Lucy a kórházban tartózkodott, míg Kana és Levy nem sokkal ezelőtt elbúcsúztak a lánytól, majd hazafelé vették az irányt. Lucy ezután csendben, egyedül ült a szobában. A barátaival ellentétben, ő még egy kicsit szeretett volna tovább maradni. Időközben próbálta felhívni Natsut, ám minden kísérlete ellenére, a fiú valamiért nem vette fel a telefont. Pedig csak szerette volna megérdeklődni, hogy hazafelé menet kell-e venni valamit a boltban. Azonban minden próbálkozása kudarcba fulladt. Ez még nem lett volna neki furcsa, hiszen tudta ő is, hogy Natsu néha megfeledkezik a mobiljáról. Ám jobban aggasztotta a tudat, miszerint a másik hármat se tudja elérni. Nem tehetett mást, csak reménykedett abban, hogy a fiúknak semmi bajuk sincs.

– Szia, Lucy! – köszönt illedelmesen a férfi, majd bezárta maga mögött az ajtót. – Hogy van a beteg?

– Jó napot, Gildarts-sensei! – üdvözölte tisztelettudóan az osztályfőnökét Lucy. – Brandish-sensei szerint Zoro állapota egyre jobb. Néhány napon belül felébredhet.

– Értem. Ez jó hír – mondta mosolyogva Gildarts.

– Igen, jó hír... – tette hozzá búsan Lucy.

– Nem kell félni, Lucy. Nemsokára minden olyan lesz, mint régen. A Phantom Lord már nem fog több gondot okozni.

– Ezt hogy érti? – kérdezte meglepődve a lány.

– Sajnálom, de erre a kérdésre most nem válaszolhatok – felelte magabiztosan Gildarts, majd folytatta. – Egyébként a többiek mit csinálnak?

– Elvileg otthon vannak – magyarázta a férfinak Lucy. – De ki tudja, lehet, hogy valami hülyeséget csinálnak...

– Ez lehetséges. Hiszen eddig sosem hallgattak rám, amikor azt mondtam nekik, hogy én majd megoldom az ügyet – felelte kínos mosollyal az arcán Gildarts, miközben kínjában a fejét vakargatta. – Ők nem olyan emberek, akik tétlenül végignézik, hogy mi történik a világban. Helyette inkább próbálják a világot a saját képükre formálni. Bárki bármit mond, a maguk módján lenyűgöző srácok.

– Igen, ebben lehet valami – mondta kissé rosszkedvűen Lucy, és mielőtt a másik bármit is mondhatott volna, Lucy a lényegre tért. – Ám Gildats-sensei, lenne egy kérdésem, amire már régen keresem a választ, de eddig nem mertem megkérdezni erről senkit.

– Mi lenne az?

– Lehet, hogy egy kicsit túlbonyolítom, de van valami, ami nem hagy nyugodni. Az első maguk Natsuék. Olyanra még nem volt példa, hogy egy „bűnöző" iskolából átvegyenek felvételi nélkül öt embert, akik ráadásul nem is jó tanulók. Az utóbbi időben pedig biztos voltam benne, hogy valamit eltitkolnak előlem – kezdett bele a magyarázatba Lucy, míg Gildarts figyelmesen hallgatta a lány mondandóját. – Ezért is tettem úgy, mint aki nem tud semmiről se. Hiszen végül is szó nélkül befogadtak a házukba. Hogy nézne ki, hogy én pluszban utánuk nyomozgatnék? Jól mondja sensei, ők tényleg lenyűgözőek – tette hozzá még megjegyzésképp Lucy, és egy rövid szünet követően ismételten beszélni kezdett. – Azonban az utóbbi napok fejleménye nem megy ki a fejemből. Levy mesélt arról, hogy Zoro megtiltotta nekik, hogy a rendőrséget hívják. És ez így is történt. Miután megverték Zorót, mi nem hívtuk a hatóságokat, ami önmagában is furcsa, hiszen kis híján megölték, amit ugye a törvény büntet. A másik pedig... – Lucy eleinte habozva ugyan, de összeszedve a bátorságát, rátért a lényegre, amire eddig nem kapott magyarázatot. – Nem a városi kórházba vittük, hanem ide. Valami oknál fogva Brandish-sensei se értesítette a hatóságokat, pedig erre minden joga meglett volna. Amikor pedig a sensei eljött hozzánk és megparancsolta a többieknek, hogy ne tegyenek semmi meggondolatlanságot... Sensei, mégis mit csináltak Natsuék Nanohanában? Miért kellet elmenniük a One Pieceből? – puhatolózott kíváncsian Lucy, aki végre-valahára talált egy olyan személyt, akinek feltehette ezeket a fontos kérdéseket.

– Biztos, hogy tőlem akarod hallani a választ? – kérdezett vissza pár perc töprengés után Gildarts, ám a lány nem válaszolt, csak türelmesen várt. – Valószínűleg, ha ugyanezeket a kérdéseket feltennéd a srácoknak is, szerintem őszinték lennének és elmondanák neked az igazat. Viszont annyit elárulhatok, hogy jó irányba kutakodsz.

– Értem. Szóval valami rosszat csináltak... – Lucy remélte, hogy a barátaival a közeljövőben semmi rossz dolog nem fog történni.

– Mondhatni igen. De könyörgöm, ki nem csinált már valami rosszat az élete során? Egyedül talán az szól ellenük, hogy nem tudnak uralkodni az érzéseik felett. Amúgy Lucy, megkérhetlek arra, hogy maradj itt? – kérdezte érdeklődve Gildarts, miközben a telefonján lévő új értesítést olvasta.

– Miért? – puhatolózott kíváncsian Lucy.

– Mert úgy van, ahogyan mondtad... – válaszolta feszülten Gildarts, majd sarkon fordulva az ajtóhoz ment. – Jelenleg is hülyeséget csinálnak. Nemrég kaptam egy üzenetet, ami nem kecsegtet sok jó hírrel. Hogy ne unatkozz annyira, Kana is nemsokára visszajön. Én pedig megyek, és próbálom menteni a menthetőt...

xxx

Délután hat óra. A Phantom Lord minden tagja a bázison tartózkodott. A Revan Tail, ami már több mint egy évtizede nem üzemel, ideális helyet biztosított számukra. Itt azt tehetnek, amit akarnak. Senki se fog érte szólni. Vagyis senki nem mer ez ellen tenni. Tudniillik, a környéket rettegésben tartották. A rendőrök pedig tehetetlenek voltak a fiatalkorú bűnözök ellen. Néha elvittek egy-két tagot kihallgatni, de mindegyikük napokon belül visszatért az övéihez. A mai nap az ő részükről minden zökkenőmentes volt. Mint ahogyan eddig is, a legtöbbjük unatkozott. A felesleges energiájukat pedig a szokásukhoz híven, verekedésbe vezették le.

Két ember ezzel szemben a hátsó udvar bejáratánál állt. Nekik kellett riadót fújni, ha valami baj történne. Nem szerették ezt csinálni, hiszen ez volt számukra a létező legunalmasabb feladat. A helyükről el nem mozdulhattak, így általában az őrök minden jó mókából kimaradtak.

– Baszki, utálom ezt csinálni... – szólt az egyikük, és ásítozott az unalom miatt.

– Nem csak te, én is rühellem az őrködést. De mit tehetnénk? A főnök határozott utasítást adott, hogy mindig legyen két ember a bejáratnál. Ráadásul ez a hátsó bejárat... – mondta unottan a másik ember, majd folytatta. – Mégis ki a franc jönne erre? Négy órája vagyok itt, de egy élőlény se haladt el erre... – panaszolta bosszúsan a társa.

– Öcsém, miért nem ezt zárjuk le? Én inkább a főbejáratot őrizném. Ott legalább van mozgás...

– Tudod te is, hogy azt csak napi kétszer nyitjuk ki. Amikor a főnök megérkezik, és amikor távozik. Külön le van láncolva, hogy még véletlenül se jöjjön be senki. Egyébként is ott több tucat ember tartózkodik. Aki ott akar bemenni, annak biztos, hogy elment az esze – magyarázta nevetve a kopasz fiatal.

– Várj egy pillanatot. Nézz csak oda! Látod, hogy kik jönnek erre? Két fiatal bögyös maca... – ecsetelte jókedvűen a társa. – Te Bob, nem megyünk oda hozzájuk?

– Ne hülyéskedj, Bob! Ha a főnök megtudja, hogy nem vigyázunk a bejáratra... – szólt a témához Depp, aki egy csöppet gyanakvóbb volt. – Amúgy pedig nem furcsa, hogy két lány errefelé járkál? Nekem ez gyanús...

– Ugyan már, végre van valami jó ebben a szar őrködésben. A váltás úgy is három óra múlva lesz. Addig a kutya nem fog erre járni. Szerintem pedig semmi furcsaság nincs ebben. Két szexi csaj, akik szeretnék jól érezni magukat. Na, mit szólsz? Egy kis móka még nem ártott meg senkinek sem.

– Oké, menjünk – egyezett bele nehezen Depp, és a lányok felé vették az irányt.

– Üdvözletem hölgyeim, mi járatban erre? – kérdezte kíváncsian Bob.

– Oh, végre-valahára. Már azt hittük, hogy egy lélek sem lakik errefelé – kezdett bele pityeregve az egyik lány. – Eltévedtünk, és már azt hittük, hogy sose találunk ki. Pár osztálytársunkkal mentünk a pláza irányába, de annyira lenyűgözött minket a város szépsége, hogy észre se vettük, de elszakadtunk egymástól...

– Semmi baj, hölgyeim. Szerencséjükre a város legjobb embereivel akadtak össze. Ha szeretnék, szívesen elvinnénk a szépségeket a plázához.

– Micsoda kedves úriember. Akkor elfogadnánk az ajánlatot. Bár nem is tudom, amúgy tudtok valami jó helyet Magnoliában? Még csak egy napja vagyunk itt, de nem sok mindent láttunk...

– Oh, hogyne! Én és a haverom ismerünk néhány kiváló szórakozóhelyet. Épp most akartunk menni egy házibuliba. Nincs kedvetek velünk jönni? Legalább még jobban megismernénk egymást! – beszélt hozzájuk vigyorogva Bob.

– Persze, nagyon jól hangzik. Te is benne vagy, Yuki? – kérdezte barátnőjét a fekete hajú szépség.

– Menjünk, Mine. Viszont a hátizsákokért vissza kéne menni. Annyira belelendültünk a keresésbe, hogy őrizetlenül hagytuk a cuccunkat – panaszolta el a problémájukat a lány. – Annyira kimerített a keresgélés, hogy már a táskát se bírtuk el – tért a lényegre Yuki.

– Ez esetben elsőnek megyünk a hölgyek táskáiért. Messze hagytátok őket?

– Nem, itt van a másik utcán. Ha sietünk, hamar odaérünk!

– Értem. Akkor menjünk! – mondta Bob, és Deppel együtt a lányok mellett sétáltak.

Már három perce mehettek, amikor Depp furcsa kérdést tett fel nekik.

– Egyébként, ha eltévedtetek, miért nem hívtátok fel a barátaitokat?

– Tényleg, ez nekünk miért nem jutott az eszünkbe? Annyira kétségbe estünk, hogy ez az ötlet fel sem merült bennünk. Mennyi időt megspórolhatunk volna – válaszolta mosolyogva Mine.

– Igen... – mondta halkan Depp.

– Áh, nézd, még megvannak! – kiabálta lelkesen Mine, majd Yukival oda bandukolt a bőröndökhöz.

Bob is sietett volna, de Depp visszarántotta a kezénél fogva.

– Mi a bajod? Nem látod, hogy nem érek rá? Végre adatott egy jó nap, ezért könyörgöm, el ne szúrd nekem! Amúgy a Mine nevű csaj nagyon jól néz ki. Tuti, hogy ma meghúzom! – ecsetelte lelkesen Bob.

– Várj egy kicsit. Neked nem gyanús, hogy nem hívtak fel egy embert sem?

– Nemigazán. Látod, annyira nem okosak. Ez nekünk kapóra jön...

– Lehet, de akkor a barátaik is hülyék lehetnek, hiszen ők se hívták fel őket...

– Nem értelek Depp, mire akarsz kilyukadni?

– Arra, hogy most... – válaszolt volna Depp, de ekkor egy ütést kapott be. Bob meglepődött. Több fiatal férfi jelent meg a semmiből.

– Baszki, kik vagytok? – kiabálta dühösen Bob.

– Néhány srác, akik a szart is kiverik nemcsak belőled, de a többi haverodból is – reagálta megjegyzésként Natsu, és egy ütéssel leterítette az ellenfelét.

– Oké, kettő kiütve. Körülbelül még maradt háromszáz... – Gray jól tudta, hogy a neheze még csak ezután jön. – Yukino, Minerva, nem látattok több embert a bejáratnál?

– Nem, rajtuk kívül egy lélek sem tartózkodott ott. Úgy volt, ahogyan Loki-kun mondta – válaszolt Yukino a fiúnak.

– Remek, akkor Loki nem baszott át minket. Jó ezt tudni! – fűzte oda megjegyzésként Cobra.

– Még szép, hiszen mondtam már, hogy veletek vagyok – válaszolt vissza a szemüveges fiú.

– Oké srácok, most hogy mindenki megkapta a saját kérdésére a választ, akár el is kezdhetnénk... – zárta le a témát Law.

Trafalgar Law egy magas, vékony testalkatú fiatal férfi volt. A fekete hajú védjegye a fehér, szőrmés kalapja, amit mindig magánál hord. A kecskeszakáll és pajesz miatt nem mondaná meg az ember, hogy ő egy középiskolás diák. A 12. B osztályos tanuló a kinézete ellenére visszahúzódó. Kerüli a konfliktusokat. Azonban amikor dühbe gurul, akkor megmutatja, hogy mit tud valójában.

– Ez a beszéd! Nyomassuk! – bökte oldalon az osztálytársa és barátja, Bacchus.

Bacchus Groh egy izmos, magas testfelépítésű férfi volt, akinek a fekete egyenes haja hátra volt fésülve. Az osztály hangulatfelelőse, akit mindenki kedvel. Tanulmányai átlagosak, nem tűnt ki semmiből se. De ha buliról volt szó, akkor nála nem maradhatott el az ivóverseny, ahol mindenki ellen bátran kiállt.

– Már megint részeg vagy? – érdeklődött barátja állapotáról Law.

– Megint? Még mindig! De nyugalom, ura vagyok a helyzetnek. De ha muszáj lesz, akkor be fogom vetni a titkos fegyverem – tette hozzá még kuncogva Bacchus és a kezében lévő kulacsára mutatott.

– Király, mi van benne? – faggatózott kíváncsian Luffy, miközben a kulacsot bámulta. Az ilyen dolgok mindig felkeltették a kíváncsiságát.

– Azt nem mondhatom el, mert különben nem lenne titkos – válaszolta vidáman Bacchus. – De, hogy ne legyen ez annyira homályos számodra, ebben a kulacsban a világ legjobb ízű csodaszere van – suttogta halkan, megjegyzés gyanánt Bacchus.

– Lenyűgöző! – mondta nagy áhítattal Luffy.

– Oké Bacchus, elég a dumából! Szalmasapkás, te is koncentrálj a feladatra! – szólott ismételten Law.

– Jól van, akkor ahogyan megbeszéltük. Hátul besurranunk és a sűrű bokrokon átvágunk. Ezután a konyhába érkezünk meg. Itt általában kevés ember tartózkodik. Miután levertük az ott lévőket, át kell menünk a másik épületbe. Húsz méter a távolság. Ott már többen is lehetnek. A főnök a második emeleten dekkol. Nem lesz egy sétagalopp, mit ne mondjak... – magyarázta el röviden a terv lényegét Loki.

– Jó kis bunyó lesz. Minerva, Yukino, menjetek vissza a többiekhez! Amint odaértettek, kezdjétek el a terv végrehajtását – szólt a lányokhoz Cobra.

– Rendben van, megyünk. Még valami?

– Yukino, ha már kérdezed, valaki nem akarja felkelteni Midnightot? – mondta idegesen Cobra a barátjának, aki kényelmesen, törökülésben helyezkedett el. – Te gyökér, ha miattad kicsinálnak minket, én megöllek!

– Bajod van, hülye gyerek? – szúrta oda gúnyként Midnight.

– Mi az isten, csak nem fent van az uraság? – vigyorgott idétlenül Cobra.

– Aha, hisz végül is elérkezett a régen várt pillanat. Ma szétrúgunk pár Phantom segget – ecsetelte magabiztosan Midnight, majd összeütötte az ökleit.

Miután Yukino és Minerva sok szerencsét kívánva elköszöntek a fiúktól, elindultak a többiek gyülekezőhelyére. Luffyék egyesével indultak meg a hátsó bejáraton keresztül. Sanji elöl ment, mögötte szorosan követte őt Bacchus és Law. Utánuk Loki és Luffy szedte a lábát. A szalmakalapos közben végig Lokit vizslatta. Még nem tudott benne teljesen megbízni. Kicsit lemaradva Natsu és Gray haladt szép csendben. A helyzetre való tekintettel most nem álltak le minden kis szösszenet miatt vitázni. A sort Cobra és Midnight zárta.

A kerítés és a bokrok közt haladtak, mialatt szép lassan, kúszva tették meg a távolságot. A konyha bejárata nagyjából három méterre volt tőlük. Sanji villámléptekkel ért át a túloldalra. Az ajtót éppen csak annyira nyitotta ki, hogy éppen lássa, hogy mi van odabent. Tíz Phantomos tartózkodott bent. Sanji a többieknek jelezte, hogy mennyien vannak. Miután tiszta volt a terep, a többiek is odarohantak hozzá. Mielőtt bemasíroztak volna, ordibálás hallatszott odabentről.

– Mi történt? – kiabálta az egyikük.

– Megtámadtak minket! A főbejáratot egyszerűen áttörték!

– Kik lehetnek azok? És hányan vannak?

– Fogalmuk sincsen, hogy kik lehetnek. Egyedül csak annyi biztos, hogy tizenketten vannak, és az egyikük sorban győzi le az embereinket! Lucci parancsára mi a hátsó bejárathoz megyünk! Gyertek! – Adta ki az utasítást a többieknek, és az ajtó felé vették az irányt.

Amikor kinyitották az ajtót, teljes volt a döbbenet. Az első embert Sanji mellkason rúgta, és ezzel együtt a mögötte lévő csoport egy része is hanyatt vágódott. Még mielőtt feleszmélhettek volna, a többiek berohantak és azon nyomban harcba bocsátkoztak. Az utolsó ember segítségért kiáltott, de Midnight hátulról leütötte. Szerencsére senki se hallotta meg őket.

– Úgy tűnik, a többiek végre elkezdték... – törte meg a csendet Luffy.

– Akkor pedig ne ácsorogjunk itt! – Sanji ezután újból előre ment.

Útközben belefutottak egy négytagú bandába, de őket is könnyedén legyőzték. Elérték az épület másik bejáratát. Sanji újból kinézett. Körülbelül harminc ember járkált fel-alá. Ekkor Cobra lépett oda hozzá.

– Sanji, ti menjetek előre. Midnight és én feltartjuk őket.

– Biztos, hogy menni fog?

– Még szép! Csak harmincan vannak. Ennyi még belefér. Hé, te álommanó! Gyere, menjünk! – Cobra ahogyan az lenni szokott, ismételten beszólt a haverjának, ki hamar reagált is a sérelmére.

– Tudod, kit hívjál te álommanónak – mondta sértődötten a fekete hajú. – Rohadék... – grimaszolt rá Midnight.

Röpke fél perc után a két tinédzser mozgásba lendült. Fel is keltették az érdeklődést, hisz minden szempár őket figyelte. Natsuék pedig szélsebesen szaladni kezdtek a főépület felé. A Phantom Lord emberei hamar észrevették őket és nyomban utánuk mentek. Vagyis csak akartak volna, mert két személy, nevezetesen Cobra és Midnight nem engedték, hogy utánuk menjenek.

Végül lehagyva a menekülőket, a Phantom diákjai csak őrájuk koncentráltak, akik rögvest körbevették őket. Cobra és Midnight egymásnak háttal állt. Szótlanul álltak egy helyben.

– A helyetekben megadnám magam. Ha így tesztek, akkor talán nem lesz annyira fájdalmas a verés! – kiabálták nekik többen is, de ők ezzel nem foglalkoztak.

– Rohadékok, semmibe vesztek minket? – mondták dühösen, és minden irányból rájuk támadtak.

– Hé, mondta neked Loki, hogy Zoro-san egymaga negyven embert győzött le? – kérdezte nevetve Cobra. – Szerintem elképesztő alak.

– Rémlik valami. Netalántán szeretnéd túlszárnyalni az eredményét? – kérdezett vissza Midnight.

– Naná! Ez egy verseny, amit meg kell nyernem! Szóval ne avatkozz bele! Egyedül is legyőzöm őket! – Cobra ezt követően a legközelebb álló Phantomos diákot kiütötte.

– Sajnálom, de nem áll szándékomban veszíteni, főképp nem egy évfolyamtársammal szemben! Ezért csak élvezd a műsort! – Midnight ezután az első embernek kiosztott két ütést.

– Kihívás elfogadva! – üvöltötte torkaszakadtából a vörös hajú, és akivel szembe találta magát, azt nem kímélte...

xxx

A főbejáratnál is akadtak érdekes fejlemények. Sting és a többiek bátran felvették a harcot az ellenféllel. Usopp a távolból iktatta ki a Phantom embereit. A csúzlijával eddig nem tévesztett célpontot. Bár néha futnia kellett az életéért, mert többen is üldözőbe vették. Orga, Rufus, és a mindig szájmaszkot viselő Dobengal szerencsére kihúzta a gyapjas hajút a pácból. Usopp jobbnak vélte, ha a közelükbe marad. Miután újból megnyugodott, ismét harcra készen állt.

A három 12. A-s diák is derekasan állta a sarat.

Hibiki Lates egy vékony, átlagos testalkatú ember. Haja formája tüskés, barna színű volt. A Fairy Tail egyik nőcsábásza, akibe nem egy lány bele van habarodva. Bár mióta barátnője van, aki mellesleg az osztálytársa, Jenny Realight, igyekszik visszafogni magát, amikor is meglát egy gyönyörű hölgyet.

– Amúgy Ren, ugye füllentettél Jennynek a mai nappal kapcsolatban? – kérdezte két rúgás közt Hibiki.

– Nyugi, csak azt mondtam neki, hogy annyira unod a társaságát, hogy inkább a mozi helyett bunyózol egy jót – válaszolta nevetve Ren.

– A fene vigyen el téged, Ren! Most rohadt ideges vagyok! – Hibiki ezután a környezetét nem kímélve zúdította az ütéseket.

– Baszki, sose veszi észre, amikor viccelek...

Ren Akatsuki szintén átlagos testalkatú tinédzser. A bőrszíne a megszokottól kissé sötétebb volt. A haja is sötétbarna színű. A Fairy Tail nő tanulói nagyon odavannak érte. Ő pedig különféle bókokkal válaszolt a lányok érzéseire.

– Eve, hogy haladsz azzal a tízedikes csajjal? Hogy is hívják? – kérdezte az osztálytársát Ren miközben a legközelebb álló ellenfelét gyomorszájon rúgta.

– Ezt komolyan kérdezted? Nem látod, hogy nem érek rá! – lepődött meg Eve.

Eve Tearm egy vékony testalkatú, hosszú szőke hajú fiú, akibe szintén több tucat lány volt szerelmes. A kisfiús arca miatt sokkal fiatalabbnak nézz ki, mint a többi barátja. Azonban ő is ugyanúgy szeretett a lányoknak udvarolni, mint Hibiki és Ren. Ők hárman már kiskoruk óta elválaszthatatlanok voltak. Most is vállvetve küzdenek egymásért...

Harminc méterrel odébb Sting, Rogue, Minerva és Yukino igyekezett minél több embert megadásra kényszeríteni. A két lányt eleinte lebecsülték, de percekkel később belátták a Phantom Lordnál, hogy ők nem hétköznapi lányok. Ügyes mozdulatokkal kerülték ki az ütéseket. Amikor pedig bajba keveredtek, Sting és Rogue nyomban ott termett, hogy segítsenek nekik.

– Te patkány, jól hallottam, hogy ribancnak merted hívni a csajomat? Megdöglesz, te geci! – kiabálta dühösen Sting és ki is vert néhány fogat a sértegető férfi szájából.

– De ugyanez vonatkozik a többiekre is! Aki sértegetni meri őket, azoknak nincs irgalom! – ecsetelte ugyancsak felbőszülve Rogue, amitől jó néhányan megtorpantak.

Ám nem tőle tartottak a leginkább, hanem egy másik férfitól, aki eddig senkinek sem kegyelmezett. Nemrég kezdte meg a harcot, de már egymaga megvert ötven embert. És nagyon úgy nézett ki, hogy még nem csillapodott az étvágya.

– A fenébe, ez egy veszélyes alak! Ki lehet ő? Szóljatok a többieknek! Nem tudjuk legyőzni! – adta ki hangosan a félelmét az egyik tag, de abban a pillanatában szembetalálta magát Marcóval. A narancssárga hajú befogta a kezével a száját, és halkan sugdolózni kezdett.

– Hogy ki vagyok? Tényleg tudni akarod? Legyen hát: én vagyok az, akitől a hátralévő életedben félni fogsz. Én vagyok Phoniex! – Marco miután közölte a tényeket, megragadta a kamaszt, és a tömeg közé hajította. – A nevem Phoniex Marco, a Neveletlen bagázsból! És nem állok le egy percre sem!

– Phoniex Marco? Mi a francot keres itt a „Neveletlen bagázs" banda egyik tagja? – kérdezték rémülten, miközben Marco feléjük iramodott.

xxx

Míg a főbejáratnál javában is zajlottak a küzdelmek, addig a többiek pedig új akadályba ütköztek. Tudták, hogy sokan vannak, de Loki elmondása szerint úgy tűnt, hogy az elmúlt három napban a Lordok még több embert toboroztak. Az aulában nagyjából hetven ember tartózkodott. Az egyikük kilépett közülük.

– Bosszantó, hogy néhány ember arra vetemedett, hogy hátulról beosonva ránk támadt. Loki, mi a mentséged?

– Mi lenne? Csak szeretném látni, ahogyan mindannyian elbuktok! – válaszolta határozottan Loki, és rátámadt a kérdezőre.

A hosszú, fekete hajú fiú egy kézzel hárította támadást. Viszonzásképp hasba térdelte a narancssárga hajút. Ezután belerúgott kettőt, majd a fejére készült rátaposni, de egy másik láb megállította ebben. A Phantom Lord diákja még időben kikerülte a rúgást. Végül hátrébb lépett két lépést, így Loki újból talpra tudott állni.

– Ki vagy te?

– A nevem Gray Fullbuster! Te pedig éppen az egyik ismerősömet akartad kicsinálni. Az ilyen dolgot pedig nagyon nem szeretem – magyarázta határozottan Gray, mialatt levette a pólóját. – Figyelj, Natsu! Law, Bacchus, Loki és jómagam feltartjuk őket! Addig ti igyekezzetek a második emeletre!

Natsu kivételesen most nem ellenkezett a másikkal. Hisz ő is tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a másik fickó is nagyos erős. Elég volt számára Gray reakcióját látni, aki egy verekedés során csak akkor vette le a pólóját, ha egy erős kihívóval találja szembe magát. Egy olyan személlyel készül megküzdeni, akit nem biztos, hogy sérülés nélkül le tud győzni.

– Meglesz! De Gray, ha veszítesz, akkor én is adok neked! – kiabált vissza a barátjához Natsu, majd a többiekkel együtt a lépcső felé vették az irányt.

– Nagyon magabiztos vagy, Gray Fullbuster... – kezdett bele nyugodt hangnemben a férfi. – Ellenben ne hidd azt, hogy legyőzhetsz engem, a csodálatos Mard Geert!