A többiek feszülten figyelték az eseményeket. Gray legszívesebben nyakon vágta volna Natsut, aki hirtelen úgy döntött, hogy megszólítja az igazgatót. Luffy és Zoro csak tátott szájjal bámulták a fejleményeket. Sanji egy cigarettára akart rágyújtani, de a rémület hatására sehogy se tudta meggyújtani azt. Natsu eközben odaért az igazgatóhoz.

– Elnézést, uram! A 12. C osztály termét keresem. Nem tudja esetleg, hogy merre van? – kérdezte Natsu, aki közben igyekezte egy kicsit eltorzítani a hangját.

– A második emeleten lévő, huszonhatos terem az övék. Egyébként találkoztunk már? – Mihawk gyanakodva figyelte Natsut. – Nagyon hasonlít az egyik diákomra...

– Valóban? Pedig egyáltalán nem vagyok idevalósi. Esetleg a „Crime Sorcière" középiskola az, ahol láthatott engem – válaszolta kissé elbizonytalanodva Natsu. – Magnoliában most járok itt először.

– Ezek szerint Surein várósából érkezett. Valóban, párszor már jártam ott, és nagyon lenyűgözött a város szépsége – folytatta a beszédet Mihawk. – Ellenben, ha megbocsát, nekem még van egy-két dolgom. Remélem, még látjuk egymást, kedves...

– Haru. A nevem Haru Glory.

– Az enyém pedig Dracule Mihawk. A Fairy Tail igazgatója. Remélem, ön és a kedves barátai élvezni fogják az ünnepséget – köszönt el a fiatalabbiktól Mihawk, majd továbbment.

Natsu már éppen indult vissza a többiekhez, amikor Mihawk még visszaszólott hozzá.

– Natsu Dragneel – szólalt meg ismételten Mihawk, aminek hatásra Natsu teljesen ledermedt. Vége van, ennyi volt. Gondolta magában Natsu, majd hátranézett a férfi irányába.

– Öhm... Ízé... – kezdett bele frusztráltan Natsu, de Mihawk félbeszakította őt.

– Most már emlékszem. Így hívják azt a diákot, aki nagyon hasonlít magára – zárta le a témát Mihawk, aki otthagyta a meglepődött Natsut.

A barátai se hittek a fülüknek. Egy pillanatig azt hitték, hogy lebuktak. Ha pedig ez bekövetkezett volna, akkor biztosan eltanácsolják őket az iskolából, és ezzel együtt valószínűleg sittre is vágták volna mindegyiküket. Néhány perccel később, amikor ismét megnyugodtak, Gray egyszerűen fejbe csapta Natsut. Azután pedig a többiek is ugyanezt tették.

– Idióta! Ilyet ne csinálj többet! – teremtette le őt bosszúsan Sanji. – Kis híján megállt a szívem!

– Bocsi, de legalább most már valamennyivel jobban érzem magam! – kezdett bele Natsu nagy lelkesen. – Ha a „Sólyomszemű" nem ismert meg minket, akkor nagy eséllyel a többiek se fognak!

– Értem már! Ezek az álruhák eddig tényleg beváltak – tette hozzá vigyorogva Luffy.

– Jól van, de áruljátok el nekem, hogy hol a picsában van Zo... Akarom mondani Sieg? – faggatózott kíváncsian Gray.

– Oh, ne már! Megint eltévedt? Hülye Mar... Hülye Sieg! Mit csináljunk? Keressük meg? – kérdezte a többieket Sanji.

– Muszáj lesz! Elvileg az volt a terv, hogy nem válunk szét! De nincs mit tenni... Gray, vagyis Musica és én szétnézünk az emeleteken! Shiba és Let! Ti pedig a csarnokban keressétek! Luffy, vagyis inkább Let! Lehetőleg te ne tévedj el! – vázolta fel a teendőket Natsu.

Sanji és Luffy körbejárták az egész csarnokot, de mindhiába. Ha nem lenne itt ennyi ember, akkor könnyebb lenne megtalálni Marimót, gondolta magában Sanji, akinek arra is figyelni kellett, hogy Luffy még véletlenül se tűnjön el. A jelenleg vörös hajú fiú azonban most nem szakadt el Sanjitól, így nem kellett attól félni, hogy úgy jár, mint Zoro.

A szalagavató kevesebb, mint tizenöt percen belül kezdődik. Gray az első emeleten kereste az elveszett barátját, de eddig nem járt sikerrel. A folyosón látott pár embert, akiktől megkérdezte, hogy nem láttak-e egy barna hajú, fehér öltönyös fickót erre csámborogni. Sajnálatára nemmel feleltek, de nem adta fel, és ismét nagy erőkkel kereste Zorót.

Natsu a második emeleten járkált fel-alá, de eddig nem akadt Zoro nyomára. Elhaladt a saját termük előtt is, ahol egy ismerős emberrel találkozott. A barátnője nem is sejthette, hogy kivel találta szembe magát.

– Ne haragudj, szép hercegnő. Tudnál nekem segíteni? – kérdezte tőle Natsu. – Elképesztően gyönyörű ma, kedves hölgyem...

– Ismernénk egymást? – kérdezett vissza meglepődve Lucy.

– Nem igazán. Viszont, ha akarsz, ezen változtathatsz. Szívesen lennék a fiúd – füllentette Natsu, aki valójában nagyon jól ismerte már Lucyt.

– El kell, hogy keserítselek, mert már van barátom! – felelte határozottan Lucy. – Szóval ne próbálkozz tovább feleslegesen!

– Áh, de kár... Ez tényleg rossz hír! Irigylem a barátodat. Ha nekem is lenne egy ilyen csinos barátnőm, akkor egész nap vele lennék – tette hozzá megjegyzésként Natsu, miközben kíváncsian figyelte, hogy Lucyből milyen reakciót vált ki. – Ellenben valamiért a barátod most nincs itt...

– Ha tehetné, akkor itt lenne! – jelentette kissé morcosan Lucy. – És, ha hallotta volna az előbbi dumádat, biztosan behúzott volna neked egyet!

– Értem. Ezt jó tudni – mondta jó kedvvel Natsu.

– Hogy érted ezt? – Lucy furcsállta a fiú előbbi kijelentését.

– A fiúd minden bizonnyal mindent megtenne érted, hogy boldognak láthasson. És ezt a boldogságot nem akarja átadni a többi srácnak – válaszolt jókedvűen a kérdésre Natsu, majd folytatta. – Én is megverném azokat a tagokat, akik mindenáron a csajom körül akarnának legyeskedni.

– Akkor ütheted is magad! Jelenleg te akarsz itt engem felcsípni...

– Bocsi, abba is hagyom. Ellenben miért vagy ennyire szomorú? – puhatolózott kíváncsi tekintettel Natsu, majd mélyen belenézett a másik szemébe. – Netalántán hiányzik neked a barátod? Az bánt annyira, hogy ma nem jön el téged megnézni?

– Mi vagy te? Gondolatolvasó? – kérdezett vissza meglepődve Lucy.

– Nem, csak tippeltem. Azonban a helyedben nem búslakodnék tovább. Nem ismerem a srácot, de szerintem itt lesz ma este – mondta mosolygósan a srác, majd folytatta. – Viszont bocsáss meg, de meg kell keresnem a haveromat. Nincs olyan hely, ahol ne tudna eltévedni – tette hozzá még nevetve Natsu, aki még vetett egy utolsó pillantást a lányra.

– Ismerős szitu. Nekem is van egy-két ilyen ismerősöm, akik szeretnek eltévedni. Amúgy nem láttuk már valahol egymást? Nagyon hasonlítasz valakire, aki közel áll hozzám – kérdezte kíváncsian Lucy, aki alaposan szemügyre vette a fiút.

– Kitalálom: Natsu Dragneel? Vagyis az itteni igazgató ezt mondta nekem. Fogalmam sincs, hogy ki ő, de egyszer szívesen találkoznék vele! De most már megyek, mert mindjárt kezdődik a műsor. A haverom meg ki tudja, hogy hol van... Viszlát, Lucy! – Natsu ezután gyorsan odébb állt, és kereste tovább Zorót.

Lucy közben csöndben figyelte azt, ahogyan a fekete hajú fiú pillanatokkal később már el is tűnt a szeme elől. Egyszer már átélt egy hasonló szituációt, csak az sokkal rosszabb érzést keltett benne, mint a mostani.

– Minden rendben? – kérdezte tőle Juvia, aki látta, hogy barátnője nagyon gondolkodik valamin.

– Mi? Ja, semmi! – válaszolta Lucy, aki végül észbe kapott. – Várjunk csak! Azt mondta, hogy „Viszlát Lucy"? De én nem is mutatkoztam be. Az nem lehet, hogy ő...

– Történt valami, Lucy? – Juvia csodálkozva tapasztalja, hogy Lucy valami miatt ennyire kiakadt.

– Juvia, azonnal beszélnünk kell a többiekkel – válaszolta neki kétségbeesetten Lucy, miközben az osztálytársaik szóltak nekik, hogy térjenek vissza a tanterembe.

xxx

Zoro nem hitte el, hogy ez megint megtörténhetett vele. Amikor Natsut kioktatták a többiek, meglátta a régen keresett személyt. Bár, amikor utánament, nem gondolhatta azt, hogy szem elől veszíti nem csak őt, de a többieket is. Elsőnek az udvaron találta magát, ahol csak pár ember tartózkodott. Második nekifutásra az ebédlőben kötött ki.

Zoro ekkor már kezdett ideges lenni. Harmadik alkalommal ismét kint találta magát, de ezúttal az iskola épülete előtt. Itt már javában káromkodott, és mindent elkövetett, hogy a biztonsági őr ismét beengedje a felbőszült tinédzsert. Végül, miután ismét az épületen belül találta magát, újból elindult, hogy megkeresse a többieket.

Negyedik nekifutásra a könyvtárban találta magát. Magán kívül senkit se látott. Már éppen indult volna, amikor meghallotta, hogy valaki tüsszentett. Körbenézett, de senkit se látott. Zorót érdekelte, hogy ki lehet az, aki ilyenkor is a könyveket bújja, ezért kíváncsiságból jobban körülnézett a könyvtárban. Felkapcsolta a világítást, aminek köszönhetően látta, hogy egy ember nem messze tőle elszaladt.

– Mi a... Várj, egy kicsit! – szólt utána Zoro, miközben utána szaladt.

Zoro és az idegen fel-alá rohangált. A fiú pillanatokkal később azon gondolkodott, hogy miért csinálja ezt? Hiszen nem is ismeri őt. Ráadásul nem az ő dolga, hogy ki, mikor, és mit csinál a könyvtárban. Azonban valamiért még mindig érdekelte az, hogy ki lehet az a lány. Mert időközben rájött, hogy egy lánnyal van dolga. Rohangálás közben a leány visszanézett egy pillanatra. Zorónak nem is kellett ennél több. A régen keresett tanárjelölt végre meglett. Eddig csak egy fényképen látta, de máig tisztán emlékezett a lány arcára.

A leányzónak hosszú, fekete színű, vállig érő haja volt. Karcsú testalkatú, csinos csaj, aki szeret mások elől rohangálni. Elmélkedett Zoro, miközben a fiatalabbik megcsúszott, és csaknem előre vágódott. Az éppen barna parókában szaladgáló fiú még időben elkapta őt.

– Légy óvatosabb! Egyáltalán miért szaladsz el előlem? – kérdezte tőle Zoro, miközben a karjaiban tartotta a lányt. Zoro ezután jobban szemügyre vette őt. A kék szemű lány szintén ugyanezt tette.

– Miért csodálkozol? Nem téged keres egy férfi napok óta... – válaszolt neki a lány, majd kérdőre vonta Zorót. – Persze, hogy egy lány fél az ilyen dolgoktól. Nem vagy te egy kicsit perverz, senpai?

– Persze, hogy nem vagyok az!

– Akkor megkérlek téged, hogy ne fogdossál tovább!

– Mi? Várj, ez nem az, aminek látszik! – Zorónak eleinte fel se tűnt, hogy az egyik kezével a lány mellébe markolt bele. – Bocsáss meg, nem akartam szemtelenül viselkedni – kért elnézést Zoro, miközben elengedte a lányt.

– Ejnye, Zoro-senpai! De mindenesetre köszönöm, hogy nem hagytál engem elesni.

– Nagyon szívese... Ácsi, én nem Zoro vagyok, hanem... – kezdett bele kétségbeesetten a magyarázkodásba Zoro.

– Engem ugyan nem csapsz be, Zoro-senpai! Tudom, hogy te és a többiek elvileg nem lehetnétek ma itt. Azonban meglep az, hogy mégis elmertetek ide jönni – mondta jókedvűen a lány, miközben Zoro kínjában csak vakargatta a fejét.

– Úgy tűnik, még se tökéletes az álca. Mindenesetre, tényleg téged kereslek már egy jó ideje. Kérlek szépen, Nico Robin, taníts engem történelemből – könyörgött neki Zoro, miközben térdre ereszkedett, és előrehajolt, hogy még jobban érzékeltesse azt, hogy most tényleg nagy bajban van.

– Sajnálom, de nem.

– Ne már, nagyon kérlek szépen, segíts rajtam! Nélküled tuti, hogy megbukok! – esedezett még jobban Zoro.

– Mondtam már, hogy nem!

– Na, de miért?

– Még kérdezed? Napok óta utánam kérdezősködsz, és miután ma megtaláltál, üldözőbe vettél... – panaszolta mérgesen Robin, majd folytatta. – Azután pedig megfogtad a mellemet. És kitudja, hogy mit tennél velem később...

– Mondtam már, hogy sajnálom az előbbit! Nem akartam megfogni a melledet! Az üldözés pedig meg csak úgy jött... – jelentette ki bűnbánóan Zoro.

Robin nem válaszolt erre semmit. Csak figyelte Zorót, aki még mindig egy helyben, térdepelve állt. Mielőtt bármit is mondhattak volna egymásnak, az iskola egyik tanára észrevette, hogy a könyvtárban valami oknál fogva fel van kapcsolva a villany. Mielőtt észrevehette volna a két fiatalt, Zoro gyorsan felpattant, és Robint ismét felkapva az ölébe, elrejtőzött az egyik könyvespolc mögé.

– Mit művelsz? Azonnal tegyél le engem! – kérlelte őt dühösen Robin. – Ha nem engedsz el, sikítani fogok!

– Elengedlek, de csak egy feltétellel: taníts engem történelemből! – szabott feltételt Zoro.

– Egy fenét! – vágta rá határozott válaszként Robin.

– Rossz válasz – mondta el meglátását Zoro. – Kérlek téged, segíts nekem. Te vagy az utolsó reményem. Viszonzásul bármit kérhetsz tőlem.

– És ugyan mit kérhetnék én tőled? – faggatózott kíváncsian Robin.

– Az már legyen a te bajod. Új könyvek vagy női ruhák... – győzködte őt Zoro. – Amit csak szeretnél!

– Komolyan állod a szavad? Tényleg bármit kérhetek tőled? – nézett rá csillogó szemekkel Robin, miközben Zoro ezt látván elvörösödött.

– Igen, bármi is történjék, én állom a szavam! – Zoro közben le se tudta róla venni a tekintetét. – Szóval mit kérsz?

Van valami különleges ebben a lányban, gondolta magában Zoro, miközben a tanár, aki megunta a keresést, lekapcsolta a villanyt. A teremben ismét koromsötét lett. Mivel válasz nem érkezett Robintól, Zoro letette őt, majd a kijárat felé igyekezett. Már nem sok kellet volna, hogy az ajtóhoz érjen, amikor Robin hátulról visszahúzta őt.

– Rendben van, vállalom a tanításodat –felelte halkan, alig hallhatóan Robin, majd a rövid, kínos csöndet követően folytatta. – Iskola után általában a könyvtárban megtalálsz engem. Napi egy-két órát szívesen rád szánok. De csak ennyit!

– Köszönöm szépen, Robin! Örülök, hogy egy ilyen okos csaj fog engem tanítani – felelte széles vigyorral az arcán Zoro, aki nem bírta leplezni az örömét. – Mindenesetre most mennem kell. Az ünnepség pár percen belül elkezdődőik. A többieket pedig még mindig nem találtam meg...

– Zoro-senpai, és mi van az ígéreteddel? – puhatolózott kíváncsian Robin.

– Áh, valóban! Még nem mondtad el, hogy mit szeretnél. Most már tudod, mit akarsz kérni tőlem? – érdeklődött Zoro.

– Igen, tudom! Ezért azt szeretném, h-hogy... Te és én... – dadogta idegesen Robin, amitől Zoro csak még jobban elvörösödött. – Tudod, mi ketten elmehetnék egy...

– Egy mire? – szakította félbe a beszédet Zoro, aki megfordult, hogyha halványan is, de ismét láthassa az előtte ácsorgó lányt.

– E-egy könyvbemutatóra! – válaszolta neki bizonytalanul Robin. – A kedvenc íróm, akit már nagyon régóta csodálok, Ataca városában bemutatja a legújabb művét!

– Oh, értem... Szóval egy könyvbemutató? – jelentette ki kissé csalódottan Zoro, majd felsóhajtott. Ő egy teljesen más kérésre számított. – Mikor megyünk?

– Ezek szerint benne vagy a dologban? – Robin nem gondolta komolyan, hogy a srác elfogadja az ajánlatát.

– Persze, hiszen megígértem neked, hogy bármit kérhetsz tőlem – válaszolta vigyorogva Zoro.

– Ez igaz – mondta szintén jókedvűen a lány. – December elsején akkor megyünk Ataca-ba. És még valami senpai, ugye kérhetek tőled még ezen kívül mást is?

– Fúú... – sóhajtotta Zoro, miközben átgondolta a helyzetet. – Ja, kérhetsz! Remélem, nem egy másik könyvbemutatóra kell mennem...

– Nem! – Robin ezután elhaladt mellette. – De erről most nem szeretnék beszélni. Akkor hétfőn délután itt várlak téged, Zoro-senpai. – Robin ezután elhagyta a könyvtár termét.

Zoro még utána szeretett volna szólni, de addigra a lánynak már nyoma sem volt. Amikor kilépett a könyvtárból, belefutott Graybe, aki már egy jó ideje kereste őt.

– Zoro! Akarom mondani Sieg! Mit keresel itt? Egy perc múlva kezdődik az ünnepség! – Gray örült, hogy végre rátalált a barátjára. – A többiek már lent várnak minket. Gyere, menjünk!

– Volt egy kis dolgom, de már mindent megoldottam – válaszolta Zoro, majd mindketten a tornaterem felé vették az irányt.

xxx

Végre-valahára ismét megoldódott a problémájuk, ezáltal nyugodtan tudták nézni a végzősök felvonulását. A három osztály elegánsan kiöltözve indult meg a színpad felé, a nézők pedig büszkén figyelték őket.

A 12. A osztályát nagy üdvrivalgás fogadta. Főleg a lányok örvendeztek, amikor meg látták Hibikit, Rent és Eve-t. Hibiki azonban nem foglalkozott velük. A másik kettővel ellentétben, neki már volt barátnője, aki egyben az osztálytársa is. Jenny boldogan haladt a barátja mellet, miközben mögöttük Ren és Eve minden gyönyörű lányra rákacsintott.

A 12. B két lustája, Law és Bacchus a sor végén kullogott. A két srác kis híján lekésték a saját szalagavatójukat, de szerencsére még időben megérkeztek. Vonulás közben egymásnak szólogattak be, hogy szerintük ki miatt is kellet sietniük a sulihoz. Mindenesetre az osztálytársaikkal ellentétben, ők ketten többször is felnevettek, amit az osztályfőnökük nem nézett jó szemmel.

A 12. C osztály vonult be utolsónként, Gildarts-sensei vezetésével. Jobb oldalán lánya, Kana állt. Baloldalán pedig Juvia haladt tovább. Mögöttük Lucy és Levy, akik nagyon izgatottan várták már ezt a napot. A sort Usopp és Lyon zárta, akiket annyira nem izgatott ez a dolog. Ők ketten már túl akartak ezen lenni.

Miután meghallgatták a himnuszt, elkezdődött az ünnepség. De még mielőtt kitűzhették volna a szalagokat, a Fairy Tail igazgatója, Dracule Mihawk tartott beszédet. Általában, mint mindig elmondta, hogy milyen remek tanulók alkotják az osztályokat, és hogy mit gondolt róluk, amikor először meglátta őket. A beszéde alatt csak csupa jókat mondott a tizenkettedikesekről, majd miután elmondta az utolsó gondolatát is, a nézők és a diákok is megtapsolták őt.

A szalagkitűzést több fotós is megörökítette. Natsuék szerettek volna közelebb menni, de nem merték megkockáztatni a lebukást. Inkább nyugodtan, a saját helyükről figyelték a többieket. Azonban egy kissé csalódottak is voltak. Legszívesebben ők is a színpadon lennének a többiekkel. Végül is ilyen alkalom, csak egyszer van egy ember életében. Számukra főleg igaz volt ez az állítás, hiszen nekik semmi esetre se szabad megbukniuk. Mert még egyszer nem lesz több esélyük.

Most értették meg igazán, hogy amit régen tettek, az nagyon helytelen viselkedés volt az ő részükről. Akkor még bele se gondoltak abba, hogy amit tettek, az később hatással lesz az életükre. A múlt eseményeit pedig most sínylik meg. És most is ahelyett, hogy otthon lennének, inkább kockáztattak, és eljöttek ide. Már azon gondolkodtak, hogy ideje lenne lelépniük, amikor a 12. A-ból Hibiki Lates beszédet tartott.

– Üdvözlök mindenkit! Nem akarok olyan sok mindenről beszélni, hiszen végül is Mihawk-sensei már mindent elmondott rólunk. Mondanám, hogy örülök, hogy ma itt lehetek, de akkor hazudnék önöknek. Hogy miért is? Mert azok, akik megérdemelnék, hogy ugyanúgy itt legyenek velünk, most nem lehetnek itt. Mielőtt félre értenének engem...

Nem, nem halott emberekről beszélek! Egyszerűen csak egy vidám társaságról, akik megváltoztatták az egész iskola hangulatát. Eleinte nem szerették őket, de mára nagyon közkedveltek lettek az iskolánkban. Azonban egy verekedés miatt sajnos ma nem jöhettek el a Fairy Tailbe.

De akkor ennyi erővel nekem se szabadna itt lennem, hiszen akkor én is velük együtt bunyóztam! Ez pedig kivitelezés, holott semmivel se vagyok különb, mint ők! Mindenesetre bocsánatot kérek azoktól a diáktársaimtól, akik nem erre a beszédre számítottak. De tudniuk kell az igazat! Az igazat, hogy hiába jöttek az ország legrosszabb sulijából, ők öten akkor is jó emberek, akik kihívták nem csak nekem, hanem még jó pár ember tiszteletét.

És itt most leginkább a Sportfesztivál alatt elért eredményekre gondoltam, ahol megmutatták, hogy milyen emberek is ők valójában. Köszönöm, hogy az elmúlt három évvel ellentétben, valami változatosságot hoztak be az életembe – zárta le a beszédét Hibiki, és a nézők egy része döbbenten hallgatta a fiút.

Ellenben az osztályával, akik nagy ovációval tapsolták meg őt. Akárcsak a másik két osztály, akiknek szintén tetszett ez a beszéd. Néhány tanár már közbe akart avatkozni, de Mihawk ezt nem hagyta nekik. Tudta, hogy ez még csak a kezdet. Ráadásul nagyon kíváncsi volt, hogy a másik két osztály mit fog majd mondani. Azonban volt egy sejtése, de inkább nem akart ebbe beleavatkozni. Megvárja, hogy mi lesz a végén, miután befejeződtek a szónoklatok.

A 12. B-ből Trafalgar Law ment ki, hogy elmondja a saját és az osztálya észrevételét.

– Tisztelettel köszöntöm az itt egybegyűlt rokonokat, barátokat és mindenki mást, aki ma ide fáradt a Fairy Tailbe! Én is csak azt tudnám mondani, mint bárki más az osztályomból. Elvoltunk nagyon, az már biztos. Az is igaz, hogy vannak kellemes élményeim az iskolával kapcsolatban. Fel se tudnám sorolni, olyan sok van belőle.

Nem tagadom, azért volt pár negatív, kellemetlen emlékem is erről a helyről, de általában ezekkel rohadtul nem foglalkoztam! Egészen a mai napig! Mert ahogyan Hibiki haverom is megemlítette, van itt egy kis bökkenő.

Nem tudom az okát, hogy miért szívatják őket még jobban, holott pont az ilyen dolgok miatt kéne összefogni az iskola diákjainak, hogy segítsünk azokon a társainkon, akik ugyanúgy megérdemelnék, hogy itt legyenek, mint mi! A tanulók többsége benne is volt a dologban.

Amikor lejárt a két hét felfüggesztés, nagy örömmel fogadták őket. Külső szemlélőként láthattam azt, hogy miképp kezelik ezt a nem várt dolgot. Hiszen eddig mindvégig lenézték őket. Örömmel tapasztaltam azt, hogy elvannak ebben a suliban. Mondhatni beilleszkedtek a Fairy Tailbe.

Reménykedtem, hogy ma ők is itt lesznek velünk együtt a színpadon. Ellenben, akik tehettek is volna valamit ezért, azok egyszerűen szartak magasról az egészre! Jól hallottátok, kedves Diákönkormányzat!

Egyszerűen nem is értem, hogy ti mi a francnak vagytok itt az iskolában? Mert, hogy ahányszor kért tőletek valamit az ember, arra ti legtöbbször nemmel feleltetek. Ahogyan most is tettétek.

Nektek nem az lenne a feladatok, hogy kiálljatok a jogainkért? Hogy elmondhassátok a tanároknak, hogy a diákok többsége valamivel nem ért egyet, és szeretnénk valami megoldást találni a problémára? Úgy tűnik nem! Titeket egyáltalán nem érdekel az ilyesmi! Csak az számít, hogy a bizonyítvány még fényesebb legyen, mi? De kár tovább rágódni ezen!

Ami megtörtént, azon már nem tudunk változtatni. Azonban volt alkalmam beszélni a másik két osztály képviselőjével, és döntésre szántuk el magunkat. A ballagáson kívül, ami még odébb van, a tizenkettedikes évfolyam összes tanulója beleegyezett, hogy minden olyan programtól, rendezvénytől elhátrál, aminek bármilyen köze is van a Diák-önkormányzathoz.

Igen, a ballagás kivételt képez ez alól, mert ugye arra azért mégis illik elmenni. Meg arról már nincsenek eltiltva ők sem...

Végezetül, azért azt be kell maguknak is látni, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a Fairy Tail diákjai tényleg összetartanak, ha úgy adódik. De szerintem, ezt mi se bizonyítja jobban, hogy az iskola más osztályai is hasonló lépésekre szánják el magukat, mint ahogyan mi is tettük!

Szóval, kedves Diákönkormányzat és mélyen tisztelt tanáraink! Ha nem látunk változást a többi problémánkra, amit egész este sorolhatnánk, akkor mától ez a tanév még sok meglepetést fog nektek tartogatni. És az már csak rajtatok múlik, hogy ez jó vagy rossz lesz... – Law beszédét, a diákok részéről, kitörő öröm fogadta.

Ahogyan több szülő és tanár is igazat adott neki. Akik nem értettek vele egyet, azok most csak idegesen nézték azt, ahogyan Lyon Vastia, a 12. C-ből a mikrofon felé tart. Többen is feszülten figyelték, hogy mikor kezdi meg a beszédét.

Páran reménykedtek abban, hogy a másik két embertől eltérően, ő nem fog ebbe a témába belemenni. Hiszen keringett egy olyan szóbeszéd, hogy Lyon nem nagyon kedveli az eltiltott osztálytársait. Viszont, ha ez tényleg így lenne, akkor a többiek nem valószínű, hogy pont most engedték volna őt beszélni.A néma csendet végül megtörte az ezüst színű hajú srác.

– Jó estét kívánok mindenkinek, aki megtisztelt minket azzal, hogy ma eljött a Fairy Tail szalagavatói ünnepségére! Az osztálytársaim egytől-egyig remek emberek, akikkel öröm együtt lógni. Átéltünk mi már sok mindent, de együtt valahogy mindig felül tudtunk kerekedni a nehézségeken. Tanulás, sportolás, kirándulás... Mindenből igyekszünk a maximumot kihozni!

Bátran számíthatunk egymásra a mai napig is. Jobb osztályközösséget tényleg nem kívánhat az ember. Azonban ez a tanév már az első nap sok meglepetést okozott nem csak nekem, hanem az osztály többi tagjának is. Megtudtuk, hogy Makarov-sensei egészségügyi problémák miatt nem tud minket tovább tanítani.

Szerettük volna, hogy ma itt legyen velünk, de sajnos nem tudott eljönni. Az unokája, Laxus-san, azonban az ő nevében is eljött minket megnézni. Köszönjük szépen neked, Laxus Dreyar. Makarov-sensei pedig remélem, hogy mihamarabb felépül, és akkor a ballagáson már ő is velünk együtt vonulhat majd fel.

Az új osztályfőnökünknek, Gildarts-senseinek, meg szeretnénk megköszönni azt, hogy elvállalt minket. A sensei remek ember, aki minden megtesz értünk. Ha problémánk van, ő segít rajtunk. Ha látja, hogy csüggedtek vagyunk, akkor ő az első, aki megpróbál felvidítani bennünket. Ha nehézséggel találjuk szembe magunkat, akkor a sensei ott áll mellettünk és tudatja velünk, hogy „minden rendben lesz, nem kell félni". Sokan azt hiszik, hogy ezek csak üres szavak, de nekünk ez igen is nagyon fontos. Köszönjük neked, Gildarts-sensei!

A másik dolog, ami ma már valamilyen módon elhangzott, azokkal valóban egyet kell, hogy értsek. Mondom ezt én, az osztálytársuk, aki eleinte arra vágyott, hogy ők öten valahogy eltűnjenek ebből a városból. Hiszen teljesen megváltoztatták az osztály hangulatát. Engem ez pedig nagyon bosszantott.

Lehet, ha nem a One Piece-ből érkeztek volna, akkor nem így reagálunk rájuk. Szerencsénkre van néhány ember, aki igyekezett velük összebarátkozni. Én kifejezetten az egyikükkel veszekedtem rengeteget, és valószínű, hogy ezután is sokat fogunk még egymással vitatkozni.

Ám kiderült, hogy nagyon félre ismertük őket! Lehet, hogy sok galibát okoznak, de attól még szerintem nem kéne őket annyira utálni, mint ahogyan azt pár ember a mai napig is teszi! Ezek az illetők rosszul viszonyulnak hozzájuk.

Nélkülük például a Sportfesztivált biztos, hogy nem nyerhettük volna meg! Ennyit számít öt ember, akik mindet megtettek azért, hogy elfogadják őket. Tisztelem őket, hiszen ők az elmúlt két és fél hónapban többet tettek az osztályért, mint amit én valaha is tettem ez idáig.

És igen, összeverekedtek egy másik iskola bandájával, akik már hosszú ideje rettegésben tartották a környéket. Mi nem mertünk ellenük semmit se tenni. Ők ellenben felvették a harcot, és győzelmet arattak. Az is igaz, hogy néhány diáktársam csatlakozott hozzájuk, hogy ezáltal is valami módon segíteni tudjanak, nemcsak nekik, hanem az egész iskolának egyaránt. Sajnos, én akkor nem mentem velük...

Túl gyáva voltam ahhoz, hogy tegyek is valamit a Fairy Tail közösségéért. Ezt a döntést azóta is bánom. Ellenben, igazat kell adjak azoknak is, akik szerint muszáj valamivel megbüntetni a vétkeseket. Hiszen, ha nem lennének törvények, akkor az egész világon káosz uralkodna.

Fogalmam sincs, hogy az osztályom öt tagja miért kapott egy héttel több felfüggesztést, mint a többiek, akik részt vettek a bunyóban. Arra se tudok mit mondani, hogy miért tiltották el őket szinte minden rendezvényről. Gondolom, valami a múltukkal kapcsolatos dolog lehet a háttérben.

Végül is, csak a One Piece volt az előző sulijuk. Azonban ők már a Fairy Tail diákjai! Ezért megkérem az illetékeseket, hogy ne olyan hibákért büntessék meg őket, amit nem itt követtek el! Ha mindig csak a múlton rágódnánk, akkor egy nagyon elcseszett életünk lenne. Én pedig nem szeretnék így élni.

„Nem kesergek a múlton, inkább élvezem a jelent!"

Akik meg nem hiszik el, hogy ők tényleg megváltoztak, azokkal csak annyit közölnék, hogy amióta velünk vannak, egy-két tantárgy kivételétől, mindenből sikerült legalább egy jegyet javítaniuk. Az átlaguk egyre jobb! Most már nem a kettes a legjobb jegy, amit ez idáig szereztek.

Sőt, valamelyik tantárgyból még ennél is jobban teljesítenek! Látszik rajtuk, hogy próbálkoznak, szóval miért nem igyekszünk még többet kihozni belőlük? Az, hogy később milyen ember válik majd belőlünk, az részben az iskolán múlik. Nekik is ugyanannyi joguk van, mint nekünk. Megilleti őket is a szalag!

Mielőtt befejezném a beszédet, meg szeretném köszönni Hibikinek és Lawnak, és az osztályaiknak a közreműködést, akik örömmel teljesítettek nekünk egy kérést. A műsor előtt megkértük a másik két osztályt, hogy változtassák meg a beszédüket.

Amit ma elmondtunk, azzal nem az iskolánkat akartuk becsmérelni! Annál jobban tiszteljük és szeretjük a Fairy Tailt. Mi csak egy valamit akartunk ezzel közölni: „Ne a külső alapján ítélj! Ismerd meg az igazi énjét, ami mögötte húzódik. " Köszönöm, hogy végighallgattak engem. További szép estét! – Lyon befejezte a beszédet, majd visszatért az övéi közé.

Ujjongással és tapssal nyugtázták azt a diákok, hogy egyetértenek a ma elhangzottakkal. A tanárok között is akadtak olyanok, akik megértették, hogy pontosan mit szeretnének ezzel elérni a diákok. Boa Hancock, a fiatal tanárnő volt az egyik, aki felállt a helyéről és szintén megtapsolta őket. Ahogyan az öreg Rayleigh-sensei is ugyanígy tett. Gildarts-sensei pedig nem tudta abba hagyni a vigyorgást, annyira boldog volt.

A szervezők közben értetlenül figyelték az eseményeket. Nem tudták, hogy most mitévők legyenek. Végül Mihawk felállt a helyéről, és ismét a mikrofonhoz lépett. Ezután alábbhagyott a lelkesedés. Mindenki csak azt várta, hogy most mi fog történni.

– Valóban, talán kicsit túl szigorú ítéletet szabtam ki akkoriban. Azonban ennek meg van a maga miértje. Ezért erről nem is szeretnék több szót ejteni – kezdett bele a beszédbe Mihawk, majd habozás nélkül folytatta. – Ha jól számolom, akkor már csak öt szalag nem talált gazdára. Hallottátok srácok? Ha már ennyire ti vagytok a főtéma, akkor ne várakoztassátok meg a többieket. Ezért megkérném azt az öt srácot, nevezetesen Natsu Dragneelt, Gray Fullbustert, Sanjit, Roronoa Zorót és Monkey D. Luffyt, hogy siessenek, és fáradjanak minél hamarabb átvenni a szalagokat – Mihawk szavai ismét döbbenetet okoztak.

Natsuék köpni-nyelni nem tudtak. Elsőnek azt hitték, hogy most már tényleg lebuktak, Mihawk pedig miután lehordja őket, szépen ki is rúgja majd mindegyiküket a suliból. Mert ugyebár szabályt szegtek, ami büntetéssel jár. Mihawk látta, hogy senki se indult el a színpad felé, ezért újból beszélni kezdett.

– Hallod, Haru Glory? Nem kell aggódni. A barátaidnak köszönhetően, ma kivételesen nem foglalkozom azzal, hogy pontosan miért is jöttetek el ide engedély nélkül. Nem lesz ebből semmilyen incidens! Szóval igyekezzetek, mert különben még meggondolom magam – tette hozzá még megjegyzésképp Mihawk, miközben Sanjiék erőt vettek magukon, és a színpad felé ballagtak...