Visszatérni a Roxfortba kevésbé volt felemelő érzés, mint a diákok várták, és nem csak azért, mert véget ért a szünet, a pihenés és újra az iskolapadba kellett ülni a pennákat koptatva tanulni, de az újévi Roxmortsi hétvégét is törölték a tanárok, és senki sem tudta, mi okból. Így az újév első hétvégéjét ahelyett, hogy édességek felhalmozásával és vajsörivással töltötték volna, a diákok egy része csak lustálkodott, a szorgalmasabbak pedig kihasználva a hétvégét, tanultak.
- Jól van emberek – rendelt oda minden csapattagot a kviddics pályára Emma. A Mardekár csapata számára a lustálkodás nem lehetett opció, a szükségesnél többet tanulni pedig, nos, mindenki tudta, hogy az nem az ő világuk.
- Alig egy hónap múlva a Hollóhát ellen játszunk, és nem szeretnék olyan csúnya vereséget, mint a múlt évben! Lehet, hogy most elbízták magukat, miután a Hugrabug kikapott ellenük, úgyhogy kötelességünknek érzem lehervasztani a mosolyt az arcukról!
Emma lelkesítő beszéde felvillanyozta a csapat nagy részét, azonban a csapatba kerülése óta Roxanne most először érezte úgy, hogy ő nem való ide. Nem akart részt venni ebben, és ez nem amiatt volt, hogy nem akart volna nyerni, de a versenyszellem és lelkesedés nem tartottak vele. Tehernek érezte, és ha őszinte volt magával, belátta, hogy ereje sem igazán maradt most erre.
- Seprűre! – adta ki a parancsot Emma, és az ifjú Malfoy gondolkodás nélkül követte a parancsot. Mire észbe kapott, már több tíz méter magasban szállt. Miután elfoglalta a helyét a középső pózna előtt, Crowden jelent meg az oldalán.
- Malfoy – állította meg seprűjét a lány mellett a szőke – köztünk jársz?
- Hm?
- Koncentrálj, Malfoy! A héten nem igazán voltál itt jelen, és nem tűrök el semmi mást a precizitáson kívül. Menni fog?
- Azt hiszem, miattam nem kell aggódnod.
- Helyes. Nem szívesen küldeném el az egyik legerősebb játékos, még ha csak kényszer pihenőre is.
- Jól hallottam, elismert valakit a híres Emma Crowden? – bukkant fel vigyorogva Nott a pályán.
- Cant! – lepődött meg a csapatkapitány, aki azonnal zavarba jött a fiú jelenlétében – kellemes meglepetés itt látni téged, egyben szokatlan is. Történt valami?
Roxanne sejtette már korábban is, hogy Emma nem csak kedveli a Mardekárosok korábbi kapitányát, de most már biztos lett abban, hogy teljesen odavan a szőke érte.
- Madam Hooch megkért, hogy szóljak, hogy ma még sötétedés előtt végezzetek.
- Történt valami? – szólalt meg immár Roxanne. Amióta visszatértek, rengeteg szigorítást vezetett be a tanári kar, de senki sem tudta az okát, a diákok közül legalábbis.
- Nem tudom – vont vállat a barna hajú fiú – én is csak annyit tudok, amennyit most átadtam nektek. Oh és Crowden – fordult ismét az utódjához Cantankerus – tetszik, ahogy tovább fejlesztetted a stratégiám. Igazán lenyűgöztél vele, azonban alakíts még rajta, gyakorlatban nincs meg az az előny, amit ezzel szereznétek, mint elméletben. Hidd el, már mi is akartuk fejleszteni. Oh és még annyit, hogy csináljatok más terveket is, hogy összezavarjátok a többi házat, ha látnak titeket edzeni. Így nem fogják tudni kitalálni a meccsekre a taktikákat.
Emma arca halványpirossá vált, hisz nem sokszor fordult elő, hogy Nott elismerését fejezi ki, azonban még vörösebb lett a folytatás hallatán. Roxanne le merte volna fogadni, hogy éppen el akar süllyedni szégyenében, de becsületére szólt, hogy ennek ellenére tartotta magát.
- Miért nem hívod el valahova? – szólalt meg Roxanne, miután a fiú hallótávolságon kívülre került, mivel nem volt több mondani valója és otthagyta őket.
- Mi? – nézett zavartan Emma, mire Roxanne vigyorogva a fejével Nott után intett.
- Én..  nem. Felesleges. Ő..
- Miért lenne az?
- Mert nem hiszem, hogy eljönne, mert...
- MALFOY – hallották meg újra a fiú hangját, aki ezúttal a pálya széléről kiabált. Magához intette az említettet.
- Igen? – kérdezte zavartan Roxanne.
- Keress meg edzés után, beszélnünk kell.
- Velem? De hisz nem tudok semmit.
Nott felnevetett ennek hallatán.
- Azt sem tudod, miről lenne szó. De azért csak megkérlek, hogy keress meg, ha lesz időd – mosolygott – de most menj, Emma ki fog akadni, hogy feltartalak, és hidd el, nem akarsz összefutni a dühös szőkével.
A fehér hajú hátrapillantott a válla felett és igazat kellett adnia a fiúnak. Emma hangulata alig egy perc alatt hatalmas fordulatot vett.
- Jobb, ha megyek. Később megkereslek.
- Örülök, hogy így döntöttél – engedte útjára a fiatal Mardekárost az egykori csapatkapitány.

Emma szemmel láthatóan is sokkal morcosabb lett, mint Nott felbukkanása előtt, és nem kímélte a csapatot. Keserű szájízzel ugyan, de valóban belátta, hogy az idősebb fiúnak igaza van, s elkezdte átalakítani az edzéstervet.
- Lestrange, Accrington! – kiáltotta Emma – fogjátok közre Wartrot-ot! Rosier a cikeszt keresd! Haneda lentről támadj, de ne centrálisan! Wartrot bal oldalát támadd! Ne ennyire, ezt meg sem érzi! A célod, hogy kibillentsd az egyensúlyából! Blishwick, mi a Merlint csinálsz?! Ennyire vak vagy, vagy elfelejtetted, hogy melyik csapatban játszol? Malfoy! MALFOY! VIGYÁZZ!

Roxanne nem sokáig bírta követni a gyakorló meccset, hiába hitette el Emmával, hogy a bemelegítés alatt összeszedte magát. Igazából azt sem tudta, mit csinál, fájt mindene. Már az is kihívás volt neki, hogy a megfelelő pózban tartsa a testét. A gondolatai közel sem a kviddics pálya és a szőke új taktikai edzése közelében száguldoztak, s ez ellen nem épp tett három ifjú Griffendéles felbukkanása. A fehér hajú lány egyetlen pillanatra nézett félre, de látta, ahogy két sötét és egy szőke Oroszlános gyerek beoson a Tiltott Rengetegbe. Az ifjú Malfoynak ötlete sem volt, hogy mit keresnek, miért mennek oda, hisz a neve is sugallta, hogy senkinek nem kellene betennie a lábát a fák közé, bár tudta, hogy pontosan emiatt fogják felfedezni Potterék a helyet. Az egyetlen kérdés, ami ekkor megfogalmazódott benne, hogy miért pont fényes nappal.
- Vigyázz! – jutott el a tudatáig ismét Emma hangja, de túl későn. Mire feleszmélt, csak egy felé száguldó sötét foltot látott, de azt is csak egyetlen pillanatra, hisz utána elsötétült számára a világ.

- Madam Pomfrey! – hallotta a szavakat, de nem tudta még felfogni a jelentésüket – azt hiszem, kezd magához térni.
- Köszönöm kedves – érkezett a válasz, kopogó cipő és suhanó ruha hangjával egyetemben.
Roxanne megpróbálta kinyitni a szemét, de a fény okozta inger hatására fájdalmas nyöszörgést hallatott és azonnal lehunyta a szemeit.
- Hogy érzi magát, kedves? – ért oda hozzá a felnőtt boszorkány.
- Mint akit eltalált egy zuhanó vasgolyó – motyogta.
Madam Pomfrey elmosolyodott a megjegyzés hallatán. Nem történhetett komolyabb gond most, ha máris volt energiája ilyen válaszokra.
- Pihenjen még egy keveset, és ne nagyon mozogjon. Hányinger előfordulhat ilyenkor, az normális, de akkor is mindenképpen szóljon nekem.
- Tényleg jól vagy? – hallotta újra a lány hangját, miután a gyógyító távozott.
Roxanne lassan hozzászoktatta a szemét a fényhez, hogy megnézhesse, mégis ki látogatta meg. Arra rájött, hogy nem Ashley, az ő hangját felismerné. Amikor az agya értelmezni tudta már az információkat meglepetten pillantott körbe.
- Evans?
A vörös hajú lány bólintott.
- Másra számítottál?
- Őszintén bevallva, senkire sem. Mi történt?
- Nem emlékszel?
- Nem igazán. Arra igen, hogy láttam Blackéket a Ti... - elakadt. Vajon Lily Evans, a példás és szorgalmas tanuló mit tenne, ha megtudná, hogy hova mentek a háztársai fényes nappal? Kockáztatna egyetlen pontot is és jelentené valamelyik tanárnak? A Mardekáros lány nem tudta, nem ismerte jól a vörös hajú lányt, még Perselus beszámolói alapján sem tudta, hogy hogyan reagálna.
- A tó fele rohanni, aztán... - gondolkozott – semmi.
- Nos – kezdte Lily – nem voltam ott, így nem tudom mi történt pontosan, de annyi biztos, hogy leestél a seprűről. Hogy mi volt az oka, annak már több története is van. Lestrange hozott be a kastélyba a csapatkapitányotok társaságában. Mindketten nagyon ki voltak bukva.
Roxanne mélyen hallgatott. Tudta, hogy a hibázása miatt veszélybe került a pozíciója. Talán már helye sincs a csapatban.
- Jut eszembe – nyúlt a táskájába a Griffendéles lány – ezt Pers küldi. Megkért, hogy hozzam el neked.
- Mert Perselus, ööö?
- Délután is van órája.
- Óra? Hétvégén?
- Dehogy – kuncogott Lily – hétfő van.
- Mi? – bukott ki a szőke - Van? Az nem lehet!
- Sajnálom, ez az igazság. Itt hagyom a jegyzeteket és az édességet, jó? – pakolt le az éjjeliszekrényre Lily – lassan nekem is mennem kell. Jobbulást Roxanne.
- Köszönöm, Lily – hunyta be a szemét a Mardekáros lány, miközben próbálta feldolgozni a hallottakat.
- És sajnálom, hogy gondot okoztam.
- Ugyan. Nem történt semmi. Csak vigyázz magadra, és ne legyél rendszeres látogató itt, mint néhány idióta fiú – nyomatékosította az „idióta" szót a lány. Roxanne elmosolyodott ennek hallatára, hisz volt egy sejtése kikre gondolt a vörös.
Miután az Evans lány távozott, a Mardekáros boszorkány megpróbált aludni, de a hasogató fejfájás miatt nem járt sikerrel, így egy idő után inkább feladta. Diáktársa szavai zakatoltak a gondolatai között újra meg újra. Rabastan hozta őt be? A két kezében? Emmától megkapja a magáét, ebben nem kételkedett. Mikor Crowden mérges volt, még inkább tartott tőle.

Már elmúlt a vacsoraidő, mikorra Madam Pomfrey úgy határozott, a lány kérésére, hogy az éjszakát már a saját ágyában töltheti, bár előtte meg kellett még látogatni az igazgatót. Szerette volna mielőbb letudni a beszélgetést, amire bár sejtelme sem volt a témáját illetően, de azt előre tudta, hogy nem a legkellemesebb lesz, Apolyon Pringle-vel sem volt kedve összefutni. Noha még nem volt takarodó, a gondnok előszeretettel járőrözött már órákkal korábban.
A kőszobor előtt, ami Dumbledore irodájának a bejárata is volt egyben, aztán megtorpant. Nem tudta, hogyan tud bemenni, a jelszóról még csak elképzelése sem volt, így a legtöbb, amit tehetett, hogy leült a földre, szorosan a falhoz húzódva és várt.
Nem tudta, hogy milyen régóta ült egymagában, de Perselus macskakaparásán kétszer átrágta magát, mire bármiféle mozgás történt a toronyban. Azonnal felpattant s a kőszörny mögül McGalagony felbukkanó alakjával találkozott.
- Miss Malfoy – torpant meg a boszorkány – pont időben érkezett. Az igazgató már várja.
- Köszönöm – felelte halkan Roxanne. Jobbnak látta nem említeni, hogy a tanára téved és nem az imént érkezett.
- Csak menjen fel a csigalépcsőn. Higgye el, nem tud eltévedni.
A Mardekáros lány egy bólintással jelezte, hogy megértette, s végül belépett a szépnek nem nevezhető művészeti alkotás takarásába. A csigalépcső tetejére érve egy kissé elszédült, így nem azonnal kopogtatott be az idős varázsló rezidenciájára, előbb összeszedte magát.
- Jöjjön csak be Ms Malfoy – hallotta meg az ajtó mögül Dumbledore hangját még mielőtt kopogni tudott volna egyáltalán. Bizonytalanul nyitott be.
- Hívatott, Igazgató úr?
- Valóban szerettem volna találkozni veled, Roxanne. Foglalj helyet nyugodtan. Süteményt? – nyújtott egy tál csokis kekszet az összezavarodott diák felé.
- Nem kérek, köszönöm – habozott a lány – mondja csak professzor úr, történt valami?
- Reméltem, hogy ezt a kérdést én tehetem fel magának – válaszolta habozás nélkül a varázsló, mintha csak tudta volna, hogy mit akar a másik mondani.
A fiatal boszorkány egyetlen pillanatra a padlót vizslatta. Tudta, hogy nem maradt titokban az a néhány gyógyuló sebe, amit a szünetben szerzett otthon, hisz amikor felöltözött, látta, hogy a fedővarázsnak, mit Lucius rakott rá, nyoma sincs. Nem ért semmit egy gyógyítóval szemben egy ilyen gyenge megtévesztő bűbájnak sem csúfolható varázsige. Bár tervei között nem szerepelt az, hogy Madam Pomfrey társaságában kössön ki.
- Mire gondol?
- Nos – nézett ki a szemüvege fölött Dumbledore – nem szeretne elmondani nekem valamit?
De igen. Ez nem is volt kérdés. Mindennél jobban szeretett volna szólni valakinek, esetleg segítséget vagy menedéket kérni, de nem tehette. Nem futhatott el többé az elől, aminek született. Megértette, megtanulta végre a leckét, de ez nem jelentette azt, hogy ennyivel fel is adja. Nem volt hülye, azonban megöletni magát szintén nem akarta.
- Mivel kapcsolatban? – felelte végül. Dumbledore elismerésére nem vágyott, mégis úgy érezte, hogy ha csak egy pillanatra is, de megkapta, mivel nem adta meg a koruk egyik leghíresebb, és ha nem a legerősebb varázslójának a választ, amire kíváncsi volt.
- Bármivel kapcsolatban – felelte végül az igazgató – szeretném, ha tudnád, hogy itt biztonságban vagy, Roxanne. Ha baj van, a tanáraidhoz vagy akár hozzám is bármikor fordulhatsz segítségért.
- Köszönöm Dumbledore professzor – felelte őszintén – de nem történt semmi sem, amit meg kellene vagy meg szeretnék osztani.
- Értem – bocsájtotta útjára végül az ifjú boszorkányt Dumbledore.
- Professzor úr, történt valami, ami miatt nem mehetünk Roxmortsba? – fordult vissza egy utolsó kérdésre Roxanne az ajtóból. Az igazgató a papírokból fel sem nézve, melyekbe egy pillanat alatt belemerült, válaszolt.
- Semmi – felelte – semmi olyan, amit meg kellene vagy meg szeretnék osztani.
A Mardekáros lány arca lángolni kezdett a szégyentől, hisz értette, hogy miért pont ezekkel a szavakkal válaszolt neki a varázsló. Amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta az irodát és meg sem állt a legközelebbi lánymosdóig. Még mindig piros volt az arca, a félhomályban is jól látta, hisz teljesen elütött sápadt bőrétől. Megnyitotta a csapot, hogy a hideg vízzel lehűtse kissé magát, s hogy a szégyenérzet egy részét is lemossa a vízzel.
- Sikerült megtudnia bármit is? – hallotta meg a házvezető tanára hangját éppen azelőtt, hogy kilépett volna a folyosóra. A szőke hajú lány ennek okán visszahúzódott az ajtó árnyékába és fülelt. Nem akarta félbeszakítani a beszélgetést.
- Nem sokat – sóhajtott a piros-arany színeiben pompázó ház tanára – Albus kerülte a nyílt válaszadást, mint mindig.
- A diákoknak mit fogunk mondani Minerva?
- Őszintén ötletem sincs, Horatius. Mégsem mondhatjuk azt, hogy az európai iskolákban gyökeret ver a gonosz.
- A gonosz?
- Magam sem értettem pontosan. Ismeri Albust, tudja, hogy rébuszokban beszél.
- Szóval a Durmstrang és a Beauxbatons diákjai?
- Leginkább az előbbi. Van egy olyan érzésem, hogy ezzel kapcsolatban akart kérdezni Ms Malfoytól valamit.
- Beszélt vele? – lepődött meg Lumpsluck.
- Én? Nem. Egy pillanatra futottam össze vele éppen Albus irodája előtt.
- Vagy úgy! – felelte a férfi.
Az ifjú lány nem hallott többet a beszélgetésből, ugyanis időközben lekanyarodott a két tanár valamelyik folyosóra. A feje a rázúduló információ mennyiségtől lüktetni kezdett, s amilyen gyorsan csak tudta, célba vette a pincét, a szobáját, a kényelmes ágyát.

- Szirénátok – mondta el fáradtan a jelszót Roxanne, mielőtt belépett a tó alatti helységbe. Meglepte milyen élet volt még ilyenkor is a kandalló körül, hisz arra számított, hogy a vacsora után néhány órával már nem igazán lesz fent senki.
- Roxanne! – pattant fel a távolabbi faltól Rabastan abban a pillanatban, hogy felismerte az érkezőt. A lánynak viszont beletelt néhány másodpercbe, míg rájött, hogy ki szólította.
- Lestrange? Történt valami, hogy ennyi aggodalom van az arcodra írva?
A fiút zavarba hozták ezek a szavak, félrenézett, nem tudta, mit mondhatna.
- Nem találtunk a kórházi szárnyban – fordult meg Emma, aki eddig háttal ült a Malfoy lánynak.
- Azt nem tudom, hogy ő pontosan miért várta ennyire, hogy vissza gyere, de ha bajba keverted volna magad, én szétrúgnám a segged. Ugye nem tettél semmi rosszat?
- Öö, nem ?
- Nem voltál túl meggyőző – sóhajtott Emma – de szerencsédre fülest kaptam, hogy hol voltál. És az, hogy itt vagy azt jelenti, hogy nem raktak ki.
- Miért kellett volna? – nézett a szőke lányra összezavarodva Rabastan.
Roxanne felnevetett, de senki sem válaszolt a vörös hajú fiú kérdésére.
- Kialudtad magad, hercegnő? – állt fel végül a csapatkapitány is – holnap délután négykor a pályán. Ne késs!
- Ami azt illeti, nem – válaszolta derűsen a harmadikas tanonc – úgyhogy ha megbocsájt felséged, megyek és alávetem magam a szépítő alvásnak.
Emma a fejét rázta miközben nevetett. Ilyenkor az ifjú játékos még egész kedvelte is, bár tudta, hogy nem tart sokáig. A szobájába érve nem találta a többieket, így egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében bújt a takaró alá s aludt el.

- Híres lettél – csatlakozott reggel a Nagyterem felé igyekvő lányhoz Ashley Daelin is.
- Azzal, hogy leestem? Nem értem az embereket.
- Hősszerelmesek – vont vállat a lány – de azért valld be, hogy megérted őket. Lestrange nem is olyan rossz pasi.
- Ashley! – torpant meg Roxanne zavartan. A barna hajú lány csak nevetett.
- Tudom, tudom. Nem az eseted.
- Nem erről van szó..
- Szóval mégis csak bejön neked. Tudtam!
- Leszállnál a témáról?
- Őszintén? Nem.
- Milyen volt a karácsonyod otthon?
Ash meglepődött a hirtelen témaváltástól, de a vigyor az arcára visszakúszott.
- Szép próbálkozás Malfoy, de ne hidd, hogy ennyiben hagyom.
- Ettől tartottam – sóhajtott.
- Egyébként egész jó volt. A húgom egyre izgatottabb, hogy követhet-e vagy sem. A nagynénémék nálunk karácsonyoztak, mint minden évben, de szerencsére Matt és David Peter agyára mentek. Jane, az anyja, pedig el volt foglalva anya kritizálásával, úgyhogy engem békén hagytak.
- Örülök neked – mondta őszintén az idősebbik lány.
- És a tied hogy telt? Nem meséltél semmit. Annyit árultál el, hogy végül mégis otthon voltál.
- Uhm – nézett félre a szőke. Tudta, hogy el fog jönni ez a beszélgetés, mégsem akart részt venni benne.
- Jól. Nem történt semmi komolyabb, részt vettem életem első bálján.
- Azta! – ámult el a barna – volt olyan terebélyes ruhád is meg minden?
- Igen. Édesanyám varrta nekem. Ezüst ruha volt fekete csipkével és fekete rózsával.
A Nagyterembe érve aztán mindketten elhallgattak, és ennek legnagyobb oka ők maguk voltak. Vagyis inkább Roxanne felbukkanása.
- Késő visszafordulni, igaz?
- Eléggé – suttogta válaszként Ashley.
- Háromra azért megteszem. Jössz? Egy..
- De én éhes...
- Kettő..
- Vagyok..
- Három! – mondta ki a szőke és abban a pillanatban meg is fordult. Megkönnyebbült, hogy ifjabb háztársa követi, de nem lélegezhetett fel sokáig.
- Malfoy! – hallotta meg annak a hangját, akit az imént majdnem fellökött.
- Oh, ne haragudj Potter, nem volt szándékos.
- Ja persze, mostanában ezt játszod? – érkezett meg melléjük a Griffendéles Black fiú is.
- Mit is?
- Ne foglalkozz vele. Ilyen amióta megtudta, hogy mi történt – legyintett James.
- Mármint mióta mi történt? Azt hiszem lemaradtam.
- Ne hidd el egy szavát se James! – szólt közbe Sirius – úgyis csak hazudik.
- Már megbocsáss?!
- Azt hangoztatod, hogy utálod őket és nem akarsz semmilyen kapcsolatot velük, erre mit csinálsz? Lestrange-vel hozatod be magad. Lestrange-vel!
Roxanne megszólalni sem tudott a meglepettségtől. Azt hitte, hogy rosszul hall.
- Te ennyire idióta vagy Black? – lépett előre Daelin a másik Mardekáros takarásából.
- Tényleg azt hiszed, hogy ez volt a terve? Szerinted ahhoz, hogy Lestrange a karjaiba kapja, le kell üttetnie magát a seprűről, veszélybe sodorva mások és leginkább a saját életét? Szerinted mindenkinek az a titkos vágya, hogy agyrázkódás után eszméletlenül zuhanjon több száz láb magasból és esetlegesen a nyakát törje? Hihetetlen, hogy mennyire idióta vagy. Gyere, menjünk innen – fordult a szőke lány felé, s egyik kezét a vállára téve finoman eltolta a négy Griffendéles fiú társaságából. Az, hogy Lupin és Pettigrew is ott volt a szószátyárok mögött, korábban nem tűnt fel a lányoknak.
- Anyám – szólalt meg James pár másodperc elteltével – tudod, hogy a te oldaladon állok haver, de be kell valljam, a csajnak igaza van. Most az egyszer.
- James!
- Most mi az? Van abban valami, amit mondott. Gyere inkább reggelizni – dobta át egyik kezét Sirius vállán a szemüveges fiú s a Nagyterem felé húzta.
- Nem vagyok éhes.
- Ne duzzogj már – tűnt el a hatalmas ajtók mögött a négy fiú és ezzel újra csend borult az iskola folyosóira.