Figyelem! Ez a rész 18+ jelenetet tartalmaz. Ellenben a fejezetben jelezve van, hogy ez a "bizonyos jelenet" mettől meddig tart. Szóval aki ezt nem szeretné elolvasni, az nyugodtan lejjebb görgethet, és a "18+ vége" után folytathatja tovább az olvasást. 

xxx

Monkey D. Luffynak azzal kellett szembesülnie, hogy eltévedt a belvárosban. Miután meglátogatta Zorót, úgy döntött, hogy egy kicsit jobban szétnéz Magnoliában. Azóta is átkozza ezt a döntését. A telefonja igaz nála volt, viszont elhatározta, hogy saját erejéből talál haza. Lassan már egy órája bolyongott...

Nagyon bosszantotta a tehetetlensége, hiszen eddig úgy nézett ki, hogy segítséget kell kérnie. Mielőtt ez bekövetkezett volna betért egy gyorsétterembe. Ott vett magának két hamburgert és egy félliteres kólát. Miután szép lassan elfogyasztotta az ételét, újból a hazafelé vezető utat kereste. Nem sokkal később egy középiskolánál találta magát. Azt is látta, hogy jelenleg nagy itt a nyüzsgés. Az itteni iskola most rendezi meg a saját Sportfesztiválját. Luffyt érdekelte, hogy itt milyen versenyszámok vannak, ezért bement, hogy jobban körülnézzen.

A csarnokban jelenleg egy kosárlabda mérkőzés zajlott. A lelátó zsúfolásig tömve volt. Nem is csoda, hiszen most a lányok játszottak egymás ellen. Némelyiküknek külön szurkoló tábora volt. A fiú tanulók hatalmas lelkesedéssel buzdították a kedvencüket. Luffy leült egy szabad helyre, és figyelte az eseményeket. Éppen időt kért az egyik csapat, így a játék állt. Azután az ellenfél csapata játékost cserélt. A tömeg újból őrjöngött. Azonban amikor meglátta, hogy ki miatt is van ez, kis híján lefordult a székről.

A gyerekkori barátja volt az, akit már évek óta nem látott. A gyönyörű, narancssárga hajú lány nagyon ügyesen mozgott a pályán. Neki köszönhetően a csapata kezdett felzárkózni. Luffy még mindig döbbenten bámulta őt. Nem tudta róla levenni a tekintetét. Figyelte, ahogy a lány boldogan játssza a kedvenc sportjukat, amit kiskorukban is sokszor játszottak. Azonban újabb ember jelent meg, aki észrevette, hogy ő is itt van. Leült mellé és hozzászólt.

– Rég láttalak, öcskös – szólt hozzá egy szintén kalapos, szőke hajú férfi.

Luffyt ez a hang kizökkentette a meccs nézéséből. Egyből oldalra tekintett. A régen látott unokatestvére ült mellette.

– Sabo, jó látni téged! Hogy vagy? Egyedül jöttél? Ace itt van? – kezdett bele a kérdés áradatokba Luffy. Nagyon boldog volt, hogy újból láthatja a fivérét.

– Köszi, jól vagyok. És nem, Ace nem jött velem – magyarázta jókedvűen a másiknak Sabo, majd folytatta. – Amúgy mi járatban erre? Téged is meghívott Nami?

– Shishishishi! Eltévedtem és itt kötöttem ki – jelentette ki vihogva a szalmakalapos. – Elsőnek fel sem tűnt, hogy ez a Gol D. Roger középiskola. Ha tudtam volna, akkor nem jövök be ide...

– Ahham. Akkor a rossz irányérzéked még mindig meg van – mondta el az észrevételét Sabo, miközben a pályán lévő Namira mutatott. – És az is biztos már, hogy nem miatta vagy itt.

– Tudod, nem vagyunk beszélő viszonyban – magyarázta kissé visszafogottan Luffy, miután egy csöppet alább hagyott a jókedve. – Bár mostanában sok a szabadidőm, így nemegyszer eszembe jutott, hogy megkeresem őt. Egyébként egyedül jöttél?

– Ja, most egymagam vagyok. Úgy volt, hogy Ace is jön, de aztán délelőtt mondta, hogy közbejött neki valami – válaszolt a fiatalabbik kérdésére Sabo, majd hozzátette. – Igaz most hívott, hogy megoldotta az ügyét. Azt is hozzá tette, hogy egy érdekes harcon van túl.

– Tényleg? Kivel verekedett? – érdeklődött kíváncsian a szalmakalapos.

– A haveroddal – válaszolt készségesen Sabo. – Natsuval bunyózott...

– Mi? Natsu megküzdött vele? – kérdezte döbbenten Luffy. – Mi lett az eredmény? Ki nyert?

– Szerinted? – nézett rá értetlenül a szőke hajú. – A papírformának megfelelően Ace lett a győztes. Te is tudhatnád, hogy Ace-t nem lehet csak úgy legyőzni.

– Oh... – Luffy sajnálattal hallotta, hogy a barátja vesztett. – Értem. Szegény Natsu... – tette hozzá elkeseredve Luffy.

– Ne aggódj Natsu miatt. Lehet, hogy ma vesztett, de biztos vagyok benne, hogy a fivérünk valahogy segített rajta – vidította fel a rokonát Sabo. – Ace sosem hagyja cserben a barátait.

– Igen, ő már csak ilyen. Miután hazaérek megnézem, hogy Natsuval mi újság – szólt a témához egy rövid mosollyal az arcán Luffy, bár ettől függetlenül nem mondta ki, de aggódott Natsu miatt.

– Jól teszed. A nehéz időszakokban mindig jól jön egy kis biztatás. És ezt Natsu minden bizonyára értékelni fogja. Viszont te mihez kezdesz vele? – kérdezte kíváncsian Sabo, miközben mindketten Namit figyelték.

– Fogalmam sincs. Szerintem miután vége a meccsnek, lelépek – ecsetelte búsan a fekete hajú fiú. – Amúgy is titeket hívott meg. Rám egyáltalán nem kíváncsi...

– Komolyan? Akkor miért ment el múltkor a te sulidba?

– Erről honnan tudsz?

– Ő maga mondta, hogy Zoro a múltkor meghívta őt. Arról is hallottam, hogy nagyon kajás voltál a verseny alatt is. „Éhes vagyok!" – mondta vidáman Sabo, miközben leutánozta Luffyt.

– Shishishishi! Valóban ezt mondtam. Ellenben ahogyan te is megemlítetted, Zoro hívta meg őt. Bizonyára nem akarta megbántani, és inkább úgy döntött, hogy eljön – szólott ismételten Luffy, miközben elmondta a saját véleményét.

– Hát... Figyelj, Zoro nem az a sértődékeny típus – mondta el az észrevételét Sabo. – Vagyis emiatt biztos nem haragudott volna, ha mondjuk Nami mégsem ment volna el hozzátok. Ezzel pedig Nami is tisztában lehetett.

– Lehet, de most inkább ne beszéljünk többet Namiról – zárta le a témát Luffy. – Amúgy szeretnék kérdezni tőled valamit: nincs kedved engem edzeni? – tért a lényegre Luffy.

– Miért pont én? Miért nem Ace-t kéred meg, hogy segítsen neked? – kérdezett vissza csodálkozva Sabo.

– Ő is jó választás lenne, azonban én azt szeretném, hogy te legyél a tanárom – válaszolta magabiztosan Luffy, aki hajthatatlan volt ebben a kérdésben.

– Értem. Őszintén nagyon meglep ez a kérésed. Ritka az, amikor te segítséget kérsz tőlem. De mivel az öcsém vagy... – Sabo sokáig hezitált, mire meghozta a végleges döntését. – Rendben, segítek neked még erősebbé válni. Bár leginkább csak edzés programokat fogok neked mondani, mert mostanában nincs túl sok szabadidőm. Majd később egyeztetünk, hogy éppen mikor érek rá személyesen is foglalkozni veled. Így is megfelel neked?

– Persze! Amíg megmondod, hogy mit kell csinálnom, addig nincs probléma. Amúgy készülsz valahová? – kérdezte tőle meglepődve Luffy, miután Sabo felállt a helyéről.

– Ja, mennem kell... – kezdett bele Sabo, majd felsóhajtott. – Bocsáss meg, de vissza kell, hogy menjek az egyetemhez. Kaptam egy üzenetet, aminek most kifejezetten nem örülök. Közbejött egy-két probléma, ami nem tűr halasztást! Majd még dumálunk! Szeva! – búcsúzott el Sabo, majd szélsebesen eliszkolt az iskolából.

Luffy elsőnek csodálkozva nézte, ahogyan az unokatestvére elmegy, de nem volt mit tenni. Legalább elvállalta, hogy segít neki az edzésében. Neki ennyi is elég volt. Ezután ismét a pályán történő eseményekre koncentrált. Nami eddig kifejezetten jól játszott. Viszont mostanra már eléggé kiismerték a játékstílusát, és nem hagyták, hogy pontot szerezzen. A meccsből pedig már csak húsz másodperc maradt. A másik osztály vezetett hatvankilenc-hatvanhétre.

Ráadásul ismét ők támadhatnak. Még idő előtt rádobták, de nem sikerült újabb pontokat szerezniük. A lepattanót Nami osztálya szerezte meg. A meccsből már nem sok maradt hátra. amikor Namihoz került a labda, aki bizonytalanul nézte, hogy kinek is passzolhatná oda a labdát. Luffy ezt látván felpattant a helyéről.

– Nami! Dobd rá! – üvöltötte torkaszakadtából a fiú.

Egy maga túlharsogta a lelátón lévő szurkolókat. Még a pályán lévők is egy pillanatra az ő irányába néztek. Nami pedig ezt kihasználva, húsz méterről dobásra szánta el magát. A duda megszólalt, de még időben eldobta a labdát, ami bepattan a gyűrűbe. A három pontos dobás érvényes. Nami osztálya nyerte meg a mérkőzést. A csapattársai hatalmas lelkesedéssel ünnepeltek. Luffy ezt pedig mosolyogva figyelte. Örült, hogy az ismerősét boldognak láthatja. A meccsnek már nagyjából öt perce vége és úgy döntött, hogy ideje lesz tovább állnia. Már elhagyta a csarnokot, amikor valaki a nevét kiabálta.

– Elnézést, te vagy Monkey D. Luffy? – kérdezte tőle egy vele egyidős, hosszú, rózsaszín színű hajú lány.

– Igen, én vagyok. Te ki vagy? – érdeklődött kíváncsian Luffy. – Egyáltalán honnan tudtad, hogy én vagyok Luffy?

– A szalmakalapról. Nami mondta, hogy ha Magnoliában látok egy szalmakalapos fiút, akkor az valószínűleg csak Luffy lehet – felelt őszintén, széles mosollyal az arcán a lány. – Amúgy az én nevem Rebecca. Nagyon örvendek, Luffy-kun.

– Én is, Rebecca. Viszont mit szeretnél tőlem? Tudod, éppen menni készültem. – Luffy szerette volna minél előbb elhagyni a környéket, mielőtt belefutott volna még egy ismerősébe.

– Várj egy kicsit, Nami nemsokára átöltözik – kérte meg a másikat Rebecca, majd folytatta. – Azt mondta, szóljak neked, hogy várd meg őt!

– Komolyan ezt mondta? – csodálkozott a lány szavain Luffy.

– Igen. Szóval jobban teszed, ha itt maradsz. Ha nem talál itt téged, akkor kiveri a balhét. Amikor Nami dühös, olyankor félelmetes tud lenni – súgta oda megjegyzésként Rebecca.

– Ne mutasd be nekem. Ismerem már egy jó ideje... – válaszolta erőltetett mosoly kíséretében a férfi. – Akkor mond meg neki, hogy itt a padnál megvárom őt.

– Rendben, átadom. Megyek és szólók neki. Viszlát, Luffy-kun! – búcsúzott el Rebecca, majd sietett vissza az iskola épületébe.

Luffy leült a padra és várta, hogy megjelenjen a lány. Viszont nagyon ideges volt emiatt. Fogalma se volt, hogy mit csináljon. Amikor Namira gondolt, nagyon furán érezte magát. Eszébe jutottak a három évvel ezelőtti történések.

xxx

Akkoriban még minden olyan könnyűnek tűnt. Nem volt ennyi problémám. Emlékszem, Nami régen is nagyon tehetséges kosárlabdázó volt. Fel is keltette nem egy híres sport iskola figyelmét. Mindenki őt akarta megkaparintani. Nami is nagyon boldog volt. Mindig is az volt az álma, hogy híres kosárlabdázó legyen. Ám Zoro és én miattam ez sosem valósult meg. De leginkább miattam...

Egy átlagos délutáni nap volt. Pont olyan, mint a mai. Akkoriban már elég ritka volt az, hogy mi ketten összefutottunk. Minden vágya az volt, hogy bekerüljön egy híres sportiskolába. Nagyon szerette a kosárlabdát. Nem, inkább imádta azt! Egy sérülés azonban mindent megváltoztatott.

Edzés közben elrugaszkodott a földről, de az érkezés nagyon fájdalmas volt számára. A jobb lábában elszakadt az Achilles-ín. Megműtötték, de így is több mint fél év volt a rehabilitáció. Emiatt pedig nem vette fel egy iskola sem... Hiába tudták, hogy ő egy kiváló játékos, inkább lemondtak róla.

Ez az időszak nagyon megviselte. Volt egy álma, ami sose teljesülhetett be. Ráadásul hiába volt sikeres a kezelés, már nem ment neki úgy a játék, mint régen. Úgy érezte, nem tud száz százalékot nyújtani...

Azon a délután azt mondta nekem, hogy soha többet nem akar többé kosárlabdázni. Próbáltam lebeszélni erről, de nagyon makacs volt. Azután a beszélgetésünk kezdett egyre rosszabb lenni...

Felhozódott, hogy én miért nem jelentkeztem egy jobb iskolába. Nem nagyon örült annak, hogy én a One Piece-be megyek továbbtanulni. Azt akarta, hogy használjam ki a tehetségemet, és menjek el kosárlabdázni. Ha már neki nem jött össze, akkor legalább egy barátjának sikerüljön. Viszont engem nem izgatott ez a dolog. Én is szeretek kosarazni, de valahogy komolyabban nem érdekelt engem. Én csak szórakozásból játszottam. Ez nagyon bosszantotta őt. Annyira piszkált ezzel engem, hogy már én is kezdtem egyre idegesebb lenni. Azt mondtam neki, hogy ne erőltesse rám a saját vágyát! Ezután otthagytam őt. Vissza se néztem. Az elején még hallottam, ahogyan a nevemet kiabálja, de engem ez hidegen hagyott.

Még aznap este történt, hogy én és Zoro az utcán sétáltunk. Zoro észrevette Namit az utca túloldalán, aki egy középiskolás sráccal kavart. Egy boltból jöttek ki kéz a kézben. A szemem láttára markolt bele Nami fenekébe. Ráadásul megállás nélkül vigyorgott. Az meg csak tovább szította bennem a tüzet, hogy közben engem vizslatott.

Nem kellet nekem több, átmentem hozzájuk és köszönés helyett behúztam egyet a srácnak. Ütöttem, ameddig jól esett. Néha még Zoro is belerúgott. Nami közben próbált megállítani minket. Miután lecsillapodtak a kedélyek a srác feltápászkodott és szó nélkül otthagyta Namit. Ellenben vele, én ennek nagyon örültem. Nami dühös volt ránk, és megállás nélkül szidott minket. Végül nem bírta tovább, és könnyes szemekkel pofon vágott mindkettőnket.

Másnap én személyesen elmentem hozzá, hogy bocsánatot kérjek. Végül is tényleg nem sok közöm volt ahhoz, hogy ő kivel mit csinál...

Az anyukája, Bellmer-san nyitott ajtót. Azt mondta, hogy a lánya nincs itthon. Nagyon kedveltem őt. A legtöbb szülővel ellentétben, ő nagyon murisan fogta fel a dolgokat. Amikor kiskoromban sokat voltam náluk, mindig vicces történeket mesélt, amitől persze fetrengtem a röhögéstől. Nagyon boldog volt, amikor meglátott engem. Azt mondta, hogy éppen most megy bevásárolni és szüksége lenne egy erős emberre, aki segít neki cipekedni.

Útközben felhozódott a tegnapi nap eseményei, ami egy kicsit ledöbbentette őt. Azonban azt mondta, hogy ne aggódjak, mert előbb-utóbb úgy is kibékülünk. Annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy észre se vettem, hogy a jelzőlámpa piroson villog. Leléptem a járdáról. Egy kocsi pedig nagy sebességgel jött az irányomba. Annyira megijedtem, hogy nem tudtam arrébb ugrani.

A lábaim egyszerűen nem engedelmeskedtek nekem. De mégsem sérültem meg. Bellmer-san még időben ellökött engem... Viszont így őt ütötték el...

Szerencsére túlélte a balesetet, ami persze miattam történt. De Nami ekkor végképp megutált engem. Nem elég, hogy előző nap elvertem a „kedves" barátját, kis híján megölettem az anyját is. Nagyon bántott ez a dolog. Mindig az motoszkált a gondolataim között, hogy majdnem tönkretettem egy család életét! Egy hülye miatt egy testvérpár majdnem elveszítette az anyjukat!

A nővére, Nojiko, aki három évvel idősebb tőlem és Namitól, ezzel szemben nem mondott semmi rosszat rám. Helyette megölelt engem. Furcsálltam is, hogy miért nem ordítozik velem. Mivel nem történt tragédia, nem érzett irántam gyűlöletet. Örült annak, hogy az anyukájával együtt túléltük ezt, és egyikünk sem halt meg akkor. Bár engem sokáig rémálmok gyötörtek. Az idő múlásával azonban nagyjából túltettem magam, és megfogadtam, hogy legközelebb körültekintőbb leszek.

Nami a nővérével ellentétben csak egy pofont adott... Azután pedig nem állt szóba velem. Még Zoróval sem beszélt. Ők ketten külön összevesztek valami miatt. Állítólag Zoro is valami meggondolatlanságot tett, amivel persze természetesen kivívta Nami haragját. A családjával együtt később Magnoliába költözött, és szinte semmit se tudtam róluk...

xxx

Tíz perc mély elmélkedés után megjelent Nami. Megállt a fiú előtt és nézte azt, míg Luffy csodálkozott azon a tényen, hogy a lány találkozni akart vele. A feszült légkörben nem csináltak mást, csakis egymást figyelték. Nami idegesen, a hosszú tincseivel bíbelődött, míg Luffy elterelve a gondolatát a lányról, próbált valami vicces szituációra visszaemlékezni, miközben halkan, egyesével ropogtatni kezdte az ujjait. Azonban hiába igyekezett, nem jutott eszébe semmi olyan vicces dolog, amivel esetleg enyhíteni tudná ezt a feszült légkört...

Sok mindent szeretett volna átbeszélni Namival, ám fogalma se volt, hogy mégis miképp kezdjen bele ebbe a komoly témába. Nami szintúgy hasonlóan érzett, ellenben hiába játszotta el fejben a lehetséges szituációkat, az ajkai nem engedelmeskedtek neki, ami miatt egy mukkot se tudott szólni. Ezzel szemben a lány tisztában volt azzal, hogy a végtelenségig nem halogathatja tovább ezt a kínos témát, így elsőnként szólalt meg

– Szia, Luffy! – törte meg a csendet a narancssárga színű hajú lány.

– Szia, Nami! – köszönt illően Luffy. A hangjában semmi vidámság nem volt felfedezhető.

– Nem tudtam, hogy ma a Fairy Tailben nincs tanítás... – szólott ismételten Nami, majd folytatta. – Azért gondolom ezt, mert nem az egyenruhádban flangálsz...

– Jah, nem erről van szó – kezdett bele idegesen Luffy. – Egy apró incidens miatt két hétre felfüggesztettek engem...

– Biztosan megint valami ökörséget csináltál – mondta el a véleményét Nami. – Gondolom Zoro is benne van a slamasztikában.

– Mondhatni igen – válaszolta röviden a fiú. – Ő jelenleg kórházban van...

– Micsoda? Mi történt vele? – lepődött meg Nami.

– Megverték a Phantom diákjai. Szerencsére már jobban van. Két nap múlva már hazaengedik őt. Mi pedig pár napja elégtételt vettünk, és megvertük őket. A rendőrség pedig megjelent, és mindenkit letartóztattak, aki a környéken volt – mesélte el a röviden a történtet Luffy, amit a lány érdeklődve végighallgatott.

– Aha, akkor ti voltatok benne a hírekben. Annyit én is tudtam, hogy a Phantom Lord banda diákjai ellen eljárás indul, mert mostanában sok galibát okoztak, és legutóbb tömegverekedés miatt mindegyiküket letartóztatták. Azonban azt nem mondták a hírekben, hogy a Fairy Tail diákjai is jelen voltak akkor... – Nami ekkor jobban szemügyre vette a fiút, és felfedezett rajta néhány sérülést. – Viszont úgy látom, te elég könnyen megúsztad...

– Igen, szerencsés vagyok, hogy van egy remek osztályfőnököm. Nélküle én és a többiek már börtönben lennék – mondta vigyorogva Luffy, majd ezt követően ismét megkomolyodott.

– Te mindig szerencsés vagy... – szólt a témához Namim majd felsóhajtott. – Az a lényeg, hogy semmi bajod sincs. Most pedig gyere velem!

– Hova megyünk? – puhatolózott kíváncsian Luffy.

– Hozzám! Van valami, amiről beszélnünk kell! – zárta le a témát Nami, majd Luffyval együtt elindultak a lány háza felé.

Útközben nem szóltak egymáshoz. Luffy gondolkodott, hogy mit mondjon, de semmi olyan téma nem jutott eszébe, ami a lányt esetleg érdekelhette volna. Magáról pedig meg nem nagyon akart beszélni. Miután gond nélkül hazaértek, bementek a házba. Luffy körültekintett, és mielőtt bármit is mondhatott volna, a lány hirtelen közbe szólt.

– A többiek nincsenek itthon – kezdett bele a témába Nami. – Nojiko a barátjánál van és valószínűleg csak holnap ér haza. Anya pedig estig dolgozik – magyarázata a másik személynek Nami.

– Értem. Egyébként miért döntöttél úgy, hogy ma szóba állsz velem? – kérdezte tőle kissé értetlenül Luffy.

– Mert szeretnék veled pár dolgot megbeszélni – válaszolta őszintén Nami, majd folytatta. – Azonban ha nem bánnád, ellőtte lezuhanyoznék. Az iskolában is megtehettem volna, de siettem, hogy ne kelljen sokáig várnod rám – tette hozzá még megjegyzésként Nami, aki otthagyva a szobájában Luffyt, elment letusolni.

Luffy pedig szép csendben várt rá. Ledőlt az ágyra és a plafont bámulta. Azon agyalt, hogy vajon miről szeretne vele beszélni Nami. Annyira gyorsan történik minden, hiszen reggel még csak fel sem merült benne, hogy ő ma találkozik Namival. Bár most már mindegy... Lesz, ami lesz! Gondolta magában Luffy. Tíz perc után ismét megjelent Nami. Látta, ahogyan a fiú majdnem elalszik az ágyában.

– Mi újság veled? Mi jót csináltál az elmúlt három évben? – zavarta meg az ágyon lévőt. Luffy megunva a fekvést, felült és beszélni kezdett.

– Köszi, jól vagyok. Mit mondhatnék... Nagyon zűrős egy időszakon vagyok túl – ecsetelte bátortalanul Luffy. – Többnyire a haverokkal együtt szórakoztam, esetleg balhékba keveredtünk. De úgy vettem észre, hogy mostanában már egyre nyugodtabb életet élünk. A legtöbb harcot most már nem a bandák ellen, hanem a tankönnyek ellen kell megvívni. A Fairy Tail nagyon erős iskola! Mivel nem akarok megbukni, elkezdtem egy „kicsit" tanulni. A régi iskolámban sose tanultam. Bár ott nem is lehetett nagyon... Az itteni sulival ellenben, ott tényleg sokat verekedtünk...

– Verekedtünk? Zoro és te? – vágott a szavába Nami.

– Nem csak mi ketten. Sanji, Gray és Natsu is szintén a One Piece-be ment. Együtt vertünk meg jó néhány embert. Emlékszel még rájuk? – kérdezte kíváncsian Luffy.

– Persze. Tudom, hogy kikről beszélsz – felelt hamarjában Nami. – Bár Natsut talán egyszer-kétszer láttam, és nem is beszéltünk olyan sokat.

– Értem. Tudod annyi bajt okoztunk a One Piece-nek, hogy elküldtek minket onnan. Szerencsére ide helyeztek át minket. A Fairy Tail pedig egy nagyon klassz suli! Sokkal jobban érzem itt magam, mint Nanohanában. Szeretek ebben a városban élni! – ecsetelte lelkesen a szalmakalapos. – Amúgy gratulálok a győzelmetekhez. A végén nagyon ügyes voltál.

– Köszönöm. Bár ahhoz a dobáshoz kellett egy kis szerencse... – mondta el az észrevételét Nami.

– Nem, az nem szerencse volt! Te mindig is tehetséges voltál. Kár, hogy végül nem sikerült megvalósítani az álmodat... – tette hozzá a témához szomorúan Luffy.

– Emiatt ne bánkódj! Nem az volt a legnagyobb vágyam, hogy híres kosárlabdázó legyek. Igaz ehhez közrejátszott az is, hogy megsérültem – jelentette ki magabiztosan Nami. – A kosárlabda csak a második helyen állt – próbált ismét vidám hangulatot teremteni a lány.

– Hee? Tényleg? Akkor mire vágysz a legjobban? – csodálkozott az előbbi hallatán Luffy. – Vagyis mindegy, semmi közöm hozzá...

– Ebben tévedsz! – jelentette ki határozottan Nami, ami meg is lepte Luffyt. – Nagyon is van közöd hozzá! Ellenben mielőtt erről beszélnénk... – Nami néhány másodperc habozás után a lényegre tért. – Amikor három éve megláttál engem és azt a fiút... Miért verted meg őt?

– Mert mocskos dolgokat tett veled! Ráadásul megállás nélkül vigyorgott! – mondta el az észrevételét kissé felbőszülve Luffy.

– Ahham, és csak ezért? – érdeklődte kíváncsi tekintettel Nami.

– Hát... Ízé... – hebegte Luffy.

– Na, ki vele! Miért érdekelt akkoriban, hogy én mit csinálok? – faggatózott továbbra is Nami.

– Muszáj erre válaszolnom? – kérdezte elpirult arccal Luffy.

– Igen!

– A fenébe – sóhajtotta bosszúsan a szalmakalapos. – De úgyse fogod elhinni, hogy miért...

– Azért próbáld meg. Hátha mégis elhiszem. – Ahogyan a srác, azzal együtt Nami arcai kezdett elvörösödni.

– Jól van... – Luffy ezután vett egy mély lélegzetet. – Azért tettem ezt, mert ugyan azt csinálta, amit anno én is szeretem volna tenni! Nem akartam, hogy összejöjj azzal a krapekkal! – mondta határozottan hangnemben Luffy, aki csak azután fogta fel, hogy mit mondott, miután befejezte a mondanivalóját.

Tisztán érezte, hogy az arca még inkább elkezdett vörösödni. Nami ezt hallva meglepődött. Meg se tudott mukkanni, annyira meglepte a fiú válasza. Percekig ismét szótlanok voltak. Viszont a tekintetüket nem vették le egymásról.

– Értem. Ez tényleg hihetetlen – törte meg ismét a csendet Nami.

– Én megmondtam – válaszolta halkan Luffy.

– Viszont lenne még valami – szólt újból Nami, miközben szomorúan ránézett a fiúra. – Sajnálom, hogy rád akartam erőltetni a kosarazást. Az édesanyámmal kapcsolatban pedig... – kezdett bele Nami a beszédbe, de nem tudta befejezni.

– Hé? Minden rendben? – kérdezte tőle Luffy, de ekkor Nami az ölébe ugrott.

A lány keservesen sírt. Luffy pedig ismét hanyatt feküdt, de nem értette, hogy miért sír Nami. Mielőtt ezzel kapcsolatban bármit is kérdezhetett volna, Nami újfent beszélni kezdett.

– Hülye, Luffy! Miért nem figyeltél akkor oda? Nem sokon múlott, hogy anyut és téged is elveszítselek – kezdett bele sírdogálva Nami, és egy pillanatra sem engedte el Luffyt az öleléséből.

– Nami? – lepődött meg Luffy a lány reakciója miatt.

– Akkoriban nagyon haragudtam rád! Annyira, hogy egy ideig nem is akartalak látni téged! Nem mentél kosarazni, pedig szerintem te sokkal többre vihetted volna, mint mondjuk én! Elpazaroltad a tehetségedet! Sokat verekedtél és emiatt attól féltem, hogy rossz társaságba keveredsz. Azután pedig megtudtam, hogy a srác, akibe bele vagyok zúgva, majdnem meghalt! – folytatta pityeregve a témát Nami, aki nem volt hajlandó Luffyról leszállni.

– Mi? Azt mondod, hogy... – kezdett volna bele Luffy, de Nami nem hagyta, hogy befejezze a mondandóját.

Nami szenvedélyen megcsókolta Luffyt. A fiú ettől a kellemes érzéstől nagyon meglepődött. Régebben, amikor a többiekkel sokat bulizott, előfordult, hogy megcsókolt egy-két lányt, de ez az érzés közel sem volt olyan, mint a mostani. Luffy viszonozta a csókot. Közben szorosan ölelte magához a lányt. A hosszú percekig tartó csókot Nami szakította meg.

***18+***

A lány kiszabadult a fiú öleléséből. Viszont Luffy gyengéden megfogta és leteperte őt. Most fordult az állás, és Luffy volt felül. Nami nem ellenkezett. Luffy közelebb hajolt az arcához és ismét megcsókolta a lányt. Miután az ajkak ismét összeértek, Luffy egyre többet akart.

– Lu-Luffy – szólította nevén, miután a fiú az ajkai után a nyakát kezdte el csókolgatni.

– Nami, szeretnéd, hogy abbahagyjam? – kérdezte tőle Luffy, miközben kezdte kigombolni a lány felsőjét. – Dönts, mielőtt túl késő lenne...

– Ne, ne hagyd abba... – mondta nyögdécselve Nami. A fiú eközben leszedve a lányról a melltartót, az egyik kezével megmarkolta a mellét.

A másik kezével a saját ruháitól igyekezett megszabadulni. Később már egyikükön sem maradt egyetlen ruhadarab se. Luffy pedig innentől kezdve már nem tudta visszafogni magát.

– Luffy! Kérlek, légy hozzám gyengéd... – kérlelte őt gyengéden Nami.

– Ne aggódj, vigyázni fogok rád – válaszolta neki mosolyogva Luffy.

Az eleinte gyöngéd szeretkezés egyre hevesebbé vált. Luffy a lány melleit szopogatta, miközben Nami a kezével beletúrt a fiú hajába. A lány percekkel később egyre hangosabban nyögött fel. Luffy tudta, hogy nemsokára elérkezik az idő. Még szaporában mozgatta a csípőjét. Luffy végig simítva a lány arcát, ismét szájon csókolta őt. Nami szorosan magához ölelte, és el nem engedte. Az aktus végeztével egymás mellett feküdtek. Nami a fiú mellkasára hajtotta a fejét. Luffy pedig a derekánál fogva magához ölelte őt.

***18+ vége***

– Amúgy Luffy, miért voltál ma a sulimnál? – tette fel a kérdést Nami.

– Shishishishi! Hazafelé indultam, amikor szokás szerint eltévedtem. Szerencse, hogy így alakult – válaszolta nevetve a fekete hajú.

– Ez inkább hangzik kínosnak, mint szerencsésnek...

– Nem. Mert ennek hála sikerült veled találkoznom – érvelt a maga módján Luffy.

– Értem. Akkor tényleg igazad lehet. Amúgy, ha nem zavar, csörög a telefonod... – Nami miután látta, hogy Luffyt nem nagyon zavarja ez, úgy döntött, hogy akkor ő maga keresi meg a készüléket. Azonban Luffy még közelebb húzta magához és nem engedte, hogy elmejen.

– Nem baj, majd később visszahívom. Jelenleg csak egy gyönyörű dolog foglalkoztat... – Luffy mielőtt még ismét beleélhette volna magát a románcba, a szoba ajtaján túl egy hang zavarta meg a meghitt pillanatot.

– Nami, haza jöttem! Itthon vagy, kicsim? – kopogtatott az ajtón a lány anyja.

– Anya? Miért vagy itthon? – ugrott ki az ágyból Nami, majd gyorsan kapta fel magára a ruháit. – Luffy! Öltözz már fel! – nézett rá csúnyán Nami, ami elegendő volt ahhoz, hogy Luffy végrehajtsa a lány kérését.

– Tényleg, elfejtettem szólni, hogy ma hamarabb végzek. Amúgy nagyon frusztráltnak hallatszol. Minden rendben?

– Persze anya, ne aggódj! Csak a mai meccs nagyon fárasztó volt! – Nami sose szokott hazudni az anyjának, de a mostani helyzetre való tekintettel inkább a füllentés mellett döntött. Hiszen végül is nem mondhatta azt, hogy most rohangál fel-alá meztelenül egy sráccal a szobájában.

– Pssz... Nami! Nem láttad a pólómat? – kérdezte tőle halkan Luffy, aki pillanatok alatt felkapta a nadrágját.

– Nami, van valaki veled? Mintha egy fiú hangját hallottam volna...

Luffy ezt hallva végül csak megtalálta a pólóját, ami a szoba sarkában volt. Nami is gyorsan begombolta az ingét, és kereste a legmegfelelőbb választ a kérdésére.

– Igen, egy gyerekkori barátom jött el meglátogatni engem – válaszolta Nami, de képzeletben egyből homlokon csapta magát. Simán mondhatta volna azt, hogy csak rosszul hallotta az anyja.

– Oh, nagyon ritka az, hogy te egy vendéget hozol fel hozzánk...

– Hidd el, ennek a vendégnek te is nagyon fogsz örülni – mondta nevetve Nami, miközben Luffyra nézett.

A fiú már tetőtől talpig fel volt öltözve. Ilyen gyorsan öltözni embert még nem látott. Miután felkapta magára az utolsó ruhadarabot, megigazította az ágy lepedőjét, majd mosolygósan ajtót nyitott. Mert csak ekkor jött rá, hogy ő a szokásától eltérően, bezárta a szoba ajtaját. Ha nem így lett volna, az édesanyja már bement volna.

– Nami, nagyon boldognak tűnsz – mondta el az észrevételét Bellmer, miután meglátta a lánya mosolygós arcát.

– Jó napot, Bellmer-san! – köszönt neki Luffy, aki Nami mögül végül megjelent.

– Luffy-kun! – kiáltott fel vidáman a nő, amikor megpillantotta a fiút. – Jó látni téged! Hú, milyen sokat nőttél. Emlékszem, amikor még csak egy kis kölyök voltál, aki előszeretettel jött el hozzánk szinte mindennap – köszöntette őt lelkesen Bellmer.

– Anya, Luffy éppen menni készült. Tudod csak egy rövid látogatás erejéig érkezett. – Nami azért akarta, hogy Luffy elmenjen, mert ismerte már az anyját. Ha rajta múlik, Luffy az éjszakát is itt fogja tölteni. Bár miután ebbe jobban belegondolt, nem is hangzott számára olyan rosszul...

– Arról szó sem lehet! Luffy ma nálunk fog vacsorázni! Vagy tényleg sietsz valahova? – érdeklődött kíváncsian Bellmer.

– Én ugyan nem – vágta rá válaszként Luffy.

– Remek! Akkor, ha megbocsátasz, most gyorsan elszaladok a boltba. Nem készültem fel arra, hogy Nami egy vendéget hoz el magával. Nami, mindjárt jövök! – foglalta össze röviden Bellmer, majd felkapva cipőjét a bevásárlóközpont felé vette az irányt.

A két fiatal ismét kettesben maradt.

– Anya nagyon örül neked. A fiú ismerőseim közül téged kedvel a legjobban. Már kiskoromban is azt hajtogatta, hogy csak téged tud elképzelni a férjemnek... – ecsetelte elpirult arccal Nami. –Bár szerintem kicsit túlkapja ezt a témát...

– Lehet, de akkor nem mondjuk el neki, hogy mi ketten járunk? – kérdezte vigyorogva Luffy, miközben átkarolta a barátnőjét.

– Ennyire szeretnéd világgá kürtölni?

– Naná! Fel is hívom a haverjaimat! Elmondom nekik, hogy összejöttem az álmaim nőjével! Bár Natsunak lehet, hogy csak később szólok. Neki most épp más problémája van – magyarázta a jelenlegi helyzetet Luffy. – Natsu is azon fáradozik, hogy kibéküljön egy lánnyal, akit Lucynek hívnak. Kedves lány, szóval szerintem jól ki fogtok egymással jönni. Amúgy elfelejtettem valamit... – mondta mosolygósan Luffy, majd ismét megcsókolta a lányt. Azután a lényegre tért. – Szeretlek téged, Nami!

– Ez nem ér! Én akartam hamarabb mondani – jelentette ki duzzogva Nami. – Ettől függetlenül, én is szeretlek! – válaszolta boldogan Nami, majd egy rövid csók után kéz a kézben indultak meg a konyha felé...