A levelek zöldből sárgába és barnába való átmenete, hullása, az éjszakák rövidülése és folyamatosan zuhanó hőmérséklete túlzottan hamar magával hozta a Halloween-t. Ami pedig nem jelentett mást, mint az első kviddics meccset a tanévben. Szokásukhoz híven a Mardekár lépett először pályára a Griffendéllel szemben. Számos diák állt értetlenül a tény előtt, miszerint az év egyik érzelmileg legjobban túlfűtött összecsapása miért a nyitómeccs, de úgy tűnt, hogy ezt a szokást nem áll szándékában egyik tanárnak sem megváltozatni, így novemberben ismét teltházzal számoltak a csapatok.
Roxanne nem foglalkozott kifejezetten a lelkes tökfaragó diákokkal és nem tudott azonosulni az egymást tréfáló csapatokkal sem. A tanulás, a kviddics, a Perselussal való közös munka és a Tekergőkkel való kapcsolatának építése teljesen kitöltötte az összes szabadidejét. Sokszor energiája sem maradt még egy gyors vacsorára sem.
- A holnapi Halloween-i vacsorára azért eljössz? A héten egyszer sem láttalak este a Nagyteremben, minden rendben?
- Igen – felelte fáradtan a szőke hajú lány – csak rettenetesen fáradt vagyok, Ashley.
- Nem gondolod, hogy Merlin ments, kicsit túlvállalod magad?
- Remélem ez nem volt komoly kérdés – nézett rá bosszúsan barátnőjére – így is le vagyok maradva.
- Mégis mivel? Osztályelső vagy, született tehetség és -
- Nem igaz – vágott közbe Roxanne – minden vagyok, csak született tehetség nem.
A Malfoy lány beletúrt a ládájába. Nem vágyott másra, mint megfogni a törülközőjét és elmenni a prefektusok fürdőjébe. Tudta, hogy nem lenne szabad, de Emma megadta neki a jelszót és reménykedett abban, hogy éjfél után már nem jut eszébe senkinek sem gőzfürdőt venni. Tulajdonképpen neki sem szabadott volna, de a legkisebb mértékben izgatta, hogy Mr. Pringle elkapja-e a folyosón, vagy sem.
- Benézek veled vacsorázni – állt meg az ajtóban, mielőtt kilépett volna – nem ígérem, hogy sokáig maradok, mert Lumpsluck professzor ismét díszvacsorát tervez, de elmegyek veled.
- Jól van. Ne maradj sokáig el, különben reggel nem tudlak kiszedni az ágyból.
- Mintha szükség volna rá – mosolyodott el mind a kettő boszorkány.

A folyosó csendje veszedelmesnek hatott, bár tudta, hogy biztonságos helyen van, az ösztönei mégis szapora lépésekre kényszerítették. Nem ez volt az első alkalom, hogy késő éjjel tette meg ezt az utat, de gondolatai nem hagyták nyugodni. A kísértetek ünnepével korábbi varázslóiskolája emlékei is visszatértek. Nem tudta kiverni a fejéből a nyaralást sem, nem tudta elhinni, hogy megijesztette a kis Nymphadorát, és nem értette, miért cselekedett úgy, ahogy. Ösztönből jött neki, hogy megvédje a kicsit, de mégis rosszat cselekedett. Majdnem lebuktatta magukat és a varázslóvilágot. Nem tudta kiverni a fejéből a Bowen testvéreket, a félelmet és kétségbeesést Jenny arcán, azt, hogy az életével fizetett azért, hogy ő megmenekülhessen. Napról napra többen tűntek el, mind a varázstalanok mind a muggli születésűek közül. Olykor hallani lehetett pletykákat félvér és tisztavérű varázslókról is, akiket megbüntettek, mert hígították a vérvonalat. Egyre nagyobb csoportokban jelentek meg az álarcos varázslók, akiknek híre már kezdett elérni Európa minden szegletébe, és Roxanne nem szólhatott egy szót sem. Nem mondhatta el senkinek, hogy tudja néhány Halálfaló kilétét, hogy ismeri őket. Néha azzal nyugtatta magát, hogy ha ő tudja, akkor a Black testvérek is tisztában lehetnek azzal, hogy ki mozgatja a szálakat, márpedig ők nem tűntek nyugtalannak. Ha ők nem félnek, Roxanne sem fog.
- Pezsgőfürdő – suttogta a néptelen folyosó csendjébe a jelszót, amikor odaért. Tulajdonképpen fejjel majdnem nekiment a régi diófa ajtónak, annyira elmerült a gondolataiban, de reflexei megmentették. Az elmúlt egy évben rengeteget fejlődött a kviddicsnek köszönhetően, s úgy tűnt a képességek, mit ott elsajátított, máshol is igazán jól jöttek.
Bent a fürdőhelyek között is csend honolt, a teremben félhomály uralkodott. A szőke lány megkönnyebbülten sóhajtott, majd elővette pálcáját, hogy kicsit több fényt varázsoljon a szobába. Merlinre mondta volna, ha valaki megkérdezi, hogy a kastély morogva és rosszallva tett eleget a kérésének, mint aki nem örül, hogy felkeltik álmából. Pedig ez nem lehetett valós, hiszen a lány tudta, hogy a falak nem élnek, és csak egy épületben van. Egy egyszerű, kőépületben.
- Köszönöm – suttogta mégis a levegőbe.
- Mit köszönsz?
A magas, vékony hang hallatán majdnem megállt a szíve. Nem kellett odanéznie, hogy tudja, ki érkezett váratlanul.
- Tudod, hogy nincs itt senki, igaz? Vagy – akadt el a lélegzete a szemüveges lánynak, ami ironikusan hatott, tekintettel arra, hogy kísértet volt – Malfoy megőrült!
- Nem vagyok őrült, Mirtill – mondta fáradtan a lány – mit keresel itt?
- Hát én éppen aludtam a második emeleti mosdóban, ahol szoktam, amikor éreztem, hogy valaki megzavarja az iskola nyugalmát. Követtem a kastély panaszkodását, és ide vezetett. De ez tudod miért vicces, Roxanne Malfoy? Mert én nem érzek semmit, és nincs szükségem alvásra sem, haha.
A szürke alak nevetése szinte fizikai fájdalmat okozott a lánynak, nem tudta elviselni ezen a késő éjjelen. Fáradt volt és az egyetlen dolog, amire jelenleg vágyott, az az ágya volt, de muszáj volt fürdenie, hiszen a kviddics edzés és az este folyamán különböző bájitalok között ülése nem túl sok kellemes illattal szolgáltak számára.
- Menj vissza a mosdódba nyugodtan pihenni Mirtill, nemsokára én is aludni fogok.
- De nincs szükséged társaságra? Olyan egyedül vagyok mindig! Senki sem látogat meg engem, de hallom, ahogy csúfolnak a hátam mögött. Te is csúfolni akarsz, Roxanne Malfoy? Ugyanolyan gonosz vagy, mint a többiek! – a kísértet arcán megjelenő szomorúság láttán a szőke tudta, hogy innen már nincs visszaút. Mirtill abban a pillanatban bőgni kezdett, mint egy kisgyerek, hogy Roxanne válaszra nyitotta száját. Sértődötten távozott olyan gyorsan, ahogyan érkezett, így a Mardekáros lány ismét egyedül maradt. Laza kontyba kötötte fel haját, miután hanyagul ledobta magáról a ruháit, hogy végre belemászhasson a forró vízbe.
Nehezen sikerült rávennie magát, hogy kimásszon a vízből, de végül mégis összehozta. Amilyen gyorsan csak tudott belebújt a pizsamájába, felkapta koszos ruháit és kiosont az ajtón, kevesebb szerencsével, mint amivel érkezett.
- Megállni! – szólította fel az iskola gondnoka abban a pillanatban, hogy rákanyarodott volna a hálótermeik fele vezető folyosóra.
- Szép estét Mr. Pringle – fordult felé a lány – miben segíthetek?
- Hamarosan az is lesz – felelte kedvetlenül a férfi – úgy látom nem jártál eleget az igazgató irodájában.
- Nem erről van szó – fogott vissza egy unott sóhajt a lány – bizonyára elaludhattam a fürdőben. Eléggé kimerült vagyok.
Az ötvenes évei elején járó férfi rosszallóan mérte végig a diákot, de be kellett látnia, hogy most mégsem járt szerencsével. Roxanne pizsamában állt előtte, kezében egy törülközővel és az iskolai egyenruhájával.
- Fél perced van, mielőtt meggondolom magam és az igazgató elé viszlek – hagyta végül a dolgot a gondnok.
- Köszönöm – mondta a lány és pillanatokkal később már nyoma sem volt a folyosón bóklászó diáknak.

Előző este Ashleynek tulajdonképpen igaza volt. Három ébresztőt aludt át Roxanne, és még kettő finom próbálkozását a barna hajú lánynak, hogy felkeltse. A tarkójára borított pohár hideg víz azonban hatásosnak bizonyult.
- Még öt percet – kérlelte a szőke.
- Én megmondtam. Mikor értél vissza?
- Csak öt percet kérek – húzta a fejére a takarót Roxanne, de nem ért el vele sokat, a víznek köszönhetően fázni kezdett és kénytelen volt felkelni, hogy rendbe szedje magát.
- Szívesen.
A Malfoy lány nem reagált, kényelmes tempóban öltözködni kezdett, amivel a mindig rohanó Ashley idegeire ment. Tulajdonképpen ezt nem is bánta. A Nagyterembe vezető úton mindketten csendben voltak, nem erőltették a beszélgetést, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy Roxanne még félig aludt.
- Hallom, megbántottad Mirtillt – fogadta vigyorogva őket Emma. Addig fel sem tűnt nekik, hogy nem a legszélső asztalhoz ültek, amíg kérdő szempárok kereszttüze fel nem élénkítette őket. Nem volt kőbe vésett szabály, hogy a kötelező vacsorák és ünnepségek kivételével a házak számára kijelölt helyre kell ülnie a diákoknak, azonban az nem volt túlzottan megszokott, hogy a Mardekárosok ne a saját asztalukhoz üljenek. Főleg nem csoportosan.
- Már megbocsáss? – vett maga elé egy szelet lekváros pirítóst a kviddics csapat őrzője – egyébként, miért itt ülünk?
Emma vállat vont, miközben egy falat rántottával harcolt – nem volt kedvem messzebb menni. Mirtill – kezdett teli szájjal mesélni a mézszőke hajú lány – egész reggel sopánkodott, hogy gonosz vagy. Daelin, ideadnád a bacont? – nyújtotta kezét a csapatkapitány – köszi. Visszatérve, mikor megkérdeztük, hogy miért mondja mindenkinek ezt, kijelentette, hogy nem óhajtottad a társaságát élvezni, amikor fürödtél.
- Pompás.
- Ennek meg mi baja? – ült le melléjük a Hollóhátas Rosalie Tullet, miközben tűzvörös haját lófarokba fogta.
Emma és Ashley vállat vont, ők sem tudtak többet.
- Tessék, idd meg ezt – tett egy bögrét Rosalie a lány elé.
Roxanne szinte gondolkodás nélkül kortyolt bele az italba, de abban a pillanatban vissza is köpte.
- Merlinre, milyen méreg ez?
- Kávé – nevetett a Hollóhátas diák – felpörget. Úgy látom, rád férne egy kis energia.
- A jóslástan is pont erre való. Azokon a párnákon jót lehet aludni.
- Ha nem rajta ülsz, hanem a fejed alá teszed.
- Pontosan – mosolyodott el a fehér hajú boszorkány – látom, te is tapasztaltad már.
A nap hamar elszállt a legtöbb diák számára, a kastély falain belül izgatottság és nyüzsgés uralkodott. Roxanne ellenben alig bírta nyitva tartani a szemeit, a koncentrációt pedig feladta a legelső óráján. Kora délután megpróbálkozott a kávénak nevezett méreggel, amit a Hollóhátas évfolyamtársa ajánlott reggel, ugyanis nem akarta, hogy a délutáni bájitaltanon csalódást okozzon Lumpsluck professzornak. Tudta, hogy ha egyszer elveszti törékeny üvegre épített bizalmát a lány felé, Roxanne soha sem fogja tudni visszaszerezni azt. Kivételes tehetség, mondta róla alig egy évvel korábban a házvezető tanára. A bájitalokhoz kitűnően értett, ezt ő is tudta. Szerette nézni a vasüstökben fortyogó folyadékokat, szeretett kísérletezni, szerette, mikor volt látszata annak, hogy csinál valamit. Nem zavarta, ha órákon keresztül kellett felügyelni egy készülő bájitalt, sem azt, ahogy a gőztől sokszor úgy nézett ki a haja, mint a csapzott kutya szőre. Nem zavarta, mikor a haja kicsúszott a kontyból, sem az, mikor a ruhái bevették a teremben kavargó szagot. Szerette csinálni. És talán ez a fajta rajongása mondatott vele igent, mikor a Tekergők megkérték, hogy segítsen elkészíteni egy komplex főzetet. Azonban arra nem figyelmeztették előre, hogy bizonyos hozzávalókat nem tudnak beszerezni, vagy nem könnyen. Roxanne esetenként elgondolkozott azon, hogy a fiúk csak kihasználják őt, de szeretett a társaságuk tagja lenni, így az efféle érzéseit gyakran száműzte agyának legeldugottabb részeire.
- Mandragóra levelet bármikor tudtok szerezni az üvegházakból – mondta nekik, miközben a könyvtár legkevésbé keresett polcsorai között ültek és számtalan könyv hevert nyitva a földön körülöttük.
- De nem azzal kell kezdeni – fordított egy könyvet a fiúk felé – előbb a varázsigét kell elsajátítani.
- Vajon McGalagonynak vannak jegyzetei? – tűnődött Sirius.
- Tippet nem szeretnél tőle kérni esetleg? Csak gondolj bele, odamennél hozzá, hogy szép napot Minerva, remélem, jól van a professzorasszony. Egyébként nem tudná elmondani, hogyan lett animágus? Várjon kérem, hozok egy papírtekercset és a pennámat.
James vigyorogni kezdett, de olyan szélesen, hogy Roxanne már attól félt, felszakítja a bőrét vele. Sirius szemmel láthatólag kevésbé tartotta humorosnak a lány válaszát.
- Lassan mennem kell – pakolt arrébb néhány igen régi és megviselt könyvet.
- Mész az elitek klubjába? – a Black fiú hangjából csak úgy csöpögött a keserűség. Talán féltékeny is volt egy kicsit, hiszen az öccse, Regulus, szintén tagja lett Horatius Lumpsluck számára sokat ígérő diákok csoportjának.
- Később. De most a lakomára megyek, megígértem Daelinnek.
- A lakoma! – pattant fel Potter is – gyertek fiúk, a végén lekéssük.
Miközben a legnagyobb odafigyeléssel és óvatossággal becsukták és a helyükre pakolták a könyveket, Roxanne észrevette, hogy a szőke Griffendéles holdsápadt arccal és zavartan néz maga elé. Bizonytalanul odalépett mellé.
- Minden rendben? – kérdezte tőle halkan. Peter volt az a személy a társaságban, akivel nem beszélt sokat, noha ő maga sem rendelkezett valami nagy vággyal a beszédre, legalábbis a lány jelenlétében biztosan nem. Néha eltöprengett azon, hogy a négy fal között másként viselkedik-e, megnyílik a többi fiúnak, vagy esetlennek látják és ezért karolták fel a többiek.
- Mi van, ha rájön valaki, tényleg ilyen sokáig kell figyelni a főzetre?
- Attól tartok, igen. De az a lépés még nagyon messze van.
Peter bólintott, megértette a lány szavai mögött rejlő kétséges szavakat. Az sem volt biztos, hogy eljutnak addig a lépésig.

Sietősen vette a kanyarokat úton a pince felé. Tisztában volt azzal, hogy késésben van, de azzal is, hogy Ashley meg fogja várni. Az utóbbiban nem volt teljesen biztos, de reménykedett.
- Késtél.
- Tudom – oldotta ki a nyakkendőjét a lány.
- Nem is értem miért próbálkozom egyáltalán.
- Mert szeretsz, és mert jó barát vagy – mondta neki mosolyogva Roxanne, miközben belebújt a sötétzöld térd alá érő ruhájába. A legkevésbé sem illett az esti műsorhoz, ami a Nagyterembe várta őket, de a bájitaltan professzor vacsorájához annál inkább.
- Mehetünk?
- A pálcád ne felejtsd itt, Roxanne.
Minden évben más-más ünnepre fektetnek nagyobb hangsúlyt a tanárok, de a Halloween nem tartozik ezek közé. Ha a házvezetők nem is, de a diákok tesznek arról, hogy ez az este mindenki számára emlékezetes maradjon. Valójában a tanári kar hosszú évek óta hagyja, hogy a dekorációt a diákok készítsék el és a hangulatot maguk csinálják a Nagyterembe és általában nem is avatkoznak bele a folyamatokba. Erre a közelmúltban akkor volt egyedül szükség, amikor a prefektusok egy tucatnyi mumust eresztettek el és a fejetlenség másodpercek alatt utolérte őket. Az azt követő években nem is engedélyezték az ünnep megtartását. Roxanne nem igazán érezte magáénak az ünnepet, úgy érezte eddigi élete során már volt elégszer része a félelem érzetében, nem volt szüksége önszántából átélni még többet. De Ashley kedvéért mégis meglátogatta a helyet és nyugtázta, hogy továbbra sem szerette meg ezt a napot. Később pedig a vacsoraesten ülve realizálta, hogy a bájitaltan professzor által szervezett esemény annyival nyugodtabb, mint amennyivel unalmasabb is. Az este egy bizonyos pontjáig nem bírta kivárni, hogy mikor érkezik el az az idő, amikor már nem számít bunkóságnak, ha elhagyja a helyszínt, de a felkínált vajsöröktől és pezsgőktől hamarosan elfeledkezett ebbéli szándékáról. A beszélgetés továbbra is unalmasnak bizonyult, a forgó szoba viszont annál kevésbé. Roxanne nem tudta hova tenni, amit érzett, egyszerre volt rosszul és jól is. Realizálta, amikor nevetett, de azt már nem tudta, hogy min. Egyszerre akart aludni és táncolni, de a legjobban arra figyelt, hogy a pezsgős pohara soha se álljon üresen.
Valamikor kora hajnalban azonban eljött az ideje, hogy minden vendéget ágyba küldjön Lumpsluck professzor, minden diáknak szokás szerint csomagolva néhány megmaradt süteményt. Nem emlékezett arra, hogy hogyan került az ágyába és arra sem, hogy a kettő sütőtökös pite, amit kapott, kinél kötöttek ki, bár az utóbbinál mintha halványan derengett volna neki, hogy az egyiket Sirius nyúlta le, a másikat pedig Mr. Pringlenek adta, köszönetképpen, amiért hagyta előző éjjel nyugovóra térni.
Másnap nem ő volt az egyetlen, aki iszonyú fejfájással ébredt. Alig bírta kinyitni a szemét és úgy érezte, hogy fekve is forog vele a szoba. Fájdalmasan nyögött, ahogy megpróbált felkelni, de jobbnak érezte, ha inkább hason fekve marad.
A következő alkalommal, mikor Roxanne kinyitotta a szemét, a nap már magasan járt az égen, vagy legalábbis úgy sejtette. Feje továbbra is iszonyúan fájt, és úgy érezte, a gyomrába lyukat mart az éhség. Megpróbált felkelni, és hiába érezte úgy, mintha az ereje teljesen cserben hagyta volna, kénytelen volt kimászni az ágyból. Nem igazán tudatosult benne, ahogyan átöltözött esti ruhájából egy lazább melegítőbe, mégis néhány perccel később teljes felszerelésben támaszkodott a szekrényének. Szívesen dőlt volna le, de tudta, hogy ha nem jelenik meg edzésen, Crowden megfojtja.
- Látom véget ért Malfoy szépítő alvása is – fogadta vigyorogva a pálya szélén álló öltözősátorban a csapatkapitány – hogy van a fejed?
- Jobban lesz, ha nem kell az idétlen vigyorodat néznie – majszolta el a muffinja utolsó falatját is az említett lány, noha legszívesebben útjára engedte volna, mintsem, hogy bent tartsa.
- A nyelved a régi, nem lehet akkora a baj. Ülj le!
A lány csendben engedelmeskedett, míg végül mindenki megérkezett.
- Mielőtt ma bárminek is neki kezdenénk, szeretném leszögezni, hogy ez az utolsó alkalom, mikor elnézem mindenkinek az este történteket. A következő alkalommal, ha ki akartok rúgni a hámból és ilyen állapotban jelentek meg, mint ma, seggbe lesztek rúgva. Vagy a csapatbeli helyetekről lesztek eltávolítva, még nem tudom. De ne kelljen eljutnunk odáig, érthető?
Emma végignézett a diákokon és büszkeség fogta el a bólogató fejek láttán.
- Helyes. Legközelebb, ha ilyen meggondolatlanul szeretnétek cselekedni, ajánlom, hogy lefekvés előtt igyatok egy vagy két pohár hideg vizet. Nem árt, ha esztek is valamit. Most pedig mindenki fogja meg a seprűjét és irány a pálya! Ma alacsonyan fogunk repülni, hármas csapatokban, mivel nincsen kedvem ahhoz, hogy bárkit is a Gyengélkedőre kelljen vinnem.
A közel két órás repkedés szörnyen indult. Az egyensúlyát sokan nehezen találták meg, akadtak, akik azzal a lendülettel, hogy felültek, a földön kötöttek ki. De a mozgás és a hideg levegő hamarosan mindenki tudatát kitisztította, miközben a csapatkapitány cseppet sem kímélte őket.
A hét utolsó napját megkapták pihenőnek azzal az egyetlen feltétellel, hogy a következő héten többet és keményebben fognak edzeni, hiszen az év első mérkőzése a nyakukon volt máris. Roxanne azonban egy pillanatig sem hitte, hogy lesz ideje pihenésre. A délelőtt folyamán próbálta utolérni magát a tantárgyaival, egyik beadandót írta a másik után, délután pedig a könyvtár végeláthatatlan polcai között kutakodott régebbnél régebbi iratok között. Az ezt követő iskolai napokon alvásra sem igazán volt ideje. A Tekergők által felkért bájital elkészítésének előkészületeiben nem tartott sehol, a fiúkkal pedig nem sikerült egyszer sem úgy találkoznia, hogy maguk legyenek. Ezek mellett pedig a tanév első meccsének izgalma lassan bekúszott mindenki bőre alá, ami alól a tanárok sem voltak kivételek.
- James! – kiáltott Roxanne, miközben néhány hosszú lépéssel utolérte a szemüveges fiút. Mind a ketten késében voltak, ami kivételesen nem az ő hibájukból eredt.
- Sietek!
- Ahogy én is, de muszáj kérdeznem valamit.
- Nem ér rá a meccs után?
- Nem – felelte a Mardekáros lány – Siriusról van szó.
A Griffendéles fiú olyan hirtelenséggel fékezett le, hogy a vetélytársa szinte belerohant.
- Történt valami?
- Miért kérded?
- Feszültnek látszik. Legalábbis akkor biztosan, amikor találkozunk. Nem köszön és az arca is komorrá válik abban a pillanatban, hogy meglát.
A szemüveges fiú mély levegőt vett és lassan kifújta. Feszült arckifejezése immár nyugalmat sugárzott.
- Talán. Talán tudom.
James elhallgatott, arcáról nem lehetett semmit sem leolvasni.
- Tegyük izgalmasabbá a mérkőzést Malfoy. Ha ti nyertek, akkor talán elmondom, amit tudok, de ha mi, és valljuk be egy ilyen profi játékossal, mint én, nektek esélyetek sincs, akkor nem tudod meg. A feledés homályába fog veszni az információ.
Roxanne arcára hitetlenkedés ült ki, nem is próbálta elrejteni érzelmeit – hihetetlen vagy, és nem a jó értelemben.
- Gyerünk, ha oda sem érsz, nem lesz még annyira sem kihívás legyőzni titeket – eredtek futásnak mindketten szinte ugyanabban a pillanatban.

A zöld-ezüst ház csapata igencsak összekapta magát az utolsó héten. Tökéletes szinkronban mozogtak a játékosok. Azonban bolond lett volna, aki nem látja az oroszlán csapatának remeklését. Szoros küzdelemnek ígérkezett.
- Neked nem a cikeszt kellene keresned Potter?– érkezett a középső, egyben legmagasabb póznához a szőke - Útban vagy.
- Adok egy kis előnyt Taylornak. Ez az első igazi mérkőzése, nem akarom, hogy nagyon csalódott legyen.
- Ha nem ismernélek, még azt hihetném, hogy figyelmes vagy.
- Malfoy! Balra! – kiáltott neki félpályáról a csapatkapitány.
Nem sokon múlt, hogy megszerezzék az első pontokat a Griffendélesek, de Emma figyelmeztetésének köszönhetően a Mardekárosok őrzőjének sikerült az utolsó másodperc töredékében félreütnie a kvaffot. Ugyan a bőrlabdának nem sikerült a gólkarika vonalát átszelnie, a kézfeje fémhez csapódása fájdalmasan fejezte ki figyelmetlenségét.
- Szép mentés – mondta elismerően Potter.
- Útban vagy – ismételte bosszúsan a lány korábbi szavait, de addigra a fiúnak már hűlt helye sem maradt.
Amikor a nap teljesen a horizont alá bukott és a sötét égbolton megjelentek az első csillagok, James Potter elkapta a cikeszt és Madam Hooch kihirdette a játék végét. A piros-arany színű ház diákjai és szurkolótábora torkából fülsüketítő örömujjongás tört fel, százhetven ponttal megnyerték a mérkőzést. A csapatuk fogójának köszönhetően kilencven pontot ráhúztak a Mardekárosokra, akik nyolcvan ponttal a második helyen álltak az év első mérkőzésének a végén.
- Szép fogás – jelentette ki Roxanne, mikor lábuk ismét szilárd talajt ér.
- Mondtam, hogy esélyetek sincs – vigyorgott önelégülten James.
Percekkel később, mikor minden Mardekáros sportoló egy helyen várakozott néma csendben, Emma megköszörülte a torkát. Mindenki arra számított, hogy kiabálni fog, felháborodik a teljesítményükön, és keményebb munkára fogja őket, de ehelyett a mézszőke hajú lány teljes nyugalommal fordult játékosai felé. Megköszönte mindenki kitartó munkáját és egy dicsérettel is megajándékozta a csapat tagjait. Annak ellenére, hogy a pontok alapján a Griffendél győzött, a Mardekárosok is sikerként könyvelhetik el a hosszú és fárasztó játékot. Nyolc alkalommal sikerült gólt szerezniük és legalább még egyszer ennyiszer megakadályozni az ellenfél csapatának, hogy gólhelyzetet alakítsanak ki maguknak. Roxanne is csupán kettő alkalommal hagyta átrepülni a karikán a labdát, mégis úgy érezte, hogy csalódtak benne. Kimerülten hagyta el a sátrat.
- Várj Malfoy! – a neve hallatára megállt a lány és hátra sem fordulva bevárta a mögötte érkező szemüveges fiút.
- Nézd – folytatta James – a végeredmény ellenére... nem tudom mi történt, de Siriust néhány órára szem elől tévesztettük hajnalban akkor éjjel. Halloweenkor. Amikor visszatért a szobánkba, szokatlanul csendes volt, mi is észrevettük, és amikor megkérdeztük, hogy mi történt nem válaszolt. Annyit tudunk, amennyit gondolom te is, hogy együtt voltatok valahol hajnalban, visszakísért a pincéig téged, majd felzaklatott állapotban visszatért a Griffendél toronyba. Nem volt hajlandó elmondani, mi történt, de mindketten tudjuk, mi az az egyetlen dolog, amiről soha nem tesz említést.
Roxanne néhány hosszú pillanatig csendesen gondolkozott. Nem tudta, hogy valóban derengeni kezdett neki, hogy a folyosókon sétáltak aznap hajnalban a Black fiúval, vagy ez csak James szavainak a hatása, de lassan ráébredt arra, amire a fiú célzott.
- A családja.
A Griffendéles fiú lassan bólintott – a családja.
Miután a fiú elmondta, amit tudott, ismét magára maradt a fehér hajú lány. És miközben magányosan sétált a kastély felé, kétségbeesetten próbált az emlékei között kutakodni, hogy rájöjjön, mi lehetett az, amivel ennyire felzaklatta a Black fiút, de akárhogy is próbálkozott, az emlékei csak nem kerültek felszínre.