Elérkezett a régen várt pillanat. Zorót hazaengedték a kórházból. Az ünneplés ellenben csak este kezdődik meg. Sanji, Gray és Luffy az edzései miatt csak később megy haza, így jelenleg hárman tartózkodtak otthon. Zoro, Natsu és Lucy a díványon ülve a tévét bámulták. Lucy kedvenc animéje, „Happy és társai" ment a tévében. A két fiút annyira nem kötötte le az anime, de mivel jobb dolguk úgy sem volt, inkább a maradás mellett döntöttek.

– Ez az, Panther Lily újból felbukkant! – mondta nagy áhítattal Lucy.

– Nem is tudtam, hogy ennyire szereted az animéket – szólt a témához Zoro, aki nem ismerte be, de a fekete bundájú macska neki is szimpatikussá vált. Főleg az a jelenet tetszett neki, amikor Lily ember méretűvé változott, majd elővéve a kardját, az összes ellenségét pár suhintással legyőzte.

– Régebben több animét néztem, de mára csak két-három olyan maradt, ami még érdekel engem – reagált jókedvűen a kérdésre Lucy. – Neked van kedvenced?

– Hmm... Anno imádtam nézni a Dragon ball-t, bár ezen kívül nem sok animét láttam – felelt a lány kérdésére Zoro.

– Én a Fullmetal Alchemist-et néztem végig még tavaly. Két nap alatt letudtam mind a hatvannégy részt – csatlakozott a beszélgetéshez Natsu. – Egyébként muszáj minden reklámban elmondani azt, hogy ma Halloween van? Kezdem nagyon unni...

– Tényleg, el is felejtettem. Az iskolában ma Halloweeni buli lesz – tért a lényegre Lucy.

– Fogsz menni a bulira? Én szívesen mennék veled, de ugye el vagyok tiltva a sulitól – érdeklődött Natsu.

– Nem tudom. Szerintem nem megyek. Én inkább itthon maradnék veled... – válaszolta kissé elpirultan Lucy.

Natsu pedig ezt hallva a közelébe hajolt és a fülébe súgott valamit. Lucy ettől csak még vörösebb lett és fel is pattant a helyéről.

– Perverz disznó! – mutatott az irányába, miközben Natsu csak nevetett a lány reakcióján. – Zoro, vigyázz vele! – szólott a zöld hajúhoz Lucy.

– Mit mondtál neki? – kérdezte kíváncsian Zoro.

– Azt kérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha este én és ő... – kezdett bele lelkesen Natsu, de Lucy a két kezével befogta a fiú száját.

– Hülye! El ne mondd neki! – igyekezte elsimítani a témát Lucy.

Este a ház összes lakója összegyűlt. Gray fáradtan, a szobájában hason fekve igyekezett megpihenni. Ace edzése nem volt könnyű a számára, de eddig derekasan helyt állt. Sanji a konyhában tartózkodott, Zoro pedig Natsuval és Luffyval trécselt. Luffy elhozta a barátnőjét is, aki Lucyvel külön beszélgetett. A két lány nagyon jól kijött egymással.

Zoro egész este Sanjin kacagott, akinek végre leeset, hogy ki az a „Nami-chan." Szégyellte is magát emiatt. Hiszen nemegyszer látta már a lányt, és kiskorukban sokszor is lógtak együtt. Nem is értette, hogy miképp felejthette el őt. Igaz, hogy egyszer tornaórán beverte a fejét, de akkor úgy tűnt, hogy semmi baja sincs. Ezután elkezdett visszaemlékezni arra az időszakra és akkor jött rá, hogy anno volt pár olyan ember, aki köszönt neki, de nem ismerte fel őket. Így már minden érthető volt a számára. Szerencsére ez a probléma is megoldódott, így újból önfeledten főzhetett a konyhában. A vacsora után a nappaliban foglaltak helyet.

– Mondjunk rémisztő sztorikat! Ki kezdi? – kérdezte Gray, aki ugyan fáradt volt, de az ilyen alkalmakat sose hagyta volna ki.

– Én tudok egyet! Nagyon jó lesz! – jelentkezett elsőnként Luffy.

– Na, erre kíváncsi vagyok... – szólt közbe Sanji.

Miután a kérésére csak egy lámpa égett a szobában a lényegre tért.

– Volt egyszer egy Chopper nevű kisfiú, akit a szülei valami miatt otthon hagytak. Egyedül volt, és játszott. Hirtelen megszólalt a telefon. Chopper fölvette. Egy mély férfihang szólt bele: „Véres kéz vagyok, és itt vagyok az országodban!"

Chopper nem törődött vele, folytatta a játékot. Hirtelen megint megcsörrent a telefon. Chopper ismét fölvette: „Véres kéz vagyok, és itt vagyok a városodban!" A kisfiú még mindig nem törődött vele, és tovább játszott. Megint csöngött a telefon: „Véres kéz vagyok, és itt vagyok az utcátokban!"

Chopper nem félt igazán, de egy kicsit nyugtalan volt. Ez már közelebbi dolognak tűnt. Hirtelen csengettek. Chopper kinyitotta az ajtót. Ott állt egy félkezű ember – Luffy a hatásszünet után folytatta, amit elkezdett. – Véres kéz vagyok! Kaphatok egy ragtapaszt?

– Ez... Ez... Ez valami iszonyúan szar volt! – szólt hozzá Sanji.

– Ja, ez tényleg gyenge volt – tette hozzá Gray. – Nagyon gyenge...

– Ne már! Annyira nem volt rossz! Ugye, Nami? – puhatolózott kíváncsian Luffy.

– Luffy, ettől azért biztosan tudsz jobbat – mondta el az észrevételét Nami. – Mindenesetre én megijedtem egy kicsit – próbálta jókedvre deríteni Luffyt, aki elszontyolodott a többiek beszólása miatt.

– Szerintem meg jó volt! – szólt a témához vigyorogva Natsu. – Viszont akkor ezt hallgassátok: Ez az esett egy éve történt meg velem. Egy nap Gray elhívott inni egy kicsit a legközelebbi klubba, és csak néhány ital után tűnt fel, hogy a telefonom nincs a zsebembe. Mindenhol megnéztem. Az asztalon, a bárpultnál, a mosdóban, de egyszerűen sehol sem találtam.

Végül Gray mobilját kértem kölcsön, hogy megcsörgessem az enyémet, hátha csak figyelmetlen voltam, és mégis ott van valahol a közelben. Két csörgés után végre valaki felvette. Egy mély, rekedtes hang nevetett bele a telefonba, majd szó nélkül letette. Másodjára már nem vette fel. Mérges lettem, és gondolatban már búcsút vettem a telefonomtól.

Eléggé rányomta a bélyegét az egész estémre az eset, így éjfél után nem sokkal haza is indultam, elegem lett mindenből. A kollégiumba érve ledobtam a cuccaimat, és egy kicsit jobban körülnézve megakadt a szemem valamin: a telefonom ott volt, ahol hagytam: az ágyamon volt – Natsu története már valamivel izgalmasabb volt.

– Erre emlékszem. Ez én voltam! – ecsetelte Zoro, miközben őt hallgatták. – Meg voltam fázva, és alig tudtam beszélni a torokfájás miatt. Az a nevetés pedig inkább fuldoklás volt. Alig kaptam levegőt.

– Aha, erre nem is gondoltam. De szólhattál volna hamarabb is. Tudod te, hogy emiatt hány napig nem mertem aludni? – Natsu miután megtudta az igazságot, egy kicsit megkönnyebbült.

– Bocsi, Natsu, majd legközelebb szólók. Azonban most én következem – folytatta a zöld hajú, majd belekezdett a mesélésbe. – Ez a történet egy párról szól, akik úgy döntöttek, hogy elmennek éjszaka egy hotelbe, és megünneplik a házassági évfordulójukat.

Hívtak a gyerekeikhez egy bébiszittert, aki úgy ért oda a családhoz, hogy a gyerekek már aludtak. A bébiszitter ezért unalmában tévézni kezdett a szülők hálószobájában, ugyanis csak ott volt tévékészülék. Az apa hazatelefonált, hogy minden rendben van-e, de a bébiszitter hangján érezte, hogy valami nem stimmel.

A bébiszitter mondta az apának, hogy a gyerekekkel minden rendben, viszont eléggé feszélyezve érzi magát a hálószobában lévő angyal szobortól. A férfi kissé csodálkozott, és habozott. Nem értette a helyzetet, ezután utasította a fiatal lányt, hogy azonnal hagyja el a házat a gyerekekkel, mert náluk nincs semmiféle angyal szobor a hálószobában. Amikor a rendőrség megérkezett, a bébiszittert, és a gyerekeket holtan találták a saját vérükben fekve. A szobrot azonban sosem találták meg.

– Na, jó, ez tényleg durva! – szólt a történethez kissé rémülten Lucy.

– Elment egynek... – szúrta oda gúnyként Sanji.

– Nem rossz. Viszont én is tudok egy jó sztorit! – Gray alig várta, hogy ő következhessen. – Megérdemelt pihenésére készült egy férfi, melyet egy külvárosi hotelben készült eltölteni. Amikor megkapta a kulcsokat a recepciós az emeletre kísérte, hogy megmutassa, merre található a szobája.

A folyosón sétálva egy szám nélküli ajtó előtt haladtak el, melyet a férfi nem tudott szó nélkül hagyni, de a recepciós csak annyit mondott, hogy senkinek sem szabad a szobában tartózkodnia, de még csak belesnie sem.

„Itt is vagyunk!"

Szólt a férfihoz, miután a szobája elé értek, majd sarkon fordult. A férfi éjszakai álmatlan forgolódása tettekbe torkollott, kíváncsisága nem hagyta nyugodni. A szám nélküli ajtóhoz lopózott és észrevétlenül a kulcslyukhoz tapasztotta szemét. Hűvös szellőt érzett kicsapni a kulcslyukon keresztül.

Egy szobát látott, ami teljesen olyan volt, mint az övé, de a sarokban egy fehér bőrű nőt látott. Fejét a falhoz támasztotta és csak a hátát látta a férfi. Egy percig bámult befelé a lyukon, majd kopogni készült, de meggondolta magát, így visszatért a szobájába.

Másnap éjjel ismét odalopózott az ajtóhoz, ám a kulcslyukon keresztül nem a szobát tekintette meg, hanem egy mindent beterítő vörösség takarta el előle a látványt. Úgy gondolta, hogy tegnap este meglátta őt a hotel vezetés, és ezért valamiféle papírral takarták el a kulcslyukat, hogy ne tudjon többet bámészkodni.

Csalódottan kullogott vissza a szobájába. Reggel azonnal a recepcióra sietett, hogy több információhoz jusson, mi folyik a számozatlan ajtón túl. A recepciós megkérdezte, hogy belesett-e a kulcslyukon. A férfi igenlő választ adott.

„Nos, akkor elmondom mi történt ott. Réges-régen egy férfi abban a szobában ölte meg a feleségét, és a szelleme, azóta is ott kísért. De ezek az emberek nem átlagos emberek voltak. Az egész testük fehér volt, kivéve a szemüket. A szemük vörös volt."

– Nem rossz. Te bemertél volna menni a szobába? – kérdezte tőle kíváncsian Natsu.

– Egy fenét! Szerintem a recepciós magyarázata után sikítva rohantam volna ki a hotelból! Amúgy legyen a következő Lucy – szólt Gray a szőke hajúhoz.

– Oké, mindjárt mondom... – morfondírozott Lucy. – Meg is van! Ez elvileg egyszer tényleg megtörtént. Két diáklány lakik egy lakásban. Egyik este az egyik csaj elmegy, mert randija van. Eszébe jutott, hogy a táskáját bent felejtette a szobában. Csendben belopózik, a villanyt se kapcsolja fel, mert a barátnője már alszik, és nem akarja felébreszteni.

Minden remekül sikerül, másnap reggel megy haza, látja, hogy ott a rendőrség. Bemegy a szobába, és a barátnőjét holtan találja az ágyon, a falra pedig vérrel ez van fölírva: „BIZONYÁRA MOST ÖRÜLSZ, HOGY NEM KAPCSOLTÁL VILLANYT!" – Lucy miután az utolsó sort jobban kihangsúlyozta, többen is felriadtak.

Legfőképpen Nami, aki egyből Luffy ölében kereste a menedéket. A szalmakalapos ennek a helyzetnek kifejezetten örült. Megölelte őt, hogy ezzel is nyugtassa a lányt.

– Bocsi, nem tudtam, hogy ez ennyire rémisztő lesz... – Lucy nem sejtette, hogy a története ennyire hatásos lesz.

– Semmi baj, csak sose rajongtam a horror történetekért. Ellenben én is tudok egyet, ami szintén megtörtént – válaszolta Nami, majd a lényegre tért. – Hétéves lehettem, amikor anyám hangját hallottam a lenti konyhából, ahogy engem hív. Mikor elindultam lefelé, valaki berántott a hálószobába... Anyukám volt az, és azt suttogta oda nekem: „Ne menj le, kislányom, én is hallottam."

– Hú baszki, ettől még én is beparáztam! Ez tényleg megtörtént veled? – faggatta a narancssárga hajút Gray.

– Ki tudja... Lehet, hogy csak álmodtam az egészet. Mindenesetre erre a mai napig emlékszem. Szerencsére, azóta ilyen eset nem történt! Luffy amúgy is megvédene engem, szóval nem félek. Igaz? – kérdezte tőle Nami.

– Hogy ne már! Mi nekem egy fura lény, ami nyugodt szívvel utánozza le más emberek hangját... – Luffy egy kicsit berezelt a barátnője sztoriján.

– Nyuszi! – mondta két köhögés közt Zoro.

– Nem vagyok az! – reagált a sérelmére Luffy.

– Tudjuk mi is, Luffy, hogy te nem vagy nyuszi. Nekünk mindig egy kis majom leszel, aki lopkodja a többiek elől a kaját – tette hozzá Sanji, majd a többiek ezt hallva felnevettek.

– Fogd be, Sanji! Nem is lopkodok annyit... – dünnyögte a szalmakalapos. – Azonban most te jössz!

– Rendben van. Ezt a múltkor olvastam az interneten. – Sanji néhány másodperc töprengés után mesélni kezdett. – Fiore egy vesztes háború után nagyon elszegényedett. Éhezés és betegség pusztított a lakosság körében. Ekkor történt, hogy egy nő arra lett figyelmes, hogy egy vak férfi tör át a tömegen és egyenesen hozzá megy.

A férfi egy szívességet kért a nőtől: „Kérem, vigye el ezt a levelet a megadott címre, én már nagyon nehezen találnék oda." A nő éppen arra lakott, ezért szívesen megtette ezt a férfinak.

Elindult az úton, és ahogy visszafordult látta, ahogy a vak ember többeket fellökve siet el a helyszínről. Gyanússá vált neki a dolog, így rögtön a rendőrségre sietett, akik kimentek arra a címre, ami a borítékon volt található. Három hentest fogtak el ott, akik embereket vágtak le, majd adtak el az éhező embereknek. A levélben pedig csak annyi állt: „Ez az utolsó, akit ma küldök nektek."

– Fú, ez kannibalizmus! Ám fura nekem, hogy a vakember ő hozzá ment oda. Biztos, hogy vak volt? – tette fel a kérdést Gray.

– Hallod, fogalmam sincs. Ez csak egy interneten keringő história. Viszont úgy látom ez annyira nem rémisztett meg benneteket. Azonban eddig Luffy meséje volt a leggyengébb. Akarsz javítani? – érdeklődött jókedvűen Sanji.

– Most passzolnám ezt a kört. Szóval, ha tud valaki egy jó sztorit, az nyugodtan mondhatja – válaszolta határozottan Luffy.

– Oké, eszembe jutott egy másik történet – kezdett bele lelkesen Natsu, majd a lényegre tért. – A nyolc éves Max-et otthon hagyják egyedül a szülei, s azt mondják neki, hogyha fél, akkor csak rakja le a kezét az ágy alá, s ha a kutyája megnyalja, nincs semmi baj.

A kisgyerek lefekszik, s néhány perc múlva zajt hall, csörömpölést. Lerakja a kezét, a kutya megnyalja. Némiképp megnyugodik. Ám nem sokára megint csörömpölést hall. Lerakja ismét a kezét, megnyalja a kutya. Ismét megnyugszik, ám most kicsivel nagyobb zajt hall.

Már nem bírja tovább, kimegy a szobából. Elnéz balra... Felsikít! Ott a kutya felakasztva a csillár kampójával, s mögé a falra vérrel fel van írva: „NEM CSAK A KUTYA TUD NYALNI!" – Natsu a végén megragadta Lucy egyik lábát, aki felsikított a félelem miatt.

Nami szintén így tett. A két lány nagyon megijedt. A fiúk csak nevettek ezen.

– Ez nem volt szép tőled – Lucy fejbe csapta Natsut, aki még mindig vidáman kacagott rajta.

– Ne haragudj, de ezt muszáj volt kipróbálnom – felelte most már komolyan a fiú. – Ki szeretne jönni?

– Én is tudok egyet – válaszolta Zoro, és el is kezdte a saját rémmeséjét. – Egy családban történt meg ez a beszélgetés még nagyon régen.

– Apu, rosszat álmodtam! – mondta a kislány az apukájának.

A férfi kinyitotta a szemét és körülnézett. A digitális óra vörös számjegyei szerint hajnali három óra volt.

– Szeretnél befeküdni közénk és elmondani mi volt az?

– Nem, apu!

A kislány válasza kizökkentette a férfit az álmosságból. A lánya alakját is alig tudta kivenni a sötétben.

– Miért nem, drágám?

– Mert álmomban, amikor meséltem az álmomról, az a dolog, ami anya bőrét viseli, felébredt.

Egy pillanat alatt megbénult a félelemtől, és nem tudta levenni a lányáról a tekintetét. A takaró a háta mögött azonban emelkedni kezdett...

– Ha nekem ezt mondaná a gyerekem, én tuti kiugrottam volna az ágyból! – szólt a témához Sanji, aki egy újabb rémtörténettel állt elő. – Élt egyszer egy földműves, a feleségével és két lányával. Egyik nap elment a pékségbe. A virágárus bódéja mellett haladt el, mint mindig. Most is megnézte a kínálatot, mint mindig. Egyszerre megakadt a tekintete. Egy csodaszép fekete rózsa volt, amilyet még sohasem látott. Azonnal kiment a fejéből a pékség: megvette a rózsát.

Otthon a konyhaasztalra tette egy gyönyörű vázába. Az egész családja álmélkodott: a rózsa szinte megbabonázta őket. Aztán este lefeküdtek aludni. Sűrű, sötét felhők takarták el az eget, süvített a szél. A paraszt felriadt álmából. Különös zajokat hallott. Elhessegetett a fejéből minden rossz gondolatot. Hisz csak a szél rázza az ágakat.

Reggel bement a legkisebb lánya szobájába. A kislánynak át volt vágva a torka. Szép, szomorú temetést rendeztek a lánynak. A gyász kifejezéseként a földműves egy szál fekete rózsát vett az idős nénitől, a virágos bódéban. Otthon a rózsát, a vázát és az abroszt a konyhaasztalra tette. Este lefeküdtek aludni.

Szép, csendes este volt. A paraszt éjjel megint furcsa zajokat hallott. Reggel bement a nagyobbik lánya szobájába. A lánynak el volt metszve a torka. Szép, szomorú temetés rendeztek ismét. A gyászt egy éjfekete rózsa fejezte ki a konyhaasztalon.

Mikor a gazda reggel felkelt, holtan találta a feleségét maga mellett. Újabb temetés. Este egy fekete rózsát tett a gyász jelképeként az éjjeliszekrényre, és egy kést a párnája alá. Tiszta volt az ég, a telihold fénye besütött az ablakon. A neszekre a paraszt kinyitotta a szemét. Egy kéz nyúlt ki a rózsából. A kézben egy tőr méretű tövis. Az ember nem tétovázott: egy mozdulattal levágta a kezet.

Velőtrázó sikoly töltötte be a kis szobát. Süket csönd maradt utána. Reggel az ember a pékség felé tartott. A virágos bódé mellett haladt el, mint mindig. Amint nézelődik, észreveszi, hogy a virágárusnak hiányzott az egyik keze...

– Szóval a gyilkosságokat végig a virágárus csinálta – szólt hozzá a történethez Nami.

– Feltehetőleg igen, ő volt a tettes – helyeselt Lucy.

– Esetleg valaki tud még valami jó sztorit? Ha nem, akkor Luffyn sor, hogy kijavítsa az előző „béna" történetét – szólt be Gray a szalmakalaposnak, aki a tőle szokatlan módon, most nem sértődött meg.

Csak sunyin vigyorgott. Végül miután ismét néma csönd honolt a szobában, belekezdett a mesélésbe.

– Aludni próbálsz, de egy zavaró hang ébren tart. Mintha valami a falon kaparászna, és morogna. Megpróbálod magad megnyugtatni, hogy ez csak a szél hangja a fákon, de a hang csak erősödik. És egyre csak erősödik.

Végül nem bírod tovább. Felkelsz, hogy felkapcsold a lámpát. Az ajtód felől jön a hang. Félelemmel telve a nappaliba sétálsz, a hangok pedig egyre erősebbek és... Gonoszabbak lesznek. Remegő kezekkel nyúlsz a telefonért... Viszont a hangok abbamaradtak.

Mintha soha nem is lettek volna. Óráknak tűnő ideig állsz mozdulatlanul, kezed a telefonon, várva, hogy a hangok újra előjöjjenek. Nem hallasz semmit. A szíved a torkodban dobog és a bejárati ajtóhoz lépsz, majd kinyitod... Nem találsz semmit, csak a hűvös esti levegő csapja meg az arcod.

Ránézel az ajtóra. Esküdni mertél volna, hogy karmolás nyomok lesznek rajta, hiszen olyan erős dörömbölés és kaparászást hallottál... Azonban az ajtó sértetlen. Megrázod a fejed. Úgy néz ki csak a képzeleted játszik veled. Bezárod az ajtód. A karmolások az ajtón belül vannak! – Luffy az utolsó mondatánál még erőteljesebben beszélt, ezzel sikeresen ráhozta a frászt az összes barátjára.

Luffy története még a nagyon magabiztos Zorót is megrémítette. A többiek se tudtak ehhez a témához hozzászólni. Azonban váratlan fordulat következett be. Valami oknál fogva elment az áram. Igaz tudták, hogy nagyjából ki merre található, de néhányan felálltak a helyükről és elkezdték keresni a másikat.

– Jól van Luffy, elég a tréfából! Hozd helyre ezt! – szólt a szalmakalaposhoz Sanji, aki igaz semmit se látott, akár csak a többiek.

– Nem én voltam! – válaszolta Luffy.

– Nyugi, srácok! Ez csak áramszünet. Nemsokára ismét lesz fény – nyugtatta meg őket Gray.

– Natsu, félek!

– Semmi baj Lucy! Itt vagyok! – Natsu ezután a lányt keresésére indult. A sötétben tapogatózni kezdett.

– Kyá! Valaki megfogta a mellemet! – sikította Nami.

– Hupsz, rossz célpont. Bocsánat, Nami, nem volt szándékos – kért elnézést a lánytól Natsu.

– Natsu! Ne fogdosd a barátnőmet! – kiabálta Luffy, aki behúzott neki egyet. Vagyis azt hitte, hogy őt ütötte meg.

– Baszd meg, Luffy! Ne rám legyél mérges! – mondta Sanji, miközben az arcához kapott. Luffy ütése nagyon váratlanul érte.

– Ne haragudj, nem téged akartalak megütni! – Luffy ezután bocsánatot kért a barátjától.

– Áh, valaki hozzá ért a fenekemhez! – sikoltotta rémülten Lucy.

– Hé, Luffy! Mondtam már, hogy sajnálom az előbbi félreértést. Ezért kérlek, hagyd békén Lucyt! – beszélt dühösen Natsu.

– Mi van? Hozzá sem értem! Lehet Sanji volt a tettes! – vonta kérdőre a szőkét.

– Álljunk meg egy pillanatra! Én sose tennék ilyet, pláne nem egy hölggyel, akiről tudom, hogy van barátja! Szerintem pedig Marimo volt! – gyanúsította meg Zorót.

– Hee? Én végig a helyemen ültem! Te vagy a perverz kukta, ezért biztos, hogy te voltál! – reagált sérelmeire Zoro.

– Már megint hozzám ért! Kérlek, ne csináljátok ezt! – kérlelte a többieket Lucy.

– Basszátok meg! Ne csináljátok már vele ezt! Gray te nagyon csendben vagy... Ugye nem te piszkálod Lucyt? – kérdezte hangosan Natsu.

– Szakadj már le rólam, nem csináltam semmit! – válaszolta Gray feldúlt állapotban. – Egyébként is, te kezdted azzal, hogy megfogdostad Nami mellét! Szóval lehet, hogy te vagy a bűnös, és rá akarod fogni valaki másra!

– Abban egyetértek, hogy én kezdtem el a fogdosást, de nem Nami volt a célpontom! Lucy fenekét pedig nem én fogtam meg! – mondta felbőszülten Natsu.

– Pofa be, srácok! Arra senki se gondolt, hogy egy teljesen vadidegen alak fogdosta meg Lucyt? – szakította félbe a vitát Zoro.

– Az lehetetlen. A mai nap sehova se mentem, akárcsak te és Lucy is egész nap itthon volt. Csak észrevettük volna, ha valaki betört volna ide... – magyarázta az észrevételét Natsu.

– Nem erre gondoltam. A válasz nagyon egyszerű: egy kísértett tanyázik nálunk!

– Marimo... Tudtam, hogy hülye vagy, na de ennyire? Szellemek nem léteznek! – vágta rá az előbbi kijelentésre Sanji.

– Ez esetben megkérnék mindenkit, hogy egy percig maradjon csendben! – utasította őket Zoro.

A többiek így is tettek. Igaz elsőnek nem értették, hogy miért kell csendben maradniuk, de aztán furcsa hangokat kezdtek el hallani. Mintha valaki énekelne. Nagyjából már ismerték egymást, és volt rá már esett, hogy együtt énekeltek. Viszont ez a dalolás különbözött a többitől.

Minél jobban koncentráltak, annál tisztában hallották a fura dalt.

„Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho"

– Mi a fene? Tényleg van valaki a házban? De ez még nem bizonyítja azt, hogy szellem az illető – szólott halkan Gray. – Ráadásul úgy hallom, mintha az emelet irányából jönne a hang...

– Hajrá, Gray! Nézd meg, hogy ki az – noszogatta őt Natsu.

– Dehogy megyek!

– Várjatok egy kicsit! Már nem hallom az éneklést – szakította félbe a témát Sanji.

A következő pillanatokban ismét visszatért a világosság. Ellenben új probléma keletkezett. Egy két métertől magasabb csontváz állt a nappali közelében. A lény ruhái több helyen is el volt szakadva. A kezében egy hegedűt tartott. Ám mégis a legfurcsább látvány számukra a csontváz fekete színű afro haja, amiről nem tudták elképzelni, hogy miképp maradt meg a fején. Mindegyikük egyre jobban kezdett bepárázni. Szinte ledermedtek a félelemtől. Nem tudták, hogy most mitévők legyenek.

– Yo-hohoho! Hali, a nevem Brook! Örülök a találkozásnak. Egyébként hölgyeim... – fordult a két lány irányába, akik egymás mellett álltak. – Megmutatnátok a bugyitokat? – Brook kérdése után mindketten felsikítottak.

– Egy kísértet! – kiabálták egyszerre mindannyian.

– Uram isten! Hol van? – válaszolt kétségbeesetten Brook, majd ijedten körbenézett. – Ja persze, az én lennék.

Ezután ismét elment az áram. A két lány pedig rémülten sikongani kezdett.

– Kyáá! Valaki segítsen! – kiáltotta Nami, miközben érezte, hogy valaki megragadta őt és futásnak eredt.

– Nami! – Luffy igyekezett volna utána menni, de a lábai nem engedelmeskedtek neki. Egy tapodtad sem tudott arrébb menni.

– Natsu, segíts! – kérlelte a barátját Lucy.

– Lucy! – Natsu ahogyan a többiek, ő se tudott megmozdulni. – A fenébe, nem tudok járni!

Miközben próbáltak kiszabadulni, alábbhagyott a sikongás. Néma csönd honol a házban. Ettől azonban még idegesebbek lettek. Minden erejüket összeszedték, és ennek hála valahogyan ismét mozgásra bírták venni a lábukat. A fény ellenben újból visszatért, így látták egymást. Viszont a két lánynak nyoma veszett.

– Hol van az a csontkupac? Hova vitte őket? Nami! Lucy! – kiabálta a két lány nevét Luffy, aki egyre idegesebb lett.

– Nem tudom, de itt valami nagyon nem stimmel. Nézzünk szét! – adta ki az utasítást Natsu.

– Egy pillanat, megint hallom azt az idétlen nevetést! – Sanji ezután az emeletre sietett. A négy fiú pedig szintén utánaeredt.

Az ének Lucy szobájából hallatszott. Ezzel szemben hiába igyekezték betörni az ajtót, sehogy se sikerült bejutniuk a szobába. Natsu pár lépést hátrált, majd neki szalad az ajtónak. Mielőtt hozzá érhetett volna, az ajtó magától kinyílt. Natsu előreesett, ellenben nem tétovázott, és gyorsan talpra állt. A lány szobájában immár hatan tartózkodtak.

– Ki vele csonti, hol van Lucy-chan és Nami-chan? – kérdezte Brooktól Sanji. A csontváz csendben figyelte őket. Válaszra nem méltatott.

– Rohadék! Ne szórakozz velem! – förmedt rá Natsu, de két lépés után ismét megbénult. Nem csak ő, a többiek is ugyanígy jártak.

– Azt kérdezed fiatal barátom, hogy hol van a két hajadon? Egy másik világban, ahova ti nem mehetek! Yo-hohoho! – törte meg ismét a csendet Brook.

– Ha bántani merészeled őket, esküszöm, hogy megöllek! – mondta fogcsikorgatva Luffy, aki minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon.

– Yo-hohoho! – Brook ezt hallva felnevetett. – Bocsi, de ez nem lehetséges... Mert már régen meghaltam. Amúgy ma szerencsés napom van. Szereztem egy tanga és egy csipkés bugyit. Én mondom, a fiatal lányoktól nincs szebb az életben. Bár én már hallott vagyok! Yo-hohoho! – Brook a fekete öltönye belső zsebéből elő is vette a két fehérneműt. Büszkén mutogatta az öt tinédzser srácnak.

– Hogy dögölnél meg már végre! – szólott hozzá idegesen Gray.

– Mondtam már, én már régen meghaltam. Ezért nem tudtok megölni engem. Viszont én nyugodtan végezhetek veletek – Brook a semmiből a jobb kezében egy kardot idézett meg. Lassú léptekkel haladt az irányukba. – Viszont, miközben lemészárollak benneteket, énekelnék nektek is egy dalt. Kezdjük hát! Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho! – Brook ezután Natsuhoz ért, majd a kardjával lesújtott rá.

– NE! – riadt föl az álomból Natsu. Jobban körültekintett és látta, hogy a többiek is most ébredeznek.

xxx

Natsu ránézett a faliórára. Reggel félhét volt. Nem emlékezett, hogy mikor aludhatott el. Ráadásul mindegyikük a földön feküdt. Miután feleszmélt, hogy az előbb csak álmodta az egész csontvázrabló dolgot, Lucyt kereste. A lány két méterrel arrébb helyezkedett el, aki alig néhány perccel kelt hamarabb, mint ő.

– Áú, nagyon fáj a fejem – kezdett bele Lucy, miközben dörzsölgette a fájós részt.

– Lucy! – Natsu ezután odament hozzá, és megölelte a meglepődött lányt. – Úgy örülök, hogy semmi bajod!

– Na-Natsu? – lepődött meg fiú kijelentése hallatán.

Ám nem csak Natsu viselkedett így. Luffy szintén Namihoz ment, akinek fogalma se volt, hogy miért csinálja ezt a barátja.

– Mi történt? Mitől dőltünk ki ennyire? – kérdezte kíváncsian Gray.

– Szerintem én vagyok emiatt a hibás. Kipróbáltam egy új receptet, de úgy tűnik, nagyon durva a mellékhatása. De most már tudom, hogy még egyszer nem fogok „Halloweeni-meglepetést főzni!" – felelt őszintén a kérdésre Sanji, majd folytatta. – Ne tudjátok meg, hogy mit álmodtam... Egy Brook nevű csontváz elrabolta Nami-chant és Lucy-chant és azután egyenként kinyírt minket – mesélte el a vele történteket Sanji.

– Te is ezt álmodtad? Ez nagyon fura... – szólott a témához Zoro.

– Én is ugyan ezt álmodtam. Nagyon durva volt! – mondta a többieknek Gray. – Viszont mikor kezdtünk el hallucinálni?

– Fogalmam sincs! Lehet, amikor „elvileg" elsőnek elment az áram. Vagy mégse? – tette fel a kérdést Natsu.

– Apropó, te miért is fogtad meg Nami mellét? – förmedt rá Lucy, aki kiszabadulva az ölelésből, fejbe vágta Natsut.

– Az nem álom volt? – kérdezett vissza erőltetett nevetés kíséretében Natsu, majd lassacskán verejtékezni kezdett.

– Lehetséges... Nem tudom! – jelentette ki dühösen Lucy, miközben ökölbe szorította a kezét. – Viszont akár álom volt, akár nem, ezért még kapsz!

– Jól mondod, Lucy. Adjunk neki! – Luffy ezután ropogtatni kezdte a saját ökleit. – Szóval nem elég neked a barátnőd, az én csajomra is fáj a fogad?

A következő pillanatokban Natsu sikítva rohangált fel-alá a házban, miközben a két ember üldözte őt. A többiek ezt látván csak fetrengtek a röhögéstől.