- Hallom, ismét összegyűlnek a híres neves családok.
- Hogy érted? - nézett fel a Reggeli Próféta lapjai közül Roxanne, hiába ül a vacsora felett, most jutott ideje arra, hogy egyáltalán belenézzen.
- Anyáék küldtek baglyot nekem és Siriusnak is, miszerint rendeztek egy karácsonyi összejövetelt.
- Kik lesznek ott?
- Gondolom azok, akik tizennégy évvel ezelőtt is. Lestrangek, Carrowék, a Rosier család -
- Jó, jó, értem - sóhajtott a lány - az aranyvérű családok képviseltetik magukat a... milyen alkalom miatt is?
Regulus vállvonással válaszolt.
- Nekem sem írtak le mindent. Majd megtudjuk.
- Azonban – pakolászott a lány – azt elfelejted, hogy én nem kaptam levelet. Legalábbis a mai postával sem érkezett semmi.
- Nem csodálom.
- Már elnézést..?
- Ne vedd sértésnek, de nyilván tudod, hogy nem marad minden a Roxfort falain belül.
- Attól, hogy nem értesz egyet velem a barátaim megválogatásában, a fivéred marad.

A további beszélgetést Potter hirtelen felbukkanása szakította meg, mire Regulus felállt az asztaltól és távozott.
- Ennek meg mi baja? – kérdezte James, de erre választ nem kapott.
- Kössz, hogy megmentettél – sóhajtott fel megkönnyebbülve a lány.
- Bármikor. Mit akart Black?
- Nézzenek oda Potter, te tényleg nem teketóriázol.
- Láttam, hogy segítség kell és megmentelek, erre ez a hála?
- Ne dramatizáld túl – nevetett visszafogottan Roxanne – ezzel nem fogod elfelejtetni, hogy legyőztünk.
- Ne élj a múltban Malfoy – tette csípőre a kezeit James – legközelebb igenis nyerünk. Mellesleg a cikeszt én kaptam el – hangsúlyozta ki – nem pedig Rosier.
- Sosem tagadtam, hogy jó fogó vagy.
- Jó? – háborodott fel a szemüveges – már megbocsáss, de én vagyok a legjobb!
A Mardekáros lány fejcsóválva sétált James mellett, nem szólt semmit, hiszen tudta, hogy jobb, ha nem növeli a fiú egóját.
- Nem válaszoltál a kérdésemre – kanyarodott vissza hirtelen a témához James.
- Nincs semmi különös dolog, jött a szokásos monológjával.
- Aham. Az arcod is ezt sugallta, és Sirius is ezért van teljesen kiborulva.
- Történt valami?
- Ezt akartam tőled megtudni. Kapott egy levelet, amit elolvasott majd zaklatottan összegyűrt és azonnal a kandallóba hajított. Reméltem, hogy te tudni fogod.
- Nem értem, miért kellene tudnom, hogy mi áll a Siriusnak küldött levelekben.
- Nos – torpant meg James miután elértek a pincébe vezető lépcsőhöz – ha ennyire zaklatottá válik, az a családja miatt van. Ha a szülei küldenek levelet neki, akkor annak köze van a te családodhoz is. Ne is próbáld tagadni, de szinte mindent együtt csinál az a sok vérmániás bolond.
- Meglehet, de mint mindig, több mint valószínű, hogy engem most is elfelejtettek tájékoztatni.
- Holnap találkozunk a vonaton, Malfoy – köszönt el a szemüveges fiú, de a lány arcát elnézve mégsem indult útnak – vagy.. nem?
Roxanne megrázta a fejét.
- Nem. Az elmúlt években sem mentem haza a szü – megakadt. Ha azt mondja, hogy a nyári szünetben sem tért haza, az további kérdéseket vetne fel, ami nem volt kedvére. – ilyenkor. Én... amúgy sem kell megjelennem sehol. Elhiheted, hogy ahhoz, amit a Black család csinál, semmi közöm.
Roxanne képtelen volt James szemeibe nézni és ezt a fiú is észrevette, mégsem tette szóvá. Sirius mellett már kezdte megtanulni, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek kinéz. Hálás volt a sorsának, hogy őt a szülei szerették és szabad kezet adtak neki számos dologban.
- Akkor – állt zavartan a fiú – jó pihenést. Remélem, nem csinálsz nélkülünk semmit – mosolyodott el, noha mosolya nem volt olyan derűs és őszinte, mint szerette volna.
- Nem készülődsz? – ült le másnap reggel Daelin pontosan oda, ahol első alkalommal beszélgetett Roxannéval.
- Felesleges – felelte röviden a lány. Meg sem próbálta tettetni, hogy a gondolataiba merül – nem szándékoztam hazamenni.
- Pedig a karácsony egy nagyon szép ünnep. A családról szól és a ritkán látott rokonokkal tölthető napokról. Nem szeretsz velük lenni?
Roxanne nem tudta, hogyan fogalmazhatná meg a családjával való kapcsolatát bárkinek is, aki egy picit sem lát bele az arisztokraták világába. Gyűlölte, de tudta, hogy a kiváltságosabbak közé tartozik.
- Sok minden megváltozott, amióta elkezdtem az iskolát – felelte végül.
- Ha esetleg mégsem szeretnéd az iskola falain belül tölteni a szünetet egyedül, szólhatok anyáéknak, hogy idén nem megyek haza.
- Merlinre Daelin! – kerekedtek el a szőke szemei – meg ne próbáld! A családod számít rád, ráadásul a testvéreidnek hiányzol.
- De...
- Nincs de – vágott a szavába – hálás vagyok, amiért felajánlottad, de vissza kell, hogy utasítsam ezt.
- Rendben – sóhajtott Ashley – azért vigyázz magadra. Azonban nekem mennem kell, ha nem akarom lekésni a vonatot.
- Üdvözlöm a szüleidet – búcsúzott el a lány is – és a testvéreidet.
- Átadom. Találkozunk az újévben Malfoy.

Roxanne szinte egyedül maradt a hatalmas kastélyban, csupán tucatnyi diák töltötte az ünnepeket távol a családjától. Ha őszinte akart lenni magával, nem hiányzott neki nagyon az otthoni légkör. Bűntudata támadt egyetlen pillanatra, hiszen mégis csak a családjáról volt szó, de az érzés azonnal el is illant, amint belegondolt, hogy ha hazamenne, csak apja hibáztatását hallgatná. Bár Abraxas Malfoy ide vagy oda, kíváncsi volt édesanyjára. Nem találkoztak sokat, hiszen beteg volt, mégis szerette. Nem volt oka nem tenni, hiszen Eleonora egyetlen egyszer sem ártott neki.
Az egész napja nyugalomban telt, a könyvtárban tanult, olvasgatott s még ebédelni is elfelejtett, annyira belemerült a varázslók és varázstalanok közötti harcok történelmébe. Már alkonyodott, mikor kimerülten kilépett a könyvek lakta szobából, de bátyját meglátva az iskola folyosóján sétálva Dumbledore professzor mellett, azonnal éberré vált.
- Lucius? – nézett kérdőn a férfiakra.
- Ah, Miss Malfoy, csakhogy megtaláltuk – pillantott félhold szemüvege mögül a lányra az idős varázsló.
- Attól tartok nem igazán értem, mi történik, professzor úr – fordította tekintetét az igazgatóra.
- Úgy néz ki, elfelejtett felszállni a vonatra – válaszolt a lánynak Dumbledore – Mr Malfoy pedig azért érkezett, hogy hazakísérje az ünnepekre magát.
- De – kezdte volna a lány, azonban testvére félbeszakította.
- Gyere. Minél előbb hazaviszlek, annál jobb lesz mindenkinek.
Lucius fáradtnak tűnt, de nem engedte, hogy mások meglássák. Húga is csak akkor lett biztos benne, hogy tartása kevésbé volt merev és feszes, amikor elhagyták az iskola területét. Vállait leejtette s Roxanne arra is megesküdött volna, hogy egy apró sóhaj is feltört testvére mellkasából.
- Kérlek, ne szólj egyetlen szót sem, mikor hazaértünk. Menj a szobádba, amilyen gyorsan csak tudsz és ne mutatkozz úgy... nos.. a szünet végéig.
- Te is tudod, hogy ez lehetetlen.
- Készen állsz?
- Mire? – kérdezte Roxanne, azonban választ nem kapott. Lucius megfogta húga csuklóját s egy pillanattal később már nyoma sem volt a Roxfort ütött-kopott, hatalmas, vasrács kapuján átlépő testvérpárnak.

Nem sírt, nem szisszent fel s még csak egy apró hang sem hagyta el a száját. Legalábbis addig nem, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy teljesen egyedül van. Csak azután értette meg Lucius figyelmeztetését, hogy megtörtént a baj. Utólag már belátta, hogy nem kellett volna szájalnia Abraxasnak, hiába volt igaza. Hiába állapodtak meg abban, hogy nem kell hazautaznia, hiába nem értesítették a tervek megváltoztatásáról, hiába nem ő tehetett arról, hogy nem a Malfoy kúrián töltötte a nyarat és hiába nem emlékezett arra, hogy hogyan került Andromedáékhoz, apja mégis őt büntette. A lány tudta, hogy édesapja forróvérű, aki ráadásul az alkoholt sem veti meg, mégis váratlanul érte az a mértékű düh, mellyel megajándékozta.
- Szégyen! – ordította korábban a családfő – egy hiba vagy! A Malfoyok legnagyobb szégyene, s ha rajtam múlna, már kitagadtalak volna. Létezned sem szabadna!
Óvatosan érintette meg az arcát. Felkészült rá, mégis felszisszent. A szeme feldagadt, a halántékánál pedig felszakadt a bőr. Az száját olyan szinten harapta, hogy csendben tudja tűrni apja ajándékát, hogy órákkal az eset után is vérzett még. Nem az arca volt az egyetlen hely, ahol apja nyomot hagyott, hogy emlékeztesse lányát arra, hogy hol a helye. A fájdalom eltompította minden érzékét, arra sem emlékezett, hogy hogyan került a szobájába, de abban a pillanatban nem is érdekelte. Hamarosan a sötétség ölelte körül.

Az elkövetkező napokra nem igazán emlékezett, az ideje nagy részében aludt, ugyanis altató teán kívül nem volt hajlandó mást elfogadni Leemeytől. Nem tudta, hogy hány nap vagy mennyi idő telt el egy-egy ébrenléte között, azt viszont érzékelte egy alkalommal, hogy este volt. Legalábbis a sötétségből erre következetett. Percekkel később már azt is fel tudta fogni, hogy nincs egyedül a szobában. Először megijedt, de hamarosan tudatosult benne, hogy nem az apja ül mellette és várja, hogy magához térjen. Egy sovány, fáradt tekintetű nő ült, s aggódva figyelte az ébredező lányt. Félhosszú haja kiengedve omlott a vállaira.
- Anya? – szólalt meg halkan Roxanne. Anyja beteges tekintete a holdsugárban fürödve csak még sápadtabbnak mutatkozott.
- Kislányom – fogta meg gyermeke kezét Eleonora – örülök, hogy végre felébredtél.
- Én nem – nyöszörögte a lány – továbbra sem érzem magam fittnek.
Eleonora haloványan elmosolyodott a lánya megjegyzésén, jó jelnek számított, hogy a nyelve még mindig fel volt vágva. Nem tört meg.
- Téged is bántott? – tornázta magát ülő helyzetbe az ifjú boszorkány, habár utána rájött, hogy nem a legjobb ötlet volt.
- Nem – nézett értetlenkedve gyermekére – miért tette volna?
- Egyszer mikor ébren voltam hallottam, hogy veszekedtek. Hallottam, hogy azt mondja, tudd hol a helyed. Én csak.. aggódtam. Biztosan nem bántott?
- Apád nehéz időszakon megy át – felelte a képzett boszorkány, noha nem ezt a választ várta a feltett kérdésre Roxanne – tudom, hogy ez nem indok arra, amit veled tett, de arra kérlek, hogy légy óvatosabb. Nem szeretnélek elveszíteni.
- Arra kérsz, hogy hagyjam, hogy igazságtalanul bánjon velem? Veled?
- Nem, Roxanne – sóhajtott Eleonora – arra kérlek, hogy húzd, meg magad. Egy időre.
- Ez lényegében az, amit mondtam.
- Nem, kislányom. Én hiszek benned. Erősebb vagy már most, mint én valaha is leszek, azonban nem vagy még elég erős ahhoz, hogy az olyanokkal, mint apád, szállj szembe. Érted? Vonulj vissza, erősödj meg, és akkor támadj. De ne döntsd romba már most az összes esélyedet. Én.. én támogatni foglak.
Roxanne értetlenkedve nézett az édesanyjára. Vagy képzelődött, vagy tényleg a saját férje ellen beszéli a lányát.
- Ha jól értem... most apám ellen beszélsz.
- Szeretem apádat – mondta ki gondolkodás nélkül a felnőtt boszorkány – szeretem őt, de nem értek egyet vele mindenben. Igen, támogatni foglak. Támogatlak abban, hogy kiharcold a szabadságod és minden jogot, ami megillet téged, de nem fogok senki oldalára állni. Nem fogok választani a lányom és a férjem között Roxanne. Értesz?
Eleonora hangja szomorúan csengett, ő sem készült fel arra, amit most mondott. A pillanat heve volt, azonban már egy ideje kikívánkozott belőle.
- Most pedig próbálj meg visszaaludni, holnap hosszú napod lesz. A székre készítettem a ruhádat, próbáltam a lehető legkönnyebb anyagból megvarrni.
- Készítettél nekem ruhát? – ámult el Roxanne, s le merte volna fogadni, hogy az anyja is megérezte azt a melegséget, amely a mellkasában áradt szét.
- Ez lesz az első ilyen bálod, emlékezetessé szerettem volna tenni.
- Köszönöm – ölelte meg édesanyját a lány.

- Elhiszed végre, amit látsz, és amit mondok? – helyezte vissza Lucius azt a képet testvére éjjeliszekrényére, amit korábban levett onnan. A fénykép Roxanne egyik legbecsesebb családi ereklyéje volt. Imádta azt a pillanatot, melyet megörökített, noha nem emlékezett a kép készültére, sem a körülményeire, hiszen még kisgyermek volt, mikor lencsevégre kapták őket. A fényképen édesanyja ölében ül és őszintén mosolyogva fogja Lucius kezét, aki mellettük áll és szintén mosolyog. Az anyja mögött határozottan, tekintélyt parancsolóan áll Abraxas Malfoy, kinek egyik keze felesége, míg a másik elsőszülött gyermeke vállán pihen. Arcáról semmiféle érzelmet nem lehet leolvasni, a mosoly leghaloványabb jele sem látszik, hatalmas kontrasztot adva Eleonora Malfoy derűs mosolyának.
- Nem változtat semmin – fordult el a hosszú percekig tartó vizsgálat után a tükörtől a szőke boszorkány.
- Roxanne – sóhajtott fáradtan az idősebb testvér – ezt már megbeszéltük. Nem hagyhatsz cserben. Sem engem, sem a családot. Malfoy vagy, ami azt jelenti, hogy vannak bizonyos kötelességeid, különben lerombolsz mindent, amit évszázadok óta építünk.
- Lucius... - kezdte volna az ellenérveit felhozni a lány, de elakadt.
- Tudom, hogy nem egyszerű – lépett húga mellé a fiatal varázsló – de meg kell próbálnod nem kimutatni. Ha szégyenbe hozod apánkat, azzal magadat és a családodat is, ráadásul esélyem sem lesz megvédeni téged tőle. Fel kell nőnöd Roxanne. Tudom, hogy nem egyszerű, de muszáj.
- És ha ...
- Ideje indulnunk – nyújtotta a lány felé a kezét a szőke férfi. Roxannénak nem volt több lehetősége ellenkezni, mindamellett elgondolkozott a testvére szavain.
- Ne aggódj, ha te nem adsz jelzést, senki sem fogja látni a sérüléseidet. Anyánk kiválóan elrejtette őket – válaszolta meg a fel nem tett kérdést Lucius, még mielőtt leértek volna a hallba.
Rengeteg varázsló és boszorkány gyűlt össze a Malfoy kúrián. Egyértelmű volt, hogy valami készülőben van, azonban az ifjak nem tudták, hogy pontosan mi.
- Évtizedekkel ezelőtt mennyivel többen voltunk! – hallotta apját visszafogottan beszélni egy másik varázslóval. A rövid, fekete hajú középkorú varázslót nem ismerte fel a lány, még a megkülönböztető jellel sem, ami a sápadt arcának bal szeme alatt húzódó hegben nyilvánult meg.
- Vissza kell szereznünk az irányítást – felelte a sebhelyes, mire egy harmadik személy lépett melléjük.
- Sokan megszenvedték azt, hogy vérárulókká váltak – kapcsolódott be a beszélgetésbe az újonnan érkező idegen – vagy szándékosan higítottak a vérükön.
- Mindegy az, hogy mit csináltak, halállal jutalmaznám a szégyenteleneket.
- Halkabban! – vetett véget hirtelen a Malfoy család feje a beszélgetésnek – ezt majd később megbeszéljük.
- Mielőtt bármit is kérdeznél, felejtsd el ezt az egész beszélgetést! – súgta oda húgának Lucius, miután hallótávolságon kívülre kerültek.
- Csak mosolyogj és maradj csendben. Menni fog?
- A vigyorgás kevésbé, ha ilyen erősen szorítod a fájós kezem – szűrte ki halkan a fogai közül Roxanne.
- Bocsánat – lazított fogásán az ifjú.

A Malfoy család feje hamarosan figyelmet kért majd a terem elcsendesedett. Több tucat szempár szegeződött rá, és Roxanne legnagyobb bánatára, a családjára is. Miután a rangidős férfi üdvözölte az egybegyűlteket és megköszönte a részvételt, fiára hagyta a nyitó tánc kezdeményezését, míg ő felesége egészségi állapotára hivatkozva húzta ki magát a nyitány alól.
- Kész vagy? – pillantott le az ifjú boszorkányra Lucius.
- Muszáj – vette fel mosoly álarcát Roxanne.

A testvértánc hamar véget ért, bár a rosszalló pillantások és az összesúgások hatására örökkévalóságnak érezte az ifjú boszorkány. Alig várta, hogy a kötelező megjelenés végeztével kiosonhasson a teremből.
- Felkérhetem egy táncra? – szólította meg egy fiatal varázsló éppen azelőtt, hogy sikeresen elhagyhatta volna a zsúfolásig megtelt szobát.
- Rabastan – fordult meg lassan a lány – ne haragudj, de nem a legalkalmasabb. Nem érzem jól magam.
Szótlanul néztek hosszú másodpercekig egymás szemébe, míg végül a fiú arrébb lépett. Roxanne már majdnem megkönnyebbülten folytatta volna útját a hálószobája felé, de túl korán kezdett örülni. A teremben lévőknek immár háttal állva az ifjabb Lestrangenek nem kellett tovább udvariaskodnia.
- Ne nézz oda, de higgy nekem, apád éppen a mozdulataidat figyeli.
- Ő küldött? – fordította el fejét a lány is, hogy ne láthassák, amit beszél.
- Merlinre Malfoy! – fogta vissza magát a vörös hajú fiú – persze, hogy nem. De mind tudjuk, mennyire vagy a szíve csücske Abraxasnak. Engedd, hogy segítsek.
Roxanne tudta, hogy van igazság abban, amit csapattársa mondott, és abban is biztos volt, hogy ha lehet, nem kérne még egyszer apja szeretetéből. Megadva magát fújta ki a levegőt, majd hagyta, hogy háztársa visszakísérje a táncparkettre.
- Nem mutatnak rosszul így együtt – lépett a házigazda mellé Mrs. Lestrange – egész kellemes látvány, de még jobb lenne, ha fehérben lenne a lányod.
- Nem is tudtam, hogy már most feleséget keresel a másik fiadnak is.
- A tökéletes asszonyt megtalálni nem két perc, Abraxas – kortyolt a pezsgőbe a középkorú boszorkány – mit gondolsz róla?
- Biztosan állíthatom, hogy nem lenne rossz választás – mérte végig gyermekét, miközben az említettek a terem másik végében táncoltak – jobb, mint egy Black.
A nő felnevetett a férfi megjegyzésén, habár mindketten tudták, hogy kire gondolt Abraxas, és hogy nem volt benne semmi vicces.

- Meglepően jól táncolsz – tartotta fent a nem őszinte mosolyát Roxanne.
- Nem vagyok biztos abban, hogy ezt bóknak szántad – forgatta meg a lányt Rabastan, majd újra magához húzta – de ezt most annak veszem.
- Vedd karácsonyi ajándéknak.
- Nem tehetem – sajnálkozott Rabastan – én nem készültem semmivel sem.
- Ajándékot visszautasítani nem épp úriemberhez méltó – csipkelődött a lány.
- Szóval így állunk – mosolyodott el a vörös, de éppen egy másodpercre, ugyanis a következőben jókedvét az aggodalom váltotta fel – jól vagy?
- Igen, csak – gondolta át a mondandóját a táncpartnere – mások jobban élvezik, mint én. Köszönöm a táncot Rabastan, de most már mennék.
A fiú korábbi öröme azonnal elpárolgott, habozott, mielőtt elengedte volna Roxanne kezét.
- Nem tudok segíteni?
- Ugyan, miben? Teljesen jól vagyok.
- Persze, ezért merev a járásod és rándult meg az arcod. Biztosan nem a fájdalomtól - nézett a lány szemeibe. Hangját, amennyire csak tudta, visszafogta, hisz egyikőjüknek sem lett volna szerencsés, ha bárki, főleg nem a házigazda meghallja – elfelejted, hogy nem csak téged neveltek ilyen... módszerekkel. A különbség csak annyi, hogy mások inkább eltitkolják, és nem dicsekednek vele, mint az apád, még ha csak burkoltan is.
Roxanne nem tudott mit felelni hirtelen a vörös hajú száján kibukó szavakra. Hiába tudta ő is, vagy legalább sejtette, soha nem gondolt bele igazán. Végül nem ő volt az, aki újra megtörte a csendet.
- Vigyázz magadra.
- Mintha rajtam múlna – felelte kissé fáradtan Roxanne, majd a legkisebb feltűnést keltve otthagyta a vendégeket.

A szobájába felérve azonnal az ágyra dobta magát és megszabadult a cipőitől. Örült, hogy végre egyedül van és kiengedheti a gőzt, hiszen szinte fulladozott már lent a tömegben. Ahogy a hűvös szellő beszökött a szobába, kirázta a hideg. Enyhén összezavarodva kelt fel és sétált az erkélyének ajtaja felé, hiszen biztos volt abban, hogy nem hagyta nyitva még résnyire sem. Amikor azonban a függönyét húzta volna félre, hogy becsukja az ajtót, a szeme sarkából mozgást érzékelt, vagy legalábbis egy sötét folt hirtelen eltűnését. Az ellenkezőjét csinálta, mint amit eredetileg akart, és teljesen kinyitotta az ajtót, majd kilépett a hűvös kőre.
- Merlinre! – riadt fel hangosan – Sirius, te mit keresel itt?
- Bocsánat – mászott le a korlátról az említett fiú – azt hittem engem keresnek.
- Nem hiszem, hogy egyhamar hiányolna bárki is. Sem anyádat, sem apádat nem láttam mikor feljöttem.
- És Reg?
- Lent van. Öhm – toporgott zavartan a szőke lány – bejössz?
- Szabad?
- Nem mindegy azok után, hogy itt bujkáltál? – nevetett fel visszafogottan. Sirius késlekedett, de végül ő is elmosolyodott. Végig figyelemmel kísérte Roxannét, ahogy bezárja az erkélyt, ahogy helyreigazítja a függönyöket és azt is, hogy hellyel kínálja. Tudta, érezte, hogy valami nem stimmel vele, de nem tudta volna megmondani, hogy mi.
- Valami baj van? – fordult a fiú felé Roxanne.
- Nem – felelte Sirius. Mindketten tudták, hogy hazudik, mégsem szóltak egy szót sem.
- Csendes vagy – bújt a mamuszába Roxanne, hogy ne mezítláb kelljen a gardróbjában kutakodnia.
- Te sem vagy valami beszédes – felelte félvállról Sirius, közben pedig el volt foglalva azzal, hogy szemügyre vegye a szobát, immár világosban.
- Nos, én egyébként sem – jött a válasz a ruhák közül – de te viszont nem mérgelődsz, nem idegeskedsz és nem szidod vagy éppen átkozod a családod és a híres elveiket.
- Fáradt vagyok hozzá – hallatszódott közelebbről a fiú hangja.
- Én meg teljesen vak, i – szisszent fel hirtelen Roxanne, ezzel félbehagyva a mondatot.
- Roxy, minden rendben? – jelent meg azonnal a látóterében Sirius.
- Persze, csak... - szorította össze az ajkait a lány, hogy a bordáiba nyilalló hirtelen fájdalmat némán tudja tűrni. Sirius szemében aggodalom és értetlenség tükröződött, de nem tudta mire vélni vagy hogyan kezelni, így csak csendben állt és a lányra várt. Utálta magát ezért, de tudta, hogy az érzelmek kezelésében nem ő a legjobb és azt is megtanulta már, hogy a lányokkal sokkal finomabban kell bánni, mint a barátaival, hiszen érzékenyebbek, amit ugyan soha sem értett, de látta eleget, ahogy a legjobb barátja, James, vérig sérti az évfolyamtársukat, pedig semmi rosszat nem tettek. James csak, mint kiderült, rossz utat választott arra, hogy felkeltse Lily Evans figyelmét.
- Mi érdekeset találtál? – bújt bele egy selyem köntösbe. Le nem vehette még a ruhát, hisz biztos volt abban, hogy később még mutatkoznia kell a vendégek előtt, az ujjatlan ruhában pedig fázott.
- Nem akarlak megbántani, de nagyon egyhangú a szobád. Alig van benne valami.
- Tudom – ült le az ágyára Siriussal szembe – nincs sok dolgom.
- Mardekár mániás sem vagy.
- Ez miért olyan meglepő? – vonta fel a szemöldökét - nem a ház, ahova a Süveg osztott, tesz azzá, aki vagyok, Sirius.
- Nézd! – váltott hirtelen témát a fiú, aki vagy nem tudott, vagy nem akart a korábbi megjegyzésre mit felelni. A viselkedése teljesen ismeretlen volt a lány számára, eltűnt a könnyedség belőle s egy feszült, tettre kész fiút látott maga előtt, aki bármelyik pillanatban képes lenne menekülni. Az ablakhoz sétált és magával húzta a lányt is.
- Sirius Orion Black! – hallatszódott Walburga Black hangja egészen közelről.
- Azt hiszem ez az én végszavam – lépett el az ablaktól Sirius.
- Én is így gondolom – fordult a fiú felé egy pillanatra, azután figyelme visszatért az udvarra. Hosszú percekig tartó ámulás után is lélegzetelállítónak tartotta, ahogy a hold fénye ezüstösen megvilágított minden egyes hópelyhet.
- Roxy? – torpant meg az ajtóban Sirius.
- Hm?
- Tudom, hogy nem ismertelek és ezért előítéletes voltam veled, amit nem fogadtál jól, de úgy döntöttem, hogy megbocsátok neked ezért.
A lány kikerekedett szemekkel nézett Siriusra. Meglepettségét és zavarát sem tudta palástolni, de érezte, hogy a fiútól ez egy bocsánatkéréssel ért fel.
- Köszi – felelte bizonytalanul és Sirius mosolya láttán ő is derűssé vált – ne szokj hozzá a jókedvhez Black, nem fog sokáig tartani.
- Oh, dehogynem. A következő meccsen megverünk titeket, Malfoy – mondta ki a végszót Sirius, majd távozott mielőtt Walburga elérte volna Roxanne szobáját.