Hetekkel később munkahelyemen papírjaim felett görnyedve bambultam.

Alexal azóta se beszéltünk normálisan, és mással se volt lehetőségem bármilyen kommunikációra, mert egy új projektre kellett felkészülnöm. A munka elvette minden időm. Korán indultam, és későn értem haza. Mintha a laptopom lenne egyetlen társam, mert csak azt nyúztam. Végre itt az idő, egy megbeszélés a főnökkel, és mehetek haza. Emberi időben, mint a legtöbb alkalmazott. Valahára én is kiélvezhetem fárasztó munkám utáni időszakot.

- Mr.Niro Seya – szólított egy hang, ami a főnököm titkárnőjéhez tartozott – Várják az irodában!

- Köszönöm – léptem ki barna íróasztalom mögül, s felkaptam pendrive-omat gépem sarkából, ami a prezentációt tartalmazta.

Nehéz lépteimet számlálva szinte lábaimról fel sem véve tekintetem léptem be a helyiségbe ahol már vártak.

Egy újabb meghallgatás egy újabb közönség előtt.

Nem jelentett problémát kiállni az emberek elé, hogy beszéljek, hisz erről szólt a munkám. Fel kellett keltenem a figyelmet, és azt hiszem, ebben elég jó vagyok. Sokszor egy álarc mögül beszéltem, s mikor ezt realizáltam magamban, mintha már nem is én szóltam volna, hanem az a színész akit megalkottam. Így aztán csak a szöveghez kellet tartanom magam, az alakítás ... hát az egy más téma.

Jól ápolt, határozott személyiségnek mondhatom magam, ami megragadja a tekintetet, így sosem volt gondom. Valahogy mindig a kedves, ám magabiztos embert látták bennem, és mivel ezt az illúziót soha sem törtem meg a munkáim során, itták szavaimat.

Igen, a munkámban maximalista vagyok.

Fáradtan, ezeket a gondolatokat tisztázva léptem ki a projektorhoz, ahol az embereket sem számba véve kezdtem összefoglalni a reklám kampányt, melyet kitaláltam.

Persze az előttem ülők, mind tudták miről van szó. Hiszen előzőleg leadtam már ezeket papír formájában, amiket átolvashattak.

Mikor befejeztem előadásom kérdésekkel bombáztak, főként a megrendelő.

Mindenre tiszteletteljesen válaszoltam, és ha kételyei is voltak, sem alázkodtam meg. Az ő szemszögétől eltérően, ám logikusan felépítve gondolataimat tereltem a megfelelő irányba.

Alexel is próbálkoztam néha így, hátha kedvemre alakíthatom személyiségét, de hiába csak 21 éves, neki több esze van, mint ezeknek a birkáknak. Sosem hódolt be. Bár lehet, hogy csak túl régóta ismer.

Mikor befejeztük, és a megrendelő elhagyta a helyiséget, főnököm megdicsért. - Köszönöm a precíz munkáját ismételten!

- Semmiség! – kapcsoltam ki legyintve a projektort mielőtt végleg kisütné szemeimet.

- Jó hallani, hogy ennyire könnyű feladatot adtam magának! – jelentette ki, de folytatta – Ha már így alakult, hogy a bormarketinget is a zsebében tudja, magára bízom az unokaöcsémet!

- Áh, nem értek én a fiatalok nyelvén – próbáltam kibújni a felelősség alól, szemeimet összeszűkítve, hogy lássam a terem másikoldalán lévőt. Furcsa mód a megszokottól eltérően, mintha nem egyedül lett volna. Felmerült benne a lehetőség, hogy kettős látásom van a fáradtságtól. Elgondolkodtam ugyan, hogy a titkárnője a másik fél, de ahhoz túl széles válla volt.

Igen, csak a kettős látás állhat a háttérben!

- Ne mondjon ilyeneket, hisz maga is csak a húszas éveit tapossa! – kacagott fel – És az unokaöcsém is. Nézzen csak rá- mutatott jobb oldalára – 23 éves, de pár év és az övé a vállalat!

Ekkor tisztázódott bennem, hogy nincs kettős látásom, ám az arca kivehetetlen volt összeszűkült szemeimnek. – Rendben uram.. – félve tettem fel a bennem felvetődő kérdést, hisz ez nem egy iskola, és én nem vagyok tanár – Mit vár tőlem?

- Nos, mivel bormarketingről van szó, és nem ismerjük pontosan a márkát, még ha ilyen jó elképzelései is vannak a gyártásról az üvegről vagy a színekről, akkor is kellene egy kis utánajárás.

- A márkát? –kérdeztem vissza.

- Persze, tudja – kezdte magyarázni – van fehérbor vörös, rosé, száraz édes félédes, különböző szőlő fajták , különböző elkészítési módok, és miegymás..

- Áh, de még mindig nem értem – szóltam közbe meggondolatlanul, kissé tiszteletlenül a főnökömmel szemben, csak túl akartam lenni mindenen, hogy végre az ágyamban pihenhessek.

- Na ne legyen türelmetlen! – csitított el, hogy letisztázhassa bennem is terveit – Egy hétre kellene lemenniük vidékre, ahol ezeket a borokat készítik, a márka megismerésének érdekében. És a hétvégén indulhatnak is!

- Azt szeretné, hogy az unokaöccsével iszogassak? – Állt össze a kép, így elképedve, kissé eltátott szájjal érdeklődtem. Gondolataim szárnyaltak, amit a kiéhezettségemnek köszönhetek. Aztán belém nyilallt, hogy nem tudja, hogy meleg vagyok, és elég kevés esélye van annak, hogy bármi történhetne egy hét alatt. Valószínűleg nem azzal fogunk kezdeni, hogy kinek milyen a nemi beállítottsága. A munkahelyemen nincs szándékomban lebuktatni magam. Ezért gyorsan el is hessegettem minden aggodalmam, próbáltam ismét feléjük hunyorítani, hogy megnézhessem a fiút. Reméltem, hogy a vetítő pulzáló fénye után megszokta a szemem a sötétséget annyira, hogy többet lássak. Sikertelenül. Túl messze helyezkedtek el. A fiú csak áll az idősebbik széke mellett. A hátuk mögül beszűrődő fényben úsztak. Még ha a szemem rendbe jött volna akkor se valószínű, hogy látnám őket.

- Összefoglalva igen. – nyugtázta – De tudja, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet! Ez munka, és Shonnak tanításra van szüksége. Szóval az unalmas percekben akár elmagyarázhatná a szakma rejtelmeit is. - tette hozzá.

- Öm, gondolom nincs más választásom. – zavartságom után végre megmozdultak a lábaim és elindultam feléjük.

Mérlegeltem mennyire lenne jó most elmondani nemi identitásom, hogy ne kelljen mennem, de rájöttem, hogy csak magamnak ártanék vele.

- Jól gondolja, de ne aggódjon, a cég állja a költségeiket! – terült szét arcán némi vigyor, mert úgy érezte, hogy ezzel megnyert – Na, lépdeljen közelebb, - sürgetett - hogy bemutathassam végre!

Félszegen a kimerültség határait feszegetve közelítettem meg őket. Míg szavait megemésztettem némán néztem főnökömre, majd lassan a mellette lévőre is.

Az imént említett Shon arcán zavarodottságot láttam, miközben nyújtottam felé kezem, hogy üdvözöljem. Ám rajtam a kétségbeesés és a meglepetés futott végig mikor ráébredtem, hogy ki is áll előttem. Remélve, hogy sikerült ezt leplezni, rezzenéstelen arccal mosolyogva hajoltam meg előtte, hogy elfogadja a kézfogásom, és ne kelljen a szemébe néznem.