A gyerekszobából nevetés szűrődött a folyosóra, tiszta, őszinte kacagás. A lány rég nem hallott ily mélyről jövő tiszta nevetést. A kicsi jókedve rá is átterjedt, megmosolyogtatta. Nymphadora apró kezeivel kapálózott az égbolt felé, amit a Mardekáros lány varázsolt a plafon helyére, és próbálta elkapni a repkedő papírmadarakat.
- Mi ez a jókedv? – kopogott halkan és nyitott be óvatosan Meda. A lányokkal ellentétben kedves mosolya az arcára fagyott.
- Roxanne? – fordult felé kérdő tekintettel. Lenyűgözőnek találta az atmoszférát, amit a gyerekszobába varázsolt a szőke lány, de nem örült annak, hogy hamarosan látogatót kapnak. Jobb esetben levelet. Andromedának nem volt szüksége arra, hogy a Minisztérium kapcsolatba lépjen velük.
- Sajnálom – mondta lehajtott fejjel Roxanne. Jókedve abban a pillanatban elillant, amint meglátta befogadója arcát.
- Nem akartam bajt, - csak..
- Mama – nyújtotta anyja felé kezeit a kislány – mama – ismételte meg még egyszer. Andromeda odalépett lányához és óvatosan felemelte, miközben fél szemét továbbra is Roxannén tartotta.
- Nem kötötte le a Mindent a patrónusbűbájról könyv és gondoltam...
- Lenyűgöző, amit létrehoztál – enyhült meg a nő hangja, de a rosszallás apró morzsája továbbra is felfedezhető maradt. A háziasszonyt valóban elbűvölte az éjszakai égbolt és a szobában repkedő papírmadarak által létrehozott hangulat, s csodálatát tetőzte alakváltásuk. Az előtte elsuhanó fecske a következő szárnycsapáskor már daruként pompázott és szelte át a szobát.
- De a szabály
- Nem szegtem meg a kiskorúak bűbájhasználatára vonatkozó szabályt! – kapta fel fejét és tágult, kerek szemekkel nézett befogadójára.
- Tisztában vagyok vele, hogy amíg nem vagyok nagykorú, addig nem varázsolhatok, mert követik a pálcámat.
- De akkor mégis mivel?
Roxanne lassan feltápászkodott a szőnyegről és óvatosan a kislány komódjához lépett. A legfelső fiókot kihúzva elővett belőle egy világos színű pálcát.
- Nem akartam, hogy játszon vele, és véletlenül bármi történjen – mondta, miközben visszaadta a pálcát a tulajdonosának.
- Ezt te – döbbent le ismét a nő – pálca nélkül csináltad?
- Merlin mentsen meg – mosolyodott el Roxanne – a létrehozásához szükségem volt rá. De reptetni és elérni, hogy alakot váltsanak az állatok, igazán nem nehéz. Bár gyakorolnom kellett egy ideig, mire sikerült, de szerencsére Nymphit lefoglalták a repkedő papírok és nem foglalkozott a pálcáddal.
Andromeda gondolatai egyetlen percre elkalandoztak. Egyszerű? Tudta, hogy ez nem így van, neki sem sikerült volna, elbukott volna ezen próbálkozása, ahogy a legtöbb varázslónak és boszorkánynak is. Nem akart senkit sem megijeszteni, s főleg nem akarta azt, hogy a lány ijedjen meg tőlük. Kezdett feloldódni a társaságukban, többet mosolygott, mint előző nyáron és kevésbé volt csendes, bár továbbra is távol állt attól, hogy sokat beszéljen.
- Legközelebb kérlek szólj, mielőtt használnád.
- Sajnálom, nem akartam gondot okozni.
- Semmi baj nem történt Roxanne – mosolygott a nő – egyébként vacsora előtt terveztük levinni Nymphadorát a közeli patakhoz. Van kedved csatlakozni hozzánk és kiélvezni ezt a gyönyörű napot?
- Nem, köszönöm – szomorodott el a lány. Már csak az hiányzott neki, hogy bárki meglássa a sebeit, amik igaz, hogy már szépen elkezdtek begyógyulni, de továbbra sem tűntek el. Utálta hófehér bőrét, hisz a legkisebb balesetének a nyoma is hetekig meglátszott rajta.
- Be kell még fejeznem a könyvet.
- Honnan szerezted?
- A könyvtárból, még nyár elején.
- Azt hittem, ez nem kölcsönözhető – forgatta szabad kezében a nő.
- Nem is – mosolyodott el a lány – mégis itt van.
- Roxanne? – vonta fel szemöldökét Meda.
- Nem tettem semmi rosszat! – háborodott fel – csupán volt egy megállapodásom Lumpsluck professzorral.
- Amikor azt hiszem, hogy nem tudsz több meglepetéssel szolgálni, mindig előállsz egyel.
- Részt kell vennem a Bájitaltan korrepetálásain. Megkért, hogy legyek a segítője, mert sokan vannak, akik jelentkeznek, és egyedül nem tudna elég figyelmet fordítani mindenkire.
- Cserébe pedig megkérted, hogy adjon engedélyt a könyv kölcsönzésére.
A szőke hajú lány büszkén, kihúzott mellkassal bólintott.
- Miért érdekel ez a téma egyébként? A későbbiekben fogjátok tanulni, nem?
Roxanne elkomorodott és hátat fordított Medának.
- Szeretek előrébb járni a tananyagban. Kevesebbet kell tanulnom évközben – válaszolt háttal a boszorkánynak, aki miután rájött, hogy visszakergette a diáklányt csigaházába, egy néma sóhaj kíséretében kivonult.

A következő percben, mire feleszmélt Roxanne, egy vonat kabinjában zötykölődött második családjával. Halványan rémlett neki, mikor Ted és Meda egyik vacsora alkalmával megemlítették, hogy egy európai nyaralásra mennének, és szívesen elvinnék magukkal Roxannét is.
- Ted nagymamája még nem találkozott az ükunokájával – magyarázta a nő – és úgy érezzük, idén már kibírná Nymphadora az utat.
- Arra gondoltunk – vette át a szót a férfi, ami igen szokatlan volt – te is velünk jöhetnél. Pár hét van már csak az iskoláig vissza, és nem szeretnénk hazaküldeni.
Az otthona említése ködbe borította a lány elméjét. Szégyenérzet fogta el, hogy a hetek leforgása alatt egyetlen levelet sem küldött édesanyjának, mintha eltemette volna létezésük tudatát. Szégyellte magát, és legszívesebben elrohant volna az asztaltól, hazának vette volna az irányt, egyenesen anyja karjaiba, hogy hosszú bocsánatkérések közepette megsimogassa a fejét és azt mondja, hogy minden rendben lesz.
- Roxanne? – hallotta nevét, s bár látta, kinek a szája mozog, mégis úgy érezte, hogy a hang mérföldekről tőle ered.
- Minden rendben?
- Bocsánat – törölte le az egyébként tiszta bőrét egy szalvétával – természetesen hálás vagyok a meghívásért, és szeretném elfogadni.
A valóságba Nymphadora rángatta vissza, ahogy a kislány ujjai beleakadtak a hajába és finoman maga felé húzta. Óvatosan kibogozta az apró kezet a hajából és mosolyogva nyújtotta a kislány felé a plüssmackóját. Az első dolog, ami feltűnt a lánynak, a napsütés volt. Eltűnt a szürke, borús égbolt, a növényzet élénkzöld árnyalatban kísérte az utazókat, nyugalommal elárasztva a legzaklatottabb lelkeket is. Nymphadorát továbbra is az ölében tartva felnézett a lány. Ted vele szemben az ablak mellett teljes nyugalommal egy újságot olvasott. A tartalmát nem sikerült elolvasnia Roxannénak, több zavaró tényező is közrejátszott, de a kép, a varázsújságokra jellemző mozgó kép, sokkal többet mondott minden szónál. Reménykedett benne, hogy a férfi egy vidám cikket olvas ily nyugodtan, s nem derül ki róla, hogy titokban ő is elborult elméjű. Ted mellett Andromeda ült s fejét férje vállára hajtva, lehunyt szemmel pihent. Talán aludt is.
- Drágám – kezdte keltegetni feleségét a férfi – megérkeztünk.
Roxanne újra kinézett az ablakon és egyet kellett értenie, hogy valóban közeledtek céljukhoz. Az erdőket és végeláthatatlan füves területeket felváltották az utak, személyautók, házak, majd egyre magasabb épületek és az emberek tömege. Egyszerű utcai viseletbe öltözött munkásoktól elkezdve az úri osztályba tartozókig mindenki, mint a víz, hömpölygött az utakon. A látvány mellé hamarosan a félreismerhetetlen zsivaj is csatlakozott.
Ahogy mindenki lassan összeszedte magát, és felébredt, az utasok nagy része elhagyta a vagont. Roxanne a kislánnyal a kezében lépett ki a kabinból, míg a szülők összeszedték kisebb-nagyobb csomagjaikat.

Roxanne már kezdte kényelmetlenül érezni magát a sok üléstől, nem volt hozzászokva, hogy ne állhasson fel és mozgathassa át elzsibbadt végtagjait, mikor megpillantotta az úti célként szolgáló családi házat. Kényelmesen nagynak tűnt, de mégsem volt akkora, mint a Malfoy kúria, ahol gyerekkorát töltötte.
Edward Tonks nagymamája hatalmas mosollyal az arcán fogadta az érkezőket, melyet még a korát jelző ráncok sem tudtak eltakarni. Alacsony volt, hamuszürke haja szoros kontyba fogva, koronaként foglalt helyet feje tetején. Élénkzöld szemei élettel telve csillogtak, és óvatosan megemelte kezét, mikor felismerte unokáját a vendégek között.
- Edward! – köszönt rekedtes hangján, halkan az asszony – drága fiam.
- Tiszteletem nagymama – köszönt kedvesen a férfi.
A lány próbálta meglepettségét palástolni, nem volt gyakori, hogy ennyire idős emberekkel találkozzon. Azonban abban is biztos volt, hogy az idős asszony hosszú életének a titka nem abban rejlik, mint Nicolas Flamelé.

A látogatás nyugodtabban telt, mint arra a lány számított. Maria nagymama vagy nem értette, vagy nem akarta tudomásul venni, hogy Roxanne nem Andromedáék gyermeke, noha szívesebb fogadtatást kapott, mint bárhol máshol. Az ideje nagy részében a kicsi felügyeletét biztosította, így lehetőséget adva a felnőtteknek igazi kikapcsolódásra. Hiába nem mondta sem a boszorkány, sem a férfi, de Roxanne látta rajtuk, hogy hálásak azért, amit viszonzásként ad nekik.
Az ifjú boszorkánynak arra is volt ideje, hogy egy hosszú levelet írjon édesanyjának. Néhány oldalba belesűrítette a bocsánatkéréseit, elmesélte mi történt vele a nyár folyamán és érdeklődött hogyléte felől. Habár nem volt teljesen biztos abban, hogy a levél célba fog érni, mégis reményteljesen eresztette útjára a postabaglyot egyik erdei sétájuk során.
Néha soknak érezte azt a rengeteg érzést, amit a kirándulás nyújtott neki. Elfeledkezett az otthonáról, néhány kusza gondolat, ennyi volt csupán, mit megengedett magának. Nem számolta a napokat, míg újra visszatérhet a Roxfortba, nem gondolt a nyári házi feladatokra, beadandók listájára. A színek élénk skálája, a különböző állatok sokasága, a pompázó virágok és az illattenger, amit árasztottak, napi szinten mámorba ejtették a boszorkányt. Tanulmányozta a növényeket, próbálta megkülönböztetni a mérgező és gyógyhatásúakat, az egyszerű dísznövényeket egymástól. Próbált visszaemlékezni a számára egzotikusnak ható kisállatok tulajdonságaira, visszafogni magát attól, hogy mindent megfogjon.
Egy ilyen kirándulás alkalmával, mikor éppen pihenőt tartottak egy laposabb sziklakő tetején és az ebédjüket fogyasztották, Roxanne nevetést hallott. Nem volt új, hogy más családokkal találkoznak útjuk során, de a bizsergés, amit tarkóján érzett a lány, nem hagyta nyugodni. A nevetést hamar felváltották egy távoli beszélgetés hangjai, és a lány nem tudta honnan, de biztos volt abban, hogy ismeri a hangok gazdáit. Amint megjelent látóterében a három lány, akik hasonló ruhában, kézen fogva sétáltak, ösztönösen előrántotta a pálcáját és a kislány elé állt, biztonságot nyújtva egy esetleg támadás alatt.
- Vigyázzatok! – parancsolta a szülőknek szinte sziszegve a szavakat Roxanne – védjétek meg Nymphadorát.
- Roxanne! – eszmélt fel a meglepettségből hamarabb Andromeda, aki nem igazán értette, mi történik éppen.
- Elment az eszed? – tért magához Ted is, miközben a lány rózsafa pálcája után kapott, azzal a céllal, hogy elvegye tőle.
- Ők veszélyesek – kapta el a kezét még időben, megakadályozva, hogy Tedhez kerüljön a fegyvere.
A távolban boldogan sétáló lányok megtorpantak, észrevették a Mardekáros lány kisebb közjátékát s zavartan figyelték az események alakulását.
- Roxanne, kérlek, tedd azt el – próbálkozott Meda is – nincs veszély, ők is élvezik a napsütést és a jó időt, pont, ahogy mi is tesszük. Kérlek. Megijeszted Nymphadorát.
A név hallatán Roxanne feleszmélt. Óvatosan a kislányra pillantott, akinek levakarhatatlan mosoly helyett ijedség ült az arcán, közel volt a síráshoz. A boszorkány a kislányt nézve próbálta elnyomni ösztöneit és lecsillapítani az ereiben tomboló adrenalint.
- Nincs baj – ismételte meg a barna hajú boszorkány szavait, lehunyta a szemét és mély levegőt vett – nincs semmi baj – mondta ismét, ahogyan lassan leengedte a kezét.
Nymphadora halkan sírni kezdett, Andromeda pedig azonnal nyugtatni kezdte lányát, nem túl sok sikerrel. Ahogy a felnőttek javaslatára, miszerint jobb, ha hazamennek, pakolni kezdtek, a szőke lány óvatosan visszanézett afelé, ahonnan a veszélyt érkezni vélte. Tudta, az esze tisztán megmondta, hogy kit nem láthat, mégsem tudta nem belelátni a lányokba elvesztett barátait. A középen álló lány óvatosan oldalra terelte a fiatalabbakat, de ahogy elfordultak ő is visszanézett, megbizonyosodva arról, hogy semmilyen elmezavarodott nem fog rájuk támadni. Azonban ahogyan a két lány tekintete találkozott, Roxanne meg mert volna esküdni arra, hogy a fekete hajú lány arcán megjelent az az őrült vigyor, ami semmi jót nem ígért és amelyet túlságosan is jól ismert.