Véget ért az első tanítási nap. Osztályfőnök hiányában a 12. C osztály tanulóit ma hamarabb elengedték. Akárcsak a többiek, Zoróék is hazafelé igyekeztek. Sanji és Gray kicsit lemaradva a többiektől, jókedvűen beszélgettek.

– Mesélj, Gray! Milyen Juvia-chan mellet ülni? – érdeklődte kíváncsian Sanji. 

– Nem rossz. Bár nem sokat szólt hozzám – válaszolta Gray, majd folytatta. – Juvia elég csendes típus. Pedig elhiheted, sokat kérdezősködtem...

– Értelek. Egyébként mit tervezel vele kapcsolatban?

– Egyelőre semmit. Elsőként összebarátkoznék vele. Szeretném őt jobban megismerni. Úgy vettem észre, az osztályban is nagyon kedvelik őt – mondta el a meglátását Gray, majd folytatta. – Ráadásul láttad, mekkora melle van? És nem ő az egyetlen, akit megáldott az anyatermészet. Ez a suli egyre jobban tetszik – ecsetelte széles vigyorral az arcán Gray, akinek jelenleg csak perverz gondolatok jártak a fejében.

– Jól mondod, barátom! Ez a hely maga a mennyország. Ettől jobb helyet el se tudok képzelni. – Sanji a barátjához hasonlóan, fejben most egészen máshol volt.

– Gray, amúgy tudtad, hogy az a Lyon nevű fazon kedveli Juviát? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Zoro.

– Persze, hogy tudom. Amikor Juviával beszélgettem, a tag végig engem figyelt. Ha szemmel ölni lehetne, engem már kicsinált volna – válaszolt vissza vigyorogva Gray, aki egy cseppet sem rezelt be Lyon láttán. 

– Biztos fél, hogy elcsaklizod előle Juviát – szólott újból Sanji, aki szokásához híven, ismét rágyújtott egy cigarettára. 

– Lehet. Annyira nem izgat a dolog. Ahogy az előbb mondtam, én csak barátkoztam, semmi más nem volt tervben – magyarázta magabiztosan Gray, amikor is észrevette, hogy a rózsaszín hajú barátja kedvetlenül nézett maga elé. – Natsu, egyébként veled mi a helyzet? Mi újság Lucyvel?

– Mi lenne? Semmi. Egész nap még csak rám sem nézett, nem hogy hozzám szólt volna. Talán csak egyszer mondta azt, hogy „Natsu", és kész – reagált közömbösen a kérdést hallatán Natsu.

– Persze, hogy nem szólt hozzád, hiszen te is végig csendben voltál – szólt a témához Sanji. – Marimo és én végig figyeltünk téged. Azt vártuk, hogy majd teszel valamit az ügyben. Sajnos nagyon elkeserítettél minket. Jól mondom, Marimo?

– Ja, most az egyszer igazat kell adjak a kuktának. Legszívesebben odamentem volna, és a fejedet jól belevertem volna a padba – tette hozzá még megjegyzésképp Zoro.

– Most komolyan: tudjuk, hogy mi a sztori, mert már mondtad. De legutóbb azt állítottad, hogy végre-valahára őszinte leszel és elmondod neki, mit gondolsz vele kapcsolatban – beszélt ismételtem Sanji.

– Sajnos, a kuktának megint igazat kell adnom. Ezért most szépen megfordulsz, és elmondasz neki mindent – mondta erőteljesen Zoro, majd behúzott egyet Natsunak. A rózsaszín hajú erre nem számított, így hátraesett.

– Ezt most mi a francért csináltad, Zoro? Te rohadék... – kérdezte mérgesen Natsu, de ekkor ismét kapott egy ütést.

Először azt hitte, hogy megint Zoro ütötte meg őt. Azonban nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy valójában most Luffy volt a tettes. Mire rákérdezhetett volna a miértre, egyből jött Gray, utána pedig Sanji, aki szintén bemosott neki egyet. Natsu egyensúlyát elvesztve a földre huppant.

– Hajrá, Natsu, mindent bele! – mondta neki vigyorogva Luffy.

– Gyerünk, lódulj meg, különben az iskoláig rugdoslak! – fenyegetőzött Sanji.

– Ne kelljen csalódnom benned, mondd el neki azt, amit nekünk is! – tette hozzá mosolygósan Gray.

– Őszintén: egy év túl sok ahhoz, hogy egyedül kibírjam az összes nyafogásodat. Jobb ötlet meg nem jutott eszembe! Ezért addig haza se gyere, míg nem beszéltél vele! – szabott feltételt Zoro.

Miután elköszöntek tőle, egyszerűen magára hagyták Natsut. A fiú végül feltápászkodott a földről, majd szép lassan elindult az ellenkező irányba. Közben azon gondolkodott, hogy a barátai mióta tőrödnek vele ennyit, hisz azelőtt ilyet még sosem csináltak. Főleg nem Zoro. Ő inkább mindig csendben maradt, amikor ilyesmi témák jöttek szóba. Ellenben úgy tűnt, Graynek tényleg igaza volt annak kapcsán, miszerint ami Nanohanában történt, az ott is marad. A többiek pedig a maguk módján próbálnak minél jobb emberként viselkedni. Mindegyikük meg akart változni...

„Ez a város más, mint a többi," gondolta magában Natsu, amikor meglátta a keresett személyt. A lány viszont nem volt egyedül. Vele volt Kana és Levy, akiket már általános iskola óta ismert. Nem messze mögöttük Juvia, Usopp és Lyon állt meg, és a tekintetük Natsura szegeződött.

– Mizu van, Natsu? Valamit a suliban hagytál? – kérdezte tőle Kana.

– Nem. Más miatt vagyok itt – válaszolta határozottan Natsu, majd folytatta. – Lucy, beszélhetnénk négyszemközt? Fontos dolgot szeretnék neked most elmondani.

– Nincs miről beszélnünk – válaszolta közömbösen Lucy

– Legalább adj pár percet – kérlelte a másikat Natsu. – Ígérem, többet nem foglak zargatni!

– Ugyan már, Lu-chan! Hadd mondja el, amit akar – szólt a szőke hajúhoz Levy.

– Rendben van. Ki vele, miről lenne szó? – puhatolózott kíváncsian a szőke hajú leányzó. 

– De ezt csak neked szeretném elmondani...

– Akkor pedig nincs miről beszélnünk. Ha valamit mondani akarsz, akkor mondd ki bátran! Ne érdekeljen az, hogy a többiek is itt vannak – ecsetelte mogorván Lucy, míg Natsu ezt hallva egy pillanatig hezitált, ám összeszedve a bátorságát, végül mégis beszélni kezdett.

– Sajnálom, igazad volt! Egy idióta vagyok, aki túl sok hülyeséget csinált már az életben. Állandóan csak gondot okoztam neked. Kiskorunk óta mindig csak a balhék érdekeltek, és emiatt sokszor te is bajba kerültél. Pedig hányszor leszidtál engem... Próbáltál a jó útra terelni. Egyszer azonban minden ember belefárad, mint ahogyan te is. Észre se vettem, de egyre nagyobb lett köztünk a távolság. A legrosszabb az, hogy amikor szükséged lett volna rám, én faképnél hagytalak.

Ne szépítsünk, egy igazi szemétláda vagyok, aki nem törődött az érzéseiddel. Magamon kívül senki más nem érdekelt. De mire rájöttem erre, addigra már túl késő volt. Abban is igazad volt, hogy nem hagytalak téged kibontakozni. Mindig azt csináltuk, amit én akartam. Tudom, ezt hamarabb kellett volna elmondanom. Ellenben jól ismersz engem. Túl makacs voltam ahhoz, hogy ezt beismerjem. Ezért nem kérem azt, hogy megbocsáss nekem. Viszont még mindig kitartok amellett, amit akkor mondtam: nem én terjesztettem rólad azokat a pletykákat. Ha össze is kaptunk valami miatt, sose bántottalak volna meg téged.

A barátaimnak és magamnak azt próbáltam bemagyarázni, hogy nem bennem van hiba. Most már tudom, hogy ez nem így van. Sajnos túl későn jöttem rá erre. Elvesztettem a barátságodat, pedig te mindent megpróbáltál, hogy ez ne így történjen. Öt év kellet ahhoz, hogy rájöjjek, mekkora egy balfasz vagyok. Túl sok olyan dolgot tettem, amire már nem vagyok annyira büszke. Most is, ha nem tesznek helyre a többiek, nem lett volna annyi erőm, hogy ezt elmondjam neked. Kana, Levy és ti, srácok: kérlek titeket, továbbra is legyetek Lucy mellet!  Ennyit akartam mondani. Elnézést, hogy emiatt feltartottalak téged. Ahogyan ígértem, ez volt az utolsó eset – zárta le a témát Natsu, majd sarkon fordult, és egyenesen hazafelé indult.

A többiek végig csendben figyelték, ahogyan a fiú befordulva egy mellékutcába, eltűnt a szemük elől.

– Ez nem semmi beszéd volt. Most mihez kezdesz, Lucy? – kérdezte a lánytól Lyon, ám Lucy annyira elbambult, hogy nem hallotta Lyon kérdését.

– Hé, kislány, minden oké? – faggatózót kíváncsian Kana.

– Mi? Ja, igen, semmi probléma...

– Legalább ne hazudnál nekem! – mondta kissé dühösen Kana. – Ha tényleg semmi bajod, akkor áruld el nekem, hogy miért sírsz?

– Az legyen az én bajom! Most pedig elnézést, de sietnem kell! – Lucy ezután gyors léptekkel hátrahagyta a barátait.

– Belé meg mi ütött? – kérdezte kíváncsian Usopp.

– Fogalmam sincs. Bármi is legyen az, csak kettőjükre tartozik – válaszolt Kana a fiú kérdésére, majd ők is hazafelé vették az irányt. 

Eközben Natsu egyedül ballagott az utcán. Amit akart, elmondta a lánynak. De valamiért még mindig furán érezte magát. 

– Biztos, hogy jó ez így? – kérdezte magától Natsu, miközben mérgesen felrúgott egy kukát, aminek azon nyomban kiömlött a tartalma.  

Végül húsz perccel később megérkezett az otthonába. A többiek a konyhában voltak. Sanji nemrég készítette el az ebédet. A mai étel spagetti volt. Luffy észrevette, hogy Natsu megérkezett.

– Ez gyorsan ment – mondta el az észrevételét Luffy. – Sikerült beszélni vele?

– Aha...

– És mi történt? – érdeklődött Gray. – Mit válaszolt, miután elmondtad neki az igazat? 

– Nem tudom.

– Hogyhogy nem tudod? 

– Mondom másképp: fogalmam sincs, mert nem vártam meg a választ. Amit akartam, azt sikerült elmondanom. Lucy pedig csendben végig is hallgatott, és egyszer sem szakított félbe. Ezen kívül semmi más nem történt. – Natsu ezután a szobája felé bandukolt, miközben egy pillanatra hátrapillantott. – Sanji, eltennél nekem egy adagot? Majd később megeszem...

xxx

Eljött az este. Zoro a szokásos edzését csinálta. Minden nap több száz felülést, fekvőtámaszt, törzsemelést hajtott végre. Ezután a súlyzókkal folytatta az edzést. Befejezésképp pedig másfél óra futás a városban. Ilyenkor Gray is vele tartott, mert tudta Zoróról, hogy könnyen el tud tévedni. 

Sanji eközben otthon leült a díványra, miközben a tévét bámulta Luffy társaságában, míg Natsu pedig még mindig nem volt hajlandó kijönni a szobájából. Fél órával azután, hogy Zoróék elmentek, megszólalt a ház csengője.

– Mi a fene!? Még túl korai, hogy visszajöjjenek. Biztosan itthon felejtettek valamit. – Sanji felállt a helyéről, és az ajtóhoz igyekezett. Már éppen be akart nekik szólni, de amikor kinyitotta az ajtót, teljesen megdöbbent.

Egy nem várt látogató érkezett hozzájuk. A férfinak sötétkék haja volt, a jobb szeme alatt és felett egy piros, egyedi szimbólumot ábrázoló tetoválás virított.

– Szevasz, Sanji! Rég láttalak – köszönt jókedvűen az idősebbik, majd folytatta. – Nem is mondtátok, hogy Magnoliában vagytok.

– Gerard! Te meg mit keresel itt? – kérdezte Sanji meglepetten.

– Szerinted? Jöttem, hogy lássam a kisöcsémet. Apropó, most hol van?

– Fent kuksol a szobájában. Tudod, ma nagyon szar napja volt.

– Miért? Mit csinált már megint? – faggatózott érdeklődve Gerard.

– Beszélgetett Lucy Heartfiliával – válaszolta halkan Sanji. 

– Aha, szóval magába fordult. Na, várjon csak... – Gerard magára hagyta az előtte álló Sanjit, felment az emeletre, majd az öccse nevét kiabálta.

– Natsu! Hol a francban vagy? 

– Mi a... Te meg mit keresel itt? – kiabálta vissza neki Natsu.

– Oh, szóval itt vagy! – mondta Gerard, majd berúgta a szoba ajtaját. Natsu ezt látva megrémült.

– Gerard? Mi a francot csinálsz? Az ajtó nem volt bezárva! – teremtette le a másikat Natsu.

– Natsu! Miket hallok én mostanában rólad? Nem elég, hogy nem mondtad el, hogy Magnoliában vagy, de arról is tudomást szereztem, hogy végre beszéltél Lucyvel.

– Ehhez neked semmi közöd – mondta ingerülten Natsu, de ekkor Gerard odalépett hozzá, majd a jobb kezét Natsu nyaka köré fonta, aztán a falhoz szorította az öccsét.

– Kuss, még nem fejeztem be! – szólott ismételten Gerard. – Csalódtam benned, Natsu! Mióta vagy ilyen gyenge?

– Eressz el, te rohadék!

– Csak akkor, ha beszélsz!

– Rendben van, beszélek!

– Nagyon helyes! – Gerard ezután elengedte az öccse nyakát.

– De most komolyan, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte tőle Natsu, miközben levegő után kapkodott. A bátyja kis híján megfojtotta őt.

– Megkérdeztem Doflamingót. Ő általában mindig tudja, hol vagy és mit csinálsz. Tőle tudtam meg, hogy a Fairy Tailbe iratkoztál át – magyarázta Gerard, amit az öccse érdeklődve végighallgatott. 

– Értem, szóval Doflamingo miatt tudsz erről... – reagált a kijelentésre alig hallhatóan Natsu. 

– Most pedig mesélj nekem.

– Gondolom, Lucyről szeretnél hallani. Röviden: bocsánatot kértem tőle. Majd mielőtt mondott volna valamit, otthagytam őt...

– Hú, baszki... – Gerard ezt hallván homlokon csapta magát. – Te tényleg idióta vagy.

– Most miért mondod ezt?

– Figyelj ide, öcskös! – kezdett neki újból Gerard, miközben leült az ágy szélére. – Tudod, amíg távol voltál, addig Magnoliában is történt egy-két érdekes fejlemény.

– Mint például? – kérdezte érdeklődve Natsu, majd Gerard egy szuszanyásnyi pihenőt követően újból beszélni kezdett.

– Lucy szülei két évvel ezelőtt meghaltak – kezdett bele a téma kifejtésébe Gerard, amivel már a legelején sikerült sokkolnia Natsut, aki nem akart hinni a fülének. – Hazafelé tartottak egy téli napon, ám Jude elvesztette az autó felett az irányítást, és a kocsi belefutott egy szemből jövő kamionba. Súlyosan megsérültek. A hóvihar miatt a mentősök nem érkeztek meg időben. Mindketten a helyszínen meghaltak. A szülei voltak az egyetlen közeli hozzátartozói. Jómagam és még páran mindent megtettünk, hogy legalább egy kicsit enyhíteni tudjunk a fájdalmán. Kellett egy kis idő, mire újból önmaga lett.

– Értem. A baleset véletlenül nem december hetedikén történt? – puhatolózott kíváncsian Natsu.

– Igen, akkor volt – válaszolt röviden Gerard. 

– Ez nagyon érdekes. Aznap volt három nem fogadott hívásom Lucytől...

– Miért nem hívtad vissza?

– Mert emlékszem, hetedikén reggel elhagytam a mobilomat, amit csak késő éjjel találtam meg. Meglepődtem, amikor láttam, hogy ő hívott. Visszahívtam, de akkor valamiért ő volt az, aki nem vette fel. Ha tudtam volna, hogy mi történt akkor... – Natsu dühében összeszorította az öklét, és kiment az ajtón. Gerard még utána szólt.

– Natsu, amíg te nem voltál itt, nekünk kellett rá vigyázni. Lucy erősnek mutatja magát, de belül igen törékeny. De biztos vagyok benne, ha valamelyikünk bajba kerülne, tuti, hogy ő lenne az első, aki megpróbálna rajtunk segíteni. Néha makacs, máskor idegesítő, sokszor meggondolatlan, akárcsak te. Egyvalami azonban biztos: ő egy kedves, segítőkész lány.

– Nagyon jól tudom! Gerard, most lelépek. Üdvözlöm Erzát és a többieket! – szólt még vissza Natsu búcsúzóul. Leszaladt a földszintre, onnan pedig az utcára.

xxx

Magnoliában beesteledett. Az ég aznap tiszta, felhőktől mentes volt. Ha az ember felnézett, tisztán láthatta a csillagokat, amik beragyogták az égboltot. Az idő is kellemes, körülbelül húsz fok lehetett. A város minden pontján bekapcsolták a közvilágítást. Az emberek többsége hazafele tartott. Ez idő alatt Natsu megállás nélkül rohant az utcán. Bármi vagy bárki állt előtte, szélsebesen kikerülte. Lehetett piros lámpa vagy egy rendőr az út mentén, ő akkor sem állt meg. A fejében csak egyvalaki járt: Lucy...

„Néha azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az időt. Amikor tudom, hogy baklövést követtem el, egyszerűen csak visszamennék, és kijavítanám a hibáimat. Tegnapig mit meg nem adtam volna ezért a képességért...

Bár most már másképp vélekedek. Nincs olyan ember, aki tökéletes lenne. Erre jobb példa nem is lehetnék. Amikor végre úgy gondolom, jót teszek, nem kell hozzá sok idő, és kiderül, hogy megint jól elbasztam az egészet. Emiatt egyre jobban kezdem megutálni magam...

Ennél hülyébb nem lehetek... Vagy igen?

Most is csak futkározom a városban, és mindjárt odaérek, holott semmi épkézláb ötletem sincs. Mégis mit mondjak majd neki? Délelőtt azt mondtam, többé nem háborgatom. Jó hamar megszegem ezt az ígéretet is. Kit érdekel, lesz, ami lesz! Amúgy meg, ha jól látom, nem messze tőlem van pár Phantom Lordos. Remélem, hogy nem emlékeznek rám!"

– Nézzétek! Itt van az egyikük! Kapjuk el! – kiabálták hangosan a huligánok, majd mindegyikük Natsu felé vette az irányt.

„Oh, hogy rohadnának meg! Ezeknek is most kell balhézni. Csak tízen vannak. Rendben, kezdjünk neki. Egyes és kettes, kívánok nektek jó éjszakát! Hármas és négyes, aludjatok már! Ötös és hatos, ne fussatok, mert kaptok egy nagyot! Hetes, nyolcas, kilences, ne csináljátok ezt, kérlek! De késő bánat, most már mindegy. Jól látom, maradt még egy? Akkor legyen ő a tízes. Gyere, tízes, gyere! Ne sírj nekem, kérlek! Csak egy picit fog fájni, érted? A bunyó ma estére letudva. Azonban nemsokára Lucyhoz érek. Ha megtudja, hogy megint verekedtem..."

Natsu, ha nehezen is, de végre célba ért. Bement a panellakásba, aztán pedig felrohant a negyedik emeletre. Elsőnek lifttel akart menni, de egy tábla az ajtó előtt jelezte, hogy technikai okok miatt a lift nem működik. Nem volt mit tenni, gyalog kellet mennie. Kellett egy perc, mire odaért. Hezitált egy ideig, végül elszánta magát, és megnyomta a csengőt. Fél perc telt el, de semmi reakció. Natsu megnyomta még kétszer a csengőt. Ezután hallotta, hogy végre valaki az ajtó felé siet.

– Ki az? Ha nem tudnád, már fél tíz is elmúlt – kiabált dühösen egy hang az ajtó túloldaláról.

– Én vagyok az, Natsu! – válaszolt határozottan a fiú. – Lucy, tudom, hogy azt mondtam, hogy többé nem zaklatlak. Viszont nemrég megtudtam Gerardtól, hogy miért hívtál fel két éve. Nagyon sajnálom, Lucy! Én nem tudtam, hogy a szüleid...

– Natsu... – Lucy kinyitotta az ajtót, és egyből a fiú karjaiba ugrott. Szorosan átölelte, és el nem engedte, miközben keservesen sírt.

Natsu meglepődött. Éppen szeretett volna még pár szót szólni, de a lány nem hagyta ezt.

– Minden az én hibám, túl szigorú voltam hozzád! Attól, hogy néha hülyéskedsz, vagy netalántán balhéba keveredsz, az még nem jogosít fel arra, hogy hátat fordítsak neked. Mindig azt szajkóztam, hogy te vagy a hibás, bármi is volt a problémám. De ez nem igaz! Te csak megpróbáltál a magad módján törődni velem. Tudod, aznap megbántam, hogy elkergettelek téged magam mellől. Nemcsak te, néha én is konokul ragaszkodom a saját igazamhoz. Amikor úgy döntöttem, hogy ki szeretnék veled békülni, te már nem voltál a városban. Fel akartalak hívni, de nem volt elég bátorságom, hogy megtegyem. Amikor pedig rászántam magam, te nem vetted fel – mondta sírdogálva Lucy, közben pedig egy pillanatra sem engedte el a fiút. – Ma, amikor azt mondtad, többé nem tartasz fel, akkor azt hittem, hogy vége, ennyi volt. Többé nem lehetünk már barátok. Annyira ledöbbentett, hogy nem tudtam mit válaszolni. Ráadásul egyből el is tűntél a szemem elől. Ezért kérlek, még egyszer ne mondj nekem ilyeneket! Nem akarlak téged is elveszíteni – ecsetelte pityeregve Lucy.

– Sajnálom, Lucy. Ígérem, többé nem hagylak magadra! Aznap pedig nem volt nálam a telefonom. Később, mire előkerült, próbáltalak visszahívni, de nem sikerült téged elérni. Nem tudtam, hogy a szüleid halála miatt hívtál. Lucy, fogadd őszinte részvétemet! – Natsu ezután megölelte a lányt.

– Köszönöm – szólt halkan Lucy. – Hé, nincs kedved bejönni? Igaz, most nagy a felfordulás nálam...

– Ugyan, nem akarlak feltartóztatni, hisz végül is holnap iskola...

– Na, kérlek! – noszogatta a fiút.

– Jól van, úgysem vagyok még álmos – mondta erőltetett mosoly kíséretében Natsu, és miután Lucy elengedte őt, a nappali felé vették az irányt.

– Esetleg megkínálhatlak egy pohár itallal? Amúgy Natsu, miért is vagy ennyire leizzadva?

– Tudod, úgy gondoltam, jót tenne nekem egy kis friss levegő. Csak fél órára laksz tőlem, az pedig nem sok. Útközben meg találkoztam néhány Phantomossal...

– Kitalálom! Megint verekedtél? – kérdezte összeráncol homlokkal Lucy. 

– Nem, erről szó sincs! Csak én vertem őket. Hozzám sem tudtak érni – kezdett bele lelkesen a magyarázatba Natsu.

– Natsu! – teremtette le a másikat Lucy.

– Jól van, abbahagyom! – reagált vigyorogva a rózsaszín hajú, majd témát váltott. – Amúgy miért van itt ennyi doboz? Az egész ház tele van velük.

– Oh, azokban csak a holmim van. Holnaptól már nem lakom itt.

– Micsoda? Miért? – lepődött meg Natsu.

– A lakbért már több mint négy hónapja nem tudom fizetni. A tulajdonos megunta. Azt mondta, keressek magamnak új lakhelyet – válaszolta kissé kedvetlenül Lucy.

– Az a rohadék! Hol lakik a tulaj? Szeretnék vele négyszemközt beszélgetni – jelentette ki mérgesen Natsu, miközben az ökleit ropogtatta.

– Arra semmi szükség! Az a szemétláda azt mondta, hogy elnézi nekem, ha lefekszem vele  – szólt közbe Lucy. – Ezzel szemben nemcsak, hogy nemet mondtam, de jó pár pofont is kiosztottam neki. Ez éppen tegnap történt...

– Értem. Bár azért nem haragudnék meg, ha netalántán elmondanád nekem, melyik emeleten lakik az ipse – mondta még mindig dühösen Natsu.

– Mondtam, hogy nem! Így is túl sokat balhézol, szóval ebből maradj ki!

– Rendben. De ha véletlenül megtudom, hogy ki ő, és netalántán találkozom vele, akkor készüljön fel arra, hogy elkenem a száját! Így megfelel a hölgynek?

– Ha azt mondom, igen, abbahagyod? – kérdezte két sóhaj közt Lucy.

– Igen!

– Jól van. Akkor a válaszom igen. Ha találkozol vele, azt csinálsz vele, amit akarsz! De azért ne öld meg... – tette hozzá még megjegyzésképp Lucy. 

– Nyugi, nem fogom megölni. Azért annyira én se vagyok hülye – reagált a lány megjegyzésére Natsu, majd témát váltott. – Amúgy hova fogsz költözni? Egyáltalán miért nem szóltál Gerardnak? Biztosan kisegített volna téged.

– A bátyád már így is sokat tett értem. Amúgy is el akartam innen költözni. A sulitól messze van, meg minek nekem ekkora ház?

– Értem, ez igaz. De akkor is, hova mész? Kollégiumba?

– Fogalmam sincs. Rajtad kívül, még senkinek nem mondtam el, mi a helyzet. Szerintem Levyékhez megyek. Bár nem tudom, örülni fog-e ennek a hírnek. A kollégiumba sem mehetek már. Oda legalább fél évvel korábban le kell adni a jelentkezést. Mihawknak hiába mondanám, mi történt, azt mondaná, oldjam meg valahogy...

– Ne is folytasd! Tudom már, mit csinálunk ez ügyben.

– Mégpedig?

– Nálunk fogsz lakni.

– Mi? Azt lesheted! Kizárt, hogy én öt fiúval éljek egy fedél alatt! Szerinted mit szólnának hozzá az iskolában? Mert én már tudom a választ...

– Ne izgulj, Lucy! Ha bárki bármi rosszat mond rólad emiatt, akkor csak szólj nekünk. A többit mi már lerendezzük négyszemközt az illetővel!

– Akkor is, ha az illető lány?

– Hmm... Ez sem probléma. Ez esetben szólnék a bátyám barátnőjének, Erzának. Tudod, milyen! Egy férfi is megirigyelné az erejét. Még Gerardot is kordában tudja tartani...

– Igen, Erza már csak ilyen. De akkor is, mit szólnának a barátaid, ha megtudnák, hogy odaköltözöm?

– Őszintén? Fogalmam sincs. Mindjárt megtudjuk – mondta Natsu, elővette a mobilját, és felhívta Grayt. 

xxx

– Csá, Gray! Hazaértetek már? – érdeklődött jókedvűen Natsu.

– Csáó! Ja, nemrég értünk vissza. Hol a francban vagy? Sanji mondta, hogy itt volt a bátyád is, de még ő sem árulta el neki, hogy pontosan hova is mentél.

– Várj, kihangosítalak! 

– Szia, Gray! Lucy vagyok! Ne aggódjatok, Natsu itt van nálam.

– Szia, Lucy! Mi van, csak nem kibékültél azzal a hülyével? Várj, ezt kihangosítom, hogy a többiek is jól hallják! Lucy, ismételd meg az előző mondatot!

– Natsu itt van nálam. Kibékültünk!

– Hee? Ez komoly? – kiabálták egyszerre a többiek.

– Jaja! Hé, srácok, lenne egy kérésem! – tért a lényegre Natsu.

– Mi lenne az? – kérdezte Zoro.

– Tudjátok, azt történt, hogy Lucynek el kell hagynia az otthonát. Sajnos ez annyira váratlanul érte, hogy nincs hova mennie...

– Ne folytasd! Arra gondoltál, hogy lakhatna nálunk. Jól mondom? – szakította félbe Gray.

– Igen, pont erre gondoltam! – vágta rá Natsu.

– Amúgy... Lucy hol fog aludni? – érdeklődött Zoro.

– Természetesen nálam! – jelentette ki vidáman Sanji.

– Egy frászt! Lucy az én szobámat fogja használni. Most már csak azt kell eldönteni, hogy akkor én hova megyek... – töprengett Natsu.

– Nálam van hely. Van egy matracom is, amin majd nyugodtan aludhatsz – vetette fel ötlet gyanánt Luffy.

– Oké, köszi, Luffy! A másik dolog, még ma el kéne őt költöztetni...

– Ne aggódj, Lucy-chan! Máris indulok! – ígérte Sanji.

– Hé, Sanji, ne siess így! Zoro, Luffy, kapjátok el! – kiabálta Gray.

– Nyugi van, leütöttem! Sanji itthon marad, és átviszi a cuccodat Luffy szobájába. Közben pedig megjavítja az ajtót, amit a bátyád nemrég tönkretett – vázolta fel a teendőket Zoro.

– Mi hárman pedig kocsival odamegyünk – egészítette ki Gray.

– Rendben van. Várlak titeket. Most leteszem. Szevasztok! – zárta le a témát Natsu.

– Sziasztok! És köszönöm, hogy megengeditek, hogy ott lakjak! – hálálkodott Lucy.

– Ugyan már, Natsu barátja a mi barátunk is! Szia, Lucy! Nemsokára odaérünk! Natsu, te ferde szemű gyökér! Mire odaérek, legyenek Lucy táskái előkészítve, különben szétrúgom a segged!

– Gray, te perverz pingvin! Ha ideérsz, esküszöm, laposra verlek! – ígérte Natsu, mielőtt lerakta volna a telefont. – Na, mit szólsz? Találtam neked egy lakhelyet!

– Ez nagyon kedves tőled. De siessünk, mert mindjárt ideérnek...

– Azt erősen kétlem, ugyanis elfelejtették megkérdezni, hogy mi a lakcímed. Most megint hívjam fel őket... – dünnyögte Natsu, majd újból felhívta Grayt...