Natsu Dragneel egyedül maradt a házban. Minden haverja más fele vette az irányt. Az előző napi ígéretüket igyekezték beváltani, miszerint sokkal erősebb lesznek. Nem volt mit tennie, ezért az előtérben fekvőtámaszozott. Azonban ez a mai nap számára tele volt balszerencsével. Eleve már alig aludt öt órát. Hiába próbálkozott, sehogy se tudott alvó állapotba kerülni. Amikor reggel felébredt a mosdó felé vette az irányt. A csúszós padlón a figyelmetlensége miatt hanyatt vágódott. Később vissza akart feküdni, de a felfújható matraca felmondta a szolgálatot. Most már ideje lenne tényleg venni egy ágyat. Gondolta magában a tinédzser.

Miután kikáromkodta magát a konyhába vette az irányt. Sanji már korábban elment, így magának kellet elkészítenie a szendvicsét. Nem ez volt a legfőbb vágya, de tudta magáról, hogy egy pocsék szakács. Később beugrott meglátogatni a kórházban lévő Zorót. Onnan a bevásárlóközpontba vette az irányt. Új mobilt akart venni, de olyat sehol se kapott, amit ő esetleg meg tudott volna fizetni. Ekkor vette észre, hogy már anyagilag nagyon szűkösen áll. A számláján még volt pénze, de meg volt szabva, hogy havonta mennyit vehet le arról. Az apja, ha mást nem is, de ezt szigorúan ellenőrizte a fiánál.

Natsu szinte alig látta a szüleit. Mindig dolgoztak, vagy esetleg világ körüli utazáson vettek részt, így az elmúlt tizenhét év alatt nem nagyon látta őket. Gerardot régebben még egyszer-kétszer magukkal vitték, de őt soha. Nem tudta, hogy szülei miért hanyagolták őt ennyire. Az elmúlt évek alatt nemegyszer elgondolkozott azon, hogy őt egyáltalán tényleg szeretik-e. Pedig kiskorában igyekezett mindent megtenni, hogy a szülei büszkék legyenek rá. Viszont egyszer sem dicsérték meg, akármilyen jól teljesített...

Az idő múlásával azon kapta magát, hogy nem érzi jól magát otthon. „Idegen a saját házában." Emiatt is döntött úgy, hogy a kollégiumba fog költözni. Részmunkaidősként dolgozott, hogy több pénzt tudjon elherdálni a bulikra. A rokonságából egyedül csak a testvérével, Gerarddal jött ki. Ő volt az egyetlen, aki foglalkozott az öccsével. Amikor hetedikes volt, Gerard és a szülei összevesztek, mert az idősebbik fiú nem akarta elhagyni Magnoliát.

Végül Gerard a városban maradt, de főleg az apjával való nézetletérése miatt, nem állt szóba a rokonságával. Egyedül csak Natsu élvezett kivételt ez alól. Ha Nanohanába ment a bátyja azt csak is ő miatta tette. A szülőket sosem látogatta meg. A fiatalabb fivér még sokáig merengett volna a szobában, de a házcsengője kizökkentette őt az elmélkedéséből. Abbahagyta a fekvőtámaszt, és az ajtóhoz iszkolt.

Amikor ajtót nyitott szinte úrrá lett rajta a félelem. Szembetalálta magát a legnagyobb akadállyal, amit ő eddig még sosem tudott leküzdeni. A fekete hajú férfi elmosolyodott, amikor meglátta Natsu döbbenetbeli arckifejezését. A magas, izmosabb testfelépítésű fiatal nagyon meglepte a házban élő személyt.

Natsu még mindig nem akart hinni a szemének, ezért jobban szemügyre vette őt. Fekete haj, rajta a régen látott narancssárga színű kalap... Szeplős arc, komoly tekintet... A bal bicepszén lévő tetoválás, amin függőlegesen az állt, hogy „ASCE". Az „S" betű pedig lehúzva rajta. Most már semmi kétség nem volt felőle, maga Portgas D. Ace, a „Neveletlen bagázs" banda legerősebb tagja jelent meg személyesen.

– Rég láttalak, kölyök. Jó sokat nőttél az elmúlt öt év alatt – kezdett el beszélni a küszöbön álló fiatal férfi.

– Ace-san... – nyögte ki nagy nehezen Natsu. – Miért vagy itt?

– Unatkoztam, és gondoltam benézek hozzátok – válaszolta jókedvűen Ace. – Apropó, Luffy hol van? A kis mocsok még egyszer sem hívott fel, amióta a városban van...

– Nincs itt. Azt mondta, hogy sok dolga van. Egyedül csak én vagyok itthon.

– Értem. Akkor, ha megbocsátasz... – Ace ezután Natsu mellet elhaladva belépett a nappaliba. Az első alkalommal ledőlt a kanapéra. – Mesélj, Natsu. Milyen a középiskolai élet? Végre elkezdtél tanulni? Vagy csak bulizol, mint régen? – kíváncsiskodott Ace a barátjától.

– Tűrhető. Bár most egy ideig nem megyek suliba. Eltiltottak két hétre – válaszolt az első kérdésre Natsu.

– A balhé miatt?

– Ja...

– Akkor még könnyedén megúsztad az egészet! És könnyű harc volt? – kérdezte a kanapén fekvő személy.

– Marco-san nem mesélte el neked? – csodálkozott a kérdés hallatán a rózsaszín hajú.

– De mesélt nekem erről. Azt mondta nagyon élvezte a harcot. Azonban ő nem volt jelen a ti küzdelmeiteknél így arról szinte semmit se tudok. Ezért kérdezem, hogy simán nyertél? Könnyedén legyőzted az ellenfeleidet? – tért a lényegre Ace, aki az előbbi vidám stílusból átváltott komoly hangnembe.

– Nem... – válaszolta halkan Natsu.

– Az nem jó, nagyon nem jó... – mondta el a meglátását Ace. – Akkor mit csináljunk?

– Mire gondolsz?

– Elvileg kihívtál engem egy bunyóra, vagy mi a szösz... Térjünk a lényegre! Van esélyed ellenem? – kérdezte tőle Ace, aki felpattant a helyéről és Natsuhoz lépett. – Hiszel abban, hogy le tudsz engem győzni?

– Sose fogom feladni! Lehet, hogy nem én vagyok ennek a párharcnak az esélyese, de az nem azt jelenti, hogy nem győzhetnék ellened! Te sem vagy legyőzhetetlen, Ace-san! – jelentette ki határozottan Natsu.

– Ez érdekesnek hangzik. Akkor mire várunk? Kapj magadra egy pólót, és induljunk! – adta ki az utasítást Ace, aki ismét csak megállás nélkül vigyorgott.

– Hova megyünk? – puhatolózott kíváncsian a fiatalabbik.

– Elsőnek megyünk kajálni. Én még ma semmit se ettem. Éhesen pedig nem lehet harcolni. Azután elviszlek téged a banda lakhelyére. – Ace annyira éhes volt, hogy már korgott a gyomra. – A többit pedig majd később elmondom. Ezért hajrá, kapkodd magad! Mindjárt éhen halok!

– De-de nincsen pénzem...

– Oh, te fiú... – szólt a témához Ace, majd homlokon csapta magát. – Majd én állom a te részedet is, csak menjünk már, mert mindjárt éhen halok!

Végül Natsu felkapva magára a pólóját, együtt elindultak egy helyi étterem felé. Útközben többnyire az elmúlt öt év időszakát diskuráltak ki. Natsu azt is észrevette, hogy az utcán ritka volt az olyan ember, aki ne köszönt volna Ace-nek. Lehetett az fiatal, középkorú, vagy akár egy idős ember is. Rákérdezett, hogy miért is kedvelik ennyire, hiszen az egész város tudta, hogy Ace nem a békés életmódot választotta. Helyette inkább a harcokkal és kalandokkal teli életet preferálta. Legalább is ő így ismerte meg az egyetemista fiút.

Ekkor Ace egy érdekes történettel állt elő, ami körülbelül két éve történt. Egy átlagos nap az egyetemhez sietett, amikor az egyik mellékutcán egy nagy tömeget fedezett fel. Eléggé felzaklatott állapotban voltak a jelenlévők. Kíváncsi volt, hogy mi folyik ott, ezért ő is odament. Az utcában lévő óvodát három fegyveres férfi tartotta rettegésben, és több tucat kisgyereket ejtettek túszul. Hatalmas váltságdíjat követeltek. Ellenkező esetben, ha nem kapják meg a pénzt, akkor mindenkit lemészárolnak. A kinti emberek pedig a szüleik voltak, akik semmit se tudtak tenni, hogy bemenjenek az épületbe. A támadók eltorlaszolták a bejáratot. A rendőrségtől csak négy embert látott, de hallotta, hogy nemsokára még többen fognak érkezni, és le fogják zárni a környéket.

Ő azonban észrevette, hogy az épület első emeletének az ablaka nyitva volt. Hezitálás nélkül felmászott egy oszlopra, majd a pár méterre lévő ablak felé ugrott. Sikerült megkapaszkodnia az ablakpárkányba. Felhúzva magát bemászott az óvodába. Olyan ügyesen csinálta, hogy csak néhány ember látta az eseményt, míg nagy szerencséjére a három bűnöző nem. Az egyik bűnöző valamiért mégis felment az első emeletre.

Amikor meglátta Ace-t a pisztolya után kapott, de a fiú egy pillanat alatt lefegyverezte a férfit. Miután a támadót addig ütötte, míg harcképtelen nem lett, sietett, hogy megkeresse a másik kettőt, akiknél szintén lehetett fegyver. Útközben találkozott egy megrémült kislánnyal is, aki még időben el tudott bújni a bűnözők elől. A fiatal kamasz látványától elsőnek teljesen megrémült, de Ace megnyugtatta azzal, hogy ő nem akar rosszat neki.

Végül Ace rátalált a másik két férfira is. Az ajtó csak egy kis résnyire volt nyitva, így nem sok mindent látott. De ekkor egy remek ötlet jutott az eszébe. Megkérte a még mindig vele lévő gyereket, hogy kezdjen el kiabálni és sikongani! Végül úgy is lett, ahogyan azt eltervezte.

Az egyikük meghallva a lányt, kirohant, hogy elkapja őt. Azonban Ace egy ütéssel a padlóra küldte. Ezután amilyen gyorsan csak tudott, az utolsó támadóhoz iramodott. A meglepődöttség miatt is, de az egyetlen lövés, ami akkor történt, pont Ace feje mellet ment el. Kis híja volt, hogy nem hagyta ott a fogát... Végezetül őt is könnyedén ártalmatlanná tette. Ez a történet pedig akkora szenzáció volt, hogy nem volt olyan ember a városban, aki ne hallott volna Portgas D. Ace hős tettéről. Bár a rendőrök elsőnek lecseszték, hogy mondván veszélybe sodorta a többi civil életét, de végül nem emeltek ellene vádat. A polgármester még ki is tüntette őt, és az ünnepségen, az újságírókon kívül, több ezer ember vett részt, és csak Ace nevét skandálták.

Igaz, annyira nem szerette ezt a felhajtást, de végül sikerült megszoknia, hogy a városban mindenki köszön neki, amikor meglátják. A kérdésre, hogy miért tette csak annyit válaszolt:

„Nem akartam, hogy a rémült szülők, meggondolatlanságot tegyenek. Ha áttörték volna a bejáratot, azzal csak a gyerekeik életét vették volna el... Az én életemmel pedig azt csinálok, amit akarok!"

Tíz perc gyaloglás után megérkeztek az étterembe, és egyből asztalhoz ültek. A pincér miután felvette a rendelésüket, egy új téma hozódott fel kettejük között.

– Ace-san, kérdezhetek valamit?

– Persze.

– Kedveled Lucyt? – tért a lényegre Natsu.

– Erre szerintem tudod a választ.

– Nem, fogalmam sincs – reagált komoran Natsu. – Ha tudnám, nem kérdeznék rá.

– Figyelj, Lucyt körülbelül olyan régóta ismerem, mint téged. Hiszen kiskorotokban mindig együtt lógtatok. Titeket nem lehetett levakarni, annyira szeretettek velünk lógni. De mielőtt eltérnék a lényegről – válaszolt őszintén a kérdésre Ace, majd hozzátette. – Igen, kedvelem a kis csajt.

– Értem... – reagálta kissé rosszkedvűen Natsu, amit az előtte ülő is észrevett.

– Nagyobb ellenállásra számítottam a részedről. Mi van, csak nem lemondtál róla?

– Igen, lemondtam róla. Nem miatta fogok küzdeni! – lepte meg a válaszával Natsu a vele szemben ülőt. – A múltkor még azt mondtam, hogy azért akarok nyerni, mert nem szeretném őt elveszíteni. Azonban úgy néz ki ennek már nincs nagy jelentősége...

– Ez eléggé új dolog számomra. Erről még Lucy se mesélt nekem. Ám erre van egy kedvenc idézetem: „Szórakozz, amikor szórakozni akarsz, légy dühös, amikor dühös vagy, és sírj, amikor sírni akarsz. Amikor magadban tartod a fájdalmat, az árt meg a legjobban." Kérlek, ezt ne felejtsd el! – ígértette meg a másikkal Ace, majd folytattál az evést.

Miután megebédeltek, Ace elvitte őt a banda lakhelyére. Az étteremtől tizenöt percnyire volt. A környéken leginkább a kertes házak voltak többségben. Emeletes házat szinte alig lehetett látni. Végül sikeresen megérkeztek. Natsu a házat kívülről is hatalmasnak találta, de amikor belépett ez az érzése csak erősödött. Ez a ház körülbelül ötször akkora volt, mint az övék. Csodálkozott is, hogy erre hogy volt ennyi pénzük...

– Amúgy egy valamit nem értek. Elvileg te nem kollégista vagy? – kérdezte Natsu a fekete hajútól.

– Csak voltam. A múltkori buli annyira jól sikerült, hogy kirúgtak onnan, meg még jó néhányunkat... – magyarázta kínos mosoly kíséretében Ace.

– Hányan éltek itt?

– Öten – válaszolta nagy boldogsággal a kalapos fiú.

– Mi van? Én meg azt hittem, hogy ekkora házban legalább húszan laknak. – Natsu nem akart hinni a fülének. – Kik vannak még itt?

– Mint mondjuk én? – jött le az emeletről, és szólt hozzá a témához egy kék hajú fiú.

– Gerard? – kérdezte döbbenten Natsu, amikor is meglátta fivérét. – Nem is tudtam, hogy itt laksz...

– Ez a te bajod. Sose kérdeztél rá, akkor meg minek mondjam? Amúgy mi járatban erre? – érdeklődött az öccsétől.

– Ma lesz a harc – válaszolt neki halkan Natsu.

– Biztos, hogy ezt akarod? Nem fogok azért szemrehányást tenni, ha mondjuk visszakozol – próbálta meggyőzni az öcsét Gerard.

– Igen, ezt szeretném! – jelentette ki határozottan Natsu.

– Ne aggódj, Gerard. Az eddig elhangzottak alapján ez a harc nem fog sokáig tartani. Natsu, ha készen állsz, gyere utánam – szólt közbe Ace, és magukra hagyta a testvérpárt.

– Nem nagyon örülök ennek... Egyébként is, hogy is volt ez a Phantom Lordos balhé? – kezdett bele dühösen Gerard, akit Natsu viselkedése nagyon bosszantotta. – Te tényleg hülye vagy? Tudod te, hogy ha még egyszer hibázol, akkor neked meszeltek?

– Sajnálom... – bökte ki közömbösen a fiatalabbik.

– Egy faszt sajnálod! Nem tudom, hogy mostanában mi a franc van veled, de ez így nem mehet tovább! – folytatta a téma kifejtését idegesen Gerard. – Egyszerűen miért nem tudsz nyugodtan megülni a seggeden, és végiggondolni, hogy az élet nem olyan könnyű, mint ahogyan azt hiszed?

– Nem értem, hogy miért engem akarsz most kioktatni? – kérdezett vissza mérgesen Natsu. – Én csak tettem a dolgom és kész. Miért, szerinted mit kellet volna csinálnom?

– Mondjuk felhívhattál volna! És akkor talán még segíthetnék is rajtad! – reagált azonnal az öccse kérdésre Gerard, mialatt még dühösebb volt. – Egy ilyen balhé miatt majdnem börtönbe kerültél!

– Miért csak engem szekálsz? Nem csak én voltam ott! – förmedt rá Natsu.

– Az lehet, de egyikük sem az öcsém! Bocs, hogy csak jót akarok neked...

– És mit változtatott volna az, hogyha felhívlak? – puhatolózott az ifjabbik fivér. – Te mentél volna leverni őket?

– Igen! Tudván, hogy veszélyben van egy családtagom, akkor bármit megtennék érte! – jelentette határozottan Gerard, ami nem kevés döbbenetet váltott ki a másikból. – Felfogtad már? Nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd az életed!

Natsu nem reagált erre semmit se. Csak szótlanul maga elé nézett. Nem akarta tovább folytatni ezt a beszélgetést.

– Úgy tűnik, én ide kevés vagyok... – mondta egy rövid sóhajt követően Gerard, majd hozzátette. – Gyere velem. Ace már vár rád.

Gerard ezután nem próbált meg beszélgetést kezdeményezni az öccsével. Natsu szót fogadva követte őt. A háznak volt egy alagsora, és ők most ide igyekeztek. A rövid lépcsőzés után megérkeztek a kivilágított helyre.

A tatami középen helyezkedett el. Nagyméretű volt, szóval könnyedén le lehetett bonyolítani rajta a küzdelmeket. Az alagsorban lehetett látni még súlyzókat, bokszzsákokat, fekvőpadokat...

Minden adott volt, hogy az ember itt edzhessen. Ace a tatami közepén állt, és figyelte, ahogyan megérkezett a két fiú.

– Minden rendben? – kérdezte Ace a lakótársától.

– Ja, minden oké – felelt röviden a kérdésre Gerard, majd a lényegre tért. – Akkor ismertetném a szabályokat: fegyvert tilos használni! Megölni a másikat végképp tilos! A küzdelem addig fog tartani, míg a másik feladja vagy el nem veszti az eszméletét. Ha kiesik a tatamimról, nyugodtan újból feljöhet. Itt nincsenek kizárások. Időkorlát sincsen. Rászámolás sincsen, de ha több mint egy percig nem tud valaki talpra állni, az azt jelenti, hogy a versenyző nem tudja folytatni, így veszít. A kihívó Natsu Dragneel. Van esetleg kérdésed ezzel kapcsolatban? – kérdezte tőle a bátyja.

– Nincs!

– Portgas D. Ace, neked esetleg van valami közlendőd?

– Semmi!

– Rendben van. Megkérném Natsut, hogy lépjen a tatamira!

Natsu pedig eleget is tett a kérésnek. A két küzdőfél farkasszemet nézett egymással. Egyikük sem akart a mai nap folyamán kikapni! Gerard elhagyva a küzdőteret, elindította a harcot. Natsu támadott először. Leginkább ütésekkel próbálkozott. Ace könnyedséggel kerüli ki őket. Még csak meg sem próbálta hárítani. Natsu ezt látván nagyon ideges volt. Tudta, hogy Ace nem veszi komolyan őt. Ezért félfordulatból egy rúgásra szánta el magát. A kalapos fiú ezt már kézzel hárította. Ellenben még mindig nem volt hajlandó támadni.

Elengedte a Natsu lábát, és hátrébb lépett kettőt. Viszont most felvett egy harci pózt, aminek Natsu nagyon örült. Arra gondolt, hogy Ace végre tényleg komolyra veszi. Natsu még hevesebben támadott. Azonban egyik ütése és rúgása se ért célba. Pedig teljes erejéből harcolt. Akkor mi lehet a baj? Miért nem sikerül sehol se eltalálnia őt?

Ace ezt mintha megérezte volna, ahogy a fiatal elbizonytalanodott, és egy balossal arcon ütötte Natsut. Egyetlen egy ütés volt, de Natsu ettől is fél térdre ereszkedett.

– Ahogyan sejtettem, még nem vagy elég jó... – szólott a tüskés hajúhoz Ace. – Elismerem, sokat fejlődtél, de úgy néz ki, elérted a korlátaidat. Add fel!

– Azt lesheted! Bármi is legyen, én nem fogom feladni a harcot! – kiabálta Natsu, majd ismét igyekezett eltalálni Ace-t. Térddel, könyökkel, fejjel... Nem érdekelte, hogy miképp, de el akarta találni az idősebbet.

– Ez kezd nevetségessé válni. De, ha ragaszkodsz hozzá! – Ace megragadta Natsu jobb öklét, majd megragadva a másik kezével is, földhöz vágta a fiút, és nem állt le.

A pólójánál fogva felállította Natsut, majd ezután Ace hétszer hason térdelte. Natsu előre akart hajolni, de Ace egy jól irányzott rúgással arcon rúgta a fiút, ennek következményeként Natsu kiesett a tatamiról.

– Érted már, Natsu? – kezdett bele ismét a beszédbe Ace. – Túl nagy a különbség kettőnk között. A mostani erőddel sose fogsz engem legyőzni.

Natsu szóra sem méltatva magát ismét két lábra állt, majd újból visszament a küzdőtérre. Nem szándékozta feladni a harcot.

– A Neveletlen bagázs legjobbja csak ennyire képes? A másik dolog meg: ne kérd azt, hogy adjam fel! Lucyről már lemondtam! – ordította Natsu, majd teljes erejéből arcon ütötte Acet. Végül sikerült eltalálnia. – Azért vagyok itt, hogy végre valahára legyőzzelek téged! Ha erről a célról is lemondok, akkor mi marad nekem? Mi a francot csináljak? Ne akarj tőlem mindent elvenni!

Ace azonban nem hátrált egy lépést sem. Az eddig komolytalanul harcoló ember, most dühösen nézett ellenfelére.

– Ezzel áltatod magad? Hogy mindenért én vagyok a hibás? Most nagyon felhúztál engem! – Ace pedig ismét támadásba lendült.

Mindenhonnan záporoztak az ütések. Natsu védekező pozíciót vett fel, de így sem kerülhette el az ütések legtöbbjét. Amikor lehetősége volt rá ismét támadott, de Ace könnyedén kikerülte azt.

– Azonban honnan tudjam, hogy nem hazudsz? Mondani bármit lehet, még azt is, hogy lemondtál róla. – Ace megragadta ellenfele fejét, majd ugrásból fejen térdelte a tinédzsert. – Ellenben akkor bizonyítsd, hogy igazat mondasz!

Natsu viszonozva ezt, bal kézzel gyomorszájon ütötte a fiatal férfit. Ez azonban még mindig kevés volt a győzelemhez. Ace kigáncsolta Natsut, majd jobb könyökkel mellkason ütötte a földön fekvőt. Natsu érezte, ahogyan az egyik bordája eltört.

– Tudod, hogy mi lesz ezután? Megdugom Lucyt! Ne aggódj, garantálom, hogy nagy örömben lesz része. Miután teljesen belém habarodott, felcsinálom a kis csajt – ecsetelte Ace vigyorogva, ami csak még jobban feldühítette a sérült riválisát. – Azután fog jönni a kedvenc részem: magára fogom őt hagyni! Egyszerűen csak megszabadulok tőle! De miért is fecsegek neked a jövőről, hiszen téged ez nem érdekel!

Natsu az ellenfele kijelentése után erőt vett magán, és a mai nap nem először, ismét feltápászkodott. Az eddigi Natsut össze sem lehetett hasonlítani az egy perce lévő énjéhez. Tisztán lehetett érezni rajta, hogy Ace szavaitól végképp dühbe gurult.

– Te faszfej! Próbáld csak meg tenni ezt vele, de akkor én esküszöm, hogy megöllek! Lucy kedvel téged, akkor ez miért nem elég számodra? Miért akarod őt bántani? – tette fel a kérdéseket Natsu.

– Miért, mit tudsz ez ellen tenni? Azt mondtad, hogy lemondtál róla. Akkor pedig én miért nem tehetek vele azt, amit akarok? Érzed a szavaidban az ellenmondást? Egy olyan csajt akarsz megvédeni, akit sose fogsz megkaparintani. – Ace ezután ismét arcon rúgta Natsut, de most ő volt az, aki egy tapodtad sem mozdult. – Ráadásul azzal fenyegetőzöl, hogy megölsz? Gyerünk, Natsu! Mutasd meg, hogy mire vagy képes!

Natsu felhagyott a védekezéssel. Helyette csak a támadásra koncentrált. Nem érdekelte, hogy szinte már alig bírt lábon maradni, annyira elfáradt a küzdelem során. Az sem zavarta, hogy az arca tele volt sérülésekkel, és az orrából ismét folyt a vér. Egyedül csak egy valamit akart... Legyőzni őt... Legyőzni Portgas D. Ace-t.

A vetélytárshoz hasonlóan, Ace is hanyagolta a védekezést. Bár ő még el tudta viselni a rá mért ütéseket, de Natsu ugyanezt már nem mondhatta el magáról. A támadásai percről-percre gyengébbek voltak. Ace egyik rúgásától ismét padlót fogott. Előre vágódott.

Ellenben még mindig igyekezett talpra állni. Azonban hiába erőlködött, nem sikerült feltápászkodnia. Ace alig egy méterre tőle, leguggolt előtte, és beszélni kezdett hozzá.

– Emlékszel, amit az étteremben mondtam? Tudod, azt az idézetes dolgot. Na, azt akkor tényleg komolyan gondoltam. Ellenben te nem annyira... Elmondjam, hogy mi zavart engem a legjobban? Elkezdtél bűnbakot keresni, mert féltél az igazságtól...

Azután pedig arról papoltál nekem, hogy nem érdekel többé Lucy és lemondasz róla... Azonban ezt te sem gondoltad komolyan! Legbelül végig azt szeretnéd, hogy megbocsásson neked, és hogy végre összejöjjetek. De a kávézós eset elbizonytalanított téged. Az imádott lány szavai összezavartak téged. Nem tudtad, hogy most mihez kezdj. Harcolsz, vagy feladod?

Amikor felhívtalak téged a múltkor, tisztán éreztem a hangodból, hogy a harcot választottad. Mondtam is magamban, a kis Natsu végre a sarkára állt! Ezzel szemben elkeseredtem, amikor ma megláttalak téged. Akkor tudtam, hogy már nem az vagy, akivel pár hete beszéltem. Magyarán feladtad.

De ettől csak az volt rosszabb, hogy engem kezdtél el hibáztatni. Holott csak annyit mondtam neked, hogy kedvelem Lucyt. Azt egy szóval sem mondtam, hogy szerelmes vagyok belé. Lucyt kedvelem, mint barátot. Nagyon jó társasági partner, akivel szinte mindenről lehet beszélni. Arra is rájöttem a beszélgetésünk alatt, hogy nem hallottad akkor, amit Lucy mondott.

„Szóval, ha itt lenne, azt mondanám neki, hogy..."

Itt azt várná az ember, hogy be is fejezze, amit elkezdett, de nem így lett! Figyeltem, ahogy próbál valami választ kinyögni, de a dadogás miatt semmit se értettem belőle...

Az még csak rosszabbá tette a helyzetet, hogy a szomszédos asztalnál ülő haverod dühösen felpattant a helyéről, és mint aki megörült, csapkodta az asztala tetejét. Őszintén még én is meglepődtem ettől a látványtól. Lucy zavartan nézett rá, de végül ismét a kérdésemre kereste a választ.

Végezetül a táskájából elővett egy papírt és tollat, és nagy lelkesen írni kezdett. Mit ne mondjak, jó sokáig írta... Miután befejezte, a kezembe nyomta, és megkért arra, hogy olvassam el. A papíron az állt, amit nem tudod a félénksége miatt elmondani. Ám az egy perc már régen lejárt. Ugye, Gerard? – kérdezte kíváncsi tekintettel a barátját Ace.

– Ja, már egy ideje, csak nem akartam közbe szólni. Mivel Natsu Dragneel nem bír talpra állni, véget ért a küzdelem. A győztes Portgas D. Ace! – hirdette ki az eredményt Gerard.

– Natsu, amikor egy személynek van valami értékes, amit megvédjen, akkor válik igazán erőssé! Ezért mondom mindig azt, hogy a puszta erő eszmék nélkül nem más, mint brutális erőszak. Amikor idejöttél azért harcoltál, hogy elvileg legyőzz engem. Viszont miután elkezdtem mindenféléket mondani Lucyról, megváltozott a hangulat. Az első ütésed még mindig fáj... – Ace ezután megérintette a fájós arcát. – Abba az ütésbe benne volt minden, amire egy jó harcosnak szüksége van. Ezért, amikor legközelebb bajba kerülsz, és nincs hova menekülni, gondolj erre a pillanatra vissza. Ellenben most mennem kell. Sok sikert, Natsu! Csak ügyesen! – búcsúzott el tőle Ace, és tatamiról lelépve a lépcső felé vette az irányt.

Natsu, aki a sérülés és fáradság miatt még mindig nem tudod lábra állni, ülő pozíciót vett fel. Figyelte, ahogyan Ace egyre távolabbra kerül.

– Ace-san! – kiabálta utána Natsu. – Köszönöm!

A fekete hajú ezt hallva megtorpant. Azonban nem nézett vissza. Végül a jobb kezét a magasba emelte, és ezzel együtt köszönt el egy időre a fiataltól. Az alagsorban már csak ketten maradtak.

– Gerard... – Natsu mielőtt bármibe is belekezdhetett volna, a fivére közbeszólt.

– Várj, kitalálom! Most elismered, hogy egy idegesítő kistestvér vagy, aki sok meggondolatlanságot csinál az életben. Plusz beismered, hogy neked van a legjobb bátyád a világon! Rendben, mivel ennyire erőlteted, megbocsátok neked. De kérlek, legközelebb szólj, ha problémád van! – vágott a szavába Gerard, aki Natsuval ellentétben, nem volt annyira komoly.

– Köszi, bátyus! – mondta vigyorogva Natsu.

– Bátyus? Hűha, ezt se hallottam még tőled. Ezt fel kellett volna vegyem – mondta meglepődve Gerard. – Amúgy van valami, ami neked van címezve! – Gerard ezután a zsebében kotorászott, majd onnan egy összegyűrt papírt vett elő. – Mennyibe fogadunk, hogy miután elolvastad ezt, bőgni fogsz?

– Egy frászt fogok bőgni! Különben sincsen pénzem... Tényleg, nem tudnál egy kicsit kölcsön adni?

– Mennyi kell?

– Százezer beli...

– Mi a francnak kell ennyi? – kérdezte csodálkozva az idősebbik.

– Tudod, a mobilomnak annyi és így...

– Istenem... – sóhajtott egy nagyon Gerard. – Jól van, adok! Viszont most inkább ezt olvasd el! – Gerard ezután odadobta az összegyűrt papírt. Natsu pedig kihajtva ezt elkezdte olvasni.

xxx

Kedves Natsu!

Tudod, ezt a levet azért írom, mert egy ismerősöm olyan kérdést tett fel, amire nem tudtam szóban válaszolni. Furcsának hangozhat, de ilyenkor teljesen leblokkolok! Hiába próbálkozom, egy szót se tudok kinyögni.

Hogy miért nem? Mert rólad beszélünk. Ellenben, hogy legyen valami értelme ennek a sok zagyvaságnak, inkább az elejétől kezdeném.

Emlékszem, amikor először találkoztunk. Megkérdezted, hogy leülhetsz-e mellém. Azután pedig mindenféle témáról kezdtünk el beszélni. Pedig csak akkor láttalak először. Azonban nagyon örültem, hogy szóba álltál velem.

Mivel kiskoromban nem sok barátom volt, konkrétan egy sem, nagyon jól esett az, hogy valaki velem akart barátkozni. Az óvodában te voltál az egyetlen, aki törődött velem.

Általános iskolában már valamennyivel javult a helyzet, hiszen Levyvel és Kana-val tovább gyarapodott a barátaim száma. Viszont mindig is téged tartottalak a legjobb barátomnak. Nem, nem írtam el! Mostanában ez a véleményem azonban megváltozott.

Ötödikesek lehettünk, amikor egy másik osztályból való lány odajött hozzám beszélni. Azonban minden kérdése csak rólad szólt. És ez csak a kezdet volt... Fogalmam sem volt, hogy miért, de a lány tanulók elkezdtek rajongani érted. Azon gondolkodtam, hogy mit vehettek vajon észre benned, amit én nem. Sok idő kellett ahhoz, hogy végre-valahára én is megértsem azokat a lányokat. Ellenben én könnyebb helyzetben voltam, mint a többiek. Hogy miért?

Mert jól ismertelek téged. Olyan titkokat tudtam rólad, amit mások nem. Erről az előnyömről pedig a későbbiekben sem akartam lemondani... Sőt, még többet meg akartam tudni Natsu Dragneelról...

Felsősként már nem egy meggondolatlan ökörséget csináltál, amibe általában sikerült engem is belerángatnod. A végén mindig ott volt, az „én megmondtam, hogy ez lesz" című veszekedés kezdete, amit te mindig azzal zártál le, hogy „én csak veled akartam több időd eltölteni".

Igen, akkoriban sok magánórára járattak a szüleim, ami miatt nem sok szabadidőm volt. Ha pedig volt, akkor te gondoskodtál arról, hogy ne legyen unalmas a napom.

És tudod mit? Nagyon szerettem azt az időszakot! Nem a tanulás és nem is a csínyek miatt. Hanem azért, mert veled lehettem.

Akkor pedig miért mondom mindig az ellenkezőjét?

Mert aggódok érted! Szeretek veled hülyülni, de azt viszont nem kedveltem benned, amikor minden szó nélkül verekedtél más fiúkkal.

Szerettem volna ezt közölni veled, de mintha a falnak beszéltem volna. Egyszer le is kevertem neked egy pofont, mert ismét egy semmilyen indokkal megvertél egy negyedikest. Akkor közöltem veled, hogy nem szeretnék veled többet szóba állni.

A hatodik osztály maga volt a pokol. Szinte alig szóltunk egymáshoz. Sokszor odajöttél hozzám, és próbáltad megbeszélni a mi problémánkat. Ezzel szemben én továbbra sem akartam veled kibékülni. Istenem, menyire buta voltam...

Emlékszel, Natsu? Akkoriban keringett az iskolában egy rosszindulatú szóbeszéd, aminek én voltam a főtémája. Viszont azt is hallottam, hogy ki az, aki ezeket a pletykákat terjeszti. Azt mondták az iskola tanulói, hogy te voltál az. Én hülye pedig el is hittem, amit mondtak!

Nem akartalak többé látni. De időközben rájöttem, hogy ki volt a valódi tettes. Ekkor nagyon hülyén éreztem magam.

Mindvégig azon gondolkodtam, hogy miképp kérjek tőled elnézést. Végül mire összegyűjtöttem a bátorságom, te már nem voltál itt...

Az elmúlt évek alatt pedig csak még rosszabb volt... Bárhol lehettem, bármit is tettem, mindig csak azon járt az eszem, hogy vajon mi lehet veled. Lesz-e vajon esélyem valaha bocsánatot kérni tőled? Sajnos azonban még több rossz dolog történt az életemben...

A szüleim halála után volt egy olyan időszak, amikor nem akartam tovább élni... Hiába volt annyi kedves, segítőkész barátom, ha közben te nem tartoztál közéjük. Nem voltál itt... Mert van olyan dolog, amit csak neked vagyok hajlandó elmondani. Sokáig úgy véltem, hogy soha többé nem látlak téged. Ez a gondolat pedig kis híján megőrjített... Végül azonban a sorsnak köszönhetően ismét hatalmas változások következtek be az életemben.

Évekkel később ismét beléptél az életembe. Ne tudd meg, mennyire boldog voltam, amikor megláttalak az osztályban. A sírás kerülgetett, annyira örültem annak, hogy végre-valahára ismét a közeledben lehetek. Azonban sajnos előjött az a kibírhatatlan énem, ami túl makacs ahhoz, hogy beismerje, hogy néha én is rengeteget tudok hibázni...

Végig ott ültél mellettem, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak neked. Egy pillanatig úgy hittem, hogy semmi se fog megváltozni, és még mindig haragban leszünk egymással.

A sors azonban úgy akarta, hogy valamelyikünknek muszáj lesz engednie...

A történet további részét pedig már nem kell leírnom. Megjelentél a házamnál és újból kibékültünk.

De van még valami, amit nem tudtam elmondani neked: tudod Natsu, én kedvellek téged! És itt nem a „haver" típusra gondolok. Többet érzek irántad, mint egyszerű barát. Én komolyan szeretlek téged!

Hú, milyen fura ezt leírni... Annyira szeretlek téged, hogy azt szavakkal nem tudnám neked elmagyarázni...

Szóval mikor azt mondom, hogy úgy kedvellek, mint egy barátot, olyankor én hazudok a külvilágnak... Nem merem az igazi érzéseimet kifejteni. Félek az elutasítástól. Azonban biztosra veszem, hogy nem leszek mindig ilyen félénk. Erős leszek, akár csak te!

Röviden ennyi lenne a történet. Remélem a közeljövőben lesz elég bátorságom személyesen is bevallani az érzéseimet irántad.

Viszont mivel ezt a levelet csak egy barátom kérdése miatt válaszoltam meg, így kevés az esélye annak, hogy ezt valaha is elolvasod...

xxx

Natsu végül az utolsó sort is elolvasta. Először értetlenkedve figyelt maga elé. Köpni-nyelni nem tudott. Ezután pedig olyan furán érezte magát. Megfordította a lapot, és egy neki címzett üzenet állt benne. Azonban ez nem Lucy írása volt.

„Ha szeretsz valakit, az a valaki szomorúvá tehet téged, néha még magányossá is. De olyan boldoggá is, amilyen még nem voltál."

Sok sikert, kölyök! Bye: Ace!

Natsu ezt olvasva végül azt csinálta, amire Gerard számított. Az elfojtott könnyek végül a felszínre törtek...