Az ajtó előtt álltam. Úgy éreztem, hetek után végre először készen állok arra, hogy újra kitegyem a lábam a házból – hogy hátrahagyjam a törött darabjaimat, és szép lassan megkíséreljem újra felépíteni önmagam. Van egy pont, amikor az embernek már olyan szinten elege lesz a fájdalomból, hogy egyszerűen magától dönt úgy, hogy most már csak azért is felkapaszkodik egy bárkába, ami kimenti őt az örvényből – ha meg nincs bárka, hát majd ő kreál magának egyet. Egy pont, amikor elakad, amikor az az út nincs tovább, amelyen eddig járt. Megfeneklett, és neki kell új csapást vágnia magának, ugyan szúrós tövisbokrok közt, de mégis rászánja magát, mert már egyszerűen nincs kedve tovább szomorúnak lenni. Egy személy miatt meg pláne nem.
  Egy személy miatt, aki, ha ezzel a rém sablonos kifejezéssel kell élnem, összetörte a szívemet. Csakhogy azzal nem számolt, hogy létezik ragasztó, és léteznek a kezeim is, amelyekkel újra össze tudom ragasztani a szilánkjaimat. Persze nem leszek ugyanolyan... nem, ezután már semmi sem lesz ugyanolyan. Aki majd felépül, az új énem, egy kicsit más lesz – a lelkem mélyén ugyan örökké ugyanaz a lány maradok, aki voltam, mégis, az újabb kivitel belőlem már rendelkezni fog olyannal, hogy tapasztalat, melyekhez csak lassan beforradó sebek árán jutott hozzá, és egy kicsivel több megfontoltság és józanság, amelyek már a bölcsesség előszelei.
  S hogy mi történt? Az ember, akit szerettem, elárult engem, ami az egyik legnagyobb bűn, amit valaha is el tudok képzelni. Hátba szúrt, méghozzá a saját fegyveremmel, amit én magam nyújtottam önként a kezébe. Ez pedig a bizalmam volt. Azzal élt vissza, és az volt az, ami lyukat képzett számára a szívem körüli páncélzaton, amelyen keresztül így könnyűszerrel megsebezhetett. Belelopta magát a szívembe, aztán ő maga vágta ki onnan magát, annak a kísértésnek nevezett karddal, amelynek nem tudott ellenállni, így mély sebeket és fájdalmat hagyva maga után. Meg egy falatnyi űrt. A szívem csücske volt ő, most pedig a szívemnek az a csücske leszakadt, és örökre elveszítettem. Ha sokan fogják még ezt tenni velem, olyan sok darabja fog leszakadni, hogy a végén nem marad semennyi...
  Felsóhajtottam. Ebben a sóhajban benne volt minden maradék bánat, csalódás, ami a múlttal, valamint feszültség, kétely, félelem és remény, melyek a jövővel kapcsolatban fészkeltek belém. Lassan előre nyújtottam a kezem, és megérintettem a hideg kilincset. Volt még valami, ami marasztalt, ami a földhöz bilincselte a lábaimat, ám az a belső indítattás, amely mintha hátulról taszigált volna, erősebbnek bizonyult. Ujjaim a kilincsre fonódtak, éreztem a hűvösségét, ahogy szép lassan lenyomtam azt.
  A napfény azonnal a szemembe szökött, hunyorítanom kellett, mégis, a lelkemet mintha megérintették volna meleg ujjai. Miközben a kulcsaimmal babrálva bezártam az ajtót, életemben először úgy éreztem, ezzel a hétköznapi mozdulatsorral nemcsak az otthonom ajtaját, hanem egyben a régi énem egy részét és egy régi fejezetet is lezárok, amelyből már nem lehetett volna kihozni boldog történetet.
  Végigsétáltam a kis járdán, majd a kapun is kiléptem, és azt bezárva már szabályosan megkönnyebbülés öntött el. Az őszintét megvallva, amíg ki nem léptem a kapun, legbelül féltem attól, hogy hirtelen elbizonytalanodok, és meggondolva magam visszamenekülök a szobám sötét magányába. Ahonnan viszont hetek óta ki sem mozdultam.
  A napfény, a gyengéd szellő és az útmenti susogó nyírfák egy olyan álomvilágot varázsoltak körém, amelyről nehéz volt elhinnem, hogy a valóság. Túl fényes, túl színes, túl élő volt az elmúlt heteimhez képest. Hamarosan megpillantottam a Dollyt, a barátnőmet, akinek a feltámadásomat főként köszönhettem. A nap megsütötte mosolygó arcát, és gesztenyebarna hajába aranyló fényeket csempészett.
– Izzy... – mondta halkan, amint realizálta, hogy valóban engem lát, nem csal a szeme. A nyakamba borult, én pedig szorosan kapaszkodtam belé, és nem akartam elengedni. Féltem. Féltem újra emberek közé menni, féltem újrakezdeni, féltem a kudarctól, attól, hogy nem járok sikerrel. De meg kellett próbálnom, hisz más módja nincs annak, hogy kitörjek a fájdalom burkából, és én végre, nagy sokára elkezdtem hallgatni a kis hangra, amely ezt mondogatta bennem, és Dollyra, aki úgyszintén.
  Együtt indultunk hát tovább az aszfaltúton, mely visszaverve a tavaszi napfényt, felhevítette a lábaink útját. Meg sem álltunk a kis kávézóig, ahol mindketten munkát vállaltunk. Mikor beléptünk az ajtón, lágy csilingelés töltötte be a levegőt, valamint sok édes-kesernyés kávéillat bódító elegye. Bár gyakorlati oktatáson már részt vettünk, ez volt az első nap, amikor ténylegesen munkába is álltunk – amint magamra öltöttem a fehér kötényt, majd máris a kezembe nyomták az első tálcát, amelyet életemben először ki kellett vinnem valaki elé ebben a kávézóban, hirtelen minden olyan furcsa volt... A vegyes érzések teljesen összemosódtak bennem, mint a festékek a palettán, ha összekeverik őket.
  Hamar belejöttem a munkába, melynek talán a legfárasztóbb része a folyamatos mosolygás volt, ám még ezt is kibírtam, mert a sok sírás után megkönnyebbülést jelentett tapasztalni, hogy másféle gesztusok produkálására is képes vagyok.
  Volt azonban egyetlen pillanat, amikor fáradt arcizmaim egy csapásra elgyengültek, és arcomról azonnal leolvadt a mosoly. Abban a dermesztő pillanatban mintha valaki hol jéggel teli kádba ültetett volna, hol forró kályha mellé. Az ajtó ugyanis újra csilingelt, én pedig reflexből odakaptam a fejem– és nem más lépett be, mint ő. Nem egyedül jött; egy lány volt az oldalán. Egy új lány... aki nemrég még én is lehettem volna. Azóta sem értettem, hogyan, de amikor az évezredeknek tűnő másodpercek után felocsúdtam, egészen különös módon valami mélyen gyökerező, hideg, számító higgadtság vette át bennem a vezető szerepet. Rádöbbentem, hogy ez az az ember, aki pár hete tönkretett, én pedig most itt vagyok, végre felálltam, nem lesz képes újra a földbe tiporni, és még azt sem érdemli meg, hogy a tálcát tartó kezem megremegjen miatta. Ez volt az a dicső pillanat, amikor a kavargó, zavaros érzelmeim végre fejet hajtottak a józan eszem előtt. Sietve letettem a tálcát egy úr elé az asztalra, amely mellett addig dermedten álltam, futólag egy mosollyal megspékelve a kiszolgálást.
  Miközben folytattam a munkát, a szemem sarkából a kétszemélyes asztal felé sandítottam, ahová ő ült le a lánnyal, láttam a kezeiket, melyeket összefontak, és láttam mindkettejük arcán oldalról a mosolyt, amellyel egymásra pillantanak. Nem törődtem a rám törő hányingerrel, sem a szaporább lélegzetvételemmel, és olyan tettre vetemedtem, amit azóta sem teljesen értek, mégis örökké büszkén gondolok vissza rá. Szó nélkül kivettem Dolly kezéből a tálcát, amit nekik készült vinni, és helyette én lépdeltem oda az ifjú gerlepárhoz, akitől még mindig gyomorgörcs kerülgetett. Soha nem fogom elfelejteni azt az arcot, amit ő vágott, amikor rám esett a pillantása – az a kép, a meglepődés, a zavartság képe örökké beleégett a retinámba. A kezem épphogy csak egy kicsit remegett meg, miközben letettem eléjük a tálcát. Rámosolyogtam az emberre, aki nemrég összetört, olyan mosollyal, amely több volt egy egyszerű udvarias gesztusnál – csöppnyi diadal, büszkeség is férkőzött belé. Hátat fordítottam, és szaggatottan lélegezve sétáltam vissza a pulthoz. Dolly bátorítóan rám mosolygott.
  Az alatt a félóra alatt kész hullámvasúton száguldott végig az érzelmi skálám. Láttam, hogy amikor feléjük fordítottam a fejem, ő többször érintette meg a lány karját vagy fogta meg a kezét. Mintha... bizonyítani akart volna, egyre inkább ez volt az érzésem. Bizonyítani, hogy ők valóban összetartoznak, s talán hogy engem nem is hiányol. Talán nem csak engem, hanem kicsit magát is győzködnie kellett erről. Mindenesetre én a bennem mélyen tobzódó feszültség és enyhe keserűség mellett olyan felszabadult boldogságot éreztem, amit még soha nem tapasztaltam. Vele ellentétben én nem éreztem, hogy igazolnom kéne magam, és nem volt semmiféle bizonyítási vágyam – még az sem, hogy bebizonyítsam, jól érzem magam nélküle, egyedül. Csak épp léteztem, végeztem a dolgomat az ő közvetlen közelében, és ugyan némi kis vihart ébreszett még a lelkem legmélyebb bugyraiban, nem engedtem azt felszínre törni. Megkönnyebültem, olyannyira, hogy sírhatnékom támadt ettől a megkönnyebbüléstől. Visszakaptam önmagam... Hosszú rehabilitáció lesz még, mire teljesen rendbejövök, de ma ráléptem egy olyan ösvényre, amelynek a végén látom a fényt. A nagy részem azt tudta mondani, hogy már nem érdekel ő többé. Rá kellett jönnöm, hogy az alatt a pár hét alatt nemcsak én haltam meg, hanem az érzéseim is iránta. Én viszont fel tudok támadni, míg azok az érzelmek nem... és ez így a jó. Úgy éreztem, hálás vagyok, amiért neki köszönhetően rádöbbenhettem, milyen erős is tudok lenni, ha nagyon akarok. Legyőzött, de a háborút, azt hiszem, mégiscsak én nyertem meg.
  Azzal együtt, amikor nemrég kiléptem az otthonom ajtaján, egy új esélyekkel teli fejezetbe léptem át.