A kupé melege úgy vonta körbe a lány testét, mint ahogy egy anya húzza biztonságot nyújtó ölelésbe gyermekét, miközben a kint uralkodó hidegről egyedül a vonat párás ablaka szolgált csekély elképzeléssel. Roxanne feje lehanyatlott és homloka tisztán a fagyos üvegnek csapódott.
- Jó reggelt, álomszuszék.
A lány zavaros tekintettel, homlokát dörzsölve nézett útitársára és felvont szemöldökkel figyelte, ahogy a vörös hajú férfi lábát keresztbe téve elmerül a Reggeli Próféta legfrissebb számában. A lány végig futtatta tekintetét a lakkcipőtől egészen az ápolt vörös hajkoronáig, majd fáradtan kiengedte az addig visszatartott levegőt.
- A nagyapám is lehetnél ezzel a kinézettel, Lestrange.
Rabastan anélkül, hogy tekintetét egyetlen másodpercre is elszakította volna a hazugságok és kitalációk tömegéből, elmosolyodott.
- Kétlem. Senki sem hinné el, hogy a tisztavérű leszármazottam vagy, főleg, ha ilyen kócos hajjal utcára mersz lépni.
A boszorkánytanonc próbálta figyelmen kívül hagyni a külsejére tett megjegyzést, miközben kezelésbe vette az egyébként tényleg nem megszokottan kinéző hajkoronáját. A pár órával ezelőtti eleganciája mintha csak a képzelet szüleménye lett volna.
- Ugh.
- Ezen a ponton már feleslegesnek tartom megkérdezni, hogy szépeket álmodtál-e rólam, a saját válladra nyáladzás mindent elárult.
Roxanne úgy érezte, hogy a hőmérséklet egyetlen pillanat alatt legalább tíz fokot emelkedett, elviselhetetlen hőség keletkezett a kabinba. Igyekezett nem Rabastan félmosolyra húzott szájára pillantani, de az ablaküvegről visszatükröződő képmását meglátva csak rosszabb helyzetbe keveredett. Általában sápadtnak tűnő arca érett paradicsomhoz hasonlított, ami a megmaradt kevéske magabiztosságát teljesen elpárologtatta.
A vörös hajú férfi lassan összehajtotta a pletykalapot és nyílt mosollyal az arcán, csillogó szemekkel figyelte a lányt.
- Úgy érzem, beletrafáltam a dologba, de nincs ezen semmi szégyellni való Malfoy, tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok.
- Maximum idegesítő.
A beszélgetés néhány percre szünetelt, Rabastan továbbra is csillogó sötétbarna szemeivel figyelte a lány minden apró mozdulatát. Roxanne zavara nem múlt el, de arca vörösségén sikerült enyhítenie.
- Akartam kérdezni – dőlt hátra az ülésen Lestrange – hogy miért van rajtad a báli ruhád? Nem mentél haza?
- És én még úgy láttam, hogy kifejezetten tetszett a látványa, de ezek szerint rosszul olvasok a jelekben.
Ebben a percben Rabastanon volt a sor, hogy zavarba hozzák a lány szavai, amit csak tetézett az arcán szétterülő mosoly.
- Egyébként – folytatta, miután kiélvezte győzelmét – nem sokkal indulás előtt értem haza, jobbnak láttam inkább elérni a vonatot, mint az öltözködéssel bajlódni.
A férfinak nem volt hozzáfűzni valója, nem tudott vitatkozni a gondolatmenettel. Ismét némaság borult az utasokra, akik hamarosan a havas táj tanulmányozásával kezdték elütni az időt. Kellemes volt a csend, amely körülvette őket, nem éreztek kényszert a beszélgetésre.
- Rabastan – a lány gyengéd hangja megtörte a nesztelenül elsuhanó hóval borított fák látványát.
- Hm?
- Remélem, tudod, hogy nincs szükségem bébiszitterre. Egyedül is visszaértem volna az iskolába.
- Hát persze.
- Valójában miért vagy itt? Azt állítod, hogy Dewhurstben van valami munkád, de ezért nem kellene egészen Roxmortsig vonatoznod. Ha hoppanálsz, nem kell elpazarolni rá egy teljes napod.
- Először is – hajolt előre a tökéletes frizurával rendelkező férfi – a veled töltött idő nem pazarlás. Másodszor pedig, ez nem elég indok?
- De nem küldött senki, hogy felügyelj?
- Számítana, ha így volna?
A színtiszta csalódottság, ami sóhaj formájában elhagyta Rabastan száját, összeszorította a lány mellkasát. Bűntudata támadt.
- Nem – tette hozzá a sötétbarna szemű, hangja szomorúan csengett – magamtól döntöttem így.
A szőke lány finoman forgatta az elejtett szavakat, gondolataiban újraformázta őket, ízlelgette jelentésüket, és amikor megértette, hogy tulajdonképpen mit is mondtak neki, zavarba jött, maga sem tudta, hogy aznap már hányadik alkalommal. Nem bírta tekintetét tovább a társán tartania, félrenézett.

Egészen a Skóciáig tartó út hasonló hangulatban telt. Váltottak néhány mondatot, szándékosan próbálták zavarba hozni a másikat, együtt nevettek, aztán pedig hagyták, hogy csend telepedjen rájuk.
- Igazán nem volt szükséges idáig elkísérned - álltak meg a falut és az iskolát összekötő hídon. A szőke nem akart sokáig búcsúzkodni, didergett a kabátja alatt, hiszen azt leszámítva továbbra sem téli öltözetben volt - de köszönöm, azt hiszem.
Rabastan hanyagul legyintett.
- Ha az elkövetkezendő két hétben nagyon unatkoznál, amit megértenék, három nap múlva erre lesz dolgom újra.
- Jól értem, azt szeretnéd elérni, hogy elhagyjam a pihe puha ágyamat a szünet kellős közepén és az iskola melegét azért, hogy találkozzunk a hidegben? - vigyorgott a lány - senki sem ér annyit.
- Egy próbát megért, nem?
A lány hümmögött.
- Ha esetleg nem lesz más dolgom és itt találsz, szerencséd lesz. De ha nem, nem hibáztathatsz - Roxanne hátat fordított a vörös hajúnak és szapora léptekkel igyekezett átvágni a magas havon, ami igencsak lelassította a folyamatot. Amint az iskola területén belülre került megkönnyebbülve vette elő rózsafa pálcáját és néhány varázslat segítségével felmelegítette magát.
- Sokkal jobb - jegyezte meg magának megkönnyebbülve.

Számított rá, hogy nem lesz hangos az iskola, nem lesz még ott a diákok serege, de mégsem volt felkészülve arra a szintű ürességre, ami fogadta. Hirtelen azt sem tudta eldönteni, hogy melyik irányba forduljon. Menjen a hálókörletébe és öltözzön át, vagy menjen McGalagony professzorhoz jelezni, hogy megérkezett?
- Roxanne!
Az ismerős hang felébresztette gondolataiból, az érkező személy felé fordult.
- Minden rendben? Kissé elveszettnek tűnik.
- Minden rendben professzor - felelte a lány enyhén zavarba jőve.
- Készül valahova? A ruhája...
- Ó - pillantott le a vizes anyagra. Ha valaki más is ebben az állapotában látta volna a lányt, sok mindent elmondhatott volna, csak azt nem, hogy elegáns. Pedig ő igyekezett - arra gondoltam, hogy ebben megyek az újévi vacsorára. Talán egy kicsit rövidítek rajta, hogy ne érjen le a földig. Vagy talán, baj lenne?
A lány jókedve és pimaszsága megillette házvezetőjét, zavarba jött.
- Nem, nem hiszem - az idős tanár próbálta megfejteni a tanítványa szándékait - viszont nekem most mennem kell, az igazgató megkért, hogy a nevében üdvözöljem Frics urat.
Lumpsluck fáradtan sóhajtott, miközben visszatette zsebóráját a helyére. Nem lelkesedett túlságosan az ötletért.
- Frics urat?
- Ó, igen, az új gondnok.
- Apolyon elment? - hitetlenkedett a lány. Lumpsluck kollegája keresztnevét hallva ismételten meglepődött.
- Nos, nem. Még nem. De ebben a félévben Frics úrnak megmutatja, hogy működnek itt a dolgok. De a tanév végéig nem hagy el minket Apolyon.
A bájitaltan professzor nem vesztegetett több időt a tanítványára, állítása szerint már így is késésben volt. Az ifjú Mardekáros kibújt a kabátjából, és tanára utasításának eleget téve elindult, hogy bejelentkezzen az ügyeletes tanárnál.

A Griffendélesek feje nem tartózkodott az irodájában, sem a közelében, vagy egyszerűen nem akart senkit sem látni, Roxanne nem tudhatta biztosra, de mikkor a harmadik, és egyben leghangosabb kopogtatásra sem kapott választ, zavartan fordított hátat a néma folyosónak. Ahogy visszafele haladt, a kórházi szárny folyosójánál megtorpant, nem mintha szüksége lett volna bármire, de lábai mégis a Gyengélkedő felé kezdték vinni és mielőtt meggondolhatta volna magát, máris a fehér ágyneművel felhúzott ágyak között találta magát. Az ápolónő irodája felől kellemes gyömbér illat áradt, a lány lehunyt szemmel lélegezte be.
- Roxanne kedves, segíthetek valamiben? - jelent meg mögötte Madam Pomfrey. Az említett lány lassan megfordult.
- Nem igazán.
- Baj van? Történt valami? - a matróna végig futtattat a tekintetét a lány ruháján. Szokatlan viselet volt a mindennapokra az iskola falain belül.
- Minden rendben - mosolygott a lány kedvesen - nemrég érkeztem. McGalagony professzorhoz indultam, de nem találtam az irodájában.
- A nevemet hallottam? - lépett ki az ápolónő irodájából a Griffendél ház feje - Merlin szerelmére Ms Malfoy, készül valahova?
- Ami azt illeti, a professzorasszonyhoz - felelte a fiatal boszorkány.
- Ebben az öltözetben?
- De hát nem szegek meg vele semmilyen szabályt, vagy igen?
A bársonyzöld ruhába öltözött nő elgondolkozott, majd megrázta a fejét.
- Otthonról érkeztél? - szólt közbe az őszülő boszorkány is, míg a szokásos fehér köpenyét és fejfedőjét magára húzta. Roxanne bólintott és bűntudata támadt a matróna szemében megjelenő aggodalom láttán.
- Be akartam jelentkezni, hogy megérkeztem. De nem találtam az irodájában - intézte szavait közben az átváltoztatástan tanárnak.
- Vagy úgy. Rendben, köszönöm, hogy felkeresett Ms Malfoy. Ha nincs más -
- Igazából - vágott közbe a gyógyító - egyetlen percre szeretném elrabolni őt, Minerva. Ha nem probléma.
Az ifjú boszorkány annyira nézett zavartan a matrónára, mint a professzora, de senki sem kérdőjelezte meg Poppy kérését.
- Természetesen - felelte a professzor - az irodájában megvárom, Poppy.
Miután Minerva visszatért a valószínűleg már kihűlt tea társaságába, a fehér köpenyt viselő boszorkány az ágyak felé invitálta a diákot.
- Semmi szükség rá, minden rendben - próbálkozott Roxanne, nem túl sok sikerrel.
- Hiszek neked, de közben nem teljesen - húzta el az ágy körüli függönyöket a boszorkány, némi magánszférát biztosítva kettejüknek - szeretnék meggyőződni róla a saját szemeimmel.
- Felesleges.
- A tapasztalataim korábbról nem ezt mondják. Megengeded?
A szőke lány beletörődötten sóhajtott, miközben háttal megállt a másik előtt. Madam Pomfrey óvatosan lehúzta a lány ruhájának cipzárját, és csupasz hátát vizsgálgatni kezdte.
- Látja Poppy, nincs semmi - mosolygott válla felett rá a gyógyítóra, aki arcára kétely ült ki.
- Egy pillanat - fogta meg a lány vállát jelezve, hogy ne mozduljon még. Valami nem hagyta nyugodni a tapasztalt boszorkányt. Elővette a pálcáját és a lány hátára mutatott - Revelio!
Roxanne arcáról lehervadt a mosoly, leejtette vállait.
- Erre igazán nem volt semmi szükség, látja, nem olyan rosszak, mint általában.
- Roxanne... - kezdte volna a boszorkány, de rájött, hogy nem lenne sok értelme felhívni a lány figyelmét arra, hogy a fedőbűbájjal nem tudja megtéveszteni. Főleg akkor, ha a gyógyító tisztában volt a lány látogatásai okának legnagyobb részével - mikor történt? - kérdezte végül.
- Két-három napja. De nem olyan rosszak, mint máskor, látja? - fordult körbe, hogy a világos bőrét elcsúfító foltok, sebek látszódhassanak - már gyógyulnak. Nincs bevérzés, nem dagadt fel sehol.
A lány mosolya aggodalmat keltett csak a matróna szívében. El nem tudta képzelni, hogyan képes közömbösen beszélni a sérüléseiről a lány, mintha csak az időjárást vitatnák meg.
- Fáj?
A Mardekáros diák vállat vont - Kibírható. Érzékeny, de nem vészes.
- Hozzak rá valamit? Pillanatok alatt be tu -
- Nem szükséges - vágott közbe a lány és legnagyobb megkönnyebbülésére úgy tűnt, a gyógyító is beletörődött.
Amíg a szőke óvatosan visszabújt ruhájába, csendben volt. Gondolkozott.
- Pop - köszörülte meg torkát - Madam Pomfrey, esetleg kérdezhetek valamit?
- Bármit, amit szeretne, Roxanne kedves.
- Szóval.. - jött kissé zavarba a lány, nem tudta, hogyan fogalmazhatná meg a kérését - a szünet hátralevő részében... Esetleg, ha Madam Pomfrey ráér... Nem akarok több gondot okozni, úgyhogy, ha esetleg lehet, tanítana, kérem?
Bárkit, aki hallotta volna, váratlanul érte volna a kérdés.
- Érdekel a gyógyítás? - az idősebb nő hangja őszinte kíváncsiságról árulkodott. A Mardekáros bólintott.
- A gyógyitalok főzése leginkább. Szeretném legalább a magam terhét levenni Pop.. Madam Pomfreyról és - vett egy nagy levegőt - szeretnék segíteni a barátaimon is, de hogy lennék képes rá, amíg saját magamon nem tudok?
Szavai elgondolkoztatták a matrónát is. Látott potenciált a diákban, motivációt szintúgy, de magát, mint tanár, már kevésbé tudta elképzelni. Eddigi pályafutása során soha sem kérték fel arra, hogy tanítsa meg a gyógyítás művészetét bárkinek is.
- Természetesen cserébe besegítenék bármikor, amikor szüksége lenne még egy pár hasznos kézre - tette hozzá a fehér hajú.
- Rendben - adta be a derekát a gyógyító. Voltak napok, amikor tényleg örült volna a segítségnek, nem tagadta - ez esetben holnap délután várlak itt.
A lány arca felragyogott, a szemei csillogtak, de a fény túlságosan hamar kihunyt.
- Esetleg - matatott az ujjaival a lány - egy adag Álmatlan Álmot kérhetek? A biztonság kedvéért.
Veszélyes bájital volt, könnyen rászokhatott az ember, ha nem vigyázott, és a matróna is igyekezett csak vészhelyzetben adni a betegeinek, mégis csendben bólintott. Tapasztalta már, hogy egy-egy otthoni látogatása után a lány sokszor az első héten nem tudott aludni, s bár azzal nem volt tisztában a gyógyító, hogy mi történhet a lánnyal, de a sebei, amikkel ellátta, így is eleget elárultak.
Az irodájába lépve nem foglalkozott kollegája kérdő tekintetével, ahogy leemelt a polcról egy kisebb fiolát és szó nélkül távozott.
- Tudod a szabályt - adta át az üvegcsét a dupla szárnyú ajtóban a lánynak. Roxanne bólintott.
- Ami megmarad, ami nem fogy el, visszahozom és este egyetlen cseppel sem iszok többet, mint amennyit megengedtek.
Minerva megjelent a matróna mellett, miután a szőke a pince felé vette az irányt.
- Minden rendben? - kérdezte a professzor látva, hogy kollegája a távolodó lány alakját figyeli.
- Szegény lány - sóhajtott a gyógyító, majd a másikra pillantott - Ne haragudjon Minnie, azt hiszem, újabb teát kell készítenem, biztos kihűltek.
- Ugyan, ne aggódjon ezen Poppy, időnk, mint a tenger elfogyasztani a híres gyömbéres teáját - felelte mosolyogva a professzor, miközben mindketten visszatértek a gyógyító irodájába.

Az éjszaka borzasztó kínszenvedés volt a Mardekáros lány számára. Úgy érezte, egyetlen percre sem sikerült az álmok világába belépnie és hiába kapott a gyógyítótól bájitalt, remélte, hogy nem lesz annyira rossz a helyzet, hogy használnia kelljen. A reggelit lekéste, jutott el a tudatáig, miután a délelőtt folyamán nagy nehezen rávette magát az ébrenlétre. Nyúzott volt az arca, a kedvével egyetemben és örült, hogy egyedül volt a szobában. Valószínűleg nem tudta volna elviselni a szobatársai jelenlétét ebben az állapotban, még akkor sem, ha egyikük Ashley volt. Felöltözött kviddicshez alkalmas öltözetbe és egy zacskó chilis-csokis kekszet majszolva elindult az udvar felé. Nem volt konkrét terve, de remélte, hogy a friss levegő és a mozgás némiképpen felébreszti és elviszi a rosszkedvét.
Délután ismételten a Gyengélkedőn találta magát, ezúttal azonban anélkül, hogy ő vagy egy közeli barátja megsérült volna.
- Rendben - hozott ki a gyógyító az irodájából egy hasonló köpenyt, mint amit ő is viselt rubinvörös ruhája felett - ezt kérlek, vedd fel.
A diák engedelmeskedett és habár belebújt a köténybe, testidegennek érezte.
- Mielőtt bárminek is nekiállunk, mondd csak, ismersz már bármiféle gyógyító bájitalt vagy varázsigét?
- Hát.. - gondolkozott el a lány - csontnövesztő bűbájt már készítettem, de arra nem igazán van szüksége az embernek a mindennapok során. Emellett az episkey, amit ismerek, de sosem mertem élesben kipróbálni, mert nem vagyok magabiztos a használatához.
- Rendben. Az a varázsige nem rossz kezdés. Megmutatnád, hogy csinálod?
Roxanne megmutatta. Többször is. A matróna addig mondatta ki vele a szót és gyakoroltatta a pálcamozdulatot, míg a lány magabiztossá nem vált.
- Nagyon jó - ismerte el a boszorkány - ma megtanulunk egy másik alap varázslatot is. Ezt pólyázáshoz használjuk, vagy ha sínbe helyezünk egy testrészt. A pálcádat emeld mellmagasságba, de ne fog olyan feszesen, mint harc közben. Lazítsd el a csuklódat, különben darabos lesz a mozdulat. Nézd, nem kell hozzá az egész karodat mozgatni.
Madam Pomfrey a levegőbe rajzolt vízszintesen egy hullámra emlékeztető jelet, a kezdő szárát azonban hosszabbra nyújtotta, miközben szótagolva kimondta a varázsigét, aztán Roxannéra került a sor. Próbálta leutánozni a gyógyító kézmozdulatát, amíg kiejtette a szót
- Ferula - suhintott pálcájával. A levegőben megjelent fehér kötszerek lazán és esetlenül, de bevonták az idősebb boszorkány lábát. Roxanne zavarba jött, kudarcnak élte meg.
- Bo.. bocsánat.
De Madam Pomfrey nem illetődött meg, gyengéden mosolygott a lányra és próbálta megnyugtatni, hogy ez első próbálkozásra igenis jól sikerült, csak gyakorolni kell, amíg tökéletessé nem válik.
- Ferula! - lendítette pálcáját megint a levegőbe, majd ismételten megtette, újra meg újra.
- Szép munka - dicsérte meg a tanoncot Madam Pomfrey. Egészen a vacsora elérkezéséig gyakoroltak. A lány kimerülten távozott a gyógyító területéről és úgy érezte, hogy ez alatt az egy délután alatt több mágiát használt, mint az elmúlt évek alatt.
A következő napok hasonlóan teltek. Miután felébredt, a kviddics pályán találta magát, hogy eddzen egy keveset, ebéd előtt még befejezte az egyik házi dolgozatát, amit a szünetre adott ki nekik Mrs Sinistra, az asztronómia tanár, délután pedig ismételten Poppy tanította. Nem csak varázsigéket és gyógyitalok főzését tanította meg neki az idősebb boszorkány, Roxanne teljesen a tanoncának érezte magát. Iratokat rendezett, felseperte a földet, és a lehető legjobb tudása szerint próbált válaszolni, amikor a rubintvörös ruhába bújt boszorkány kikérdezte őt a gyógyfüvekről. A szünet folyamán néhány délelőttjét beáldozta és ellátogatott Roxmortsba is, maga sem értette eleinte, hogy miért. A barátai közül mindenki otthon élvezte a pihenéssel teli napokat, vagy ha nem is feltétlenül élvezték, legalább nem az iskolában tartózkodtak és Roxanne rájött, hogy kissé magányosnak érzi magát, így kötött ki Rabastan Lestrange társaságában. Sem ő, sem pedig a fiú nem hitte azt, hogy valóban elhagyja a lány a kastélyt, ennek ellenére az ifjú minisztériumi dolgozó kitartóan várakozott a hidegben. A Három Seprű szinte állandó látogatási céljukká vált, és a lány biztos volt abban, hogy Madam Rosmerta, a kocsma tulajdonosa is felfigyelt a párosra. Szerencséjére a varázslók által lakott falu legtöbb üzletébe szintén ellátogattak, főleg, mikor a gyógyító megkérte a lányt, hogy töltse fel egyes gyógynövények készletét.

A téli szünet utolsó délutánja sem telt lustálkodással Roxanne számára. Éppen befejezte a leltározást, amikor Madam Pomfrey visszatért birodalmába.
- Mindent leellenőriztem - tette le a boszorkány asztalára a pennáját, miután egy utolsó pipát tett egy listát tartalmazó pergamenre.
- Köszönöm - figyelte a tanonca otthonos mozgását Poppy. Melegség áradt szét a mellkasában látva, hogy mennyire természetesnek érződik a lány jelenléte a gyógyító részlegen.
- Holnap délután nem biztos, hogy tudok jönni, Emma valószínűleg edzéssel fog várni minket újév alkalmából - bújt ki a kölcsön kapott kötényéből - nagy baj lenne? Ellenben szerintem kedden már újra tudok segíteni.
- Pontosan erről szerettem volna beszélni veled Roxanne kedves. Az iskola biztosan elég sok idődet elveszi.
- De megígértem, hogy segítek, cserébe azért, mert tanít engem. És, ha bevallhatom, szeretek itt lenni. Szakítanék időt arra, hogy el tudjak jönni.
Madam Pomfreynak nem adatott meg sokszor, hogy ilyen kedves szavakat intézzenek hozzá, főleg a diákok. Elgyengült.
- Rendben - mondta végül - amennyiben nem használod az itt töltött időt kifogásként, hogy kibújj az iskolai feladatok alól, és nem rontod le a tanulmányaidat, várlak vissza.
- Köszönöm Poppy - mosolygott őszintén a Mardekáros diák annak ellenére, hogy a szülőktől elvárt prédikációt hallotta mentorától, de ennek ellenére ösztönösen megölelte a gyógyítót, kimutatva a háláját. Csak akkor tudatosult benne, hogy tulajdonképpen mit is tett, amikor elbúcsúzott a boszorkánytól és félúton járt a Nagyterem felé, hogy megkeresse a barátait és csatlakozzon hozzájuk vacsorára.
- Merlin szakállára, mit csináltam? - torpant meg egy pillanatra, de már nem volt helye megbánásnak. Teljesen lejáratta magát a matróna előtt és ennek köszönhetően a szégyenérzet teljes tudatában folytatta az útját amerre a korgó gyomra vitte.