Lassú léptekkel haladt az öt srác. Számukra jelenleg most minden zavaros. Mindenki őket figyeli. Az emberek összesúgtak, amikor megtudták, hogy ez a nagy felhajtás miattuk keletkezett. A végzősök ezzel szemben boldogan vették tudomásul, hogy a diáktársaik mégis csak jelen vannak ezen az eseményen. A 12. C-nél leírhatatlan volt az öröm, amikor Natsuék végre felértek a színpadra.

A 12. B osztálya is kellemesen csalódott, amikor megpillantották őket.

– Most már világos, hogy Lucy miért kérlelt minket ennyire. Tudta, hogy itt vannak – jegyezte meg halkan Bacchus, miközben megállás nélkül tapsolt.

– Nem semmi. Ravasz a csaj, de ezzel szemben örömmel segítettem nekik. Legalább beszóltam pár köcsögnek, akiknek túl nagy volt ez idáig a pofája. Viszont Bacchus, ez a csapat még fog egy-két meglepetést tartogatni, ebben száz százalékig biztos vagyok – válaszolta neki jókedvűen Law, aki szintén tapsolt.

A 12. A néhány tanulója egymással diskurált, miközben vastapssal fejezték ki az örömüket.

– Ezek tényleg ők? Rájuk se lehet ismerni... – tért a lényegre Jenny.

– Ebben azért kételkednék. Mihawkot nem könnyű megtéveszteni. Viszont most szerencsére ebből nem lesz bajuk – mondta el az észrevételét Eve.

– Hé, Hibiki! Úgy tűnik, hogy ma nem mi leszünk a rivaldafényben. Ezt most nem tudjuk túlszárnyalni – beszélt a barátjához Ren.

– Engem ez egy cseppet sem zavar. Inkább boldog vagyok, hogy ma eljöttek ide – válaszolta neki jókedvűen Hibiki.

A 12. C diákjai lelkesedésben mindenkit felülmúltak. Az osztály létszáma most már teljes.

– Köszöntelek titeket, srácok! Nagyon jól néztek ki! Bár megleptetek azzal, hogy ma volt merszetek idejönni... – köszöntötte a fiúkat Gildarts.

– Sensei... – beszélt hozzá meghökkenve Gray. – Mi történik itt? Miért tapsol nekünk mindenki? Ezt én nem értem...

– Tényleg nem érted? – kérdezett vissza csodálkozva Gildarts.

– Nem csak ő van így ezzel. Sensei, mi nem csináltunk semmi olyan dolgot, amire az emberek olyan büszkék lehetnének. Mi tényleg nem érdemeljük meg ezt! – csatlakozott a témához Sanji, aki a könnyeivel küszködött. – A francba! A francba! Miért csinálom ezt? Nem akarok sírni...

A sensei ekkor vette észre, hogy a másik négy srác is ugyanígy viselkedik. Zoro, akit még sose látott bőgni, most minden erején azon volt, hogy el ne sírja magát, pedig nem egy érzelgős fiú. Akárcsak Gray, akitől szintén idegen ez a viselkedés. Gildarts ezután értette meg igazán, hogy miért viselkednek ilyen furcsán a tanítványai.

Az életükben először fordul elő az, hogy ennyi ember foglalkozik a sorsukkal. Ráadásul a diáktársaikon látszik, hogy tényleg komolyan gondolták azt, amiről nemrég Hibiki, Law és Lyon is egyaránt beszélt. Natsuék mostanáig észre se vették, de az emberek már nem gyűlölködve tekintettek feléjük. Igaz, amikor visszatértek a felfüggesztésből több ember is szóba állt velük, de még ekkor se érezték úgy, hogy ennyire megkedvelték őket...

Ez a középiskola nem olyan, mint a régi. Nem akartak nekik ártani minden egyes nap, mit egykor a One Piece-ban. Senkit se érdekelt, hogy milyen az anyagi hátterük. Egy árva lelket sem érdekelt, hogy ők miképp kerültek be a Fairy Tailbe. Ezek az információk lényegtelenné váltak. A diákok csak azokra az emberekre kíváncsiak, akik a Sportfesztiválon meghazudtolva az esélyeket, győzelemre vezették az osztályukat. Pedig ekkor még sokan azt szerették volna, hogy elbukjanak majd a fináléban. De amire csak lehetett, mindenre rácáfoltak.

Kitűnő sportolók, akik a győzelem után nem szóltak be a veszteseknek. Ellenkezőleg! Megköszönték azt, hogy részt vehettek ezen az eseményen. Ebben a pillanatban már kezdett megváltozni a róluk alkotott vélemény. Az elkövetkezendő időszakban meg még több kellemes meglepetést okoztak az iskola számára.

A Phantom Lorddal egyszer, s mindenkorra leszámoltak. Ezzel pedig több embernek is örömet okoztak. Hiszen nem egy diákot bántottak, vertek meg, vagy aláztak meg a Phantom diákjai. Az új diákok pedig bosszút állva egy barátjukért, aki szintén azért harcolt, hogy megvédje az osztálytársait, elmentek az ellenség területére, és ott vettek elégtételt.

Egy héttel később, amikor Sting elmesélte az iskolában, hogy mi történt volna, ha veszítenek, abban a pillanatban néhányan akkor jöttek rá, hogy mekkora dolgot vittek végbe Grayék. A saját testi épségüket kockáztatva, de legyőzték Enelt és a társait. Ezzel a tettükkel sok diáknak tettek szívességet. Viszont emiatt haragudtak is önmagukra. Hogy miért? Mert saját magukért semmit se mertek tenni. A másik emberért meg főleg nem. Féltek a változásért tenni. Azonban nem egy ember döntötte el akkor, hogy ezt a szívességet, amit értük tettek, valahogy egyszer majd igyekszenek viszonozni.

A lányok, akik közt a fiúk nagyon közkedveltek lettek, igyekeztek minél jobban a közelükbe férkőzni. Végül is elég jól néznek ki, gondolták magukban a lányok. A fiú tanulóknak pedig az volt a vágyuk, hogy ők is olyan erős és elszánt emberek legyenek, mint Zoróék. Meg persze ők is népszerűek akartak lenni a lányoknál...

– Emlékszem, amikor először találkoztunk egymással. Egy tinédzser csapat megpróbált engem megverni, de végül nem sikerült nekik. Ami a legfurcsább volt nekem aznap, hogy titeket nem érdekelt az, hogy milyen következményekkel jár az ilyen eset. De miért is? Tettem fel mindennap a kérdést, és arra a döntésre jutottam, hogy megpróbálok erre választ találni.

Egész nap figyeltelek benneteket. Kíváncsi voltam, hogy egyes szituációkra miképp fogtok majd reagálni. Ekkor vetem észre, hogy szinte alig nevettek. A mosolygás se volt az igazi. Öt fiatal fiú állt előttem, akiknek a tekintetében semmi ragyogást nem tudtam felfedezni. Megint jött a kérdés: ugyan mi válthatta ki ezt? Ez nem szokványos viselkedés...

Gondoltam magamban és ezután máshonnan közelítettem meg ezt a problémát. Mozizás, strandolás, sportolás, videojátékozás, kirándulás, szabadtéri programok... Pluszban az edzések, amivel levezetem a felesleges energiátokat...

Nem véletlenül választottam ezeket a programokat. Ha nehezen is, de szép lassan változás kezdődött el a részetekről. Önfeledt kacagás, visongás, boldog tekintetek vettek engem körbe. Jó érzés volt így látni benneteket. Maradni akartam még egy ideig, de sajnos a munkám miatt muszáj volt elmennem a városból. Búcsúzóul még megígértettem veletek, hogy bárhova is sodorjon az élet titeket, igyekezzetek a legjobbat kihozni magatokból.

Már akkor tudtam, hogy ti nem vagytok átlagos kamaszok. Mindannyian tehetségesek vagytok valamiben. És csak rajtatok áll, hogy éltek-e ezzel a lehetőséggel. És igen, tudom, hogy milyen sok mindenen kellett keresztül mennetek, míg ideértetek. Olyan dolgokat kellet átélnetek, amit a legtöbben itt el se tudnak képzelni. Nem könnyű kirekesztett életet élni.

„Ahogy a rózsa sem döntheti el, hova nyíljon, úgy a gyerek sem döntheti el, hogy hova szülessen".

Ez az idézet szerintem sok mindent elmond rólatok. Az, hogy kiknek a fiai vagytok, arról nem ti tehettek! Tudom, hogy pár embernek a szülei a múltban sok rossz döntést hozott! Nanohana lakossága pedig emiatt neheztelt rájuk.

Sajnos a gyűlölet nem hagyott alább, és mivel a felnőtteket nem tudták kikezdeni, a létező legmocskosabb dologra vetemedtek. A saját gyermekeiket felhasználva, rajtatok álltak bosszút. Megutáltattak titeket. Azonban egyszer sem adtátok fel! Mindent megtetettek, hogy a rólatok alkotott negatív véleményeket megváltoztassátok. Nagy munka járt ezzel, de megérte.

Hiszen nézzetek csak körbe? Mit láttok? Több száz ember skandálja a neveteket. És ez nem azért van, mert sajnálnak titeket. Ellenkezőleg! Tisztelnek benneteket, mert ti is tisztelitek őket! Kedvelnek titeket, mert ti is kedvelitek őket. Mindent megtettetek az iskoláért, most pedig az iskola tesz meg értetek mindent. Ez nem véletlen! Ez nem állom!

Erre vágytatok mindvégig. Hétköznapi diákokká válni. Átlagos polgárként élni. Magnoliában végre sikerült ezt elérnetek. Biztos, hogy még sok nehézséggel kell szembe néznetek, de ha ugyanúgy összefogtok, mint eddig, akkor semmi se állhat az utatokba. Szóval elég a kesergésből! Ma szalagavató van! Ez pedig egy ünnep! Az ünnepségeken meg általában jól érezzük magunkat! Jól mondom, osztály? – Gildarts a fiúkhoz szóló beszéde után az osztály felé fordult, és úgy kérdezte meg a diákjait.

– Igen, sensei! – kiabálták egyszerre a Lucyék.

– Kana, hozd a szalagokat!

– Igenis, papa – válaszolta neki a lánya, majd a díszpárnán lévő szalagokkal tért vissza.

– Srácok, ne bőgjetek már. Engem is megfertőztök ezzel – szólt hozzájuk Levy.

– Luffy-kun, nem is tudtam, hogy te tudsz sírni – szólt a barátjához Usopp.

– Fogd be! Én nem is sírok! Csak a szemembe ment valami... – mentegetőzött Luffy, majd a kezével törölte le a könnyeit.

– Gray, sok sikert kívánok majd hozzá – szólt az osztálytársához Lyon.

– Mihez is? – kérdezte tőle Gray.

– Semmi, nem szóltam. Majd egyszer rájössz – zárta le röviden a témát Lyon.

– Az én kis bőgőmasinám, de aranyos – mondta a barátjának Lucy.

– Én nem bőgtem! Izzadtam! A szememen keresztül át! Akár csak Zoro és Sanji! Ugye, skacok? – kérdezte a két társát Natsu.

– Ja, jól mondja a haverom! Mi ilyenekre is képesek vagyunk – értett egyet vele Zoro.

– Jól van, srácok. Álljatok be elém egy sorba! – adta ki az utasítást Gildarts

Zoróek eleget tettek a kérésnek, és beálltak a sorba. Alig várták, hogy végre megkapják a szalagokat. Közben levették magukról a parókát. A fotó miatt döntöttek így. Ha már a ruha nem is olyan, mint a többieké, de legalább ne keljen mindig elmagyarázniuk azt, hogy valóban ők vannak-e a fényképeken ábrázolva. Legalább biztos, hogy felismerik őket.

– Gratulálok, Zoro! – tűzte ki a szalagot neki Gildarts, majd kezet fogott a fiúval.

– Köszönöm, sensei! – válaszolta neki büszkén Zoro, majd átadta a helyét a következő társának.

– Gratulálok, Sanji!

– Köszönöm szépen, sensei! – válaszolta Sanji, majd a nézők közt meglátta Mirajanet, és boldogan mutatta az öltönyön lévő szalagot. A lány csak mosolygott a fiú reakcióján.

– Gratulálok, Luffy!

– Ez király! Köszönöm, sensei! – Luffy ezután a kamerának pózolt, hogy minél jobb fényképek készülhessenek róla. Úgy döntött, hogy a legjobb fotót majd Naminak fogja adni, gondolta magában a fekete hajú fiú.

– Gratulálok, Gray!

– Köszönöm szépen, sensei! – Gray a másik néggyel ellentétben visszafogottban viselkedett, de így is lehetett rajta látni, hogy örül annak, hogy ma itt lehet az ünnepségen.

– Gratulálok, Natsu!

– Köszönöm, Gildarts-sensei! – Natsu ezután a mikrofonhoz szaladt, és lelkesen belekiáltott. – Fiúk és lányok, köszönjük szépen azt, hogy ma itt lehettünk mi is veletek! Ez a napot sohase felejtem el! Nagyon királyok vagytok! Éljen a Fairy Tail!

Az ünnepség ezután a végéhez közeledett. Zárásként minden osztály előadta a saját táncát. Natsuék is szerettek volna táncolni, de sajnos ők egyszer sem gyakoroltak, így kénytelenek voltak a nézőtérről figyelni azt, ahogyan a 12. C keringőt ad elő. De nem bánkódtak emiatt. Hiszen nekik már az is jólesett, hogy élőben megnézhetik a barátaikat. A szalagavató után Kana meghívta az egész osztályt hozzájuk, amire persze mindenki elment. Ott pedig kitombolták magukat. A mulatozás hajnali három körül ért csak véget, amikor már járásnyi erejük sem maradt. Gildarts azonban az ünnepség után még beszélgetett egy kicsit az igazgatóval.

– Rendes vagy, Mihawk. Örülök, hogy így döntöttél – mondta neki vigyorogva a férfi, miközben önfeledten veregette Mihawk hátát.

– Muszáj volt. Amúgy én is tudtam, hogy itt vannak. El kell ismernem, nagyon bátor kölykök. Álruha, álnév... – kezdett bele a magyarázatba Mihawk. – Ráadásul ahelyett, hogy meglapulnának, inkább odajött hozzám az egyikük, és megnézte, hogy felismerem-e őt. Viszont egyébként se büntettem volna meg őket...

– Micsoda? A nagy Mihawk büntetlenül hagyná az ilyen kihágásokat? – kérdezte döbbenten Gildarts. – Rád se lehet ismerni...

– Tényleg? Bár igazad van, régen az ilyenért biztos, hogy kirúgtam volna őket. De úgy tűnik, hogy az olyanokkal is képesek csodát tenni, mint amilyen én vagyok – válaszolta neki Mihawk, amit Gildarts csak tátott szájjal hallgatott. – A másik meg, ez a „neveletlen" társaság emlékeztet arra az időszakra... – folytatta a beszédet Mihawk. – Mintha csak magunkat látnánk fiatal korunkban. Mi is rengeteg meggondolatlanságot követünk el.

– Értem. Szóval együtt érzel velük. Nagyon érzelgős lettél, Mihawk-sensei – viccelődött vele Gildarts.

– Oh, de nagy szavak egy olyan embertől, aki nem bírja a piát...

– Te nem keversz össze valakivel? Nálam jobban senki se bírja az alkoholt! – jelentette ki magabiztosan Gildarts. – Fogadjunk?

– Rendben van, akkor ugorjunk fel hozzám. Ott eldől, hogy ki a legerősebb. – Mihawk és Gildarts ezután ívó versenyt tartottak, és egész éjjel elmúlatták az időt.

Az, hogy ki nyerte a versenyt, az a történelem egyik megválaszolatlan kérdése a mai napig is...