Egyszerre volt csendes és hangos az éjszaka. Hallgattam a magassarkúm egyenletes kopogását az aszfalton, az időnként mellettem elhúzó autók zúgását. Az autók lámpái reflektorfényként vetültek arcomra, majd suhantak tova. Még éreztem az alkohol kesernyés aromáját a számban, ám a hűvös levegő már kitisztította az agyam.  Felsóhajtottam, és ekkor vettem észre, hogy lassan könnyek csorognak végig az arcomon. Kézfejemmel letöröltem őket, egyúttal a felhasadt ajkaimról is a vért, ám mindkettőből csakhamar jött utánpótlás. Nem ez volt az első alkalom, hogy egy ügyfelem megvert. Ügyfél? Helytelenül is illetnénk ilyen hivatalos elnevezéssel azokat a beteg, undorító embereket, akik napi rendszerességgel "tiszteletüket" tették nálam a számomra kijelölt szobában.
  Gyűlöltem. Gyűlöltem a munkám, az életem, és azt az embert, akivé váltam. Ezerszer ki akartam már törni... Kezdetben próbálkoztam szökéssel, de ő, aki ebbe az egészbe belerángatott, megfenyegetett. Akárhova is megyek dolgozni, elér odáig a keze, és gondoskodni fog róla, hogy mindenki megtudja azon a munkahelyen, hogy milyen nő vagyok, mondta. Esélyem se lenne így munkát találni, ahova felvennének, sem új életet kezdeni. Kezdetben rettegtem, és zokogtam reggelenként, miután a kis szállodai szobámban felébredtem egyedül, és visszagondoltam az előző éjszaka szörnyűségeire a bárban. Mindig ittam, ahol dolgoztam, mert józanul képtelen lettem volna elviselni ezt az egészet. Így is nehezen. De... erős a megszokás hatalma. Egész egyszerűen már megszoktam, beletörődtem az életembe, a sorsomba, emiatt pedig gyűlöltem magam. Gyűlöltem a testem is, amit már egyáltalán nem én birtokoltam, hisz folyamatosan áruba bocsátották. A főnököm nem ismeri azt a szót, hogy könyörület... A főnököm tárgyaknak tekint minket, nem érző embereknek.
  Néha arról álmodoztam, hogy normális az életem. Hogy minden szép és jó... Hogy nem szerepel benne ez az ember, akit évekkel ezelőtt szerettem, és aki belerángatott, belekényszerített ebbe az életnek nem nevezhető börtönbe, amelyből nincs menekvés. Hiába is ráztam volna már a rácsokat üvöltve, hiába is próbáltam volna kibújni a köztük lévő résen, hasztalan lett volna. Évek óta már nem is próbálkoztam a szökéssel. Mert pontosan tudtam, hogy reménytelen. A főnökömnek, annak a megátalkodott, ám hihetetlenül okos főnökömnek megvan az – igencsak bensőséges, már ha érthető, mire gondolok – viszonya a kis szálloda tulajdonosnőjével és a két recepciósnővel is, így halvány esélyem sem lett volna kijelentkezni, de akár kiszökni sem a szállodából anélkül, hogy az a főnököm tudomására ne jutna. Minden hajnalban, amikor visszaértem a szállodába, leadták neki a drótot, szóval ha egyszer nem érnék oda, azonnal feltűnne.
  Ennek ellenére napi rendszerességgel eljátszottam a gondolattal, hogy elszökök valahová, nagyon messzire, ahová az ő keze, az undorítő főnököm keze nem érhet el – mégsem tudtam eddig rászánni magam. Talán gyáva vagyok, talán csak nincs elég erőm hozzá. Szerettem volna végre meghalni, hogy véget érhessen ez az egész. Én nem a haláltól rettegtem – én attól, hogy még sokáig élnem kell.
  Még egyszer letöröltem az arcomat. Éreztem a számban a könnyeim sós, és a vérem fémes ízét. Sajgott az ajkam, az állkapcsom, a karom, ahol várhatóan ismét gazdagabb leszek néhány lila zúzódással. De már megszoktam... igazán megszoktam, hisz volt rá jócskán alkalmam.
  Ezen az estén mintha fényesebben pislákoltak volna a csillagok. A koromfekete égbolt sötét búraként hajolt fölém, a félhold ezüstfehér, fátyolos fénye elvegyült az utcai lámpákéval. Elsétált mellettem néhány férfi, szemérmetlenül végigbámulva rajtam, ocsmány röhögéssel kísérve. Akaratlanul is összébb húztam magamon a falatnyi kabátot, és nem csak a bőrömön szaladgáló hűvös levegő miatt. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha minden és mindenki engem figyelne. Mintha az egész világ tudná, hogy mi vagyok.
  Látásom elhomályosult, a könnyeim fátylán át elmosódtak az utcai lámpák fényei. Megszaporáztam a lépteim, már-már futottam, menekülve az undok alakoktól, mindenkitől. Hallottam, ahogy valakik utánam füttyögnek, rettegés kerített hatalmába, undor és gyűlölet az emberek és az élet iránt, és azon kaptam magam, hogy már rohanok. Vörös tincseim összekócolódva jártak táncot a kipirult arcom körül, rövid kabátom kibontva lobogott mellettem, így a csontvacogtatóan hűvös levegő besüvített alá, és a mintha az ereimben szép lassan felkúszva fagyasztotta volna jéggé a véremet. A magassarkúmban néha oldalra bicsaklott a bokám. Mintha egy folyóban az árral szemben úsztam volna, dacoltam a láthatatlan erőkkel. Úgy rohantam át az úttesten, mintha üldöznének, ám amikor a cipőm magas sarka kicsúszott alólam, és oldalra bicsaklott a bokám, ezúttal nem tudtam megtartani magam. Onnantól felgyorsult minden. Egy sötét árnyék két villogó lámpaszeme elvakított, a veszettül hangos fékcsikorgás kétségbeesett sikolyként szántotta fel a levegőt, amit közvetlenül követett az én számból felhangzó kiáltás. Éreztem, ahogy az arcom a kőkemény, érdes aszfalthoz ütődik, ezzel egyidőben mintha egy vérszomjas szörnyeteg nagyot rántott volna a testemen, s minden szervem egyszerre szakadt volna ki belőlem. Tompa kiáltások keringtek körülöttem, és szélsebesen forgott az egész világ, miközben a testem minden egyes porcikáján villámcsapásként száguldott végig az éles fájdalom. Éreztem, hogy innen már nincs tovább. Végre megszabadulok.
– Köszönöm... – suttogtam erőtlenül, ám ahogy az ajkaim megmozdultak, mintha éles tűkkel szurkálták volna az arcomat, és az egész lényem egyetlen nagy fájdalomközponttá állt össze. Azután minden elsötétült.

♤

  Fehérség. Megpróbáltam lassan felnyitni a szemem, ám mintha ólomsúlyokat pakoltak volna a szemhéjamra. A szempilláim közti résen viszont fehérség szűrődött be, már-már vakító fehérség. Az a kósza gondolat cikázott végig az agyamon, hogy talán a mennybe kerültem, ám ezt máris követte a következő, ami eszembe juttatta, hogy ilyen emberként ez aligha lehetséges. Akkor mi ez, a tisztítótűz? Bizonyára.
  Mikor súlyos pilláim végre felnyíltak, pislognom kellett, hogy a homályos, ide-oda ugráló színes formák kitisztuljanak előttem. Zavaros tekintetem végigfutott a tiszta, fehér falakon, a néhány színes tűzzománc festményen, a kicsi, fehér asztalkán. Műszerek egyenletes csipogása töltötte be a levegőt, és ekkor már láttam is a karomba szúrt infúziót, és éreztem az arcom előtt valami átlátszó, műanyag maszkot, amelyből csövek vezettek ki. Minden egyes lélegzetvételkor mintha tőrökkel vájtak volna a tüdőmbe, a bőrömön pedig hangyák rohangáltak volna. Álmosnak éreztem magam, kábultnak, és olyan nehéznek, mintha a Föld magja erősebben vonzana maga felé a mélybe. Ekkor persze már tudtam, hogy hol vagyok. Mégsem haltam meg... hát létezik ilyen?
  Ekkor tompa, ideges férfihang ütötte meg a fülem, majd egy másik, ami mélyebb volt, s mintha csitította volna az előbbit.
– Nyugodjon meg, uram. A hölgynek pihenésre van szüksége, hisz nemrég óta van túl egy másfél órás operáción.
– Értse meg, doktor úr, szeretném látni, hogy van! Ne felejtse, hogy én ütöttem el – kérlelte a másik.
Ha nem éreztem volna úgy, hogy az egész arcom zsibbad, bizonyára összeráncoltam volna a szemöldököm. Túlvagyok egy másfél órás operáción. Megmentették az életem, amelyből pedig már szabadulni akartam...
  Ekkor kinyílt az ajtó. Mivel a merevítőbe bújtatott nyakammal esélyem sem volt teljesen elfordítani oldalra a fejem, inkább csak a szememmel sandítottam az irányába. Először egy nagydarab, ősz bajuszú, fehér köpönyeges férfi lépett be, kinek szemüvege az orrára csúszott, bozontos szemöldöke alól pedig mélyen ülő, sötétbarna szemek vizslattak engem. A nyomában kisvártatva megjelent egy másik férfi, egy fiatalabb, mogyoróbarna hajú.
– Hát felébredt? – kérdezte a doktor, közelebb lépve hozzám. – Hogy érzi magát?
Ezredéveknek tűnő pillanatokba telt, mire végre össze tudtam szedni magam, hogy megszólaljak.
– Fáradtan – feleltem halk, rekedtes hangon.
– Az úr szerette volna látni magát. Maradhat, vagy elküldjem?
– Maradhat... maradjon – mondtam erőtlenül. Nem akartam volna magamra maradni egyedül ebben a tiszta, fehér, idegen szobában. Megölt volna az egyedüllét. Féltem a gondolataimtól.
  Az orvos halvány mosollyal biccentett, majd elhagyta a szobát.
  Az elkövetkezendő néhány percben néma, súlyos csend telepedett körénk, amit csak a műszerek egyenletes csipogása, és az én nehézkes lélegzetvételem tört meg. Sajgott a tüdőm, és az egész testem furcsán, fájdalmasan lüktetett.
  A férfi végül rászánta magát, hogy megszólaljon, és megköszörülte a torkát.
– Kiszaladt az autóm elé – jegyezte meg csendesen.
– Tudom – suttogtam. Fogalmam sem volt, mi ütött belém akkor. Ha akartam sem tudtam volna megmagyarázni, ám úgy éreztem, túlságosan kimerült is vagyok hozzá.
– Miért köszönte meg? – kérdezte a férfi halkan, mire tágabbra nyíltak a szemeim. – Mielőtt elveszítette az eszméletét... megköszönt valamit.
  Vettem egy nagy, fájdalmas lélegzetet, amely reszketeg sóhajként tört ki belőlem. Hosszú, nagyon hosszú vallomás lenne ez.
– Ha... ha itt lesz, miután sikerült kialudnom magam... – Nem sikerült befejeznem a mondatot. Egyre nehezebben tudtam nyitva tartani a szemeim, és túlságosan fájt minden egyes lélegzetvétel. A férfi viszont megértette, mivel bólintott. Azt hiszem, ezután ránthatott magával az álom.

♤

  Miután felébredtem, ott találtam őt. Nem tudtam, ki ez a férfi, honnan jött, mit akar, mégis úgy éreztem, túl sok ideje fojtogat már minden sötét titkom, túl régóta rothadok már legbelül, hagyva, hogy a reménytelenség felemésszen. Tudtam, hogy el fog ítélni, vagy legalábbis ferde szemmel fog rám nézni, miután megtudja, ki vagyok, és bár ez fájt, mégsem gátolt meg az őszinteségben.
  Mindent elmeséltem. Furcsa érzés volt kiadni minden sötét, keserű titkomat egy idegennek, mégis úgy éreztem a végén, mintha egy szikla gördült volna le a szívemről. A legnagyobb meglepetésemre a férfi arcán nem láttam undort, megvetést, de még udvariasan burkolt idegenkedést sem. Egyedül csak szomorúságot és együttérzést, ez pedig rémisztő, már-már fájdalmas melegséggel töltötte el a szívemet.
– Jöjjön velem – szólalt meg végül. Két szó, két rövidke szó, és mégis mintha megfordult volna velem a szoba. – Kórházban van, itt vigyáznak önre. Miután felépült, jöjjön vissza velem oda, ahonnan én ide utaztam. Meg akarom menteni magát.
  Ekkor már forró könnyek csorogtak végig az arcomon. Rádöbbentem, hogy létezik még a Földön olyan, hogy emberi jóság. Fogalmam sincs, miért és hogyan lehetséges ez, de kaptam egy új esélyt, és bár rettegtem a kudarctól, megfásult szívembe mégis új reménység költözött.

♤

  Három hét múlva indult a hajó, ami az új élet és a tiszta lappal indítás felé vezető utat testesítette meg számomra. Három hét alatt a férfi, aki majdnem megölt, de mégis egyúttal ő keltett életre, rendszeres látogatómmá vált, és én is mindent megtudhattam róla. Ha akkor nem rohanok ki az autója elé, nem visznek kórházba, ahol a főnököm kopói végre nem tartottak megfigyelés alatt, minden ugyanolyan maradt volna, és én ugyanúgy egyre mélyebbre süllyedtem volna az életem keserű mocsarában. Ő nem ítélt el engem, nem tekintett rám máshogy, olyan nőként, amiért leírhatatlan hálát éreztem.
  Amikor a többnapos hajóút végéhez közeledvén, az új város kikötőjétől pár kilométerre a nyugalmas est homályába merülve megkérdezte, leszek-e a felesége, már biztos voltam benne, hogy valami furcsa, szokatlan álomban járok, ahonnan egyszer fel fogok ébredni. Mégis mindennél jobban akartam, hogy ez az álom minél tovább tartson. Az a számból suttogva elhangzó egyetlen igen mindent megváltoztatott, és mindennek kettőnkön kívül csak a sötét égen pislákoló csillagok voltak a tanúi, akik hűen fogják őrizni a titkainkat örökké, a halálon túl is.