát most valósággá vált, de minden magasröptű érzelem nélkül, egy ösztönöktől hajtott csupasz anyagiság vált belőle, egy testi érintkezés, semmi több. Nem mintha Casablancában több mindent éltem volna át az emberekkel, akikkel lefeküdtem, nem is vágytam többre, de hogy ennek Vitóval is be kellett következnie, egy újabb, fájdalmas bizonyítéka volt annak, hogy soha semmi nem lehet már a régi.

– Elhoztam neked a szerződést a házról – zökkentett ki hangja borús gondolataimból. Elém tartott egy papírt, és folytatta. – Kimondja, hogy az ingatlan a tiéd, neked ajándékozom.

Meglepődtem előzékenységén, már-már gyanakvásra késztetett.

– Azt hittem, egy tisztavérűnek nem lehet ingatlanja egy másik régióban.

– A saját régiómban én írom a szabályokat. Tegnap megígértem, hogy így lesz. És úgy gondolom, jót fog tenni a közös munkánknak is.

– És mi lesz utána? – kérdeztem, és elvettem a szerződést. Valójában ezen még el sem gondolkodtam. – Mi lesz azután, ha megtudtuk az igazságot?

– Hogy mi lesz veled és az öcséddel, amiatt ne fájjon a fejed. Még ha hatalmat nem is adhatok, gondoskodni fogok a biztonságotokról. Ami pedig a tetteseket illeti – keményedett meg arca. Egy pillanatra megrettentett az eszelős csillanás tekintetében. – Hogy mi lesz velük, még nem döntöttem el, de bárki is áll a dolgok mögött, tenni fogok róla, hogy minden percben újból és újból megbánja, amiért ellenünk fordult.

– Szóval véres bosszút akarsz állni – állapítottam meg unottan. – Nem túl kreatív.

Őszintén meglepődött.

– Miért, akkor mit kéne tennem? – háborodott fel. – Talán hagynunk kéne, hogy vígan élje tovább az életét az illető? Túl sokat éltél emberek között. Kiábrándító a véleményed.

– Egyáltalán nem érdekel, mit gondolsz rólam. Egy szóval sem mondtam, hogy szabadlábon kéne hagynunk a tettest. De amíg nem tudom, ki áll emögött és miért, addig nem akarok elhamarkodott terveket szövögetni. Egyébként is... a vérontás nem old meg semmit.

– Most bölcsebbnek gondolod magad nálam, igaz? – Hangjából kiéreztem a kisfiús sértettséget. – Emlékeztetnélek rá, hogy nélkülem még mindig Casablancában bujkálnál, semmit sem tudva az igazságról.

A szomorúság és a vámpír iránt érzett ellenszenv hullámai egyszerre söpörtek végig rajtam. Mélyen belenéztem lekicsinylő tekintetébe.

– Mintha tehetnék róla – feleltem fojtott hangon, majd megfordultam és belöktem az egyébként is lifegő kertkaput. Sebesen vágtam át az éjszakába burkolt kerten, és imádkoztam érte, hogy ne kövessen.

Vito azonban nem olyasvalaki volt, aki lezáratlanul hagyta a dolgokat. Épphogy csak elértem a ház bejáratát, amikor előttem termett a semmiből, elállva a bevezető utat. Már vettem a levegőt az elkövetkező veszekedéshez, amikor...

– Sajnálom, Míla, nem úgy értettem – mentegetőzött. – Aljas dolog volt ezzel visszavágnom.

Nem számítottam bocsánatkérésre. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni vele. Döbbentem meredtem rá. Finoman megérintette vállamat.

– Nem akarok veled gonoszul viselkedni – mondta egészen halkan.

– Miért nem? – csúszott ki a kérdés a számon.

– Tudod jól...

Elködösülő tekintetét látva hangos vészjelző harsant fel a fejemben. Már megint ezt csinálta. Szép szavakkal próbálta elaltatni éberségemet. De ez alkalommal nem dőltem be játékának. Megköszörültem a torkom, és határozott mozdulattal lefejtettem vállamról kezét.

– Nem haragszom – feleltem. – Én is sajnálom, ha kioktatásnak tűnt, amit mondtam. De most már jobb lesz, ha tényleg magamra hagysz.

Vito nem ellenkezett, rendezte arcvonásait, majd utat engedett nekem a házhoz.

– Nem csak a szerződés miatt jöttem – mondta aztán. – Szerettem volna tudatni veled a következő lépést. Talán van valaki, aki tudhat valamit a felvételen szereplő imposztor kilétéről. Kostyának volt egy asszisztense, egy nő, a felvételen az asztalon hagyott holmijai alapján úgy tűnik, hogy aznap is az irodában tartózkodott. Beszélnünk kéne vele, talán valamiféle nyomra vezethet vele kapcsolatban. Talán hallott egy elejtett mondatot felettesétől, elvégre egész nap az ő irodai szobájában ült. Innod kell a véréből.

Utolsó mondata hallatán elöntött a kétségbeesés, melyet próbáltam nem kimutatni.

– Miért nekem?

– Azért, mert a te csehtudásod egy fokkal jobb, mint az enyém, ennek pedig az emlékei böngészése során nagy hasznát vehetjük – vonta fel szemöldökét, mint aki nem érti, mi nem világos ezen számomra. Nem akartam ismét megbotránkoztatni azzal, hogy bevallom, sosem ittam még vért közvetlenül egy emberből. Még Kiliánnal sem igen beszéltem róla. Bólintottam.

Vito furcsállva mért végig, és egy egészen röpke pillanatig azt hittem, lebuktam. Megkönnyebbülésemre azonban nem kérdezett.

Belépve a házba hangos sóhajt hallattam, amint ismételten szembesültem annak lepukkadt állapotával. A tágas nappali finoman szólva is romokban hevert. Beszűrődött némi holdfény a függöny nélküli ablakokon át, pont annyi, ami még kellemessé tette számomra a látási viszonyokat, bár Afrikában hozzászoktam, hogy az emberek már szürkület idején is villanyt gyújtottak a házban.

Levetettem magam a kanapé egyetlen épen maradt ülőpárnájára, és végigolvastam a szerződést. Hivatalos okmány volt Vito adataival és aláírásával, és október 15-től az enyémnek nyilvánította a házat. Bár örülnöm kellett volna nagylelkű engedményének, mégsem tudtam olyan könnyedén rávenni magam, hogy aláírjam. Ha a vámpírnemességről volt szó, nem hittem az önzetlen ajándékokban, csak a csereüzletekben, és tartottam tőle, hogy egy nap még a férfi megköveteli ennek az árát. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy már egyébként sincs semmi veszítenivalóm, így megengedtem magamnak azt a luxust, hogy odabiggyesszem macskakaparásomat a papírra.

Letettem magam mellé a szerződést, és hátradöntöttem fejemet a támlára. Magam sem tudtam, mit vártam prágai látogatásomtól. Sok mindent elképzeltem róla azóta, mióta megkaptam a levelet, leginkább azt, milyen módon fogja Vito az életemet venni, vagy éppenséggel a rabszolgájává tenni. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy a fiú tényleg szövetségesként tekint rám. Nehezemre esett elhinni, hogy én vagyok az egyetlen, aki a segítségére lehet. Azt ugyanakkor bizton tudtam, hogy prágai látogatásom beláthatatlanul hosszúra nyúlt furcsa szövetségünk által.

A plafonon éktelenkedő repedéseket szemlélve azon morfondíroztam, hogy mivel hónapokra a városban ragadtam, rendbe kéne hoznom a házat. Szükségem lenne áramra és vízre is (a zuhanyzást egy ideig megoldhattam az Akadémián), valamint legalább egy hálót és a szalont használható állapotúvá kéne tennem. Tudtam, hogyha hozzáférek szüleim vagyonához, ennek nem lesz, ami útját állja, és el is határoztam, hogy az éjszaka hátralévő részét egy bank felkeresésével fogom tölteni. Nem pontosan tudtam, hogyan működnek a vámpírvilág ilyesfajta intézményei, féltem, hogy nem elég függetlenek ahhoz, hogy családom pénzét érintetlenül hagyják haláluk és a régió uralomváltása után.

Egy ideig még ültem a kanapén, aztán erőt vettem magamon. Amint feltápászkodtam, eszembe jutott, hogy nem egyedül vagyok a házban. Idegesen pillantottam a folyosó felé, egyáltalán nem állt szándékomban osztozkodni otthonomon, másrészről pedig taszított a gondolat, hogy valaki néhány szinttel alattam egy sötét veremben sínylődik. Egyáltalán nem értettem egyet Vito módszereivel, de a nőre vonatkozó döntését még nem akartam felülírni. Elvégre – még ha elmondása szerint át is verték őt – szerepet játszott a tragédiában.

Beléptem a szobába, melybe Vito is vezetett. Jakub dolgozószobája volt ez annak idején, nem lepődtem volna meg azon sem, ha szándékosan ezt a helyiséget kapta volna, hogy jelenlétével őrizze a lejáró titkát. Szüleim legközelebbi bizalmasa volt, a Leharova család intézője nagyjából harminc éven át. Jól emlékeztem a férfi minden egyes vonására, zárkózott, figyelő tekintetére, kimért mozdulataira, és arra a biztonságra, melyet közelségében éreztem mindig. Fogalmam sem volt, hol lehet most, azt sem tudtam, túlélte-e egyáltalán, miután elvált tőlünk Marokkó határánál, hogy elterelje a minket követő Malatesták figyelmét. Én is és Kilián is neki köszönhettük az életünket, erről pedig soha nem fogok megfeledkezni.

Meghúztam a lámpába rejtett kart, melyet Vito mutatott a minap, és lesétáltam a sötét alagsorba.

Bona ugyanabban az állapotban fogadott cellájában, mint tegnap, mozdulatlanul ült a hideg betonfalnak támaszkodva, és amint észrevette érkezésemet, ismételten térdeereszkedve hajolt meg előttem.

– Hagyjuk a formalitásokat – közöltem hidegen, és megálltam közel az ajtóhoz. – Akartam, hogy tudd, mostantól én felelek érted. Kiengedni nem engedhetlek innen. Ha Vito nem bízik meg benned teljesen, akkor nekem még kevesebb okom van rá. De mivel a bűnösséged sincs bizonyítva, nem szeretném, ha szenvedned kéne. Minden nap le fogok jönni hozzád, és gondoskodom az alapvető szükségleteidről.

– Nem érdemlem meg, signora, hogy ilyen jó legyen hozzám – felelte egészen halkan, továbbra is leszegett fejjel. – Hiszen kémkedtem a Leharova-ház után.

– Igen, ez igaz. Nem is ígértem luxuskörülményeket. Ha én lennék a régió feje, börtönbe kéne záratnom téged. De ha igaz, amit elmondtál, nem te vagy a valódi bűnöse ennek a történetnek. Nem érdemled meg az éhezést.

– Igazán, nagyon köszönöm, signora – felelte rövid hallgatás után.

Tétován álltam a teremben, kezemet a kilincsen tartva. Elszoktam az efféle alázattól. Meryem és Emir, bár kedvesen bántak velünk, sosem rendeltek maguk fölé, mint ahogy annak idején a körülöttünk lévő vámpírok tették, de ez így is volt rendjén. A nő szavai nosztalgikus emlékeket ébresztettek fel bennem gyerekkoromból, amikor az égvilágon – szüleinken kívül – senki sem kérdőjelezte meg akaratunkat. Nem gondoltam, hogy ez olyan nemes jellemmel ruházná fel a tisztavérű csemetéket.

– Hány napja tart itt lent téged? – kérdeztem, mielőtt magára hagytam volna.

– Egy hónapja – felelte Bona készségesen.

– És az első perctől fogva ilyen fokú beletörődéssel viselted?

– Meg is ölhetett volna, amiért ekkora hibát vétettem. De nem tette, és én hálás vagyok, amiért meghagyta az életemet.

Körbeforgattam a szemem. Egy elvakult hívő mondatai voltak ezek.

– Csak azért hagyta meg az életedet, mert úgy gondolta, hasznosabb vagy számára élve, mint holtan. Egyébként egy cseppet sem érdekli, hogy élsz-e vagy halsz. – Magam sem tudom, miért éreztem rá késztetést, hogy megpróbáljam beláttatni vele az igazságot.

– Ez tévedés – csúszott ki a száján. Hallottam, amint mondata után bennakad a lélegzete egy pillanatra. – Bocsásson meg, signora. Hiba volt kétségbe vonnom a feltételezését. Minden bizonnyal úgy van, ahogy mondja, jelentéktelen életem nem számíthat egy tisztavérűnek.

Elnevettem magam.

– Előttem nem kell titkolnod a véleményedet. Igazság szerint szeretném, hogy igaz legyen, amit mondasz. Hogy Vitónak tényleg számít egy alattvalójának az élete.

Nem vártam meg válaszát, elhagytam a szobát.

***

Meglepetésként ért, hogy a Gold Vessel Bank üvegfalú előterébe lépve, megjelenésemet nem fogadta elsöprő döbbenet. Egy fekete öltönyös vámpír olyan természetességgel köszöntött és ajánlotta fel szolgálatait, mintha napok óta erre a pillanatra gyakorolt volna. Ugyanakkor talán mégsem kellett volna, hogy váratlanul érjen a jelenség, az intézmény elvégre a nemesek nemzetközi bankhálózata volt, nem léptek szerződésre egy egyszerű civillel, így mindennapi jelenség volt számukra, hogy egy magas körökből származó vámpír toppant be az épületbe, és bizonyára ügyes-bajos dolgainkat is a helyükön tudták kezelni.

Gyanúm ugyanakkor hamar felerősödött, mikor szüleim vagyonához akadálytalannak tűnt a hozzáférés.

– A szerződés elolvasása után csupán itt kell aláírnia, és készen is vagyunk – mosolygott rám nyájasan a velem szemben ülő bankár privát irodájának asztala mögül.

Döbbenten pislogtam rá.

– Csak ennyi volna? – kérdeztem, miután ránéztem a hatalmas összegre, melyet a papírra nyomtattak. – De azután, hogy Vitóé... a Malatestáké lett a régió, nem hagyományozódott rá a családra a vagyonunk egy része?

– Nos, ami a régió földbirtokait és ingatlanjait illeti, igen – felelte készségesen a férfi. – De a konkrét pénzbeli vagyont addig tartja bankunk a maguk nevén, míg... és kérem bocsásson meg következő mondatomért... míg a Leharova ház utolsó tagjának halálát be nem bizonyítják. Mivel ez nem történt meg, szüleinek vagyona érintetlenül várta önt.

Hiába a jogszabályok, a tisztavérűek egy régió elfoglalása után úgy alakították őket, ahogy kedvük tartotta. Biztos voltam benne, hogyha Vitónak a vagyonunkra fájt volna a foga, könnyű szerrel elorozhatta volna tőlünk. Nem éreztem hálát kegyessége iránt, ugyanakkor furcsálltam döntését. Csaknem úgy tűnt, mintha nem csupán az elmúlt két hónapban, de már nyolc éve várta volna visszatértünket.

Már-már jókedélyűen léptem ki az ajtón, és amint érkezésem óta már másodszorra szeltem át gyalog éjszaka Prága utcáit, halvány gondolat villant fel bennem arról, hogy az összegből játszva visszaadhatnám a Leharova villa régi fényét. Bizonyára szüleim is ezt akarták volna. Boldogok lettek volna, hogy az otthon, melyet építettek számunkra, sokat jelent nekem. Persze, hogy sokat jelentett, hiszen emlékeim kincstára volt, egy gondtalan gyermekkor és szerető szülők emlékéé, és bár tudtam, hogy múltam sosem válhat jelenemmé, mégis szerettem volna közelebb érezni magamhoz. Örömöm ugyanakkor igen bizonytalan lábakon állt, és kissé kedvemet szegte a gondolat, hogy a Vitóval kötött szerződés ellenére a ház egyáltalán nem a Leharováké többé. Egyetlen papírdarab az égvilágon nem biztosíthatott számomra semmit, amíg ő volt az úr a régióban.

Halk sóhajjal száműztem fejemből baljós gondolataimat, amikor végre megpillantottam az egyik sarkon egy vérbolt vörös neonnal megvilágított szerény épületét. Kisebb volt, mint amiket Casablancában megszoktam, nem is rendelkezett semmiféle elegáns névvel, valószínűnek tartottam, hogy egy helyi kiskereskedő egyetlen üzlete lehet. Nekem ugyanakkor nem számított, nem voltam túl válogatós, legalábbis, ha szintetikusról volt szó.

Amikor rátértem az alternatív táplálkozásra, még bedőltem a reklámoknak és a címkéknek, melyek azt hirdették, pont olyan, mint az eredeti. Azonban hamar konstatálnom kellett, hogy a reklámok hatására maximum agyam hitte el, hogy tényleg olyan, de valójában se az ízét, se a hatását nem lehetett összehasonlítani a valódi vérrel. Így aztán megállapodtam egy jól bevált, közép-árkategóriájú márkánál, mely mindenhol kapható volt, és amitől kicsit tényleg élénkebbnek éreztem magam, mint a többitől. Ha nem váltogattam folyton a fajtáját, akkor szervezetem kevésbé tiltakozott a szintetikus gondolatára, sőt, még az is előfordult, hogy megkívántam. Az pedig csak igen ritkán történt meg, hogy képtelen voltam eltelni vele. Sajnáltam, hogy tegnap hajnalban Vito pont egy ilyen kivételes mélypontomon kapott el.

A bolt belülről még apróbb volt, mint amilyennek kívülről tűnt. Türkizkék falán egy foltnyi szabad hely sem maradt a rázsúfolt polcoktól, melyek meglepően széles választékot kínáltak. Találtam vérből készült cukrokat, nyalókát, zselét, csokoládét, aromákkal dúsított shake-et, energetizáló italokat, és még egy rakat bizarr kinézetű dolgot, amiket nem tudtam volna megnevezni. Undorodva emeltem fel egy kemény műanyaglabdában remegő vörös szemgolyót.

– A gyerekek nagyon szeretik – szólalt meg visszafogottan a pult mögött álló férfi.

Összerezzentem hangja hallatán, és visszatettem a gusztustalan nyalánkságot a polcra, majd a magasított pulthoz léptem. A vért személyesen a boltostól kellett kikérni. A középkorú vámpír arca még egy vámpírhoz képest is színtelenné vált, amikor megpillantott. Idegesség bujkált tekintetében, de a boltot látva nem lepődtem meg rajta, nem hittem, hogy valaha is fogadhatott tisztavérű vásárlót. Akaratlanul is elmosolyodtam, de nem akartam kinevetni. Szenvedtek a rangnélküli vámpírok eleget nemességüktől ahhoz, hogy ne értsem meg, miért érzi magát kényelmetlenül a jelenlétemben.

– Szeretnék kérni öt darab Bloodest B pozitívot, valamint öt darab A negatívot.

A férfi szótlanul bólintott, és úgy tűnt, örül, hogy eltűnhet egy pillanatra a pult mögött, amíg a hűtőben kutat a kért italok után. Tekintetem körbejárt a bolt plakátokkal teleragasztott hátsó falán, szórakozottan olvasgattam a különféle üvegezett vérek szlogenjeit, majd tekintetem megállapodott egy csábosan rám pillantó vámpírnő olcsó poszterén.

Az eladó ekkor csörömpölve elém tette a kért üvegeket. Gondolkodva meredtem rájuk, majd inkább kértem még egyszer ugyanennyit, hiszen eszembe jutott, hogy Bonát is el kell látnom táplálékkal. Amint a férfi ismét lehajolt, hogy teljesítse második rendelésemet is, szemem megakadt egy falnak tolt asztalról lelógó újságon. The Evening Voice, állt az olcsó papíron a felirat, alá pedig egy méretes családi képet nyomtattak címlapfotó gyanánt. Hirtelen végtelen éhséget éreztem a vámpírvilág hírei iránt, elvégre csaknem nyolc éve voltam elzárva tőlük.

– És még szeretnék kérni egyet abból az újságból is – mutattam rá a kiszemelt darabra, miután a férfi ismét felemelkedett.

Amint megpillantotta, miről beszélek, kendőzetlen pánik uralkodott el borostás arcán. Kétségbeesetten ragadta meg az újságot, és a háta mögé rejtette. Értetlenül bámultam vissza rá.

– Ez... ez... – hebegte. – Ez egy nagyon ostoba újság. Tudnék ajánlani valami mást helyette...

– Én azt szeretném – jelentettem ki a férfi több mint gyanús viselkedése láttán. Felcsigázta kíváncsiságomat.

A vámpír remegésbe kezdett. Idegesen nyelt egy nagyot, de nem ellenkezett tovább. A kezében szorongatott újságot visszatette az asztalra, majd eltűnt pár pillanatra hátsó raktárában, és olyan arccal tette le nekem a The Evening Voice egy friss példányát, mint aki kivégzésére készül. Nagy volt a késztetés, hogy faggatni kezdjem viselkedéséről, de féltem, ha megteszem, azon nyomban szörnyethal az ijedtségtől.

Amint kiléptem a boltból – most, hogy már kártyámon egész életemre elegendő pénzösszeg csücsült – hívtam végre egy taxit, hogy ne kelljen a fél várost felcsörömpölnöm álmából a papírzacskókba tett üvegekkel. Az autóúton elővettem az újságot, és olvasni kezdtem a címlapsztorit.

Vámpírvadászok csaptak le a losinai családra – senki sem maradt életben, hirdette a cím.

Szombat délben vámpírvadászok törtek be annak a két gyermekes családnak a házába, mely Losina településének egyetlen vámpírcsaládja volt. A terroristák ezüstkarókkal először az alvó szülőket szúrták szíven, a gyermekekkel pedig menekülés közben végeztek. A dulakodás hangjaira a szomszédok lettek figyelmesek, akik azonnal értesítették a rendőrséget, a vadászokat pedig még a helyszínen elfogták.

A település lakóinak elmondása alapján a négy vámpír mindig is jó viszonyt ápolt a helyiekkel, tudtukkal soha nem érkezett rájuk panasz.

– Még kiskamasz voltam, amikor ideköltöztek – meséli az azóta már hetvenéves asszony –, emlékszem, hogy az elején még tartottunk tőlük, hiszen nem éltek itt hozzájuk hasonlók. De aztán lassan megbékéltünk velünk, mert nem ártottak senkinek, a férfi egyszer még az apámnak is segített, amikor a keze a malomkő alá szorult.

A Brodsky család meggyilkolása csupán az egyike a megyében vámpírvadászok által elkövetett mészárlásoknak. Ahogy azt már korábbi cikkeinkben is kifejtettük, ezek a terrorista akciók nem sokkal Dvorak helytartó kinevezése után kezdődtek el. Az elmúlt évtizedben sokat romlott a közbiztonság az emberek számára, mivel a helytartó és a helyi rendőrség szemet huny a vámpírtámadások felett. Plzen városa és a körülötte elterülő települések a kelet-európai régió legveszélyesebb környékévé váltak a szinte mindennap előforduló vérszívások által, melyek gyakran torkollnak gyilkosságba. Az elkövetők – már, ha felkutatják, és elfogják őket - legtöbbször enyhe pénzbírsággal távozhatnak a vámpírrendőrségről.

Az emberek nem egyszer vonultak tüntetni az utcákra, de a felső vezetőség nem tett lépéseket az ügy érdekében, a régió tisztavérű vezetője, Vito Malatesta pedig tudtunkkal szintén nem szándékozik törődni a megye helyzetével (bár, ahogy azt megszokhattuk, a Malatestáknak sosem volt erőssége a jó szomszédi viszony fenntartása az emberekkel).

A vámpírvadászok támadásai így hát egy nem is olyan meglepő eredménye az elmúlt évtized hanyagságának, melyeknek mindaddig nem lesz vége, míg vagy Dvorak helytartó, vagy Vito Malatesta meg nem regulázza elkanászodott vámpírjait.

Meglepetten pislogtam a cikkre. Nem a tartalma döbbentett meg, mindig is estek áldozatul védtelen vámpírcsaládok az önjelölt vámpírvadászok tombolásának, és időnként előfordult, hogy egy régióban elfajultak a vérszívások a helytartók engedékenysége miatt. A vámpírok közül nem mind értették, miért olyan fontos jó viszonyt ápolni az emberekkel.

A cikk hangvétele volt az, ami meglepett. Nyíltan kritizálni mert nem csak egy helytartót, de egy tisztavérűt is, mely komoly megtorlást is vonhatott maga után, akár még halált is. A tisztavérűeket, a többi tisztavérűn kívül senki sem vonta kérdőre őszintén, pláne nem illette kritikával. Egy magas rendű arisztokrata számára ez még bocsánatos bűn lehetett, de hogy egy újságíró tegye, több mint merész húzásnak számított.

A vámpírok nem voltak a demokrácia hívei. A régiókban nem ismerték a szólásszabadságot, csupán a behódolást a vezetők, de mindenekfelett a tisztavérű akarata előtt. Ősi rendszer volt ez, végletekig menő hierarchiával és vagyoni függésekkel átszőve, ami által senkinek sem állt érdekében mindezen változtatni. Akinek pedig mégis, annak nem volt hozzá elég ereje.

A vámpírok egyszerre voltak végletekig bonyolult és egyszerű lények. Hosszúra nyúló életük által képesek lehettek több száz, vagy akár ezer évnyi tapasztalatot és tudást felhalmozni magukban, figyelmüket ugyanakkor mégis a mindennapi intrikák és cselszövések kötötték le, melyeknek kétségtelenül mestereivé képezték ki magukat ugyan, de a nap végén mindig az győzött, aki a legerősebb volt közülük. Így uralkodhattak a tisztavérűek évezredek óta a vámpírok felett, és bár létszámuk az évek során megfogyatkozott, még mindig nem annyira ahhoz, hogy felboruljon autoriter hatalmuk.

Nem akartam közéjük tartozni. Soha nem akartam uralkodni. Nem akartam birtokolni alattvalóim életét, és úgy rendelkezni felettük, ahogy épp kedvem, vagy érdekeim diktálták. Amint kiderítettük szüleink valódi gyilkosait, itt akartam hagyni ezt a hatalommániás gyülekezetet. Reménykedtem benne, hogy nem lesz még túl késő hozzá.

------

Folytatás október 16-án. ;)