A kezeim és a lábaim megremegtek a fiú halk, könnyekkel dúsított szavai hallatán.

-Nem hallok. Egyáltalán nem hallok.

➖➖➖

Bakugou Katsuki,kinek neve hallatára sokan összerezzennek, vannak akik gúnyosan elmosolyodnak és vannak olyanok is, akik jó emlékeket fűzve a szőkéhez boldogan gondolnak vissza rá.

Én az összeshez tartozom. Egyszerre.

Soha sem gondoltam az elején a fiúra máshogy, mint egy gyengébbeket terrorizáló, szörnyű alakra-hiszen én is az áldozatai közé tartoztam, nem mellesleg tényleg az is volt.

Ugyan fizikailag engem sosem bántott, mégis nagyon sok átsírt éjszakát tudhatok magam mögött, ami mind neki köszönhető.

Még a mai napig tisztán emlékszem minden egyes ilyen alkalomra.

Mégis... Az évek során rájöttem egy valamire.

Az emberek változnak.

Először alsó-középiskolában sikerült találkoznom a szőkével, pont abban az időszakban amikor a szervezetem fejlődni kezdett, én pedig hihetetlenül megnyúltam.

Hirtelen nőttem rettentően sokat, ezért több helyen repedezett ki a bőröm, a vérnyomásom a padlót súrolta, és még nem is beszéltem a villámcsapásként érő szem romlásomról.

Utáltam a testnevelés órákon történő úszásokat, hiszen utáltam fürdőruhában mutatkozni. Nagyon sokat elvett-az amúgy sem eget meszelő-önbizalmamból az, hogy több helyen is lila csíkok ékesítették a bőröm minden egyes szegletét,amit a fiú osztálytársaim persze hogy észrevettek. Hogyne vettek volna...

Szinte már undorral az arcukon vizslatták az egész testem, minden egyes kis szegletét.

Utáltam ott lenni, abban a helyzetben.

Mint előbb említettem a vérnyomásom is nagyon alacsony lett, így sokszor szédültem meg, esetleg sötétült el előttem a világ, ennek következményeként pedig estem össze másodpercekre.

Orvostól jártunk orvosig, azok azonban csak annyit mondtak, hogy igyak kávét reggelente és az majd helyreállítja.

Nem. Nem segített sokat, de még mindig jobb volt, mint a semmi.

A szemeim pedig...A szemeim pedig olyan szinten tökre mentek valamilyen oknál fogva, hogy a szemüvegem levételével nem látok el távolabbra körübelül két méternél tovább. Mármint ellátok. Csak ami ott van az tiszta homály.

Olyan hirtelen ért egyszerre ez a sok változás, hogy nem tudtam kezelni és egyszerűen utálni kezdtem magam érte.

Utáltam magam érte.

Persze, hogy utáltam. Hiszen mindenki piszkált érte!Mit kellett volna tennem?!

Rengetegszer fordult már meg a fejemben, hogy mi is lehet velem a probléma, azonban választ soha nem kaptam, senkitől.

Egész alsó-középiskolában ezeken kattogott az agyam, mégsem jutottam semmire. Miért pont velem történik mind ez? Mi rosszat tettem én a többiek ellen, ami gúnyolásra és az engem való kiközösítésre készteti őket?

Fogalmam sem volt. És úgy voltam vele valószínűleg soha nem is fogom megtudni.

Azonban egyszer, mikor már meguntam az éjszakánkénti több órás egér itatást elhatároztam valamit.

Úgy gondoltam, hogy bizonyítani fogok nekik. Bizonyítani. Mégpedig úgy, hogy hőssé válok és én leszek az, aki megmenti azokat, akik hasonló helyzetben vannak, mint én.

Tudom, hogy milyen az, amikor senkinek sem tudod elmondani mi is folyik az iskolában.Borzalmas egy érzés.

A szüleim is azt hitték-és még a mai napig hiszik is-, hogy én egy barátokkal körbevett extrovertált vagyok. Nekem pedig eszembe sem jutott letörni a jó kedvüket.

Jobb volt ez így.

Végül a UA hősképzőbe adtam le a jelentkezésemet. Ezzel pedig még nem is volt semmi probléma.

Azzal azonban már igen, hogy két osztálytársam is velem tartott. Az egyik Midoriya-kun volt.

Nem,nem Deku.

Tudom,hogy ez egy gúnynév, amit a volt osztálytársaink aggattak rá, ezért én nem ezen a néven szólítom. Pontosan tudom milyen érzés megalázva lenni-jelen esetben egy buta névvel.

Én voltam Kirin. A Zsiráf. Aki szinte mindenkinél magasabb volt az osztályban 1-2 fiú kivételével.Aki majnem "lefejelte az ajtó félfát" és ki lett szavazva mind a kosár, mind a röplabda meccsekből, hiszen csalásnak számított a természetadta magasságom. 180 centiméter vagyok.

Pontosan tudom milyen piszkálva lenni, ezért eszembe sem jutott a fiút is egy gúnynéven hívni. Megtehettem... Megtehettem volna, azonban mégsem tettem. Úgy gondoltam attól, hogy más emberekre köpködök nekem még egyáltalán nem lesz jobb.

Így hát én a rendes nevén szólítom őt, hiszen ő is a rendes nevemen szólít engem. Igaz, ugyan nem beszélgettünk sokat, mégsem voltunk rosszban. Olyan semleges kapcsolatunk volt. Vele igen. Viszont a másik velem tartó személyt ki nem állhattam.

Ő pedig nem volt más, mint Bakugou.

Bakugou Katsuki. A főkolompos, ki mindkettőnk elrontott alsó-középiskolás éveiért felel.

Annak idején, még ha csak a nevét is meghallottam sírhatnékom támadt.

Nekem... Nekem ő volt az, akitől a világból ki tudtam volna menekülni, csak azért, hogy végre békére leljek.

Megszámlálhatatlanul sokszor kaptam már meg tőle a buta és arrogáns beszólásait mind a magasságomra, mind a szemüvegemre és mind a kirepedezett, lila csíkos combjaimra vagy éppen derekamra és hasamra.

Egyszerűen elmondani nem tudom, hogy mégis mennyire, de mennyire sokat sírtam abban az időszakban-hála annak a fiúnak és a kedves osztálytársaimnak.

Visszaszólni azonban egyszer sem volt bátorságom.

Úgy éreztem, hogyha visszaszólok, akkor szavaknál nem áll meg a kötekedésünk. Bakugou-nak egyszerűen behatárolhatatlan személyisége volt a forrófejűsége miatt, így nem kockáztattam meg azt, hogy még jobban felidegesítsem.

Fogalmam sem volt, mit is csinált volna.

Akkoriban...Akkoriban úgy gondoltam, sokkal jobb ha meghúzom magam valahol és csendben leélem az alsó-középiskolás éveimet és utána végre barátokra tehetek szert felső-középben, akiktől nem kell félnem. Igen. Így gondoltam, azonban az, hogy Bakugou Katsuki is a UA-ba felvételizett romba döntötte a terveimet. Az összeset, egytől-egyig.