A Griffendél torony általában legzajosabb szobájában csend honolt. Nem azért, mert nem lett volna ott senki, épp ellenkezőleg, a lakók mind ott tartózkodtak, egyszerűen nem volt miről beszélniük. Esetleg arról volt szó, hogy elvette a fiúk kedvét a kudarcaik sorozata, ami kivételesen nem a tanulmányaikra vonatkozott. McGalagony által kiosztott csapatban elvégezendő házi dolgozatnak még neki sem álltak. A professzorasszony kivételesen viszonylag szokatlan beosztást készített, próbálta keverni az iskola házainak diákjait, miközben igyekezett a legkevesebb feszültséget kelteni köztük. A két sötét hajú Griffendéles fiú egy Hollóhátas diákkal kerültek egy csapatba, akinek a nevét nem tartották fontosnak megjegyezni.
- Mondd, azóta beszéltél vele? – kérdezte James a hosszú és kellemetlen csendet megtörve, ami addig körülvette őket.
- Nem volt miről.
- Pedig feltűnően kerülöd.
Sirius egy fájdalmas és kimerítő sóhaj kíséretében letette a könyvet, amit addig a kezeiben forgatott. Természetesen nem tanult, ezt senki nem hitte volna el róla, valószínűleg lapozni is elfelejtett és órák óta ugyan annál a bekezdésnél tartott.
- Nincs mit mondanom neki, James – ismételte meg fáradtan az aranyvérű.
- Akkor miért teszed?
- Nem tudom. Tényleg. Arra az estére nem is igazán emlékszem.
Az alacsony, szőke fiú, és a magas, vékony, sebhelyekkel borított arcú Remus is felpillantottak a pergamenek és tankönyvek halmaza mögül.
- Én csak – kezdett magyarázkodni a Black fiú, de elakadt – én csak...
- Szükségünk van rá, tökfej – sóhajtott James – természetesen nélküle is meg tudnánk csinálni, de ő sokkal otthonosabban mozog a bájitalok terén, és így tudunk másra is koncentrálni, ha besegít. Másrészt, legalább biztosak lehetünk abban, hogy nem árul el minket, hiszen ezzel saját maga alatt vágná a fát és megkockáztatná, hogy kicsapják. Ahogy hallottam, azt nem élné túl, legalább is Abraxas Malfoy közelében.
- Azt hittem, kedveled – jegyezte meg a pufók arcú Peter. James ráemelte tekintetét és kajánul elmosolyodott.
- Kedvelem, még ha ez a kijelentés sérti is a férfi becsületem. De attól függetlenül jó, ha egy varázsló képes felismerni a potenciális lehetőségeket.
- Akkor mi lenne, ha megírnád ezt az átkozott átváltoztatástant? – hajított egy összegyűrt pergamen labdát James felé Sirius – úgy is jobban tudod, nem?
James még a levegőben megsemmisítette a papírdarabot és szemüvege mögül szigorú tekintettel figyelte Blacket.
- Egyébként – váltott témát, hiszen érezte, hogy ezt felesleges tovább erőltetni – mindenki hazamegy karácsonykor?
- Sajnálatos módon – dünnyögte Sirius.
- Igen – felelte a másik két fiú is, szinte egyszerre. James szemei felragyogtak.
- Remek, akkor találkozzunk nálam Újévkor. Anyám ragaszkodik hozzá, hogy végre eljöjjenek a barátaim. Peter, téged pedig már hiányol, azt hajtogatja, hogy ezer éve nem látott, ami lehetetlen, de hát ilyenek az anyák, nem?
Sirius szótlanul hallgatta, ahogy a szobatársai megszervezik a karácsonyi szünetük utolsó napjait. Semmi kedve sem volt részt venni a beszélgetésben, nem volt hozzá megfelelő a hangulata, mindamellett abban is biztos volt, hogy az ő szülei nem fogják megengedni, hogy akár a lábát is kitegye a ház ajtaján. Nem csak Walburga és Orion Black tartotta a Potter családot árulónak, az egész családja osztotta a véleményt, ami valljuk be, nem csak pár embert jelentett.

Roxanne bosszúsan ült a könyvtárban Perselus és egy Hugrabugos lány, Zara társaságában. Perselust idegesítette a csoportos feladat, amit a Griffendél ház feje osztott ki. Nem is maga a tény bosszantotta, hogy közösen kell megoldania egy feladatot másokkal, sokkal inkább, hogy egy Hugrabugos diákkal került egy csoportba. Zara Black minden volt a fiú számára, csak egyenlő rangú partner nem. Roxanne kedve pedig a fiú felszínes viselkedés következtében volt kissé paprikás. A hófehér hajú lánynak semmi problémája nem akadt a rövid barna tincsekkel rendelkező csoporttársával. A Black lány értelmesnek bizonyult, amit megerősített az elmúlt napok együtt töltött délutánjai. Nem túl jelentős mértékben sajnálta az ifjú boszorkányt, hiszen többször látta, hogy a neve miatt magyarázkodnia kellett diákoknak és tanároknak egyaránt. Lehet, hogy a neve Black volt, és a Skóciában található varázsló iskola falain belül ez a név jelentett is valamit, de Roxanne anélkül is tudta, hogy a neve ellenére semmilyen kapcsolatban nem áll a híres családdal, amit magáról sajnos kevésbé mondhatott el.
- Ha ennyire zavar valami Piton, miért nem ülsz át egy másik asztalhoz? – kérdezte nyugalmat erőltetve hangjára Zara, miközben tekintetét még csak el sem szakította az ősrégi könyvről, amiben éppen válaszok után kutatott.
- Ha nem rontana az értékelésemen, hidd el, megtenném – motyogta a sötét szemű fiú, és felszisszent, mikor a sípcsontjába váratlanul fájdalom hasított.
- Ez most komoly?
- Nem tudom, miről beszélsz – felelte érzelemmentesen Roxanne és próbálta nem felvenni a fiú bosszús tekintetét.
- Kész – firkantott le néhány sort a Hugrabugos lány és átnyújtotta a két Mardekárosnak az addig írt, közel három oldalas jegyzetet – ezzel én mára befejeztem. Remélem, tudtok ezzel kezdeni valamit.
Ha a csapat másik lány tagja nem lett volna már így is kimerülve a sok száraz tananyagtól és Emma formában tartó edzésétől, talán arra is lett volna ereje, hogy elcsodálkozzon, de csak egy lusta mozdulatra futotta neki, amivel elvette a feléjük nyújtott lapokat. Elálmosodott már attól is, ahogy megpillantotta a kusza sorokat, melyek lényegre törő információkat tartalmaztak, de még így is száraz és unalmas tananyagnak bizonyult.
- Egyébként Roxanne - állt meg Zara, miközben elhaladt a lány mellett – remélem nem baj, ha így szólítalak. Mindegy is, nem kell megvédened, bár azért jól esett – terült szét arcán egy hatalmas mosoly és még mielőtt bárkinek lett volna esélye reagálni, elsétált.
- Muszáj mindenkivel jóban lenned? – morgott az orra alatt továbbra is rosszkedvűen Piton.
- Muszáj mindenki felé szívtelennek mutatkoznod?
- Azt hittem, a személyiségem minden részét egyformán szereted.
Perselus szarkasztikus megjegyzését elengedte a füle mellett a boszorkány. Hamar megegyeztek abban, hogy a McGalagony által kiosztott feladat befejezése még várhat egy-két napot, és a házvezető tanáruk által tartott Bájitaltan szakkör sokkal jobb elfoglaltságnak bizonyult, úgyhogy szapora léptekkel hamarosan el is hagyták a régi könyvek dohos szagával megtöltött termet.

A karácsonyi szünetet megelőző utolsó tanítási nap délutánja a szabályoktól eltérő volt, hiszen ezen a délutánon volt a diákoknak lehetősége az évben egyszer még utoljára lejutni az iskola melletti faluba és meginni egy vajsört, szigorúan alkoholmenteset, Roxmorts valamelyik kocsmájában, vagy bármely másik üzletet meglátogatni. Zonkó csodabazárja legalább annyira kedvelt volt, mint Rosmerta által vezetett Három Seprű. Az első és másod évfolyam kivételével szinte az összes diák leözönlött a boltokba, ez alól nem volt kivétel a négy Griffendéles bajkeverő sem. Mire Sirius, Peter és Remus kilépett az iskola boltíves ajtaján, James és Roxanne vérre menő hógolyó csatába kezdett.
- Potter! – rivallt rá a fiúra a rézvörös hajú Griffendéles évfolyamtársuk, aki csak a kitűnő reflexeinek köszönhetően úszta meg az arca felé száguldó hólabdát.
- Bocs, Evans, nem direkt volt! – kiáltotta vissza a szemüveges fiú, akinek igazában annyira nem volt biztos Roxanne. Pontosabban azt elhitte, hogy nem szándékosan dobta majdnem Lily arcába az összegyúrt havat, de az iránya egészen biztos eltervezett volt, hiszen ha Perselus nem hagyja le egyetlen lépéssel a Griffendéles lányt, hogy mutasson neki valamit, ő fogta volna fel a dobást, és a Malfoy lány úgy érezte, hogy az már nem lett volna véletlen.
- Muszáj szemétnek lenned vele? – lépett mellé a világos hajú lány, de James ártatlan tekintettel nézett csak rá.
- A leghalványabb sejtésem sincs, hogy miről beszélsz, Malfoy.
- Ilyenkor annyira, de annyira utállak.
- Még jó, hogy mindketten tudjuk, hogy hazudsz. Valld be, hogy te sem tudsz ellenállni a vonzerőmnek.
Roxanne megbotlott a saját lábaiban a meglepettségtől és majdnem a hóban landolt, ami valljuk be, a kinézetén nem rontott volna már sokat. A várt találkozás a hóval borított talajjal elmaradt, a kezénél fogva elkapták, még mielőtt eleshetett volna. Roxanne azt hitte, James nyúlt utána, de mikor felpillantott James öntelt arca helyett Sirius kissé bosszús tekintetével találta szembe magát. Sirius nem értette és nem is tudta megmagyarázni, hogy miért zavarja őt ennyire legjobb barátja viselkedése, de a Potter fiú közvetlen viselkedése a lány irányába csak jobban felborzolta az idegeit.
- Köszönöm – suttogta zavarba jötten Roxanne, mire a Black fiú is visszatért a jelenbe. Egy vállrándítással válaszolt összesen, mintha ez a világ legtermészetesebb és legapróbb dolga lett volna.
- Egyébként – szólalt meg hangosabban a lány, hogy mind a négy fiú hallhassa – jó, hogy itt vagytok. Szükségem van három-három arany galleonra tőletek.
Sirius érezte a lány hangján a csalódottságot, noha igyekezett azt elnyomni és természetesnek tűnni.
- Minek? – kérdezte felvont szemöldökkel. Peter holdsápadt arccal nézett a lányra, nem tudott megszólalni. Három galleon kész vagyonnak számított, ráadásul fejenként kért annyit a Mardekáros lány.
- Szükségem van erre-arra – felelte természetes nyugodtsággal a hangjában – ha már egyszer nektek dolgozom.
- De háromra?! – kérdezett vissza sokadszorra a szemüveges, mint aki reménykedik abban, hogy rosszul hallotta.
- Igen, Potter – sóhajtott a lány – nem olyan egyszerű megcsinálni, amit kértek, és az első két próbálkozást én álltam. Itt az ideje, hogy ti is beszálljatok.
- Te vallottál velük kudarcot – ellenkezett Sirius, akinek megjegyzése élesebbre sikeredett, mint ahogy tervezte. A levegő megfagyott az öt diák között és a Black fiú ahelyett, hogy javított volna a korábbi reakcióján, érezhetően rontott a dolgokon.
James javára válva próbálta oldani a hirtelen keletkezett feszültséget, vagy legalább is enyhíteni rajta azzal, hogy elterelte a témát. A zsebébe beletúrva nehezen előkapart néhány pénzérmét, közöttük a kért galleon mennyiséggel.
- Malfoy – hadonászott kesztyűs kezeivel a lány arca előtt, aki így kénytelen volt elszakítani tekintetét Siriusról.
A szőke fiú követte James példáját, és bár három aranytallért nem tudott adni, de ő is odanyújtotta a lánynak a pénzt. Siriusnak nem volt sok választása, kelletlenül odaadta a kért összeget Roxannénak.
- Remek, akkor találkozunk jövőre.
Mielőtt sikerült volna otthagynia a Griffendéleseket, Roxanne vállát finoman megkocogtatták. Sirius, James és Peter már elindultak a szabadságot jelentő falu felé, egyedül a mindig sápadt arcú Remus állt vele szemben. Nem nézett a lányra, ahogy összeszorított markát a lány felé nyújtotta.
- Tudom, nem elég, de.. – kezdett magyarázkodni, mire a Malfoy lány elvörösödött. Nem akarta, hogy a fiú azt érezze, hogy szándékosan hagyja ki, csak azért mert nem annyira tehetős, mint a többiek. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy Remuson kívül mindenkinek szüksége volt arra a főzetre James állítása szerint, így nem érezte szükségét annak, hogy a Lupin fiútól is kérjen részesedést.
- Bocsánat – mondta ismét zavarba jötten a lány –kissé szétszórt vagyok ma – nevetett erőltetetten, majd megnézte a fiú által átadott sarlókat és knútokat – ez pont elég is lesz, köszönöm.
Remus nem mondott semmit, általában falfehér árnyalatban pompázó arca most vörösen égett, de közben hálás is volt a lány igyekezetéért. Örült, hogy a barátai nem látták.
- Boldog új évet, Remus – mosolyodott el a lány és zsebre rakta a kapott érméket, és miközben akadálytalanul belevetette magát a Roxmorts felé hömpölygő tömegbe, hogy üzletet kössön egy bizonyos vörös hajú fiúval, eldöntötte, hogy valahogyan visszaadja a sötétszőke hajú fiútól kapott érméket neki, csak azt nem tudta hogyan csinálja, hogy ne legyen túlságosan egyértelmű.

Roxanne bár számított rá, mégis kissé csalódottan állt a Malfoy kúria nappalijában egyedül. Leemelte válláról a táskát, amiben a legszükségesebb holmikat hazahozta, és letette a földre. Természetesen tudta, hogy azt onnan el kell vinnie majd, de úgy érezte, nem lesz baja, amíg felakasztja az előtérben a kabátját és a sálját. Meglepődve torpant meg az ajtóban, mikor immár kabát nélkül tért vissza a korábbi helységbe és nem találta a batyut. Egy házimanó sétált előtte és bár a lány nem látta az arcát, biztos volt abban, hogy nem hűséges barátját látja. Leemeyvel ellentétben ennek a házimanónak még viszonylag sima bőre volt, szinte koponyájára feszült és a ruhája sem volt tökéletesen tiszta, mint ahogy azt a ház ura általában elvárta, még a szolgáitól is.
- Leemey? – szólította meg halkan az ismeretlent Roxanne helytelenül. A manó megtorpant a név hallatán és óvatosan hátranézett. Így, hogy immár szemben álltak egymással, a lány alaposabban szemügyre vehette magának az idegent és óvatos mozdulattal a pálcája után nyúlt, bár tudta, hogy ha használja, többet árt vele, mint segítene.
- Roxanne úrnő – kezdte volna az alacsony teremtés, de a szőke hajú lány megakasztotta.
- Kérlek, ne szólíts úrnőnek, a Roxanne teljesen megfelel – meglepettségét nem tudta túlságosan palástolni – te pedig?
A manó hatalmas zöld szemei elkerekedtek, arcára rémület ült ki. Hevesen kapkodta tekintetét jobbra-balra, míg nem megakadt a szeme az egyik ülőgarnitúrán.
- Rossz manó! – verte fejét a fotel kartámlájába – Dobby elfelejtette bemutatni önmagát és most azt hiszik, sületlen. Rossz Dobby, rossz Dobby. Az úrnő most biztosan ki akarja dobni a családból.
A legifjabb Malfoy azelőtt, hogy realizálta volna, a manónál termett és vállaival visszahúzva próbálta megakadályozni a manó ámokfutását.
- Dobby! – próbálta túlharsogni a másikat – Dobby fejezd be!
De a manó nem hallgatott rá, erősebbnek bizonyult, mint elsőre gondolta volna azt a lány.
- Dobby! – próbálkozott ismételten a szőke – megparancsolom, hogy hagyd abba!
Mintha csak ennyi hiányzott volna a manónak, megfagyott a mozdulat közepén, mielőtt homloka ismét találkozott volna a kemény fával. Kikerekedett szemeivel egyenesen Roxannéra nézett.
- Az úrnő tudja Dobby nevét? Dobbyt még soha sem érte ekkora megtiszteltetés! Dobby meg fogja hálálni, hogy ilyen figyelmesek vele szemben!
A lány jobbnak látta, ha megtartja magának az információt, miszerint a manó árulta el a saját nevét, neki fogalma sem volt róla.
- Kérlek – sóhajtott fáradtan Roxanne, mire a házimanó ismételten csodálkozva nézett rá. Roxanne sejtése szerint nem túl gyakran találkozhatott ezzel a szóval korábban – kérlek, ne szólíts úrnőnek.
- De Dobbynak megtiltották, hogy egyedül a keresztnevén szólítsa a gazdáit.
- Bocsásson meg neki kisasszony – hallotta meg a hiányolt hangot a szőke – Dobby még új, Leemey tanítása alatt áll. Ha valamit elrontott, Leemey a felelős érte, őt kell megbüntetni.
De mintha a lány meg sem hallotta volna az elsuttogott szavakat, egy pillanattal később régi barátja mellett állt és aggódó tekintettel nézett rá.
- Engedje meg a kisasszony, hogy elmagyarázzam a helyzetet – folytatta az idős manó. A fiatal boszorkány nem ellenkezett, hiszen tudta, hogy a nappaliban bárki hallhatja vagy láthatja őket, és a közvetlen viselkedésével nem szerette volna semelyiküket sem bajba sodorni.
- Dobby Malfoy úrfi és feleségéhez tartozik, nem úgy, mint Leemey, aki Abraxas úr szolgálatában áll. De ameddig az ifjabb család is itt lakik, Dobby szintén teljesíti a kisasszony kéréseit.
- Értem – bólintott a lány és rákényszerítette magát, hogy a mások fülére nem tartozó kérdéseit ne tegye fel a barátjának. Nem akkor és nem a nappaliban. Visszafordult a fiatal manóhoz.
- Dobby, kérlek a táskámat vidd a szobámba, tudom, hogy ezen voltál és sajnálom, hogy megzavartalak a feladatod végrehajtásában.
A zöld szemű teremtmény nem tudta meglepettségét jól elrejteni a szavak hallatán, és sajnos a lánynak volt egy sejtése, hogy miért.

Majdnem egy teljes napja tartózkodott már az otthonnak csúfolt kúriában, amikor elég bátorsága, és leginkább lelkesedése lett ahhoz, hogy bekopogjon édesanyja szobájába.
- Szabad! – szólt ki egy fáradt, de kedves női hang – Roxanne! Kislányom.
Az édesanyja mosolya megmelengette a szívét. A kezében tartott dobozt óvatosan lerakta az ágyra és belesimult Eleonóra ölelésébe. Az egyetlen dolog, ami hiányzott neki, az az anyja volt. Roxanne csak azt sajnálta, hogy a boszorkány egészségi állapota nem volt túlságosan jónak mondható, annak ellenére, hogy voltak jobb időszakai, gyenge volt, sokat feküdt az ágyban vagy a karosszékéből nézett ki az ablakon.
- Minden rendben? – kérdezte óvatosan a fiatalabb.
- Ezt a kérdést nem egy anyának kellene feltennie? – kuncogott halkan a szőke hajú boszorkány.
- Hmm, hogy vagy ma, anyám?
- Miért érzem azt, hogy amíg nem válaszolok őszintén, nem fogod elengedni a dolgot?
- Mert ismersz – jelent meg egy halovány mosoly Roxanne sápadt arcán.
Az anyja nevetése nem csak a szobát töltötte meg gyengédséggel, de az ifjú boszorkány szívét is. Szerette látni az anyja mosolyát, hallani a nevetését. Szeretett vele beszélgetni és sétákat tenni vele a kertben, amikor elég erősnek érezte magát hozzá a nő. Ezek a pillanatok pedig minden pénznél, gyémántnál többet értek számára.
- Mostanában erősebbnek érzem magam, bevallom neked őszintén.
- Tud róla?
- Apád? – Eleonóra sóhajtott – nem. Szeretném neki elmondani, de úgy érzem csak útban va – megrázta a fejét – felejtsd el, ez nem a te gondod. Inkább azt mutasd meg, mit hoztál abban a dobozban. Ajándék?
- Hát – a lány elpirult – nem igazán. Nem úgy.
Finoman leemelte a doboz tetejét, hogy az anyja is megszemlélhesse tartalmát. Az ifjabb óvatosan kiemelte azt. Egy mélyzöld árnyalatú ujjatlan estélyi ruhát tartott maga elé Roxanne, a derekán övként körbe futó finom szalaggal.
- Átszabattam.
- Gyönyörű – simított végig a boszorkány a finom anyagon – az összejövetel miatt?
- Meg mert kezdtem kinőni – vont vállat a lány – ez lesz rajtam este, igen. Vannak kiegészítői is.
Valóban, a doboz alján feküdt egy pár ezüst árnyalatú szatén kesztyű is, ami a viselőjének egészen a könyöke felé is ért.
- Ez pedig – emelt ki egy ezüst díszt a dobozból – az övre fogom feltenni. Azt a hatást kellene keltenie majd, hogy a ruha anyaga közül bukkan elő és erre lesz a feje – mutatott a mellkasára a lány – ha jól sikerül viselnem, akkor a kígyó teste is eltűnik párszor a redők és az öv között.
- Bárcsak élőben is láthatnám – sóhajtott Eleonóra.
Roxanne lerakta a kezében tartott dolgokat – nem jössz?
- Szeretnélek látni ebben a ruhában, de – sóhajtott a boszorkány – mit tettél a rózsával, ami eddig volt hozzá.
Roxanne megvonta a vállát.
- Meg akartam mutatni, hogy már nem vagyok kislány, úgyhogy bizonyos emberek ebből a társaságból jobban tennék, ha már nem kezelnének annak.
A kijelentése majdnem teljesen igaz volt, azonban maradtak ki nem mondott szavak mellette.
Mindig is szerette a szoknyákat, az estélyi ruhákat, de amióta növekedésnek indultak a mellei is, sokkal magabiztosabban viselte őket.

A Lestrange otthon másnak tűnt, mint amilyennek elképzelte. Persze, nagyobb volt, mint az ő házuk, hiszen két emeletes téglaépület között volt megtalálható, már annak, aki tudta, mit keressen, mégis kisebbnek hatott, mint az elméjében. Azt nem tudta biztosan, hogy unokanővére és férje laknak itt, vagy a család eredeti otthonában volt, de ha őszinte akart lenni bárkivel is, nem érdekelte. Amint lekerült róla a kabát és szmokingban állt a fogadó terem szélén, másra sem vágyott, mint arra, hogy vége legyen a hosszú és unalmas éjszakának, leszaggathassa magáról a csokornyakkendőt és a többi kényelmetlen ruhadarabot és ne kelljen látnia a családját a karácsonyi szünet fennmaradó részében. Ha nagyon elege lesz, talán elszökik otthonról és Jameséknél húzza meg magát. Nem lenne különös, hisz a fiú egyébként is meghívta magukhoz őket.
Utálta, hogy az anyja és az apja miden alkalommal az elsők között akart megérkezni. Nem legelsőnek, de hamar, hogy megmutathassák a többieknek, hogy... Sirius elgondolkozott. Tulajdonképpen fogalma sem volt arról, hogy miért kell hamarabb megjelenniük mindenhol, eddigi évei során nem foglalkoztatta a kérdés, egyszerűen csak elfogadta a tényt. De így, hogy a társaság még messzemenően hiányos volt, nem volt egyszerű elbújnia.
- Sirius – szólalt meg az anyja, visszafojtott haraggal a hangjában – az arcod.
A fiú tudta, mire gondol Walburga, de nem tudott mit tenni az arcán megjelenő undor és unalom ellen, igaz, hogy meg sem próbálta elrejteni. Lássák csak, hogy mennyire elítéli mindnyájukat.
A Carrow család megjelenése miatt Mrs. Black kénytelen volt félbehagyni fia rossz színben való feltűntetését és minden erejét összeszedve felvette a szokásos, külvilág felé mutatott mosolyát. Mindenki tisztában volt az ilyen mosolyok valódi jelentésével, csak illemből tették, de gondolataik nem voltak oly barátságosak és üdvözlőek, mint a szavak, melyek kiszöktek mosolygó ajkaik közül.
- Mrs. Carrow! – fogadta kedves hangon Walburga – micsoda hölgyekké cseperedtek az ikrek.
Nem sokkal utánuk belépett a Rosier család is és Walburga megkönnyebbülésére a testvére is feltűnt a színen.
- Azt hittem a lányod veled érkezik – köszöntötte fivérét a boszorkány, amit a férfi csak egy fáradt sóhajjal jutalmazott.
- Miért tenné? Most már annak a Malfoynak a felesége, ő viseli gondját. Így érkezni amúgy is jobb, mintha nem jönnék, vagy egyedül jelenek meg, húgom. Ne felejtsük el azért azt, hogy nem kevés részem van abban, hogy ezek közül bármi is létrejöjjön.
- Nem így értettem Cygnius – forgatta meg a szemét a Black fiú édesanyja.
A találkozón hamarosan megjelent a Malfoy család is Crowdenékkel szinte egyszerre. A híresen gazdag Doyle család sem maradt otthon, ahogy Crowley-ék és Kuporék sem. Roxanne meglepődött azon, hogy mennyi iskolás társa vesz részt a Bellatrix Lestrangeknél szervezett hagyománnyá váló karácsonyi bálon. Azt hitte, hogy megint csak néhány eszement apja korabeli férfi miatt kellett érkeznie, hogy amíg a férfiak félrevonultan beszélgetnek valami bizonyára fontos dologról, nos, addig ők unatkozni fognak.
- Nott! – lepődött meg Roxanne, mikor volt iskolás társát és barátját pillantotta meg.
- Malfoy! – köszönt mosolyogva neki a fiú – nem számítottam rád, az eddigi években nem láttalak, csak a testvéredet.
- Oh... az könnyen meglehet, a régi sulimból csak a nyárra jöttem haza.
Csendben ballagtak be a legnagyobb szobába, ami talán a nappali lehetett átlagos napokon, de most jobban hasonított egy kisebb bálteremre. Néhány asztal és szék sorakozott szorosan a fal mellett, a terem közepe pedig üresen állt. Csoportokban álltak már a kisebb gyerekek, a diákok és a felnőttek is, mindenki elmélyülten beszélgetett.
- Malfoy! – integetett egy ismerős szőke lány a terem túlsó végéből, de a mozdulata bizonytalanná vált, amint meglátta a társát.
- Emma? – nézett kérdőn a fiúra a boszorkány.
- Persze, a Crowden család elég sok helyen ott van, nem tudtad?
Roxanne zavarában elpirult, de szerencséjére az emlegetett lány felbukkanása megmentette.
- Mindig is érdekelt, hogy téged miért nem látni az ilyen nagyobb összejöveteleinken, a családodat pedig igen. Néha még az anyukád is eljön, ő az ott, azon a széken Mrs. Lestrange mellett, igaz?
A fehér hajú lány követte, merre mutat ujjával a csapatkapitány. Sokáig nem kellett keresnie a személyeket, akikre gondolt. Bólintott. Anyja sápadt bőre a fényben még betegesebbnek hatott, de határozottan kijelenthető volt, hogy jobban nézett ki.
- Egyébként nagyon tetszik a ruhád, Malfoy. Le sem tagadhatsz minket. Bár – gondolkozott el egy pillanatra – ebben a ruhában én inkább el akarnám rabolni valaki szívét.
Emma drámaian a szívéhez kapott, mire több felnőtt is rájuk pillantott. Roxanne szégyenében elsüllyedt volna abban a pillanatban, de Mrs. Lestranget megpillantva rájött, hogy valakiről még nem tudott semmit. Az egyetlen fiúról, aki feltehetőleg és remélhetőleg is annyira örül ennek az estének, mint ő maga. Finoman elköszönt Emmáéktól és elindult jobban szétnézni a teremben.
- Nem láttad a testvéredet? – kérdezte Regulust, aki a felsorakoztatott puncsos tálakat és süteményes tálcákat tartó asztalok mellett álldogált. Úgy tűnt, nem ebben a percekben fedezte fel a vendégeknek kikészített ételeket és italokat.
- Látom, nekem már nem is tudsz örülni – vetette a szemére – mondd Roxanne, miért akarsz mindig az ő...
Regulus a mondatot nem fejezte be, hirtelen elhallgatott, majd a szájához kapott és mélyeket lélegzett.
- Jól vagy? – vette ki a kezéből a poharat a lány és beleszagolt – nem vagyok nagy szakértő, de szerintem ebből neked nem...
- Hagyj már! – vágott a szavába az ifjabb Mardekáros, ahogy visszavette jogos tulajdonát. Vagy legalább is azt hitte, hogy jogosan szerzi vissza.
- Ha jól láttam, az emeletre ment. Szerintem neked is van annyi eszed, hogy rájöjj, miért. És ha most megbocsájtanál, dolgom van.
Az ifjabb Black fiú hátat fordított a lánynak, aki zavartan nézte, ahogy az távolodik. Regulus szavainak hitelt adva felosont az emeletre, ahova egyébként úgy érezte, nem feltétlen mehetett volna fel, hiszen az emelet mégsem volt előttük megnyitva. Különböző, kisebb-nagyobb helységekbe nyitott be, míg az egyikben megtalálta azt, akit keresett. A fiú az ajtónak háttal, a földön kuporgott és a csillagos égboltra bámult az ablakon keresztül.
- Minden rendben?
- Ah, te is itt vagy, remek – fújtatott a fiú. A boszorkány ezt a viselkedést nem tudta mire vélni, értetlenül lépett a fiú mellé.
- Sirius – szólította meg gyengéd hangon évfolyamtársát a lány.
- Mit akarsz?
A fiú éles szavai szinte jobban fájtak, mint Abraxas délután megtapasztalt tanítási módszere. Kínszenvedés volt minden egyes lépés, amit a magassarkúban kellett megtennie és minden lélegzetvétel a fűzőben.
- A társaságod? Miért vagy ilyen velem, mit tettem ellened?
A fiú ekkor óvatosan a lányra pillantott, majd végignézett rajta. A fonott kontyba fogott haján, feszült vállain, óvatos mozdulatain, ahogy lassan, túlságosan is lassan helyet foglal mellette, a grimaszba rándult arcán és a megkönnyebbült sóhajtását is jól megjegyezte.
- Mondd, hogy nem...
- Hm? – kérdezett vissza a lány, kedves mosolyt jelenítve meg az arcán.
- Tudod, hogy miről beszélek. Egyszer, esküszöm, egyszer megfizet érte.
- Sirius – Roxanne lágy hangja kizökkentette a Griffendéles fiút a bosszúja megtervezéséből – nem tudom, miről beszélsz.
A fiú hirtelen felpattant. Arcára egy másodperc töredéke alatt harag telepedett.
- Miért véded?
- Nem teszem – mondta ugyan olyan könnyedséggel a hangjában, mint amilyennel általában beszél – és soha nem is fogom őt védeni!
Sirius hamarosan rádöbbent, hogy a lány miről beszél, miért pont az „ő"-re helyezte a hangsúlyt.
- Én...
- Kérlek, ne.
- De dühössé tesz, ahogy veled bánik – próbálkozott tovább a fiú.
- Ahogy engem is az, amit otthon tapasztalsz.
- Mi? – lepődött meg Sirius – én nem...
- Tudok ezt-azt – hagyta el mellkasát egy szomorú sóhaj – de azt nem, hogy mit tehetnék ellene.
A fiú elhallgatott. Soha nem kérte volna a lány segítségét. Hiszen ő felnőtt, érett fiú, megoldja a szüleit egyedül, ő erős, ki tud állni magáért, de Roxanne... Amikor a lányra pillantott nem tudott másra gondolni, csak a sebekre, fájdalomra, mindarra, amit a ruhája rejteget. A gyönyörű, váll nélküli ruhája, melynek háta egészen a csípőig nyitott V alakban futott. A díszre, ami hiába kígyót ábrázolt, ahogy elő-elő bújik az anyagból, mégis tökéletesen illett hozzá. A haja... a gyönyörű, fehér haja, fonott kontyban díszelgett a feje tetején és... a mosoly, amellyel őt nézte, fájdalmas, szomorú, mégis lágy, őszinte és kedves. A szemeiben mintha egyenesen a csillagok tükröződtek volna vissza, Sirius nem tudta levonni róluk a tekintetét.
- Megtennél nekem valamit? – törte meg a csendet a lány, a fiú pedig csak bólintani tudott, szótlanul.
- Lassan vissza kell térnem, mert feltűnő lesz, ha ilyen sokáig nem leszek szem előtt, de...
Nem tudta, hogy mondhatná el a fiúnak, hogyan kérhetné meg arra, hogy tartson vele, hiszen nem akarja, hogy a fiú egész éjjel itt fent bujkáljon.
- Lekísérlek – szólalt meg végül Sirius is.

Regulus továbbra is törzshelyéül kijelölt asztalnál állt, és Roxanne megköszönte Merlinnek, hogy a fiúnak volt legalább annyi esze, hogy egyen is valamit, ami felszívja az italt. Nem nézett ki olyan zavarosnak már a tekintete.
- Csak megtaláltad – vigyorodott el az ifjabb Black fiú, amiből egyértelművé vált, hogy a tiszta gondolkodástól továbbra is távol áll.
Amikor leütötték az első billentyűt és felhangzott a zongora durva dallama, csend honolt végig a termen. A következő billentyű leütésekor már a legtöbb fiatal táncpartnere mellett volt, vagy szemkontaktust felvéve próbálták rávenni a kiválasztottjukat a táncra. Roxanne Siriusra pillantott, akin látszódott, hogy a teremből kifele menekülne, nem pedig a közepe fele. Regulus finoman oldalba bökte testvérét.
- Nem - jelentette ki egyszerűen az idősebbik fiú, nem volt több hozzáfűzni valója. 
Mire azonban a hatodik ütemet játszották a zongorán, a behívó utolsó akkordjait, és felcsendült a hárfa is, Sirius Black mégis a táncparketten állt, grimaszokat vágva az öccsének, akinek végül sikerült rávennie egyetlen táncra.
A hárfa finomított a zongora durva játékán és az idősebb Black fiú végre teljes figyelmét a táncpartnerére fordította.
Roxanne majdnem annyiszor bánta meg ezt a táncot, mint Sirius, hiszen ahogy a fiú megfogta a derekát és magához húzta, akaratlanul is emlékeztette arra, hogy Abraxas Malfoy szemében a lánya nem más, mint egy hatalmas hiba.
Fájt, ahol hozzáért Sirius, fájt a fűző alatt a legtöbb bordája és feszült a bőre.
- A foltokat el lehet takarni - mondta neki korábban Leemey - de attól tartok a fájdalomra Leemey nem tud ilyen rövid idő alatt bájitalt főzni. Bocsásson meg, kisasszony.
- A fájdalomra nem kell semmi - mondta szomorúan a lány - csak ne legyenek láthatóak.

A hegedű is becsatlakozott a játékba, és a párok teljesen összesimulva szálltak szinte a padló felett, Roxanne is visszatért a jelenbe. Könnyedén forgatták meg a lányokat és szinte mindenki egyszerre lépett. Szinkronban táncoltak, az anyák meghatott szívvel, de bíráskodó tekintettel figyelték leszármazottaik minden mozdulatát. Miután elkapta Walburga Black és Eleonora tekintetét is, Roxanne úgy döntött, hogy Sirius szürke szemeiben elveszni kellemesebb érzés lesz.
A zene lassan elérkezett a csúcspontjához, a zongorajátéknak indult darabban hamar dominánssá vált a hegedű, cselló kísérte a játékot hárfával egyetemben. Minden részletben más hangszer került a középpontba és a dallamok, a hangok csak úgy szálltak a teremben, a fiatalok pedig egy emberként mozogtak párjukkal körbe-körbe a táncparketten. Sirius és Roxanne elvesztek egymás arcát fürkészve, a külvilág nem létezett számukra.
Közel voltak egymáshoz, olyannyira, hogy testük szinte eggyé vált, tökéletesen követték egymás lépéseit.
Roxanne számára a zene túlságosan hamar ért véget, és arra gondolt, hogy megkéri a fiút, maradjon még egyet, csak egyetlen egyet vele, de úgy tűnt a fekete hajú fiúnak más tervei voltak. Az utolsó hang még ott rezgett a levegőben, de a Black fiúnak már nyoma is veszett, Roxanne idétlenül hatott egyedül ácsorogva a többi páros között.
- A következő lehet az enyém? – jelent meg szemei előtt egy kéz. A fehérhajú felpillantott és elmosolyodott.
- Kellemes meglepetés.
A magas, vörös hajú fiú megvonta a vállát.
- Úgy láttam segítségre szorulsz, gondoltam megmentelek.
- Ó! Szóval csak a figyelmes úrfit akarod játszani, aki megment egy „bajbajutott" hölgyet?
Rabastan halkan felnevetett – annyira hihetetlen, hogy őszintén fel akartalak kérni táncolni?
- Azok után, amit most megtudtam? Az indokod kicsit fájt.
- Mivel tudnálak kiengesztelni?
- Mondjuk, ha őszintén gondolnád?
Rabastan nem habozott egy lélegzetvételnyit sem, bal kezét azonnal a háta mögé hajlította és mélyen meghajolt, míg jobb kezével Roxanne kezét kérte.
- Megtisztelne engem egy tánccal, kisasszony? Őszintén röstellem, hogy illetlen módon kértem fel az imént, remélem meg tud nekem bocsájtani és megajándékozni szerény személyemet egy tánccal.
Roxanne halk nevetése és őszinte mosolya jó jelnek számított a fiú szerint. Megkönnyebbült, amikor a lány végre elfogadta a felkérést és finoman a tenyerébe helyezte a kezét.
Rabastannal nem volt olyan szerencsés, mint korábbi partnerével, ugyanis az első keringő után nem szívesen engedte át másnak a lányt, ami a lányt is meglepő módon nem volt annyira zavaró, mint gondolta, hogy lenne.
Sok fiúval és fiatal férfival, táncolt aznap éjjel, ahogy a bálon jelen lévő többi lány is, alig volt idejük megállni, szusszanni egyet. A fiatalokat a szülők, de leginkább a családok női tagjai felügyelték, és a társalgás még a férfiak nélkül is elég élénk maradt az egész éjszaka folyamán. Tánc táncot követett, a Malfoy lány olyanokkal is párt alkotott, akikről egy információnyi fogalma sem volt. De nem számított, mennyi úrfi kérte őt fel, kiket utasított vissza pihenésre hivatkozva, Rabastan Lestrange elől nem tudott menekülni. Az este folyamán lassan rájött, hogy talán nem is akar.
- Meglepően jól táncolsz, Lestrange – suttogta a fiúnak, bár nem volt biztos abban, hogy a zene mellett meghallja.
- Tudod, az arisztokraták alsóbb rétegei is ugyanúgy finom urakként nevelkedtek, csak nem akkora pompában, mint egyesek. De – mosolygott le rá a fiú – ezt bóknak veszem tőled, Malfoy.
A fiatalok egymásra mosolyogtak. Őszintén. És ezt a pillanatot nem csak ketten élték meg. Abraxas Malfoy felesége és a vörös hajú fiú szülei társaságában várakoztak. Amint mind a négy felnőtt egymásra pillantott, eldőlt minden. Egyetlen pillantás elég volt, és a megegyezés megszületett.
- Roxanne – köszörülte meg a torkát Abraxas Malfoy, mire a lány rémültem felé fordult és lehajtotta a fejét. El sem tudta képzelni, hogy most mi rosszat tehetett, hiszen egész este azon volt, hogy apja kedvére tegyen.
- Indulunk – mondta a férfi és a két szőke Malfoy nő, Eleonora és a kis Mardekáros boszorkány is csendben követte a házuk urát kifele a Lestrangek otthonából.