- A teája, kisasszony – tett le elé egy csésze gőzölgő italt Leemey. A konyhában nem volt szabad társalognia vele, hiszen a szülei nem tűrték el, mégis, ha néha meglátogatta a szobájában, beszélgetett vele. Ő volt az egyetlen, aki nem nézte levegőnek.
- Ha megitta a nyugtató teáját a kisasszony, menjen ki a kertbe. Nagyságos uram parancsára.
- Rendben Leemey – sóhajtott miközben a kezei közt fogta a csészét. Tudta, hogy történni fog valami, hiszen ok nélkül nem távolítanák el a kúria közvetlen közeléből. Nincsenek kérdések, nem kérdőjelezzük meg Abraxas Malfoy döntéseit és szó nélkül teljesítjük az utasításait. Ezek voltak az első dolgok, amit igazán megtanult. Édesanyja társaságára sem igazán számíthatott, hiszen a nő a szobájábazárkózott gyakran napokra. Roxanne tudta, hogy gyenge szervezete és a sokbetegeskedés okolható miatta, mégsem tudta elnyomni édesanyja hiányánakérzését. Az egyetlen ember, akivel igazán beszélgetni tudott, és akire régenmindig számíthatott, az a bátyja, Lucius, bár amióta elkezdte a tanulmányait aRoxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában szinte semmi ideje nemmaradt már rá.
- Vendégeket várunk? – kérdezte a szőke hajú fiútól, aki épp az imént lépett a konyhába.
- Igen. De ha jól tudom apánk kifejezett kérése, hogy maradj távol, hogy -
- Hogy még véletlenül se keverjek bajt, tudom bátyus. Pedig azt hittem segítesz nekem az egyik régi dolgozatodban, mert nem teljesen értem.
- Ne légy ennyire csalódott Roxanne – lépett testvére mellé és megpaskolta a vállát – az még egyébként sem neked való. Most pedig menj innen, felőlem a szobádban is lehetsz, ha megígéred, hogy nem jössz ki onnan egyáltalán.
- Jó – állt fel közömbösen, bár az kissé bántotta, hogy mindenhonnan kirekesztik – fent leszek. Ha kellenék.

Sosem értette igazán, miért jó bemutatni egymásnak azokat, akik csak hosszú évekkel később házasodnak össze. Egy teljes delegáció érkezett, hogy a bátyja megismerkedjen a számára kijelölt tökéletes feleséggel. Az erkélyén ücsörögve figyelte, ahogy Druella néni, akit volt szerencséje már megismerni, egy csapat gyerekkel érkezik a Malfoy kúriához. Bellatrixet, a legidősebb lányát, aki kegyetlen volt és erre büszke is, már ismerte, a húgait viszont nem, és a tény, hogy van két öccse is, teljesen meglepte.
- Druella kedvesem! – hallotta apja hangját megjátszott lelkesedéssel – mindig öröm számunkra, ha látunk.
- Nem kell ez a színjáték, Abraxas – mosolygott az említett boszorkány és hagyta, hogy kezet csókoljanak neki – esetleg bemehetnénk?
Hamarosan csend telepedett újra az udvarra, de mégsem volt kedve visszamenni a szobába. Ha már nem az udvart választotta ideiglenes száműzetése helyszíneként, legalább így had maradhasson a szabad levegőn. Lehunyt szemekkel élvezte a nap melengető sugarait és hagyta, hogy a szél összekócolja a gondosan kifésült haját. Nem volt biztos abban, hogy mennyi ideig ülhetett ott egymagában, és mivel látogatót sem várt, eléggé meglepődött, mikor kopogtattak.
- Szabad? – hallotta egy ismeretlen fiú hangját.
Óvatosan lesett be a szobába az idegen után kutatva.
- Nem szabadna itt lenned – mondta halkan.
- Ne haragudj, de ott lent nagyon unalmas a beszélgetés Druella néni és az apád között.
- Az esküvőt tervezik?
A fekete hajú fiú egy pillanatra ledermedt, majd halvány mosoly jelent meg az arcán és halkan kacagni kezdett.
- Merlinre Malfoy! Ott még nem tartanak. Most csak Narcissát és a bátyádat ismertették meg egymással.
- Ne haragudj – hátrált vissza az erkély felé, hogy minél távolabb kerülhessen az ismeretlen fiútól – nem tudom, hogy működik ez igazából és nem szeretem ha Malfoynak hívnak – tette hozzá a lehető leghalkabban, de úgy tűnt, hogy a kócos hajú fiú még ezt is meghallotta.
- Oh, bocsánat. Nem tudom a nevedet, csak annyit, hogy Lucius Malfoy húga vagy és -
- Roxanne.
A fiú egy pillanatra elhallgatott.
- Tessék?
- A nevem. Roxannenak hívnak.
- Szép neved van. Én Sirius vagyok. Hány éves vagy?
- Áprilisban lettem nyolc.
- Én novemberben leszek nyolc! – mondta vidáman, noha nem kérdezték.
- Bellatrix a testvéred? - kérdezte kiváncsian a lány. Sirius úgy pillantott rá, mintha megőrült volna.
- Még azt kellene! - hallatott fájó hangot - ő az unokatestvérem. De valóban van testvérem, egy kisöcsém.
- A másik fiú, aki veletek érkezett?
Sirius bólintott.
- Regulusnak hívják.
Valaki a fiú nevét kiáltotta, mire a jókedve azonnal elpárolgott.
- Azt hiszem, mennem kell. Remélem, még találkozunk, nem tűnsz olyannak, mint a többiek.
- Igen, én is így gondolom.
- Szia Roxy! – intett az ajtóból, de a küszöbről utoljára visszafordult – ügye nem baj, ha Roxynak hívlak?
- Nem baj. Szia Sirius.

A fekete hajú fiú nem jött többször látogatóba, igaz szerencsére Bellatrix sem. A többi testvérét nem ismerte, de nem is keltett semmiféle hiányérzetet ez benne. Álmaiban néha meglátogatott Sirius és azokkal a hatalmas szürke, csillogó szemeivel vizslatta, csupa derű volt és csendben hallgatta, amit mesélt. Tökéletes ellentétei voltak egymásnak, a lány mégsem bánta ezt. A fiú göndör, kócos fekete haja ellensúlyozta a lány hófehér, hosszú egyenes haját, leginkább akkor, mikor a holdfény selymesen csillogó hatást kölcsönzött neki. Néha, mikor Roxanne tükörbe nézett, azt hitte, hogy szellemet lát. Szeretett a napon lenni, mégsem kapott a bőre szinte semennyi színt. Ezzel szemben Sirius még télen is úgy nézett ki, mint aki épp hazatért a tengerpartról egy kiadós napozás után.
- Unalmas volt a karácsony. Egyedül ünnepeltem, habár Leemey készített nekem forró csokit – lelkesen osztotta meg az elmúlt hónapok eseményét vele, noha tudta, hogy ez nem a valóság.
- Lucius nem jött haza, apám nem bánta igazán, azt rebesgette minden nap, hogy mennyire büszke az elsőszülöttjére. Anyával csak egyszer találkoztam, de nem igazán beszélgettünk. Nem vagyok szakértő Sirius, de azt hiszem, anya beteg lehet. Nagyon fehér a bőre és habár elég meleg van itt, ő mégis fázott. Szerinted jól van?
Habár választ soha sem kapott, hosszú időn keresztül ő volt az egyetlen barátja, ám egy idő után kezdte azt hinni, hogy csak magának találta ki az egészet, hogy ne legyen annyira magányos.
Évek teltek el azóta, hogy a bátyja először találkozott Narcissával és meg kell, vallja a szőke hajú, tiszta-vérű boszorkány nem igazán lopta be magát a szívébe. Elvárta, hogy akárhányszor látogatóba jön, szívélyesen fogadják. Elfoglalta az egyik vendégszobát, mondhatni a Malfoy lány otthona lett az ő második otthona. A szünetek felét mindig náluk töltötte és rá kellett jönnie hamar, hogy nem csak számára kész rémálom, ha a Mardekáros lány itt van. A legjobban a házimanót sajnálta, Leemeyt. Amióta Lucius komolyabban vette a családuk sorsát és a tanulmányait, szinte elfelejtette, hogy van egy húga így már csak a manó társaságára számíthatott.
- Boldog születésnapot Én! – fújta el az egyetlen gyufát, amelyet hosszas keresgélés után talált a kamrában. A legkedvesebb házimanó, akit valaha ismert egy bögre forró csokoládéval kedveskedett neki. Szerette őt, igazán. Rengeteg dolga volt, mégis időt szakított arra, hogy neki készítsen meglepetést. Az apja nem volt aznap otthon, anyja pedig a Szent Mungóban töltötte az idejét, így az egész házban ő volt az egyetlen Malfoy.
Mikor apja hazajött a munkából, pillantásra sem méltatta, így meg sem lepődött, hogy a születésnapjáról is elfeledkezett. Mint minden évben.

- Na, megkaptad? – termett előtte abban a pillanatban, hogy kiért a hatalmas virágoskertjük labirintusából.
- Először, neked is szia, jó látni, hogy egyben vagy Sirius. Másodszor is, mit?
- Jajj Roxy, ne légy buta, hát a levelet!
- Én tényleg nem értelek. Milyen levelet?
- A Roxfortosat. Mindenki a tizenegyedik születésnapján kapja meg.
- Én tényleg nem tudom, miről beszélsz. Nem kaptam semmilyen levelet.
- De.. mi.. te.. te az vagy?
- Mi?
- Tudod – sóhajtott egyet és közelebb lépett. Suttogóra fogta a hangját - Kvibli.
- Kvi, mi?
- Kvibli. Varázsló családokba született gyerek csak épp nincs mágiája. Roxy neked nem tanítanak a szüleid semmit a világunkról? – értetlenkedett a kócos hajú.
- Ami azt illeti Sirius, nem igazán. Azt sem engedik, hogy a Reggeli Prófétát elolvassam.
- Abban csupa hazugságok vannak – legyintett – kár, pedig ezért kísértem el Narcissát, hogy láthassam a menő iskolai leveledet. Hova mész akkor, ha nem a Roxfortba?
- Hmm... elfelejtettem melyikről beszélt apám, de majd megkérdezem. Ne aggódj, nem vagyok kvi.. mágia nélküli – ő maga sem tudta, hogy amit mondott csak félig vagy teljesen volt-e hazugság.

A nyár első felét a szőke hajú Black lány ismét náluk töltötte, ezért még inkább félt feltenni a kérdést, mely a Siriussal való beszélgetés óta foglalkoztatta.
- Apám! – szólalt meg, de mintha semmi sem történt volna, mindenki folytatta a vacsorát. Ritka alkalmak egyike volt, hogy édesanyja is csatlakozott a vacsorához.
- Apám! – próbálkozott újra, kicsit hangosabban, de a várt figyelem ismét elmaradt – én kvibli vagyok?
A kérdés hatására az összes evőeszköz megállt a levegőben és dermesztő csend telepedett az egész asztal köré, még Leemey is megtorpant.
- Hol hallottad ezt a szót Roxanne? – nézett a lányra az idősebb tejfölszőke Malfoy igen dühös tekintettel – hogy mersz ilyet feltételezni az egyik legtisztább vérű családról a varázsvilágban?! Persze, hogy nem vagy az. Nem lehetsz az! Honnan szedtél ekkora hülyeséget?
Ennyi kérdést és figyelmet az elmúlt tizenegy éve alatt nem kapott a fiatalabb boszorkány, kissé megilletődött és kellett pár másodperc, mire válaszolni tudott.
- Én.. csak.. khm... Nem kaptam levelet a Roxfortból.
- Nos – eresztette ki az eddig a tüdejében tartott levegőt Abraxas – ez azért lehetséges Roxanne Malfoy, mivel nem ott kezded meg a tanulmányaidat. A Durmstrang tárt karokkal vár. Reméljük ott végre megfelelő nevelést kapsz. Most pedig az iskoláról egy szót se többet!
Aznap éjszaka nem aludt valami sokat, végig azon gondolkozott, hogy vajon miért kell az egyik legkietlenebb iskolába mennie, ahol alig van maroknyi lány diák a fiúk között.