A testnevelésóra volt az egyetlen, amire Zoro és a többiek szívesen mentek. Ilyenkor az ember levezethette a felesleges energiáját. Márpedig nekik ebből bőven jutott. Nem leplezték, szerettek egymás ellen versengeni. Ha kellett, fogadtak is, hogy még izgalmasabb legyen a versengés. A győztes végül ahogyan az náluk lenni szokott, mindig kigúnyolta a veszteseket, amin általában a többiek ki is akadtak, majd ennek hatására egymásnak ugrottak. Veszíteni egyikük se szeretett. A vereség rossz dolog, ezért bármi is történjen, ők sosem adják fel. Legyen bármekkora is az akadály, ők mindig kitalálták, hogy miképpen győzzék le azt.

Múlt héten nem volt tesi óra. Nem nagyon örültek ennek, de a mai naptól kezdve ismét meg lesz tartva a kedvenc órájuk. Jelenleg a lányok és fiúk külön sorban álldogáltak és várták, hogy befusson az új testnevelés tanár, aki egyben az osztályfőnökük is lesz. Az óra már egy ideje tartott, de a tanárnak se híre, se hamva nem volt.

– Kíváncsi vagyok, hogy ki lesz az osztályfőnök. Mit is fog nekünk tanítani? – érdeklődött Luffy.

– Szerinted? Földrajzot és testnevelést. Néha figyelhetnél, amikor Mihawk magyaráz – teremtette le Sanji.

– Amúgy siethetne már. A semmi miatt kellet átöltözni... – dünnyögte Natsu.

Néhány pillanattal később végre megérkezett az új osztályfőnök. Egy magas, sportos testalkatú férfi igyekezett feléjük. Halvány színű, narancssárga haja hátra volt fésülve. Az arca borostás. Az osztály elcsendesedett, amikor megállt előttük.

– Üdvözlök mindenkit! Ha jól tudom, ti lennétek a 12. C osztály. Én pedig az új osztályfőnök. A nevem Gildarts Clive. Őszintén, nem sok kedvem volt ehhez, de Mihawk valahogy rászedett erre... – mutatkozott be a férfi, miközben végignézett a társaságon. – Mindegy, ez most nem fontos. Amit tudnotok kell rólam, hogy van egy aranyos kislányom, aki nem csak okos, de még gyönyörű is. Ezért előre leszögezném, aki egy ujjal is hozzá ér, annak meszeltek. Leginkább itt a fiú tanulókra gondoltam. Van kérdés?

– Hogy hívják a lányát? Csak azért, hogy tudjuk, kiről van szó... – szólt félénken az egyikük.

– Ismeritek már, hiszen jó ideje egy osztályba jártok. Ugye, Kana?

– Kana a lánya? – lepődtek meg a többiek.

Ez idáig csak kevesen tudtak arról, hogy pontosan ki Kana édesapja. A lány mindig kerülte ezt a témát, azonban most már felesleges volt tovább titkolóznia.

– Apa! Legalább ne mondanál ilyeneket! Egyébként is mióta vagy te tanár? Ez idáig azt hittem, hogy a katonaságnál dolgozol, ahol valami küldetést kellet végrehajtanod – vonta kérdőre Kana az apját.

– Í-Ízé, az-az úgy volt... – hebegte Gildarts.

– Ne, inkább ne válaszolj! Biztos megint valami hülyeséget csináltál...

– Kisasszony, de kinyílt valakinek a csipája – nézett rá dühösen Gildarts.

– Sajnálom, abbahagyom – mondta bocsánatkérően a lány.

Gildarts munkája miatt ritkán, akár hónapokig sem látták egymást. Netalántán, ha együtt vannak, akkor természetesen nem maradhatott el a veszekedés, ami az ő családjukban eléggé gyakori volt. Sose haragudtak úgy igazán egymásra, ám jót mulattak egymás szekálásában. Nem vallották be, de örömüket lelték, amikor szócsatába keveredtek a másikkal. Apa és lánya. Le se tagadhatnák, hogy ők rokonságban állnak. Amilyen gyorsan összekapnak, olyan hamar ki is békülnek. Ha nem lenne itt annyi ember, szinte biztosra vehető, hogy órákig tudták volna még egymást szekálni. Végül egy gyors kibékülés után Gildarts folytatta a beszédet.

– A bemutatkozást majd osztályfőnöki órán ejtenénk meg. Amúgy jó pár ismerős arcot látok magam előtt. Érdekes év lesz, mit ne mondjak. Egyébként tudja-e az osztály, hogy két hét múlva megrendezik a Fariy Tail Sportfesztivált?

– Jó lesz, megint tök utolsók leszünk – mondta búsan Usopp.

– Igen, tudok róla, hogy ez az osztály siralmasan teljesít a sportversenyeken. Ebben az évben azonban megcélozzuk az első helyet – jelentette ki magabiztosan Gildarts.

– Az lehetetlen. Minden évben ezt mondjuk, aztán rájövünk, hogy úgy is csúfos vereség lesz a vége. Miért gondolja, hogy most sikerülhet? – érdeklődött kíváncsian Lyon.

– Fiatal barátom, ne csüggedj. Ha azt mondom, hogy megnyerjük a versenyt, az akkor úgy is lesz. Hogy miért vagyok ennyire magabiztos? Mert általában jók a megérzéseim – ecsetelte határozottan Gildarts, majd folytatta. – A másik ok pedig nagyon egyszerű: így első ránézésre te és még jó néhányan kiváló fizikai adottsággal rendelkeztek. Ha egy kicsit összekapjátok magatokat, akkor ezt a versenyt lazán megnyerjük – magyarázta lelkesen Gildarts.

– Sensei, érdeklődőm, hogy kap-e valami díjat a nyertes? – kérdezte kíváncsian Natsu.

– Örülök, hogy megkérdezted Natsu. Nem is te lennél, ha nem kérdeznél erre rá – reagált jókedvűen a fiú kérdésre Gildarts. – Úgy tudom az első helyen végző osztály pénzjutalmat kap, amit felhasználhat akár kirándulásra és sok hasonló dologra. De nekem is van számotokra egy ajánlatom. Ha megnyeritek a versenyt, félévkor és év végén mindenkit átengedek a vizsgákon – válaszolta boldogan Gildarts.

– Sensei, de ez nem törvénytelen? – kérdezték páran csodálkozva.

– Titeket ne az érdekeljen, hogy most ez törvényes vagy törvénytelen. Helyette inkább egyetlen egy cél lebegjen a szemetek előtt: a győzelem. A kettest nálam lazán meg lehet szerezni. Még a leghülyébbet is átengedem, de csak akkor, ha nyertek... – vázolta fel a tényeket a férfi.

– Ez jól hangzik! – mondta vigyorogva Luffy.

– Úgy látom, mindenki benne van. Aki nem tudná, a verseny öt napos lesz. Azon a héten nincs tanítás. Mindennap különböző versenyszámok lesznek. Hogy ki mire megy, azt majd a héten megbeszéljük. Most pedig gyerünk, tíz kör futás! – adta ki az utasítást Gildarts.

Délután öt diákot az a megtiszteltetés érhette, hogy felmehetett az osztályfőnök rezidenciájába. Az asztal köré ültek, és jól elbeszélgettek egymással. Eltelt néhány év a legutóbbi találkozásuk óta. Akkoriban Gildarts egy nap Nanohana városában belefutott egy különc egyénekből álló csoportba, akik egyáltalán nem féltek a férfitól. Természetesen Gildarts mindegyiküket egy ütéssel sikeresen kifektetett. A kamaszok ezután végig a férfi közelében lebzseltek. Eleinte próbálta lerázni őket, de minden kísérlete kudarcba fulladt. Kevés ember volt, akit tiszteltek, de Gildarts kivételes esett volt mind közül. 

A férfi tanítványaivá fogadta az öt lurkót. Hónapokon keresztül szinte elválaszthatatlanok voltak. Ahova lehetett, mindannyian együtt mentek. Míg Gildartscal voltak, a testük megerősödött az edzéseknek köszönhetően. Azonban volt olyan időszak, amikor fel akarták adni, mert szinte belepusztultak a gyakorlatokba. Ilyenkor Gildartsnak elég volt egy rövid beszédet mondani, ami után ismét motiváltak lettek.

– El se hiszem, hogy ti a Fairy Tailbe jártok. Mi történt? Csak nem elkezdtetek tanulni? – viccelődött velük Gildarts.

– Nem egészen. Volt egy-két incidens, ami miatt el kellett onnan mennünk – válaszolta erőltetett mosoly kíséretében Natsu.

– Ahham... Kit öltetek meg? – kérdezte teljes komolysággal a férfi.

– Nem erről van szó! Ennyire messze azért nem mennénk. Leginkább verekedés és rongálás miatt kellett elhagynunk Nanohanát – vázolta fel a tényeket Gray.

– Értem. Akkor csak a szokásos...

– Amúgy Gildarts, nem is mondtad nekünk akkoriban, hogy tanár vagy... – hozta fel a témát Luffy.

– Őszintén, nem is kérdeztétek. Amúgy meséljetek, mit csináltatok az elmúlt két évben?

– Alkalmaztuk a tőled tanultakat. Hála neked, nem egy csajt sikerült felszedni – ecsetelte büszkén Gray.

– Neked köszönhetően az egész One Piecet uralni tudtuk. A kemény edzés, amit előírtál, tényleg a hasznunkra vált – folytatta a témát Zoro.

– Tényleg? – nyögte ki kínosan Gildarts. – Jobban örültem volna, ha nem erőszakra használjátok a tőlem tanultakat. Helyette inkább miért nem próbáltok a diáktársaitokon segíteni? Hiszen tudhatjátok ti is, a mai napig sok embert bántalmaznak különféle módokon.

– Segítünk, ha úgy adódik, de mindent mi sem tudunk megoldani. Néha jobb kimaradni ezekből, mert csak magunknak okozunk problémát – ecsetelte kissé mogorván Zoro.

– Igaz, amit mondasz. De hidd el Zoro, pár embernek szüksége van egy kis löketre, mert egyedül nem tudnak egyről a kettőre jutni. Egyébként is, pont te mondod ezt, aki nem egy embert húzott már ki a bajból? – kérdezte tőle kissé meglepődve a férfi.

– Én csak azokon segítek, akiken látom is, hogy tényleg szeretnének megváltozni. Sok olyan ember él, akik félnek a jövőtől. Azt hiszik a változás rossz dolog. Pedig ebben nagyon is tévednek. Ha túl akarjuk élni ebben a világban, akkor készen kell állnunk a változásra. A gyengék erről nem vesznek tudomást, és élik a szürke, hétköznapi, nyomorult életüket. Panaszkodni azt nagyon tudnak, de amikor végre tehetnének valamit magukért, akkor egyszerűen visszahátrálnak. Az ilyen embereket sosem tudtam sajnálni. Annyi biztos, hogy én nem vagyok ilyen. Főleg, ha a barátaimról van szó. Értük bármire képes vagyok. Legyen előttem bármilyen nehéz akadály, én erővel fogom azt áttörni – magyarázta hosszadalmasan Zoro, amit a többiek érdeklődve végighallgattak. 

– Értem. Érdekesen látod a világot – szólt a témához jókedvűen Gildarts, majd folytatta. – Jól beszélsz, a gyenge akarattal rendelkezőknek hiába segítenénk, ha ők ezt erőltetettnek érzik, akkor lehet bennünk bármennyi jó szándék, csak az ellenkezőjét érjük el. Egy valamit azonban jegyezz meg Zoro: az ember sokszor akaratlanul megváltoztatja a környezetét. De ez ugyanúgy fordítva is igaz.

– Egyébként Gildarts, megtaláltad azt az embert? Tudod, akit két éve is kerestél – érdeklődött kíváncsian Sanji.

– Egyelőre még mindig őt keresem. Annyit tudok, hogy Magnoliában van már egy jó ideje. Miközben tanárosat játszom, addig is igyekszem a nyomára bukkanni. Viszont ennél többet nem mondhatok nektek – reagált a kérdésre Gildarts, majd témát váltott. – Ám visszatérve ti rátok, úgy vettem észre, hogy  az osztály többsége még nem fogadott el titeket. Sőt, a tanárok közt is híresek vagytok.

– Ezt már megszoktuk. Szerencsére akad pár ember, akikkel elvagyunk. Ott van Kana, Levy, Lucy, Juvia, Usopp és azzal a tökfilkó Lyonnal is jól ki lehet jönni, ha éppen nem hülyül meg – magyarázta Gray.

– A többiek nem nagyon csipáznak minket – tette hozzá Zoro.

– Értem. Szerintem, ha két hét múlva megmutatjátok, hogy a verekedésen kívül máshoz is értetek, akkor az egész iskolában ti lesztek a szenzáció és ezt jó értelemben mondom. Ti többre vagytok hívatottabbak – mondta határozottan a férfi. – Egyébként Natsu, tegnap nagyon siettél. Annyira, hogy észre se vettél engem.

– Áh, az biztos nem én voltam... – válaszolta bátortalanul Natsu.

– Komolyan? Pedig szerintem te voltál az, aki a helyi kávézóba akart csörtetni...

– Ezt honnan tudod? – kérdezte döbbenten Natsu.

– Most mondom, láttam az egészet – szólott ismételten Gildarts. – Mesélj, mi keltette fel a kíváncsiságodat?

– Semmi különös, csak szomjas voltam – ecsetelte alig hallhatóan a rózsaszín hajú fiú.

– Oh, most nem Lucyről beszélünk? – bökte ki könnyedén Luffy, amitől Natsu ideges lett.

– Lucy? Csak nem Lucy Heartfiliáról beszélsz? Nem is tudtam, hogy belehabarodtál. Erre inni kell – pattant fel a székből Gildarts, miközben lelkesen sietett az italokért.

– Kár, hogy a csaj csak barátként tekint rá – szúrta oda gúnyként Gray.

– Ohh... Akkor emiatt iszunk – jelentette ki vigyorogva Gildarts, majd egy rekesz sörrel a kezében visszatért a fiatalokhoz. – Ne izgulj, Natsu. Ha a tőlem tanultakat fogod alkalmazni, akkor biztosan állíthatom, hogy tiéd lesz a lány.

– Miért érzem úgy, hogy akármit is mondanék erre, mi akkor is inni fogunk? – tette fel a kérdést Natsu, de ezzel szemben ő volt az első, aki az üvegért nyúlt.

A buli annyira jól sikerült, hogy éjfél volt, mire hazaértek. A fiatalok hazafelé menet nem egy őrült dolgot leműveltek. Útközben Luffy amerre járt, szinte az összes házba becsengetett, majd elszaladt a többiekkel együtt. Néhány helyi lakos, káromkodás kíséretében üldözőbe vette őket. Miután lerázták az üldözőiket, szembesülniük kellet azzal, hogy sikeresen eltévedtek. Szerencséjükre Natsu, aki régen Magnoliában élt, nagyjából tisztában volt azzal, hogy merre kell elindulniuk. Bár elsőnek egy csöppet ő is elbizonytalanodott, mivel állítása szerint pár éve ez a környék még nem így nézett ki.

Útközben egy Phantom Lordos diákkal is összefutottak, aki megrémült, amikor is meglátta őket. A társaság ezzel szemben nem akarta bántani a másikat, egyszerűen csak érdeklődtek a srác iskolája felől. Sok pletykát hallottak a Phantom Lordról, és emiatt szerették volna megtudni, hogy valóban igazak-e a szóbeszédek. A kétségbeesett fiú megválaszolva néhány kérdést, gyorsan elszaladt, miközben a többiek ezt elsőnek nem vették észre, mert Sanji és Zoro vitája lefoglalta a figyelmüket.

Egy járókelő a verekedést látván hívni akarta a rendőröket, de ők ezt megtudván gyorsan odébbálltak. Gray annyira rosszul volt, hogy rájött a hányinger. Ami létezett, azt szépen kis is okádta magából. Azonban nem vette észre, hogy időközben lehányta Natsu cipőjét, aki emiatt dühbe gurult. Natsu néhány perc káromkodás mellet letörölte a cipőt, ami olyan büdös volt, hogy már szinte neki is hányni támadt kedve.

Végül sikeresen megérkeztek a lakhelyükre. Nagy nehezen megtalálták az egyikük kulcsát, amivel végre-valahára be tudtak menni.

– Pssz! Csendesen, nehogy Lucy meghaljon minket! – utasította a többieket Natsu.

– Csakhogy megjöttetek! Merre jártak az urak? – érdeklődve kérdezte tőlük egy dühös lány.

– Baszki, lebuktunk – mondta Luffy, aki ezután előrevágódott. A mai nap kimerítette a tinédzser fiút.

– Hé, keljél már felfele! – ecsetelte Zoro, miközben próbálta felpofozni a szalmakalapost.

– Atyaisten... Mars lefeküdni! Ha nem tudnátok holnap, vagyis inkább ma suliba kell mennetek – kiabálta feléjük Lucy.

– Jól van na, megyünk. De türelmetlen egy némber... – jegyezte meg halkan Natsu.

– Ezt elismételnéd? – kérdezte kíváncsian Lucy, miközben fejbe csapta a fiút.

A többiek ezt látván felkapták Luffyt, majd igyekeztek minél hamarabb lefeküdni. Nem akartak a két ember vitájába belekeveredni. A földszintem már csak Lucy és Natsu tartózkodott.

– Áh, ez fájt. Azért ennyire nem kell felkapni a vizet!

– Még hogy nem? Legalább hívtatok volna fel, hogy ma később jöttök haza. De egy nyomorult üzenetet se tudtatok küldeni – panaszkodott mérgesen Lucy.

– Értem. Sajnálom, hogy nem szóltunk neked – mondta Natsu, majd igyekezett felmenni a többiek után az emeletre.

– Várj egy kicsit. Szeretnék valamit kérdezni tőled.

– Bocs, de láthatod, most nem a legalkalmasabb időpont a csevegésre. Alig várom, hogy lefeküdjek – ecsetelte két ásítás közt a fiú.

Azonban Lucy utánament, és a pólójánál fogva visszahúzta őt.

– Megbántottalak valamivel? – puhatolózott kíváncsian Lucy. – Tegnap óta alig szóltál hozzám...

– Nem erről van szó – válaszolta közömbösen Natsu. – Nem haragszom rád.

– Akkor miről? Az emberek általában akkor változnak meg, ha valami történik velük.

– Erről nem szeretnék beszélni.

– Szóval akkor mégis haragszol rám?

– Mondtam, hogy nem!

– Akkor mi a baj? – kérdezte még mindig kíváncsian Lucy, aki nem értette, hogy a srác miért viselkedik ennyire furcsán.

– Nem igaz. Ennyire érdekel, hogy mi a bajom? – fordult feléje Natsu és közelebb lépett hozzá. A rózsaszín hajú mélyen a szemébe nézett.

– Natsu, túl közel vagy... – mondta félénken Lucy, miközben mélyen Natsu szemébe nézett

A fiú ezzel szemben nem szólt semmit, csak nézte az előtte lévő szőke hajút. Végül beszélni kezdett.

– Ha azt mondanám, van valami, amit mindenáron meg akarok kaparintani, de, ha hülyeséget csinálok, akkor soha többé nem lesz rá esélyem újra megpróbálni – kezdett bele a magyarázatba Natsu, majd folytatta. – Lucy, te mit tennél a helyemben? Hagynád az egészet a francba? Esetleg lesz, ami lesz alapon, de megszerzed magadnak, nem érdekelve, hogy mi lesz később emiatt?

– Nem értem, hogy konkrétan most mire gondolsz... – reagált értetlenkedve a fiú kijelentésére Lucy.

– Nem baj, amíg én tudom, addig nincs probléma. Ahogyan az előbb is mondtam, tényleg nem rád haragszom. Ezért kérlek, ne foglalkozz többet ezzel. Jó éjt, Lucy! Aludj jól! – búcsúzott el Natsu a lánytól, majd bement a szobájába.