Seya szemszöge

Kipihentem magam, mérlegeltem amit kellett, végre hazatértem, itthon vagyok, és minden nyugis. Alex szívesen fogadott, vagy legalábbis elhagyta a száját egy olyan mondat, hogy „örülök, hogy nem lettél öngyilkos". De ezt a csöppet sem kedves megjegyzést betudtam annak, hogy mostanság túl sok időt tölt Arissal. Miatta hülyül meg az „öcsém". Bár én lennék az utolsó aki mások boldogságának útjába áll, kivéve ha az illetőt Shonnak hívják.

Nos, ha már arról az utolsó beszari alakról beszélünk, hallottam, hogy felcsapott rendezvényszervezőnek. Ennek hála kevesebb az esélye, hogy egy feladatra osszanak be minket, és több a lehetőség, hogy elkerüljem. Így elég lazák a napjaim, lassan talán elkezdhetnék újra ismerkedni, mert a „pihenőm" alatt nem jött össze. Próbálkoztam ugyan, de nem tesz jót a büszkeségemnek mikor lehunyom a szemem, hogy megcsókoljak valakit, és az ő arca ugrik be.

Fogytam is pár kilót, de ez nem rossz mert közben intenzíven edzek, szóval elkezdtem szálkásodni. A csajok bent megőrülnek értem, talán jobban mint valaha. Ez persze a borkampány sikerének, és a továbbképzésem eredményének is köszönhetem, hiszen ennél a vállalatnál futótűzként terjednek a hírek. A vizsgámat jelessel zártam. Egyszerű volt, hisz máskor is kutattam már a témában. És most újra itt állok az irodaház előtt, hogy leadjam Goronak a bizonyítványom, hogy beiktathassák.

Az irodaházban a felső négy emeletet bérli cégünk. 9. emeleten van az ügyfélszolgálat, a 10.-en a pénzügy és a Hr osztozkodik, a 11.-en kisebb irodák vannak a magamfajtáknak, bár abból jó sok, és 12.-en Goro irodája, az előadó és megbeszélő termek.

Az épület portáján a biztonsági őr fogad. Mindig csak intenek, hisz már régóta dolgozom itt, ismernek. Aztán a beléptető kapun át eljutok a lifthez, amit csak a belépőkártyával lehet üzemeltetni. Szép kis felhajtás, s mindez azért hogy dolgozni tudj.

Tehát ma is boldogan emeltem meg a kártyám, és a lift elindult a parkoló szintről. Nem voltak bent túl sokan, ám mikor megláttam Shont Goro mellett egyből lehervadt mosolyom. Tiszteletteljesen meghajolva üdvözöltem őket, majd hátat fordítva nekik az ajtó fele bámultam, hogy mikor érjük már el a megfelelő szintet. Viszont ahogy egyre feljebb értünk egyre nagyobb lett a tömeg. Ugyan volt mindig egy-egy ember aki kiszállt, de vagy hárman léptek egyből a helyébe, s én hátrébb szorultam a közelükbe. Hallottam ahogy a munkáról beszélgetnek, bár leginkább szívem őrült zakatolása dörömbölt vissza a fülembe. Pánikszerűen szabadulni akartam, annak ellenére, hogy a jobb oldalamon lévő szőke srác bátorítóan mosolygott rám többször is. Azt hiszem Yukinak hívják, de nem vagyok benne biztos, mert ugyan a 11.-en van az ő irodája is, mégis a másik felében, így sosem jártam arra, mindössze hallomásból ismerem.

A 8.-ra érve mikor újra elkezdett hömpölyögni a tömeg, és páran hátulról próbáltak kiszállni félrelökve a többieket, láttam, hogy Yuki keze védelmezően elindul felém, ám sajnálatomra nem ért el. Helyette hátam mögül két kar rántott magához szorosan, melyek azután sem engedtek el, hogy újra elindultunk. Nem néztem magam mögé, mert tudtam ki az. Ha nem is láttam volna a parfümjéről biztos megismerem. Szívem őrült lüktetése még gyorsabb tempót vett fel, és éreztem ahogy a fejem is egyre vörösebbé válik. Vagy az idegtől vagy a melegtől az most mindegy, ám emiatt nem mertem felnézni. Igazán elengedhetne már.

Nehezen kapkodtam levegő után, csaknem szédültem, s kezdődő rosszullétemből fülem mögül egy hang hozott vissza, melynek szelét tarkómon is éreztem. – Jól vagy? 

Persze, ha elengedne nem problémáznék, de így..Már hogy lennék? És bim jelzett a lift, megérkeztünk a 11.-re ahol még ki sem nyílt teljesen az ajtó, de én kiszakítva magam öleléséből, már a folyosón rohantam irodámba, s az ajtómat magam mögött becsapva csúsztam le a földre, mélyeket lélegezve. Ó, szent szar, mi volt ez? Hogy szedhetném magam össze, ha még az égiek is ellenem vannak?

- Seya, itt vagy? – hallom meg a hátamat támasztó falap mögötti dörömbölést – Jöttünk Goroval érdeklődni, hogy szükséged van- e valamire.

Főnököm neve hallatán feltápászkodtam. Lesöpörtem ruhám, majd ajtót nyitva Shon hazugságával találtam szembe magam, hisz egyedül volt. Majdnem sikerült rávágnom az ajtót, de beakasztotta lábát, így nem jött össze, ezért az íróasztalom felé hátráltam.

- Hello- üdvözölt.

- Na nem, ne hello-z itt nekem – keltem ki magamból – És mi ez a hazugság? Sejthettem volna, mert Goroval már találkoztam mióta itthon vagyok. De én bolond megint hittem neked.

- Megint? Nem értelek. – jött közelebb bezárva az ajtót, gondolom, hogy ne hallják ha még hangosabban hisztiznék - Mióta vagy itthon? Nekem már nem is köszönsz? – árasztott el kérdéseivel.

- Sosem értettél, egy ideje és a liftben már köszöntem. – válaszoltam meg gyorsan őket – Ha ennyit akartál mondani viszlát. – ültem le székembe az asztal mögé, hogy kellően védve érezhessem magam.

- Nyugi már, barátok vagyunk! – lépett asztalomhoz egy mappával a kezében – A tanácsodat szeretném kérni.

Dühömben felugrottam kitéptem a mappát ujjai közül majd elkezdtem a kijárat felé lökdösni. – Nem, nem nem és nem! Te isten verte fajankó – ütöttem egyet fejére az irattartóval, majd még egyet – Nem vagyunk barátok, és nem is leszünk! Azt akkor rontottad el mikor megfektettél! – majd újra lecsaptam egy nagyobbat – És nem vagyok rendezvényszervező, nem segíthetek! – mondandóm végére elértük az ajtót, ezért mellkasának vágva a mappát visszaadtam neki, s megkerülve ki akartam nyitni a falapot, mire csuklómnál lefogva kezeimet, hozzá szorított a kijárathoz, és a mappa esetlenül hullott le a földre.

Dominanciája és közelsége elképesztően hatott rám, testem megremegett, miközben ő átszelte a köztünk lévő távolságot, és megcsókolt. Először még próbáltam kapálózni, ellökni, de erősebbnek bizonyult. Már- már fájt a csuklóm, de ajkai érintése a mennybe repített. Szemeimből kibuggyantak a könnyek, s lelkem sikított, hogy ne hagyjam magam. Ám testem nem engedelmeskedett, elmém kiürült, s visszacsókoltam. Következő pillanatban mikor elváltunk már arra eszméltem, hogy karjaim is nyakában lógnak.

- Ne sírj- simított arcomra – Elbasztam, ne haragudj, de mindent megtennék, hogy visszakapjalak!

Észhez térve lehajoltam az irattartóért, kezébe adtam, majd kitessékeltem – Akkor sok szerencsét, mert ne hidd azt, hogy ezzel minden rendben! – Miután kilépett kulcsra zártam az ajtót, s újra a földön találtam magam szétcsúszva.

Shon szemszöge

Seya visszajött, és megcsókoltam. Pár hete még nem gondoltam volna, hogy majd azt mondom bármit megtennék érte, azonban ahogy megláttam a liftben, s újra magamhoz öleltem minden teljessé vált. Végre nem csak azt hittem, hogy látom, a karjaimban tartottam! Ráadásul keresztapám reakciója egyenlő volt a nullával, mintha észre sem vette volna, hogy nem akarom elengedni, pedig látnia kellett, mellettem állt.

Lehet, hogy még nem merném felvállalni ezt az érzést mindenki előtt, de nem tehetek róla, boldog vagyok ha a közelemben van.

Eddigi életemben talán sosem voltam ilyen boldog, mint most, megérinthettem, élvezhettem az illatát, és teste melegségét! A bátorságomhoz nagyban hozzá járult Yuki, talán meg kellene neki köszönnöm, de nem akartam, hogy hozzá érjen! Kizárt, mert ő az enyém! Tudom, hogy más tempóban haladunk, mi sem tükrözi jobban, mint a köztünk fennálló mosolyszünet, attól még egy úton járok vele. Be akarom bizonyítani!

Az nap mikor megcsókoltam hazáig követtem. Fogalmam sincs miért, de mint egy jó zaklató mindig elbújtam, ha hátra nézett. Viszont nyugodt sétám nem tartott sokáig, hisz hamar hazaért. Ekkor jutott eszembe az a zseniális ötlet, hogy elhívom moziba. Bár tudtam, hogy valójában nem jönne velem, ezért cselhez folyamodtam. Következő nap a prezentációs terem előtt vártam rá, ahol előadást tartott, s mikor elvonult a tömeg lassan kikászálódott ő is, s elé léptem.

- Seya – szólítottam le, mivel nagy ívben ki akart kerülni.

A folyosón pár embert beszélgetett, és a dolgozók is jöttek-mentek, hogy a munkájukat teljesíthessék. Ki fénymásolni igyekezett, ki egy éppen kezdődő konzultációra, de olyan is akadt aki a mosdó fele lézengett csak.

- Áh, észre sem vettelek Shon! – Mosolygott kínosan, esze ágában nem volt velem kommunikálni. Ellenben a hierarchia megköveteli, hogy kedves legyen hozzám. – Segíthetek valamiben?

- Igen, itt vannak ezek a mozi jegyek. – mutattam felé a két szelvényt – Goro úgy döntött neked ajándékozza, mert jó embere vagy! – Félve mért végig, miközben én vigyorogtam, magabiztosan, mert úgy éreztem nyert ügyem van. – Bár ..

- Wow, csak nem? Jól hallom jutalomként kapod? – Tépte ki a mellettem elhaladó szőke kezemből a jegyeket félbeszakítva mondandóm, s Seyához fordult, hogy bemutatkozhasson. – Yuki Semura vagyok, és ha nincs kivel menned, szívesen elkísérlek!

Pillanatnyi meglepettség után több érzelem is átfutott rajtam. Felháborodás, féltékenység, ijedtség, s ez mind kiült arcomra, hisz a kellemetlenkedő kiáltva gyorsan átölelt - Köszi Shon. – Közben halkan fülembe súgta – Nem tudtam, hogy téged is érdekel, de nem adom ilyen könnyedén át. – Karjai elengedtek, és ahogy a nagymamák szokták az unokáknak, ő úgy csipkedte meg arcomat, mintha még mindig kölyök lennék. - Édes vagy!

Elfordítva fejem csaptam el kezét, ám szóhoz se jutottam, hisz Seya megelőzött. – Örülök a találkozásnak! – Terelte Yuki figyelmét magára – Komolyan van időd elkísérni?

- Várj, várjatok! – hajszál híján kiabáltam – Goro azért adta, hogy ellenőrizzük valóban a mi cégünk reklámjait játszák-e a vetítés előtt. – jelentettem ki határozottan – Együtt kell elmennem vele. – mutattam vágyaim megtestesítőjére.

- Oh, sejtettem, hogy ez is munka! – Bólogatott Seya – Goro nem ad cél nélkül semmit, ezért kérem meg a kedves úriembert aki a munkatársunk, hogy kísérjen el.

Kétségbe estem. Az sem érdekelne ha elveszíteném a céget csak legyen mellettem. Nem akarok egy másik férfit látni vele, most mégis ez az idióta vinné el helyettem, így egy eshetőség maradt. – Rendben, menjünk hárman munka végeztével.

Ezek után hiába rohantam vissza az irodámba, hogy a gépemen az online mozi felületén helyet foglaljak Seya mellett, nem volt elég az igyekezetem. Csak a felettük lévő sorban akadtak üres székek. Jó, lett volna előttük is vagy éppen messzebb tőlük, ám onnan legalább rájuk láthattam. 

Később rájöttem, hogy ez gyértelműen remek ötletnek bizonyult. Yuki már út közben is próbált néha „véletlenül" hozzá érni, nem volt elég, hogy mellette mehetett, vagy hogy a közvetlen közelébe ült, neki több kellett.

Szerencse, hogy az ő széke mögött foglaltam helyet, így önzetlenül megkínálhattam háttámláját néha térdemmel, mikor Seya kezéért nyúlt a karfán. Túlzásba estem volna? Nem hiszem, vette a célzást körülbelül a második rúgás után, mert úgyszólván előre bukott, s én a sötétben is éreztem szúrós tekintetét. Folyamatos zaklatásaim miatt mégsem volt annyira kitartó, mert nem erőltette tovább az estét. Ahogy vége lett a filmnek, csak haza kísérte a fiút velem együtt, és szó nélkül elváltunk mi is. Ő az egyik irányba én pedig a másikba.

Következő délután, kicsit korábban végzett Seya, mégis úgy döntöttem ismét utána osonok, hogy titkon házukig kísérjem, ám nem oda ment rögtön. Először betért egy közeli kávézóba, sétált egy nagyot a parkban, meglátogatott pár ruha üzletet, majd az utolsóból kilépve végig hallgatta az egyik hittérítő beszédét, aki éppen ott tartott előadást. A nap befejezéseként pedig bevásárolt véleményem szerint a vacsorához, és haza sietett.

Érdekes, sosem gondoltam volna, hogy foglalkoztatja avallás ezen ága, de felvillanyoz, hogy egyre többet tudok meg róla. Kivételesen jól esett rá várni vagy „velesétálni". Egyébként is körülötte forgott minden gondolatom, voltaképpen mostlegalább láthatom is, s közben szövögetem a terveimet megszerzésére. Biztosanmegbolondultam, talán ennek is köszönhető, hogy egyre vadabb és vadabbelképzeléseim vannak ezzel kapcsolatban, ám egyik sem a legjobb. Csakhogyvalamit tennem kell, ezt az is alátámasztja, hogy mióta a közelemben van újra,tudok enni, aludni, és elmúltak a kényszerképzeteim is. Azt hiszem sokatsegített egyre rosszabbodó állapotomon, hogy végre bevallom magamnak is, hogykell nekem.