Erőt vettem magamon, és átléptem a határt jelentő kapun. Emlékeztem még a vadregényes, mégis rendezett angolkertre, melyet édesanyám elképzelései szerint alakított ki a kertész. A homokszín murvával felszórt utat azonban benőtte a gaz, némely fát kidöntöttek az évek során tomboló viharok, a hajdanán vízzel teli kőmedencét pedig borostyán fojtogatta éhes csápjaival. A természet maga alá temette gyerekkorom emlékeit, ugyanakkor nem kebelezte be őket teljesen. Még fel véltem fedezni a hajdani ösvényeket, a tavasszal virágaikat bontogató fákat és a mögöttük megbúvó házat.

Fellépdeltem a terméskövekkel burkolt lépcsőn, és óvatosan nyitottam ki az ajtót, félve attól, hogy a fagyok és kihasználatlansága miatt kifordul helyéről. Valóban nehézkesen mozgott már, azonban még működött, katonásan tartotta magát. Beléptem régmúlt otthonomba. A mögöttem guruló bőrönd kerekei kellemetlen zajt csaptak a házban.

Sok ideje volt már, hogy utoljára könnyeket hullajtottam a történtek miatt. A hallba érve azonban szemeim előtt megelevenedett a szoba. Látni véltem, ahogy édesanyám társasjátékot tesz az asztalra, és apát is hívja, hogy együtt játszunk, de ő persze mindig túl elfoglalt. Színlelt rosszallással rázza meg a fejét, majd leül mellém, hogy szórakoztasson, én pedig izgatottan nyúlok a játék fedeléért.

A helyiség azonban most kongott az ürességtől, a fapadlót itt-ott mintha éles karmok szántották volna fel, a karnisok leszakadva hevertek a földön. Nem voltam képes gátat szabni érzelmeimnek. Összeszorított ajkakkal töröltem le azt a néhány kósza könnycseppet, mely végigfutott arcomon, majd vettem egy mély levegőt, hogy lecsillapodhassak.

Mintha csak Kilián megérezte volna röpke kifakadásomat. Megcsörrent a telefonom, a kijelzőn pedig öcsém neve villogott. Még nem volt időm végiggondolni, hogy hogyan és egyáltalán mennyit mesélek el Vito történetéből. Legszívesebben fel sem vettem volna, de féltem, ha így teszek, azon nyomban ideutazik.

- Na? Mit akart? - türelmetlenkedett.

Felsóhajtottam. Próbáltam időt nyerni magamnak.

- Azt, amit a levelében is írt. Azt mondta, nem kívánja folytatni velünk a háborúskodást, és nem hibáztat minket szüleink árulásáért. Visszatérhetünk Prágába, és hivatalossá teszi védelmét fölöttünk.

- Mekkora egy beképzelt pöcs! - érkezett Kilián kendőzetlen válasza, mire őszintén felnevettem.

- Igen, tényleg az.

- És mit akart cserébe?

- Egyelőre semmit - hazudtam. Magam sem tudtam, miért nem tárom fel előtte egyből az igazságot. Mindig is hallgattam a megérzéseimre, most is így tettem. - Persze ez változhat. Úgy döntöttem, itt maradok egy ideig.

- Ha engem kérdezel, ez felelőtlenség.

- Meglehet. De ha már eddig eljutottam, nem fordulhatok vissza. Tudnom kell, mit akar valójában. - Vagy talán azt, én mit akarok.

Kilián indulatosan felsóhajtott a vonal túlsó oldalán.

- Rendben, de vigyázz magadra, jó? Ne bízz meg benne túlságosan.

- Eszem ágában sincs - biztosítottam.

Miután letettük a telefont, kezembe kaptam fekete bőröndömet, és elindultam az emeletre vezető lépcsőn. A fakorlátot átszakították, egy-egy lépcsőfok is hiányzott, melyet könnyedén átugrottam. Bár Vito azt mondta, eltávolították az összecsapás nyomait, amíg nem renoválták a házat, az hűen őrizte magán lenyomatát. A szobákat felforgatták, a legtöbb bútor szétszabdalva hevert a földön. Egy-egy ablaknak kitörték az üvegét, hallottam, ahogy a ház különböző zugaiból hangosan süvít be a szél.

Ki tudja, hány vámpír vesztette aznap életét. Tíz, vagy ötven, még azt sem tudtam, a személyzet közül túlélte-e valaki a mészárlást. Velük ugyanakkor senki sem törődött, négy tisztavérű halála túlharsogott minden más veszteséget. Most kényszerítettem magamat, hogy visszaemlékezzek az ő arcukra is, amint végigvonultam az emeleti folyosón. Ártatlan áldozatai voltak a felső elit viszálykodásának.

Összeszoruló torokkal nyitottam be régi szobámba. A vártakkal ellentétben azonban érintetlennek tűnt, csupán a vastag portakaró jelezte, hogy már nagyon régóta nem járt benne senki. Pókok szőttek hálót a sarkokba. A kis helyiség pontosan úgy fogadott, ahogy elköszönt tőlem. A rózsaszín falak, a fehér, baldachinos ágy és a giccses porcelánfigurák a polcokon kongó hiánnyal töltötték meg a teret. Hiába tértem vissza hozzájuk, az a tizenegy éves kislány, akinek ízléséről mindez árulkodott, már soha többé nem léphetett be ebbe a szobába, csupán emléke élt már a falak között.

Úgy döntöttem, egyelőre ide pakolom le a holmijaimat. Kinyitottam az ablakot, hogy átszellőzzön a helyiség, majd ledobtam a földre a poros ágyneműt. Egyébként se volt rá nagyobb szükségem, csak amikor beköszöntött a tél. Elővettem a Vitótól kapott bizonyíték csomagot, majd az ágyra ültem, és felbontottam a fekete fóliát.

Először egy megsárgult borítékot húztam elő belőle, majd egy DVD-t, pont ahogy a fiú is mondta. Először a levelet nyitottam ki. Valóban egy szerződés állt benne Pablo Ucello és Ludvík között, az én házasságomat elrendelve Angelo Ucellóval. Apám aláírása szerepelt az alján, fölötte pedig egy papírba ivódott vérnyom. Leghitelesebb formája volt ez a vámpírok személyazonosságának igazolására, de úgy látszott, most az egyszer kudarcot vallott. Orromhoz emeltem a papírt. Tényleg a saját véremet éreztem rajta, igaz, aromája megváltozott az idő múlásával. De az enyém volt.

Számtalanszor hallottam egymás fülébe súgott megjegyzésekből, baráti viccekből és még magától anyától is, mennyire nehéz megkülönböztetni apám vérét az enyémtől. Én persze sosem értettem ezt meg igazán, hiszen a sajátomat tisztán el tudtam különíteni egy másik vámpírétól, de egy kívülállónak ez csakugyan nehézséget jelenthetett. Édesanyám is nem egyszer fordult felém Ludvíknak szánt mosolyával az arcán, mikor hátulról settenkedtem felé, és jót kacagott, mikor ráeszmélt, ismét összetévesztett minket illatunk alapján. Ez pedig egyáltalán nem volt gyakori a vámpírok között.

Vitónak igaza volt. Vérünk hasonlósága és a felcserélt vérnyom a papíron több, mint gyanús volt. De hogy kerülhetett rá? Friss vérnek kellett lennie, és tőlem kellett származnia, ami azt jelenti, hogy a szerződés megírásakor valaki hozzájutott a véremhez.

Hanyatt fordultam az ágyon, és a megszürkült baldachint méricskélve töprengtem a múlton. Próbáltam visszaidézni egy olyan esetet, mikor bárkinek is lehetősége lehetett arra, hogy lopjon tőlem akár csak egy cseppet is. A vártakkal ellentétben nem kellett túl sokáig kutatnom emlékeimben. Hideg borzongás futott végig a hátamon, és idegesen ültem fel, mikor ráébredtem, Vitónak talán minden másban is igaza van.

Remegő kézzel nyúltam immár a felvételhez, előkapartam laptopomat, és sokadszorra is végignéztem rajta az eseményeket. Ahogy a vámpír is említette, túl sokat éltem ahhoz emberek között, köztük a szemüveges Emírrel, hogy ne ismerjek fel egy ilyen klisés mozdulatot. A videón szereplő férfi valóban a szemüvegéért nyúlt. És talán tényleg nem az apám volt, hasonlítson rá bármennyire is az illető, elvégre a szemcsés felvételen, még csak a szeme színét sem lehetett igazán jól látni.

Dühösen csaptam le a gép fedelét, majd ismét hátradőltem az ágyon.

Mindig is rajongtam Ludvíkért. Utólag már tudom, hogy leplezetlenül apás gyerek voltam, és ha tehettem, egész nap a nyakán csüngtem, ittam szavait, minden tanítását. Szerettem nyugalmát, erejét és azt a fajta békét és szeretetet, mellyel minden élőlény felé viseltetett. Meglehet, az egyetlen tisztavérű volt, aki szívén viselte a nála gyengébbek, az egyszerű hétköznapi vámpírok és még az emberek sorsát is, és egyenlő bánásmódra törekedett. Miután pedig összeházasodtak, anyám is követte példáját.

Akkor még nem értettem, hogy szüleim törekvései egyáltalán nem népszerű törekvések a vámpírok eltorzult, hataloméhes világában. Egészen a mészárlásig abban a hitben éltem, hogy nincs olyan, aki ne szeretné őket, ne értene egyet velük. Igyekeztek elrejteni előlem a vámpírvilág valódi, sötét természetét, melynek csupán az Akadémián éreztem meg az előszelét.

Néha még mindig nehezen fogtam fel, hogy nincsenek többé. Furcsa dolog találkozni a halállal. Élőként nehezen érthető a megszűnés fogalma, hogy valami egyszer csak eltűnik a világból, nincs többé. Nem gondoltam minden nap rá, de amikor néha-néha újból szembesültem vele, akkor nem éreztem az évek távlata nyújtotta megnyugvást. Talán azért, mert igazságtalan módon megölték őket. De ki gyűlölhette őket annyira, hogy ilyen szörnyű összeesküvést szervezett ellenük? Ki ülhetett tort halálhírük hallatán? Hát ez a jussa annak, aki nem tartja rettegésben alattvalóit? Ez a jussa annak, aki többet akar tenni hatalmával, mint csak fitogtatni azt?

Ismét könnyek gördültek végig az arcomon, és már nem álltak el olyan könnyen. A szomorúság mellett azonban sok ideje először düh hullámzott végig rajtam. Ökölbe szorult a kezem, mikor elképzeltem, hogy az a valaki arcán önelégült mosollyal dől hátra székében, nyugodtan alszik ágyában, ahogy elképzeli azt a napot, mikor ördögi tervének köszönhetően négy tisztavérű ontotta egymás vérét. Jogosan lehetett elégedett magával, hiszen azóta sem derült fény tettére, szüleim neve pedig árulókként vonult be a történelembe. Azoknak a vámpíroknak a neve, akik mindig is magukra maradtak a tizenöt család között, ha tisztességről, megbocsátásról és a vámpírok alapjogainak betartásáról volt szó.

Most már biztosan tudtam, hogy Vitónak igaza van, még ha a bizonyítékok egyelőre igen hiányosak is voltak néhol. Anya és apa nem lehettek árulók. Ezt súgta a szívem, és én hittem neki. És már azt is tudtam, hogy nem engedhetem, hogy árulókként éljenek a vámpírok emlékezetében. Ennyivel tartoztam nekik. Tartoztam Kiliánnak is. Ha fényt derítenénk a valódi áruló kilétére, azzal nem csak szüleink nevét mosnánk tisztára, de biztonságban tudhatnám öcsémet is. Nem lennénk számkivetettek többé, nem kéne bujkálnunk, és az égvilágon senki sem lenne feljogosítva arra, hogy ártson nekünk. El kellett fogadnom Vito ajánlatát, még akkor is, ha képtelen voltam teljes mértékben megbízni benne. Ő volt az egyetlen esélyünk egy normális életre.

Nem lettem boldogabb a gondolattól. Felálltam az ágyról, és előkerestem egy üveg vért a bőröndömből. Nem volt áram a házban, így hidegen kortyolgattam el. Vártam, hogy elmúljon a repülőút óta tartó éhségem, de sehogy sem akart csillapodni. Túl sok minden történt velem a mai napon, minden egyes porcikám valami valódibb után kiáltott, mint egy mesterségesen előállított vörös folyadék, aminek most különösen vízíze volt. Egyelőre azonban nem akartam feltűnést kelteni a városban azzal, hogy bemegyek egy vérboltba, a vadászat pedig szóba sem jöhetett.

Nehézkes sóhajt hallatva dőltem vissza az ágyra. Nem csak a gyomromat éreztem üresnek, hanem magamat is. Végtelen űr tátongott mellkasomban. Mintha belépve az elhagyatott házba én magam is eggyé váltam volna vele, ugyanolyan magányos lettem hirtelen. Elmémbe beszűrődtek az épület hangjai, amint a kitört ablakokon át besüvítő szél végigszaladt a helyiségeken, és felrázta kéretlen álmából a bútorokat. Apró állatok neszeztek a közelben, egerek rágtak utat maguknak a falon át, és birtokba vették azt, amit oly régóta nem használt senki. Joguk volt hozzá, ugyanakkor, ha itt maradok, nekik menniük kellett.

Hajnalig forgolódtam az ágyban, mire sikerült elaludnom.

***

Halk neszekre ébredtem. Néhány pillanatig azt hittem, ez is a ház sajátos hangjai közé tartozik, de csakhamar ismerős, édes illat férkőzött orromba. Valaki tartózkodott még rajtam kívül a házban, és jól tudtam, ki az. Nem tudom, hogy azért gurultam-e dühbe olyan hamar, mert felébredve hirtelen pokoli éhség tört rám, vagy mert tényleg haragudtam a fiúra, amiért hívatlanul be merte tenni a lábát a házba. Az egyetlen helyre, melytől Prágában nyugtot reméltem. Már az éjszakai találkozónk folyamán is feltűnt, hogy nem tiszteli a személyes határaimat, de ha együtt akartam dolgozni vele, le kellett fektetnünk bizonyos szabályokat. Elhatároztam, hogy megleckéztetem, Vito nem az a fajta volt, aki értett a szép szóból. Vámpír módra akartam elintézni.

Bár Kiliánnak igaza volt, és a sok évnyi szintetikus vértől tényleg elgyengültem, egy tehetségem azonban nem halványult el. Gyors voltam. Nagyon gyors. És megvolt az az előnyöm Vitóval szemben, hogy nem számított arra, amit tenni szándékoztam.

Némán léptem ki a szobámból, és a karzat oszlopának takarásában lenéztem a földszintre. Mutatóujján egy kulcsot pörgetve épp a kijárat felé tartott. Elhagyni készült a terepet. Túlzott nyugalma láttán, ahogy a családi házunkban lófrált, ismeretlen, sötét ösztönök ébredtek fel bennem.

Ha meg is érezte közelségemet, nem mutatta jelét. Kihasználtam pökhendiségét, és elrugaszkodva az emeleti korlátról rávetettem magam. Meglepődtem, milyen könnyedén képes voltam ledönteni a földre, és magam alá gyűrni. Elkerekedett szemekkel pislogott rám, még ajka is elnyílt döbbenetében.

- Mit keresel itt? - szorítottam vállait erősen a földhöz. - Hogy mersz csak úgy betörni a házamba?

Vito meg sem próbált küzdeni ellenem, megadóan terült el alattam. Gyorsan rendezte arcvonásait, ajkait önelégült mosolyra húzta.

- Hát elfelejtetted? A régió már az enyém, és azzal együtt minden háza is - közölte a tényt.

Ha mindeddig csupán üres fenyegetésnek is szántam tettemet, egy pillanat alatt elkomolyodtam. Kieresztettem a körmeimet, és nem sok kellett hozzá, hogy belevájjam őket bőrébe.

- Ez a ház soha nem lesz a tiéd, megértetted? Ez a szüleim háza, és mostantól az enyém!

- Oké - vonta meg a vállát közönyösen.

Ez alkalommal én voltam az, aki meglepődött. Ki is zökkentem szerepemből.

- Oké? - kérdeztem vissza, hogy megbizonyosodjam róla, jól hallottam-e.

- Csak ugrattalak. Bár papíron a ház tényleg az enyém. Majd átírjuk a nevedre.

Torkomon akadtak a további szavak. Nem számítottam ilyen könnyű győzelemre. Némán bámultam kék szemeibe, de még nem másztam le róla. Magam sem tudtam, mit akarok. Már egyre biztosabb voltam benne, hogy az egésznek a vér az oka. Nem szoktam ilyen forrófejűn cselekedni. Egyáltalán hogy juthatott az eszembe, hogy a földre teperjem őt? Épp kezdtem elszégyellni magam, mikor Vito váratlanul kinyújtotta a kezét, és megcirógatta arcomat. Tekintetébe ismeretlen gyengédség költözött.

- Sápadtabbnak tűnsz, mint tegnap. A szemeid is karikásak. Mondtam, hogy nem jó ötlet ebben a kísértetjárta házban aludnod. Nem vagy önmagad.

Hát észrevette. De nem akartam ilyen könnyen megadni magam. Eszembe jutott, hogy kikerülte első kérdésemet.

- Mit keresel itt? - ismételtem meg fenyegetően.

- Hát nem különös? - terelte továbbra is a témát. - Egy párhuzamos univerzumban a menyasszonyom lehetnél. Ki tudja, talán már éppenséggel a feleségem. Szerinted boldogok lettünk volna?

Váratlanul ért kérdése. Nem tudtam mit felelni rá, de igazából nem is akartam. Csupán meredten bámultan most oly szomorúnak tűnő tekintetébe. Összeszorult a torkom. Nem fogtam fel, hogy fordított pozíciónkon, csak már azt, hogy fölöttem térdepel. Tudtam, hogy küzdenem kéne, amíg még lehet, de képtelen voltam elszakadni kék íriszeitől. Sokkal intenzívebben éreztem közelségét, mint eddig, testének forró vibrálását felettem, vérének mámorító illatátát, mely lassan, észrevétlenül megtöltötte az elmém, és minden más gondolatot kizárt maga körül. Hirtelen nem azt a Vitót láttam magam előtt, mint akit tegnap prágai palotájában. Mintha a felettem támaszkodó Vito nem is ennek a világnak a tartozéka lett volna, mintha abból a bizonyos ő általa emlegetett párhuzamos univerzumból lépett volna elő, úgy éreztem, nem tagja se ennek az időnek se ennek a térnek. Nem vonatkoztak rá ennek a világnak a szabályai sem.

Arcomat méregette, mintha nem is tegnap, hanem most találkoztunk volna nyolc év után először, és a változásokat szemlélné rajtam. Keze észrevétlenül vándorolt fehér ruhám alsó szegélyéhez. Halk sóhaj hagyta el számat, amint ujjai megérintették combomat, és egészen csípőmig csúsztatták szoknyámat.

- Nem kéne ilyen ruhákat hordanod - suttogta egészen közel ajkaimhoz.

Lélegzete arcomat súrolta. Közelségétől egész testem felforrósodott. Nem volt visszaút. Pillanatról pillanatra mély kábulatba estem vérének illatától, érintésétől, suttogásától. Képtelen voltam már visszafordítani iránta érzett sóvárgásomat, úgy éreztem, valójában nyolc éve próbálom magamba fojtani. Nem akartam gondolkodni, gyűlöltem gondolkodni, másból sem álltak az utóbbi éveim. Most először csak tenni akartam, amit az ösztöneim súgtak, és amit bizonyára az ő ösztönei is, és hogy mi lesz a következménye, egyszerűen nem érdekelt.

Mintha pontosan tudta volna, hogy elhatározásra jutottam, ajkaival megérintette az enyémeket. Még a fejbőröm is libabőrös lett, amint nyelvemmel megízleltem az övét, és vad csókcsatába kezdtünk. Pontosan tudtam azt is, mi következik ezután, de nem volt kifogásom ellene.

Vito folytatta felfedező útját a szoknyám alatt, és hamarosan letépte a bugyimat. Kezeim izgatottan kúsztak fel karjára, beletúrtam dús, szőke tincseibe. Élvezte érintésemet. Behunyt szemmel fordult kezem felé, és végigcsókolta alkaromat, finoman megharapta bőrömet, épp annyira, hogy ne serkenjen ki vérem. Megfeszült az állkapcsa. Küzdött a kísértés ellen, hogy valóban belémharapjon. Igazság szerint már az sem érdekelt volna, bármit megtehetett volna velem.

De nem tette meg.

Helyette inkább övcsatjához nyúlt, és kioldotta nadrágját, majd le sem véve azt, eltűnt csípőjével feltűrt szoknyám mögött. Máskor több kényeztetést vártam volna, most azonban ösztönösen talpra húztam a lábaim, ő pedig tétovázás nélkül belémhatolt. Hangos sóhaj kíséretében hátravetettem a fejem.

Az első vámpír volt, akivel lefeküdtem. Casablancában csupán emberekkel szórakoztattam magam, testi kapcsolatba kerültem velük ahelyett, hogy a vérüket ittam volna. Ez volt képes a leghűbben pótolni az élményt. A Vitóval való együttlétemnek azonban a közelébe sem érhettek. Mintha csak kiolvasta volna fejemből, hogy mi az, amire igazán vágyom. Minden egyes mozdulata újból és újból a fellegek fölé repített, úgy éreztem, apró darabjaira esem szét önmagamnak, feloldódok az általa nyújtott gyönyörben, és soha, de soha nem akarok újból egész lenni.

Kezeivel a fejem mellé szorította az enyémeket, összekulcsolódtak ujjaink. Kéjtől fátyolos tekintetével az arcomat figyelte, azt a fajta élvezetet, ami az övén is ült. Velem ellentétben úgy éreztem, ő pontosan tudja, mit csinál. Tudta, hogy az övé vagyok, és azt tehet velem, amit csak akar. Számára megszokott helyzet volt ez, hiszen gimnázium óta ezt gyakorolta. De most egyáltalán nem bántam. Ha ezzel járt az élvezet, amit nyújtott, akkor hajlandó voltam átengedni magam neki. És életemben először nem vetettem meg azokat a lányokat sem, akik olyan könnyedén odaadták magukat neki. Én is ezt tettem.

Nem tartott sokáig. Éreztem, hogy hamarosan a csúcsra jutok. Vito ekkor elengedte kezeimet, és hátam alá csúsztatta karjait, majd szorosan magához ölelt. A következő pillanatban megfeszült a testem, és nem törődve azzal, milyen zavarbaejtő hangok törnek elő belőlem, átengedtem magam a mindent elsöprő élvezetnek. Alig néhány lökés múlva ő is követett.

Egy ideig még némán feküdt rajtam, karjaival még mindig magához ölelve testem. Éreztem szívének őrült dobogását, mellkasának szapora emelkedését és süllyedését. Aztán legördült rólam, és zihálva terültünk el egymás mellett a hideg hall közepén.

Amint orgazmusom utolsó hullámai is csillapodtak testemben, lassan, nagyon lassan kitisztult a fejem. A valóság ólomsúlyként nehezedett rá a ház levegőjére. Hideg rémület söpört végig rajtam.

Mit műveltem? Mi a francot műveltem? - visszhangzott a fejemben. Szerettem volna, ha a következő pillanatban felébredek ebből a gyönyörű, mégis bűnös álomból. De nem álmodtam.

Lefeküdtem Vitóval, és sehogy sem tudtam meg nem történtté tenni.

---------

... és minden csak tovább bonyolódik.

Köszönöm, hogy elolvastad. :) Folytatás szeptember 18-án!