- Lucius?
- Maradj csendben!
- Hova hoztál?
A fiatal férfi fáradtan sóhajtott majd testvérére nézett.
- Vagy már olyan nagy és érett, hogy rájöjj, otthon nem lenne nyugtod. Ha bíznál bennem, tudnád, hogy segíteni próbálok. Vagy azt hiszed, apánk hirtelen meggondolta magát és mégis azt akarja, hogy a Roxfortba járj?
A lány elgondolkozott bátyja szavain, de ezúttal nem szólalt meg újra.
- Andromeda - köszönt a szőke fiú az idegen porta bejáratnál megjelenő nőnek.
- Lucius - biccentett a barna hajú nő, Andromeda.
Roxannénak ismerős volt valahonnan a neve, tudta, hogy ki ő, tudta, hogy tudja, de abban a pillanatban képtelen lett volna megmondani.
- Roxanne - köszönt immár neki a nő. Nem lehetett idősebb a testvérénél.
- Menj be, az emeleten előkészítettünk neked már egy szobát. Szerintem meg fogod találni - mosolygott a lányra, bár mosolya nem volt teljesen őszinte - beszélnem kell még a.. bátyáddal.
- Menj! - unszolta Lucius is - és ne okozz csalódást!
A fiatal férfi búcsúja húgához nem érte meglepetésként a lányt. Megszokta már, hogy családjukban kimutatni a szeretetet szinte bűn. A szobáját valóban hamar megtalálta, hisz az emeleten csak egyetlen ajtót hagytak nyitva, jelezve, hogy hova mehet. Nem volt hatalmas a hely, de maga a ház is sokkal kisebb volt, mint a Malfoy kúria, mégis elégedetten dőlt bele az ágyába.
- Még mindig ezt szeretnéd? – szűrődött be a boszorkány hangja a résnyire nyitott ablakon.
- Nem fogok kockáztatni. Ti vagytok az utolsók, akiknél keresnék, és ha rá is jönnének, túl büszkék, hogy a közeledbe jöjjenek.
- Neked is két évbe telt – jegyezte meg a nő – mégis itt vagy.
- Ez az, amit nem tudhatnak meg.
- Tulajdonképpen Lucius, ezzel most magadat akarod védeni, vagy néhány csepp önzetlenség szorult a Malfoyokba is?
Lucius nem válaszolt sógornője megjegyzésére, unottan nézett a másik szemeibe.
- Sokáig akarod még ezt húzni?
- Tévedtem. Semmit sem változtok. Fordulj meg! Az a cetli, amit adtam, a Zsupsz-kulcsod. Nem tudom, hova visz, ez Ted műve, de mindenesetre el innen, hogy értelme is legyen annak, amit csinálunk. Most pedig gondolj mindarra, amit el akarsz felejteni, én sem érek rá egész nap.
Andromeda mély levegőt vett, majd halkan, szinte ő maga sem hallotta, kimondta a varázsigét.
- Exmemoriam!
Nem tudták meg, hogy mennyire volt hatásos az átok, de ez így volt eltervezve. Lucius nem láthatta, hol és kinél járt, különben mindenkit veszélybe sodorna. A Zsupsz-kulcs azonnal elrepítette, csak Edward Tonks tudta pontosan, hogy hova.

- Biztos, hogy jó ötlet? Egy pár hetes baba mellé és -
- Ezt már megbeszéltük, drágám! – hallatszódott fel az emeletre is tisztán és érthetően a beszélgetés.
- Teszünk óvintézkedéseket, ő is elfelejti.
- És mi lesz a lányunkkal?
- Drágám! – sóhajtott Andromeda – biztos vagyok benne, hogy nem azért van itt, hogy bántsa Nymphadorát. Adj neki egy esélyt.
Roxanne becsukta a szobája ajtaját, nem volt hülye, tudta, hogy róla beszélnek. Edward Tonks még annyi kedvességet sem sugárzott felé, mint felesége. Szomorúan dőlt hanyatt az ágyán. Elege volt abból, hogy a neve miatt mindenki előítéletes vele szemben. Mintha mindenki tudná, hogy milyen, és csak arra várnak, hogy igazi valóját megmutassa. Csakhogy ő pontosan olyan volt, mint amilyennek látszódott. Nem színészkedett, nem szőtt titkon terveket, ő csak ő volt, Roxanne.

Hamar beilleszkedett sógornője otthoni rutinjába. Andromeda, ha eleinte nem is bízott benne, de hagyta, hogy megmutassa, milyen is igazából. Ha tudott, ami szinte mindig igaz volt, segített a barna hajú boszorkánynak a konyhában. Meda szerette maga megcsinálni a dolgokat, mesélte egyszer a lánynak, hisz így legalább elfoglalja magát is. Beletelt némi időbe, de végül a ház ura is belenyugodott a lány jelenlétébe. Roxanne egyre többet foglalkozhatott a kis Nymphadorával is, játszott vele és dajkálgatta, némi szabadidőt adva a felnőtteknek, melyért mindketten őszintén hálásak voltak.
- Micsoda illat terjeng az egész házban – érkezett haza egy hosszú nap után Edward a munkából. Látszott rajta, hogy fáradt, mégsem vonult azonnal félre, mint ahogy a fehér hajú lány apja tette. Ted Tonks a szőnyegről felkapva lányát megpuszilta, majd a kezében a kisbabával a konyhába ment.
- Mi készül? – lépett oda felesége mellé és egy csókkal üdvözölte. A férfi mostanában előjött szokása, miszerint megpaskolja az ifjú boszorkánytanonc fejét üdvözlésképpen, most sem maradt el. A Malfoy lánynak eleinte meglepő és fura volt, de az elmúlt idő alatt hozzászokott és örült, hogy a távolságtartás felé szinte teljesen eltűnt.
- Ne nyalakodj! – ütött rá férje kezére Meda mosolyogva – az a vacsorához van. Roxanne készítette, teljesen egyedül.
- Alig várom, hogy megkóstoljam – ültette Nymphadorát az etetőszékbe az apja – fenséges illata van.
- Meda segített benne – fejezte be az asztal terítését a lány.
- Az semmiség volt, ne szerénykedj, ez most igenis a te érdemed.
A vacsora kellemes hangulatban telt, s habár Roxanne nem igazán érezte magát fáradtnak mégis hamar otthagyta a többieket. Azt azonban megtanulta, hogy a kicsik rengeteget alszanak és esznek, ezért felajánlotta, hogy lefekteti az unokahúgát, amíg Medáék elrendezik a dolgaikat.
A lány pontosan tudta, hogy minden mesébe illő jó dolog véget ér egyszer, így a nyáron folyton mosolygó lány csak emlék maradt. Ideges volt és félt, nem igazán akart iskolába menni, azonban erről egy szót sem szólt senkinek. Mire ismét feleszmélt már Londonban volt a King's Cross vasútállomás 9¾ -ik peronján.
- Nyáron mehetek hozzátok újra? Nagyon jól éreztem magam – szomorúság csengett a hangjában, miközben kérdezte.
- Attól tartok, nem – ölelte magához a boszorkány – senkinek se mondd el, hogy hol töltötted az elmúlt heteket, rendben?
- Mindent köszönök – ölelt vissza a lány is, majd búcsút intve az ideiglenes családjának végül életében először felszállt a Roxfort Expresszre.

A vonat egyik kupéjában egyedül ülve már nem is csábította annyira a Roxfort. Nem volt biztos abban, hogy helyesen cselekszik. Egy egész nyara volt arra, hogy emlékezzen, hogy megtudja, mit keresett a sógornője testvérénél, de se egy épkézláb emlék, se magyarázatot nem kapott arra, hogy hogyan került oda.
Amikor a Roxfort Expressz döcögve elindult és maga mögött hagyta Londont, a lányra rátört a bűntudat.
- Sajnálom Jenny – suttogta az elsuhanó tájnak – sajnálom, hogy cserben hagytalak.
A lány csak egy pillanatra vette le a szemeit a tájról és nézett a folyosóra, amikor egy ismerős alak rohant el a kupéja előtt. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattant és a fekete hajú fiú után rohant.
- Perselus! – szólt utána. A fiú a neve hallatára megtorpant, majd megfordult.
- Emlékszel rám? – kérdezte csodálkozó tekintettel.
- Nem kellene?
- Nem azt mondom – sütötte le a szemeit egyetlen másodpercre – de nem hittem volna, hogy egy...
- Egy mi? – vonta fel a szemöldökét a lány. Pontosan tudta, mit nem mondott ki a fiú, de hallani akarta.
- Semmi. Szimplán szokatlan, hogy bárki is megjegyzi, hogy ki vagyok.
- Ah-ha – várt türelmesen, de további magyarázatot nem kapott.
- Ne haragudj Roxanne, de most mennem kell – indult volna el a fiú, de ismét a lány fele fordult – egyébként tudod már, hogy melyik házban leszel?
Roxanne a fejét rázta.
- Van egy olyan érzésem, hogy csak a ceremónián fogom én is megtudni.
- A Mardekár nem rossz ház – jegyezte meg Perselus, aki, mint mindenki tisztában volt azzal, hogy az aranyvérű családok tagjai szinte kivétel nélkül Mardekár Malazár házába kerültek.
- Utat! – kiáltotta valaki a hátuk mögül, de mire Roxanne bármit is tehetett volna, a folyosó falára kenődött. Mire feleszmélt Perselust már nem látta sehol, egy magas, sovány, sápadt szőke fiú nyújtott neki segítő kezet.
- Jól vagy? – kérdezte félénken a Griffendélesek öltözékét viselő fiú.
- Igen. Azt hiszem – dörzsölte a könyökét Roxanne – mi ez a nagy sietség?
- A szokásos – válaszolta a fiú, kerülve a szemkontaktust – James kitalált egy őrült ötletet, én pedig próbálom lebeszélni róla. Sikertelenül, ahogy mindig.
Miután semmilyen reakciót nem kapott a fiú kínos csendben álltak egymással szemben hosszú másodpercekig, mire a lány szólalt előbb meg.
- Ne haragudj, de azt hiszem, nem tudom, miről beszélsz. Van egy olyan érzésem, hogy Jamest, ugye Jamest mondtál, ismernem kellene, de az a helyzet, hogy -
- Új vagy. Ne haragudj – vágott a szavába a szőke fiú – nem realizáltam hirtelen, hogy az elsősök talárja van rajtad. Én Lupin vagyok. Remus Lupin – nyújtott kezet.
- Roxanne – felelte a lány még mindig értetlenkedő arckifejezéssel – szóval mit is kellene tudnom erről a Jamesről?
A szőke fiú elmosolyodott.
- Hamar meg fogod ismerni James Potter és Sirius Black nevét. Nem szeretném semmivel sem befolyásolni a véleményedet.
- Azt mondtad, Sirius?
- Remus gyere már! – kiáltotta a korábban elrohanó fiú – a lányok ráérnek, ez nem!
- Azt hiszem, mennem kell – intett a folyosó végén várakozó fiúnak, miközben elköszönt a lánytól – örültem a találkozásnak, Roxanne.
Miután ismét egyedül maradt már nem volt kedve ismerkedni. Csendben visszaindult a kupéjába nem figyelve mást csak a padlót, meglepődve látta mikor benyitott, hogy már nem üres a fülke.
- Ha nem tudnám, hogy nem ide jársz, most azt hinném, hogy álmodom.
Az ismerős hangra végül felfigyelt a lány is. Meghökkenve állt egy régi ismerősével szemben, azonban a mosolyát nem tudta visszatartani.
- Ha nem tudnám, hogy minden Black Mardekáros, most azt hinném, hogy képzelődöm – ült le a fiúval szembeni helyre.
- Pedig igaz – húzta ki magát büszkén Sirius – az első, aki megtöri a családi hagyományt.
- Ahogy az is igaz – mosolygott visszafogottan, de őszintén – hogy ezentúl a Roxfortban tanulok.
- Hogy sikerült rávenni Abraxast? – kíváncsiságtól csillogó tekintettel figyelte a lányt tovább.
- Az a helyzet – hervadt le az arcáról a mosoly, azonban nem tudta, hogy mit mondhatna – hogy megérkeztünk.
- Merlinre! – pattant fel a fiú – meg kell találnom a többieket.
- Menj csak. Később talán elmesélem.
- Szavad ne feledd! – kacsintott a kócos hajú fiú és kiviharzott a helységből.