Vito valóban várt rám. Az ajtó felé fordulva, lezserül támaszkodott íróasztalának széléhez, és arcán pontosan az a fajta mosoly ült, amit megjósoltam. Amint végigmértem őt, amint felfogtam, hogy teljes valójában áll előttem, legszívesebben azon nyomban hátat fordítottam volna, és meg sem álltam volna Casablancáig. Amint az elképzelt Vito valósággá vált előttem, már tudtam, hogy beálltam a rajt mezőbe, és amint megszólal, elindul a verseny. A vámpírvilág karmos ujjai megmarkolták vállamat, és nem eresztettek többé. A meghívás már minden bizonnyal csapda volt, ha nem is Vitóé, akkor azé a névé, mellyel a világra születtem.

Nem változott olyan sokat. Csupán annyit, amennyit tizenhét és huszonöt éves kora között változik a vámpír: férfiasabb lett, kicsit magasabb is, égkék szemei pedig több tapasztalatról árulkodtak. Egy bizonyos szempontból mégis minden más volt benne. Már nem egy báty volt a számomra, hanem egy idegen, akinek nem ismertem a szándékát, aki az én városomat igazgatta, akinek a családja, talán éppen ő maga, megölte a szüleimet. Az ellenségem volt. És én sem egy tizenegy éves kislányként álltam előtte, akire húgaként tekinthetett.

– Íme a bizonyíték, hogy a képek nem adhatják vissza hűen egy nő szépségét – törte meg a már-már kínossá váló csendet. Mélyebb lett a hangja. Borzongás futott végig tőle a hátamon.

– Képek? – kérdeztem meglepetten, elengedve fülem mellett a bókját. Annak idején nem egyszer hallottam őt becserkészni egy-egy lányt az Akadémián. Ez a nyájas beszéd pontosan azt juttatta eszembe.

– Már egy ideje figyeltetlek Casablancában. Muszáj volt látnom, kivé cseperedtél.

– Szóval kémkedtél utánunk.

– Igen – vallotta be egy csepp szégyenérzet nélkül. – De remélem, nem vagy nagyon dühös érte.

Hát persze, hogy az voltam. De tartóztattam magam.

Miután hosszú másodpercekig nem válaszoltam, közelebb sétált hozzám. Orromba beférkőzött ismerős illata. Kellemetlen emlékeket ébresztett fel bennem. Lesütöttem a szemem. Nem árulkodhatott túl sok magabiztosságról. Össze kellett szednem magam.

– Nagyon sokat változtál. – Már a hátam mögül jött a hangja, lehelete a tarkómat cirógatta. Ijedten fordultam meg, és elhátráltam tőle pár lépést. Kezeit háta mögé kulcsolta, és oldalra döntött fejjel tanulmányozott. Egy kósza, mézszőke tincs hullott szemébe. Játszadozott velem, akár egy macska a prédájával. Elszoktam a vámpíroktól a hosszú évek alatt, és ez most nem igazán vált előnyömre. – Nagyon magas lettél. És a hosszú, vörös hajsátortól is megszabadultál. Tetszik, hogy rövidebb. Pont látni engedi, ami fontos.

Megrökönyödve bámultam bele képébe. Egy tisztavérű megkóstolásáról ábrándozni hatalmas tabu volt a vámpírok között. Még számára is. Ijedten kaptam a nyakamhoz. Hát ezért hívott Prágába! Az erőmre fáj a foga!

Látva rémületemet, jó ízűen elnevette magát, majd mint aki jól végezte dolgát az asztalához sétált, és leült a mögötte álló forgószékre.

– Kérlek, bocsáss meg nekem. Csupán nagyon vártam már, hogy annyi év után végre ismét találkozzunk – mentegetőzött. Bár kedvesnek szánta mondatát, mégis úgy éreztem, gúnyolódik velem. – Szóval Casablanca. Miért pont Casablanca?

– Könnyen kitalálhatod – vontam meg ridegen a vállam. – Mentes a komolyabb vámpírbefolyástól.

– Bevallom, meglepődtem, hogy embereknél éltek. Megtudhatom, ki az a házaspár?

Egyáltalán nem tetszett, hogy tudomást szerzett Meryemről és Emirről. Félelem fogott el, hogy visszaél az információval.

– Csak emberek. Nem állnak kapcsolatban vámpírokkal, és ez pont elég.

– És az öcséd? Őt nem hoztad magaddal? – kérdezősködött tovább. Vajon fenyegetett volna?

– Majd jön, ha úgy látom jónak.

– Bölcs dolognak tartom, hogy Marokkóban maradt. Rajtam és néhány alattvalómon kívül nem tudja senki, hogy hol tartózkodtatok ezidáig. Velem pedig biztonságban van a titkotok, ezt megígérhetem.

A kérdés csak az, hogy te mit kezdesz vele, gondoltam.

– Hálás vagyok érte.

Ismét csend borult a helyiségre. Dolgozószoba lehetett, tekintve az íróasztalt, a rajta álló laptopot és az irattartókat, melyek az egyik szekrény polcain sorakoztak. Tekintetem aztán ismét az előttem ülő fiún állapodott meg. Leplezetlenül méregetett, árgus szemekkel követte minden egyes rezdülésemet.

– Nem akarsz nekem mondani semmit? – kérdezte aztán enyhe hitetlenkedéssel hangjában.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Elvégre ő kéretett magához. Legszívesebben egyetlen szót sem szóltam volna hozzá, nem volt mondanivalóm a számára. Legalábbis nem olyan, ami ne járt volna súlyos következményekkel.

Aztán mégis ráeszméltem, mi az, amit elvár tőlem. Annyira beleéltem magam abba, hogy többről szól a levél, mint puszta megbocsájtás, hogy meg is feledkeztem eredeti tárgyáról. Vito néhány sora véget vetett eddigi száműzetésünknek, engedélyt adott rá, hogy ismét szülőföldünkre lépjünk, ezért hálával tartoztam neki. Még ha én magam nem is gondoltam jogosnak, tudtam, mi a protokoll. És nem azért hagytam el Casablancát, hogy harcba szálljak egy tisztavérűvel. Tettem, amit kellett a túlélésünk érdekében.

Félretéve büszkeségemet térdeimre ereszkedtem, majd lehajtottam a fejem, tekintetemet pedig a padlóra szegeztem. Igaz, nem túl nagy átéléssel, de azért mondtam, amit szükséges volt:

– Köszönöm neked, amiért kegyelmet gyakoroltál felettem és az öcsém felett. Ezért... mindketten az adósaid vagyunk.

Valahol egy óra kattogott a szobában. Kínomban a parketta cikk-cakkjait számolgattam, hogy ne arra gondoljak, mit művelek épp. Kiliánnak igaza volt, és tényleg nem voltak elveim. De ugyan, mi mást tehettem volna? Azt kívántam, bárcsak valaki felvilágosítana.

Mikor már túl hosszúra nyúlt a némaság, felpillantottam a fiúra szempillám alól. Elégedett mosoly helyett azonban egy döbbent arc fogadott.

– Nem gondoltam volna, hogy képes vagy erre. Szomorú így látni egy tisztavérűt. Az istenért, Jarmila, állj már fel! Okosabb vagyok annál, mint hogy bevegyem, hogy hálás vagy nekem. Hiszen a szüleim megölték a tieidet. Én pedig ez által egy olyan régió felett uralkodom, ami téged és az öcsédet illetett volna. Tombolnod kéne, és követelni, ami a tiéd lehetne. Bevallom, csalódott vagyok.

Zavartan és megalázottan tápászkodtam fel a földről. Egyfelől ugyanakkor dühítettek is mondatai. Ugyanaz az elkényeztetett Vito állt mögöttük, mint akit évekkel ezelőtt is ismertem.

– Szóval azt várod, hogy ugorjak a torkodnak? – kérdeztem gúnyosan. – Nem épp neked kéne az enyémnek ugranod? Emlékeztetnélek rá, hogy a te szüleid is életüket vesztették aznap, a régió pedig nem is olyan rég valóban minket illetett, így jelenlétem fenyegetést jelenthet rád nézve. De ellentétben veled, én nem tehetem meg, hogy kiállok azért, ami akár engem is illethetne. A legjobb esélyem az, ha fejet hajtok.

Vito egészen elkomorodott, arcáról eltűnt a kezdeti derű. Egy pillanatra megijedtem, hogy túl jó ötletet adtam neki a torkomra nézve.

– És meg sem fordul más a fejedben csak hogy ellenségem, vagy alattvalóm legyél?

– A vámpírcsaládok nem szoktak csak úgy kibékülni egymással. Csak, ha érdekük kötődik hozzá. De ugyan, milyen érdeked kötődhetne hozzánk?

Hosszú másodpercekig farkasszemet néztünk. Vito dühösen ráncolta össze íves, szőke szemöldökét. Végül megenyhült a tekintete.

– Hogy milyen érdekem kötődik hozzá, azt csakis én tudom eldönteni. És valójában pontosan ezért hívtalak vissza Prágába. Bár látva, hogy szinte fuldokolsz a beletörődésben, nem vagyok benne biztos, hogy bele kéne rángatnom téged ebbe.

Titokzatos szavai felkeltették az érdeklődésemet. Valóban nem fordult meg a fejemben, hogy ismételten szövetségesként tekintsünk egymásra, és bár talán a mészárlás miatt nem is lettem volna hajlandó rá, mégis hallani akartam, amit mond. Reméltem, hogy nem a kettőnk között köttetett eljegyzésre gondol.

– Tudod, mi volt az oka annak, hogy szüleim eldöntötték, hogy lerohanják a házatokat? – kérdezte aztán Vito, miközben szórakozottan babrált egy tollal az asztalán.

– Nem volt túl sok kapcsolatom a vámpírokkal Marokkóban. De azt hallottam, valamiféle árulás miatt. Bevallom, sosem hittem el – feleltem.

– Pedig így van – jelentette ki. Idegesen dobbant egyet a szívem. – Engedd, hogy megmagyarázzam. Te is tudod, hogy mielőtt megszülettünk, szüleink háborúban álltak egymással. Európa igen fontos gazdasági forrás, és mint a kontinenst uraló két család, nehezen tudtak megegyezni a régiók fennhatóságát illetően. Azonban, mikor megszülettél, mint elsőszülött leánygyermek, egyszóval a Leharovák örököse, szüleink abban látták érdekellentétük feloldását, ha összeházasítanak minket. Bár a régiók a mi uralmunk alatt megőrizték volna függetlenségüket, mégis szövetségesekként, egy birodalomként működtek volna, gyermekeink pedig egyedüli örököseik lehettek volna ennek a hatalmas területnek. – Gondterhelten felsóhajtott. – Az elmúlt évszázadok viszályait azonban nehezen törölhette el nyomtalanul egy szerződés, melynek legfontosabb pontja, maga a házasság csak több tíz évvel később lépett volna életbe. Számtalan bizalmatlanságtól övezett, rosszmájú szóbeszéd röppent fel az egyességet illetően. Mivel kezdetektől fogva a szüleid ötlete volt az egész, azzal vádolták őket régiónk nemesei, hogy valójában ez egy nagy terv része csupán, melynek célja, hogy megfosszanak minket a hatalomtól. Szüleim nem egyszer szembesítették a vádakkal Ludvíkot és Natalyát, de persze tagadták őket, és mivel nem találtak kézzel fogható bizonyítékot, a vádak alaptalannak bizonyultak. De nem sokáig. – Letette a tollat az asztalra, és összekulcsolt kezekkel folytatta tovább. Lélegzetvisszafojtva hallgattam történetét, melyet már oly régóta hallanom kellett volna. – Egyik este egy DVD-t találtak a cselédek a kapu rácsozata közé ékelve. Egy ügyvédi iroda rejtett kamerás felvétele volt rajta. A felvételen édesapád szerepel, amint egy ügyvéddel tárgyal, és egy furcsa, jogi procedúra után érdeklődik. A tömeges állampolgárosítás iránt kérdezősködött, melynek házasságunk teremtette volna meg az alapját, és mely által legtöbb alattvalójának állampolgársága a mi régiónkba szólt volna. Amint kiderült, jogilag semmi akadálya nem volt, hogy akár minden alattvalója szabad mozgásteret kapjon a mi régiónkban. Gondolom, nem kell mondanom, hogy a korábbi vádakat figyelembe véve, miféle tanulságot vontak le szüleim a felvételből. Egy ellenük szőtt összeesküvésre engedte következtetni őket. Ugyanakkor nem nyugodtak addig, amíg ők maguk is meg nem bizonyosodnak az ármányról. Így hát egyik leghűségesebb alattvalójukat állították rá a családodra, hogy figyelje minden lépésüket. Alig telt el néhány hét, és elfogtak egy Firenzébe tartó vámpírt, egyik alattvalótokat, aki egy Leharova pecséttel ellátott levéllel igyekezett át a határon. Kémünk feltöretlenül hozta szüleim elé a levelet, ott voltam, amikor felbontották. Bizonyára meg fogsz lepődni azon, mi állt benne. Egy házassági szerződés közted és az Ucellók elsőszülött fia között. Amint tudod, szüleim igen feszült viszonyt ápoltak azzal az olasz nemesi házzal. Ha a Leharovák, alá kívánták ásni a mi hatalmunkat, akkor a legjobb szövetségest találták meg. Ráadásul te, mint a családjaink között köttetett béke egyik legfontosabb pontja, már el voltál jegyezve velem. Így a házasság közted és a nemes vámpír között csak úgy történhetett volna meg, ha felbontódik az egyességünk vagy esetleg eltesztek minket láb alól. Az Ucellóknak szóló házassági szerződést édesapád vére hitelesítette, ott volt rajta a papíron, mely arra várt, hogy az Ucello ház vezetőjének vére is mellé kerüljön. Beláthatod, hogy a szüleim szemében mindez félreérthetetlen jel volt az árulásra. Ezért támadták meg a házatokat aznap.

Megrökönyödve hallgattam mondandóját. Nem akartam felfogni szavait. Nem voltam hajlandó elfogadni a tényt, hogy szüleim ilyen alattomos eszközökhöz folyamodtak volna, hogy még több hatalmat szerezzenek. Még ha a tisztavérűek világában elő is fordult ilyesmi, én a béke híveinek ismertem őket, akik áldozataivá váltak a vámpír intrikának. Ha azonban akár egy része is igaz volt annak, amit Vito mondott, mindeddig hamis tévképzetekbe ringattam magam őket illetően, és minden, amit halálukról és sorsunkról gondoltam merő tévedés volt.

Megszédültem a bizonytalanságtól. Megszédültem a gondolatától annak, hogy egész világképzetem, énképem, az, hogy mi a jó és mi a rossz hibás alapokon nyugszik. Felpattantam a székről, idegesen fel-alá kezdtem járkálni a szobában.

– Ez nem lehet – nyögtem, és beletúrtam vállig érő hajamba.

– Itt még nincs vége a történetnek – folytatta Vito, miután elégedetten tisztázta felindultságomat. – Pár hónappal ezelőtt egy véletlen folytán kezembe akadt az a bizonyos szerződés. Talán az évek tehetnek róla, hogy a rászáradt vérnek egy másfajta esszenciája vált karakteressé rajta, felerősödött az az egyetlen vonása, mely megkülönbözteti a te és apád vérét. A kettő között ugyan már-már félelmetes a hasonlóság, de mégis a tiédet véltem felfedezni rajta. Ha valaki, én képes vagyok a kettőt megkülönböztetni, talán még emlékszel rá, miért – mosolyodott el kajánul.

Persze, hogy emlékeztem rá. Gyerekkorunkban Vito sokszor vett rá engem ostobaságokra, én pedig túl naiv voltam, hogy felfogjam jelentőségüket.

Kelletlenül bólintottam. Nem voltam büszke a történtekre.

– Na de miért használta volna apád a te véredet a szerződés megkötéséhez? Még csak nem is jogerős. Mondd csak, van róla emléked, hogy Ludvík bármit is a te véreddel érvényesített volna?

– Tudtommal, nem történt ilyen – feleltem, és egyre feszültebben figyeltem.

– Sejtettem – bólogatott helyeslően. – Mindez komoly gyanakvásra késztetett. Hogy kerülhetett rá a te véred egy szerződésre? Talán pontosan azért állt rajta, mert annyira hasonlít édesapádéhoz, hogy aki nem ismeri a tiédet elhiszi, hogy az övé az? Vajon azért került rá a te véred, mert egy kislányét sokkal könnyebb megszerezni, mint egy több száz éves tisztavérű vámpírét? Elkezdtem utána szaglászni a dolgoknak. A levélhordótól nem tudhattam meg semmit, mivel a vámpír, aki utánatok kémkedett a levél elvétele során megölte őt. Így hát az ügyvédet kerestem fel, de ő furcsa mód nem sokkal a történtek után meghalt, lezuhant a Brazíliába tartó járat, amin ült, és bent égett. Az Ucellókkal pedig nem sokkal az eset után az én parancsomra végeztek a nyugati nemesi házak. Minden élő személy, akinek közvetlenül köze volt az ügyhöz, mára halott. Nem maradt más választásom, mint elővenni a felvételt. – Ekkor felnyitotta az asztalán heverő laptopot, majd egy pendrive-ot dugott az oldalába. – Szeretném neked is megmutatni. Kérlek, hogy minden egyes momentumot jól figyelj meg rajta.

Felémfordította a képernyőt, majd elindította a lejátszást. Fájón dobbant egyet a szívem, amikor megpillantottam a felvételen szereplő alakot. Bár egy igen rossz szögben elhelyezett, távoli kamera szemcsés felvétele volt, valóban apám volt az. Tőle megszokott eleganciájával keresztbe tett lábakkal ült a szóban forgó ügyvéd asztala előtt, egyik kezében egy papírt szorongatott, másikkal nyakkendőjét igazgatta, miközben beszélt. Megborzongtam nyolc éve nem hallott hangjától. Egy kicsit mélyebbre emlékeztem.

– ... létezik jelenleg jogi limit, ami fölé ez a szám nem mehet? – Bár enyhén recsegett a felvétel, tisztán értettem minden egyes szavát.

– Nem, uram, gyakorlatilag nincs. A Leharovák alá tartozó kelet-európai polgárok a házasságkötés után minden különösebb nehézség nélkül felvehetik a nyugati állampolgárságot. Akár mindegyikük rendelkezhet olasz papírokkal is – válaszolt egy idegen hang.

– Mindenkit megillet a szabad választás joga tehát. Be kell fogadniuk, akárhányan csak menni akarnak.

– Pontosan. A házasság után a jog intézménye garantálja ezt a számukra.

– És nem rendelkezhet felettük más tisztavérű sem.

– Ahogy mondja, továbbra is az ön alattvalói maradnak.

Apám bólintott, majd gondterhelten beletúrt sötét hajába.

– Véget kell vetni ennek az őrületnek. Túl sokáig voltak hatalmon.

Felderengett a lejátszósáv, miután véget ért a felvétel. Csupán ennyi volt. Alig pár másodperc. Mégis négy tisztavérű életébe került.

– Észrevettél valami furcsát? – kérdezte Vito, és keresztbe font karokkal türelmetlenül pillantott rám székéről.

– Azon kívül, hogy nyolc év után most tudtam meg apámról, hogy összeesküvést szőtt a házatok ellen? Nem, semmit – feleltem lesújtón.

– Nem, egyáltalán nem erre gondolok. Figyeld meg még egyszer. Alaposabban.

Ismét lejátszotta a felvételt. És én ismét pocsékabbul éreztem magam. Ha apám valóban áruló volt, soha nem akartam volna tudomást szerezni róla.

– Na? – noszogatott a vámpír.

– Meddig akarsz még kínozni ezzel? – Egyre idegesebb voltam. Nem tudtam összeszedetten gondolkodni a hallottak után.

Ez alkalommal beletekert pár másodpercet a felvételbe, és onnan indította el.

– Akkor csak ezt a néhány képkockát nézd végig!

Megpróbáltam úgy tenni, ahogy mondja.

– ...mindegyikük rendelkezhet olasz papírokkal – ismételte az ügyvéd. Apám közben a kezében tartott papírra nézett, és megdörzsölte orrnyergét középső ujjával. Vito ekkor leállította a felvételt.

– Láttad? – kérdezte. Tényleg nem értettem semmit.

– Mit kellett volna látnom?

A fiú ekkor – hanghordozásából ítélve – egy olasz káromkodást hallatott.

– Nem hiszem el, Míla. – Rég nem hívott így senki. – Te éltél nyolc éven át emberek között, vagy nem? És tényleg én vagyok az, aki felismeri, én, aki mindig is távol tartottam magam tőlük? – fényezte magát.

– Csak bökd már ki! – szóltam rá idegesen.

– Láttál már valaha szemüveges vámpírt?

– Hogy mi? – nevettem fel ösztönösen, annyira abszurdnak tűnt a feltételezés. – Ez most valami becsapós kérdés akar lenni?

– Mondhatjuk úgy is – vonta meg a vállát, és ismét ahhoz az istenverte lejátszógombhoz nyúlt. Ezúttal legalább narrálta is a történteket, és hamar világossá vált minden. – Látod itt, ahol Ludvík az orrához nyúl, miközben a papírra néz, hogy elolvasson rajta valamit? – Bólintottam. – Annyira természetes, hogy első pillantásra észre sem vettem. A felvétel készítői sem vették észre. Mert hogy ez az egész jelenet megrendezett. Ez a férfi itt – mutatott rá az apámnak vélt vámpírra – nem Ludvík. Még csak nem is vámpír. Egy ember. Egy imposztor, aki annyira megszokta szemüvegét a hétköznapokban, hogy ösztönösen orrnyergéhez nyúl, hogy megigazítsa azt, mielőtt olvasni készül.

Diadalittasan pillantott rám. Lassan fogtam csak fel a hallottakat.

– És mi van, ha... napszemüveg volt? – nyögtem ösztönösen.

– Igen, persze, lehetett napszemüveg is – forgatta körbe Vito a szemeit. – Tudom, hogy neked szokásod Casablanca utcáin fényes nappal sétálnod napszemüvegben, de emlékeztetnélek rá, hogy mi vámpírok éjjeli lények vagyunk. És Ludvík is az volt, bár ezt azt hiszem, neked kéne tudnod a legjobban. Éppenséggel van rá egy leheletnyi esély, hogy valóban Ludvík az, és a napszemüvegét kereste az orrán, de... tényleg nem hallottad, amit a szerződésről mondtam? A te véreddel hamisították alá, Míla! Mégis miért tett volna ilyet az apád? – kelt ki magából. – Egyébként sem olyannak ismertem, aki képes lenne efféle ármányra, kockáztatva ezzel családjának biztonságát. Ez a felvétel körül pedig egyszerűen semmi sincs rendben. Ki küldte el a DVD-t számunkra? Valóban a jóakarónk lett volna? Vagy netalán a ti rosszakarótok? Az ügyvéd pedig nem sokkal a tárgyalás után meghal Brazíliába menet... Fennáll a lehetősége annak, hogy a szüleid árulása nem más, mint puszta koholmány. Valaki, vagy valakik nem akarták, hogy szövetségesek legyünk, és egymásnak ugrasztottak minket. Minden bűzlik az eset körül te pedig tényleg csak azt vagy képes kérdezni, hogy mi van, ha napszemüveg volt?

Feszült csend borult a szobára. Visszafojtott lélegzettel követtem Vito minden egyes szavát. Felfogtam, amit mondott, nagyon is felfogtam, de meg kellett értenie, hogy kell egy kis idő, amíg feldolgozom a hallottakat. Képtelen voltam mindent egyből elhinni neki. Nem bízhattam benne.

De nem tudtam úgy tenni, mintha nem hittem volna el egy kicsit sem az elhangzottakat.

– Azt mondod, hogy valaki összeesküvést szervezett két tisztavérű család ellen is? Ugyan ki merne megtenni ilyesmit? – hitetlenkedtem.

– Bárki, akinek megvannak hozzá a megfelelő szövetségesei – vonta meg Vito a vállát, mintha ez olyan egyértelmű lenne. – Az elmúlt nyolc év alatt pedig nem úgy tűnt, mintha túlbecsülte volna hatalmát.

– De mi oka lehetett rá? – Válaszokat akartam.

Vito felállt a székéből, majd megkerülte íróasztalát, és ismét szélének támaszkodott. Nem bírta ülve szemlélni, ahogy idegesen ácsorgok a szoba közepén.

– Gondold csak végig. A Malatesták és a Leharovák évszázadok óta Európa egyetlen tisztavérű családjai. Egészen tizenkilenc évvel ezelőttig megosztva tartották a kontinenst, voltak ugyan viszályok közöttünk, de alapvetően egy szövevényes, sok érdektől fűtött gazdasági hálózat szőtte be ezt a bipolaritást. Aztán ez a két tisztavérű család egyszer csak önkényesen úgy dönt, mégis szövetségre lép egymással, méghozzá egy házassági szerződéssel egyetemben. Általunk az egész kontinens egyetlen megabirodalommá olvadt volna össze. Máris számtalan gyanúsított közül válogathatunk, ha érdekütközésről van szó.

Várakozón pillantott rám. Idegesen rendezgettem vörös tincseimet, miközben emésztettem a hallottakat. Szerettem volna hinni neki, szerettem volna, ha egy harmadik félre irányíthatom a gyűlöletemet, ha szüleim emlékét nem mocskolja be holmi árulás, és ha csak egy egészen picit kevésbé hibáztathatom a Malatestákat. De nyolc év előítéleteit nem törölhették el egyik pillanatról a másikra egy olyan vámpír szavai, akinek szülei belemártották karmaikat szüleim szívébe. Nem álltam készen arra, hogy bízzak benne. Nem álltam készen arra, hogy új ellenséget keressek, ráadásul egy ismeretlen ellenséget, aki ebben a pillanatban sokkal veszélyesebbnek tűnt, mint Vito Malatesta.

– Nem tudom – adtam hangot végül bizonytalanságomnak, és mellkasom elé fontam karjaimat. – Mi van akkor, ha tévedsz? Mi van akkor, ha mindez, a felvétel is, puszta véletlen? Vagy mi van akkor, ha netalán a szüleid tervelték el mindezt?

Vito nehézkesen felsóhajtott, majd kihúzta íróasztala egyik fiókját.

– Sejtettem, hogy nem fogsz olyan könnyen megbízni bennem – tapintott rá a lényegre. Egy fekete csomagot vett elő, és felém nyújtotta. – Ezek itt a bizonyítékok, amikről beszéltem, eredeti valójukban. Benne van a szerződés és az eredeti DVD is. Jelenleg ezek az egyetlen kézzel fogható bizonyítékok, így az életednél is jobban kell vigyáznod rájuk. Nézd meg őket, és döntsd el, hogy segítesz-e.

Bólintottam, majd idegességtől remegő kézzel átvettem a matt fóliába burkolt csomagot, és elrejtettem azt székre dobott válltáskámban.

– És mégis milyen segítséget várnál tőlem? – kérdeztem.

A vámpírnak felcsillant a szeme.

– Költözz vissza Prágába, és nyomozz velem. Járj ismét az Akadémiára, elevenítsd fel a régi barátságaidat, kerülj közel néhány tisztavérűhöz, és segíts megszerezni a kép hiányzó darabjait. Te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok.

Furcsa volt ezt hallani.

– Mégis mit osztanának meg velem, amit veled nem? Hiszen te vagy a régió vezetője, ráadásul téged mindig is imádtak a többiek. Én közel sem örvendtem ilyen népszerűségnek.

– Ne légy naiv, engem sem kedvel annyira mindenki. Tisztelnek engem, igen, de nem őszinték mind. Persze, ha benne vagy, pontosan ezért nem tudhatják meg, hogy a szüleink között történtek ellenére békét kötöttünk egymással. Azt kell hinniük, hogy csupán kegyelemből engedtem meg, hogy visszagyere. Fent kell tartanunk a megosztottságot, csakis így lehetséges, hogy neked elkotyogjanak olyan információt is, amit nekem nem, és fordítva.

– Ne szaladjunk ennyire előre, még nem mondtam, hogy benne vagyok – hárítottam. Borsódzott a hátam akárhányszor csak az Akadémiára gondoltam.

– Hát ennyire nem érdekel, hogy ki okozta valójában szüleink halálát? Miért akarsz meghátrálni? Mi veszteni valód van? – kérdezte ingerültebben.

Nem válaszoltam. Nem akartam az orrára kötni valódi érzéseimet.

– Hát persze – forgatta meg a szemét, és fölényesen nézett le rám. – A kis Jarmila mindig is félt az új dolgoktól. Ha egy apró kockázat is volt benne, mindig meghátráltál. – Ravasz félmosolyra húzta ajkait, majd egy szemvillanás alatt előttem termett. Ujjaival állam alá nyúlt, és felemelte fejemet, hogy kék szemeibe nézzek. – Pontosabban meghátráltál volna, ha én nem vagyok.

Meglepett hirtelen közelsége. Egy egészen röpke pillanatra elhittem, hogy hipnotikus tekintete rám is hatással lehet, nem csupán az emberekre. Elfordítottam a fejem, és hátráltam egy lépést.

– Gyerekek voltunk. És csupán játszottunk – feleltem tömören.

– Ez is csupán játék, Míla. Csak kicsit nagyobb a tétje. De ahogy a múltban is, az a csapat fog nyerni, amelyikben én is benne vagyok.

Mindig is nagyképű volt. Túlzott magabiztossága gúnyos mosolyra késztetett.

– Adj egy kis gondolkodási időt. Hagy gondoljam át, van-e értelme felkavarni a múltat.

Láttam, hogy legszívesebben tovább győzködne. Idegesen préselte össze ajkait, amiért nem úgy mentek a dolgok, mint eltervezte, de végül nem erősködött tovább.

– Ahogy akarod – felelte közönyösen. – Gondolkodj, amíg szeretnél, de azért ne túl sokáig. Foglaltam neked szállást a városban. De persze maradhatsz akár nálam is – vonta fel egyik szemöldökét. Értettem, mire céloz ajánlatával. Kezdtem sajnálni, hogy már nem vagyok kislány, és el kell viselnem immár azt az oldalát is, amelyiknek eddig csupán szemtanúja voltam, de sosem célpontja.

– Egyik sem szükséges. Hazamegyek a régi villánkba. Már ha nem adtad el valakinek.

Jól láthatóan megleptem kijelentésemmel. Zavar ült ki arcára.

– Nem adtam el. De ugyanúgy áll, mint nyolc évvel ezelőtt. Csupán az összecsapás maradványait takarították el. Egy szállodában sokkal kényelmesebb dolgod lenne.

– Nem akarok szállodába menni. És nálad sem akarom tölteni a napokat. Hazamegyek a Leharova villába – ismételtem határozottan.

Vito egy ideig feszülten nézett rám, majd végül beletörődően bólintott.

– Ha ragaszkodsz hozzá...

– Igen, ragaszkodom.

– A sofőr majd elvisz. – Mintha még akart volna mondani valamit, de inkább magában tartotta.

– Köszönöm – mondtam, és táskámért nyúltam, hogy végre hazainduljak, és magamra maradjak zűrös gondolataimmal. – Amint döntöttem, jelentkezem.

– Várni fogom a válaszodat.

Már a kilincsen volt a kezem, amikor eszembe jutott még valami. Tétován pillantottam vissza a fiúra.

– Vito... a szerződés... a házassági szerződés kettőnk között...

– Érvényét vesztette – jelentette ki ridegen. Nehéz kő esett le a mellkasomról. Legalább emiatt nem kellett már aggódnom. – Ha tudni szeretnéd, Isabelle-t terveztem eljegyezni, mikor rábukkantam a véredre a papíron. Amíg azonban nem derül ki, kik állnak a csalás mögött, elnapoltam a dolgot.

– Hát persze, Isabelle – mosolyodtam el ítélkezés nélkül. – Mindig is ő akart a menyasszonyod lenni.

Nem vártam meg válaszát, kiléptem a folyosóra.

-----------

Íme a második fejezet! Remélem élveztétek, és ti is annyira összezavarodtatok, mint főszereplőnk ;) Milyennek találjátok eddig Vito karakterét?

Folytatás szeptember 11-én.