Lucianna Nabila Mouhib
___________________

Június 26.

-Gyere haza megyünk. - éreztem meg a vállamon egy kezet mire megfeszültem.

-Hagyj békén Raphael! - feleltem, de éreztem, hogy a hangom nem volt elég határozott. A buli hangulata még mindig körülöttünk lüktetett, a zene dübörgött, és én már kicsit több alkoholt ittam, mint amire számítottam.

-Világodat nem tudod, nem hagylak itt! - fogott továbbra is szorosan miközben én alig bírtam meg állni mellette egyenesen.

-De táncoljunk. - kezdtem el ringatni a csípőm.

-Nem táncolunk. - közölte Raphael de engem ez nem érdekelt testem közelebb nyomtam hozzá, de így sem ért össze az övével.

-De légyazíves Raphael. - néztem rá kérő tekintettel.

-Pont elég volt mára neked ennyi. - fogott a karomra rá és próbálta korlátozni a mozgásom.

-Nem megyek veled, Alexet akarom. - löktem el magamtól Raphaelt legalább is próbáltam.

-Pedig nincs más választásod. - kezdett el az ajtó felé kísérni.

A klub bejáratánál Raphael keze szorosan a csuklómon volt, ahogy vezetett kifelé. Az alkohol és a zene még mindig lüktetett bennem, de a friss levegő, amint kint találtam magam, szinte azonnal hűvös borzongást váltott ki. Két dolog járt a fejemben az, hogy nem akartam hazamenni Raphaellel és az, hogy a szőke nő, aki vele volt, még mindig dühösen bámult utánunk.

-Hova viszel? - néztem fel Raphaele, próbálva megjátszani a könnyed, laza hangot, de a szívem máris a torkomban dobogott.

-Haza. - felelte határozottan, de nem nézett rám, csak az utat figyelte, mintha nem is lenne ott velem és beszélgetne.

-Én nem megyek haza. - mondtam, miközben próbáltam kiszabadítani a karom, de csak szorosabban fogta meg.

-Lucianna, ma éjjel már elég volt. - mondta és most már közvetlenül rám nézett, barna szemei türelmetlenséget tükröztek.

Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul. Miért éreztem ezt a feszültséget, amikor ő az, aki mindent elrontott? Talán az ital hatása, de az érintése, ahogy fogta a csuklómat, csak még inkább zavarba ejtett.

-Kérlek, hagyj már békén, nem akarom, hogy kísérgess haza. - próbáltam határozottan, de a hangom kissé remegett.

-De nem hagylak itt egyedül. - mondta. -Ez nem biztonságos.

-Én is tudom, hogy mit csinálok! - vágtam rá, de a válaszom csak növelte a feszültséget közöttünk.

Ahogy haladtunk a kocsijához, észrevettem, hogy a barátnője még mindig néz minket. A dühös pillantása égetett és egy újabb érzés kerített hatalmába a szégyen. Milyen kicsinyes vagyok, hogy őt izgatja, mit csinálok Raphaellel mikor láthatóan nem örülök a férfinak hogy mellettem van. És ki jelentettem neki világosan a szőke nőnek nem akarok semmit Raphaeltől.

-Miért nem hagysz Alexra? - néztem rá ki fújva a levegőt.

-Alex? Lucianna, Alex be van állva mint az állat. Szerinted képes téged megvédeni? - nevetett fel gúnyosan. -Mondtam már hogy jobbat érdemelsz.

🌘🌘🌘

-Raphael, én tudom, hogy mit érdemlek! - vágtam vissza, próbálva megragadni a helyzetet. -Te nem döntheted el, hogy kivel akarok lenni!

-Alex nem az a valaki, akit keresel. - mondta és a hangjában a határozottság csak még inkább frusztrált. -Te nem vagy tiszta, Lucianna.

-És te? Te meg tudnál védeni engem, igaz? - gúnyosan néztem rá. -Mert láttam, hogy te is többet ittál, mint kellett volna.

Raphael megállt és egy pillanatra mélyen a szemembe nézett.

-Ez nem erről szól. Azt akarom, hogy biztonságban legyél.

Az agyam lázasan pörögni kezdett. A düh és az ital hatására úgy éreztem, hogy mindent elmondok, ami a szívemet nyomja.

-Te nem tudod, mit akarok! - kiáltottam. -Te csak egy kontrolláló, féltékeny barát vagy, aki a saját elképzeléseit próbálja rám erőltetni!

-Én csak a javadat akarom, Lucianna. - felelte és most már láttam rajta, hogy valóban aggasztja a helyzet.

Ahogy megérkeztünk a kocsihoz, próbáltam megállni, hogy ne adjak neki igazat. De a valóság az, hogy valahol mélyen belül tudtam, hogy igaza van, csak nem akartam elfogadni.

Miután végül beültünk a kocsiba, éreztem, hogy a feszültség az ülésben is ott van közöttünk. A csend fájdalmas volt, és én csak az ablakon kifelé bámultam, próbálva összeszedni a gondolataimat.

Amikor megérkeztünk hozzám, Raphael anélkül, hogy bármit mondott volna, kinyitotta az ajtót és segített kiszállni. Az út hazáig egy szürreális álom volt, az alkoholtól és a feszültségtől elhomályosult tudatommal csak a szőke nő dühös pillantása jutott eszembe.

-Hova akarsz menni? - kérdezte Raphael, miközben próbálta megfogni a karom, hogy ne essek el.

-Hazamegyek, nem kell segítened! - válaszoltam, de ő nem engedett.

Egy pillanat múlva már a szállodába voltunk és Raphael szinte cipelni kezdett, amikor már alig álltam a lábamon. Mielőtt észbe kaptam volna, már az ágyam mellett állt és óvatosan letett az ágyra.

-Te nem tudod, mit csinálsz! - kiáltottam, de ő csak megforgatta a szemeit.

-Nem fogom hagyni, hogy valami bajod essen. - mondta és a hangjában már nem volt a korábbi feszültség, inkább egyfajta elhatározás.

A következő dolog, amire emlékeztem, az volt, hogy Raphael eltűnt a szobámból, én pedig kényelmesen elnyúltam az ágyon a ruhámban, amiben a buliba mentem, és hamarosan álomba merültem.

Reggel, amikor felébredtem, a napfény áthatolt a függönyön, és fájdalmasan csípett a szemembe. A fejem szörnyen fájt, és amikor körülnéztem, észrevettem, hogy egy hatalmas pulóver van rajtam. Megdörzsöltem a szemeimet, és megpróbáltam felülni.

A másik oldalon Raphael aludt, a haja szétszórva terült el a párnán. A szívem hirtelen megugrott, és felmerült bennem a kérdés, hogy mi történt éjjel. Még mindig fáradtan meredtem rá és próbáltam felidézni az előző estét, de minden homályos volt. Az egyetlen dolog, amire emlékeztem, az az érzés, hogy ő mindent megpróbált elkerülni, de végül itt volt velem, velem az ágyban miközben barátnője van.

-Ébredj! - vágtam hozzá egy párnát mire morcogva kinyitotta barna szemét.

-Kösz a kellemes ébresztést. - ült fel ásítva és a szét engedett hajába túrt.

-Mi történt köztünk tegnap?! - néztem rá rémülten. -És miért van rajtam a pulóvered?! - faggattam tovább mert aggasztott a helyzet.

-Azon kívül, hogy ide hoztalak? - nevetett fel.

-Raphael ne szórakozz! Tettél velem valamit?! - csattantam fel.

-Tényleg olyannak nézel aki kihasználja ezt a helyeztetett?! - mászott ki az ágyból és barna tekintette idegesen égett rajtam. -Olyannak aki bármit is tenne veled miközben nem vagy a tudatodnál? - kiáltotta idegesen.

-A te pulóvered van rajtam mit vársz? - ráztam a fejem kétségbe esve.

-Rád adtam mert különben betegen feküdnél. - szorult ökölbe a keze. -Nem vagyok olyan aki ártana egy nőnek aki nem józan! Cseszd meg Lucianna, ne merj rólam ilyet feltételezni! - szemei szikrákat szórtak.

-Melletted ébredtem mit vársz? - sóhajtottam keservesen.

-Tőled? Ezek után még úgy semmit. Ezentúl egy bottal se érnék hozzád! - vetette oda gúnyosan majd kisétált a szállodai szobából maga után becsapva az ajtót.