Seya szemszöge

Hallo – kukucskált be Alex az ajtómon, majd mikor realizálta, hogy éberen vagyok szélesebbre tárta, de nem jött beljebb – Most akkor tényleg nem mész dolgozni? Késésben vagy!

Mmm – Nyöszörögve szedtem ki párnámat a fejem alól, hogy hozzá vághassam – Húzz innen. Hányós -hasmenős vírusom van!

- Igen, én pedig hófehérke vagyok. – morgott – Ezt nem sokáig hazudhatod! Állj a sarkadra, és verd meg, ahogy azt kellett volna.

- Ti és a jó ötleteitek! – forgattam meg szemem, amit ha a bejáratból nem is látott, nekem jólesett – Elegem van belőled is, csak hagyj békén! – fordultam neki háttal az ágyban, hátha magamra hagy. De ahogy besüppedt a heverő mellettem, tudtam, hogy ott van. Keze hajamon simított végig, s nekem könnybe lábadt a szemem.

- Figyelj, ne haragudj. - sóhajtott fel halkan – Mondd mit tervezel?

Felé fordulva csúsztam hozzá közelebb, hogy fejemet az ölébe fektessem, jól esett gondoskodása. – Arra gondoltam amíg „betegeskedek", keresek valamilyen továbbképzést jó messze innen, és minél hosszabb ideig tart annál jobb.

- Nem beszéled meg vele inkább? – észrevehetően félve tette fel kérdését.

Próbáltam visszatartani hangom, hogy ne üvöltsek, de azért egy morranást engedtem szerény személyemnek homlokomat ráncolva. – Ő mindent elmondott. Soha sem volt meleg, van egy cége, és még magának se vallja be, hogy egyébként nagyon is jól érezte magát aznap este. Mit mondhatnék amitől megváltozna bármi? Semmit!

Igen, mindennek vége, pedig valójában el sem kezdődött. Egy hétig sem tartott kalandunk Shonnal, máris padlóra kerültem. Az utolsó nap eseményei lassított felvételkén játszódtak le bennem újra.

Az után az ominózus éjszaka után egyedül ébredtem fel reggel. Betakarva ugyan de ruhátlanul, elhagyatottan, magányosan és még ragozhatnám. Ahogy magamhoz tértem lezuhanyoztam, elmentem reggelizni, hátha megtalálom, már körbe jártam az egész házat, de ő sehol sem volt, így visszafordultam a szobába, ami még mindig üresen kongott. Összepakoltam ruháimat és a többi holmit melyre már nem volt szükségem egy bőröndbe, hisz az utolsó napunkat töltöttük. S közben reménykedtem, hogy biztos csak egyedüllétre vágyik. Végül is érthetően, sok dolgot kellett tisztáznia magában.

Aztán egyre több elmélet született meg bennem arról, hogy mi fog történni ha találkozunk. A legszebbtől, amelyre kicsi esélyt láttam, a legkellemetlenebbig.

Ahogy az utóbbi kezdett rajtam elhatalmasodni, nem akartam hallgatni rá, hisz feltehetően csak kétségei voltak, főleg a szexualitását illetően. Annak idején nekem se volt egyszerű megfejteni mit, vagy kit akarok. De, akkor miért hagyott így itt, és mi lesz kettőnkkel? Vajon van-e olyan, hogy mi ketten? Miért nem velem beszélget? Többet tudok ezekről a dolgokról mint ő, és valószínűleg a válaszokban is segíthetnék, ám Shon magasról tett rám.

Lassan feldühödve jutottam el odáig, hogy elmegyek futni. Az megnyugtat, közben kiszellőzik a fejem, és olyan rég edzettem már, hogy arra gondoltam amúgy sem árthat. Ám nem segített. Hiába a csodálatos környezet, s még a zenét is feleslegesen hallgattam, mert másra se tudtam koncentrálni csak rá, így alig egy óra után újra a szobánkban kötöttem ki, ahol meglepetten láttam, hogy végre méltóztatott előbújni.

- Szia!- Köszönt, s közben a földet pásztázta, majd átsiklott tekintete az ablak felé, véletlenül sem nézett rám. – Nem zárod be magad mögött az ajtót? Beszélnünk kellene.

Látva őt az ágyon ülve összeszorult a szívem, és tudatlanul a kezem is. Ekkor már sejtettem, hogy nem lesz jó kimenetele, mégis tettem amit mondott. – Szia! – ballagtam beljebb kezemet kiengedve a szorításból, s újra összepréseltem, mintha a semmit markolásznám. Így, hogy még csak felém sem lesett, furcsa kettősség kavargott bennem, szívem ürességgel telt meg, ugyanakkor rettegtem.

- Hol voltál? – kérdezi a kinti égboltot kémlelve.

- Valóban erről akarsz most beszélni? – előztem meg egy esetleges bájcsevejt, mielőtt összeesnék. Csakhogy nem jön válasz, kezem lassan elernyedt testem mellett, míg éreztem lábaim megremegnek.

Pár perc csend után nagy sóhajjal újra belekezdett mondandójába. – Nem fog ez működni. M- Mi nem csinálhatjuk ezt. – dadogott, mialatt forgatta láthatatlan kését szívemben – Milyen szemmel néznének rám az emberek? Nekem van egy cégem. Az alkalmazottak nem tudhatják meg soha mi történt itt. Azonfelül nem szeretném ha bárki előítéletekkel teli pletykákat árasztana rólunk. Fiú vagy, nem vagyok meleg, ráadásul ha akarnék sem lehetnék. Felejtsük el az egészet. – Fordult felém végre-valahára – Mint cégvezetőre fel kell, hogy nézzenek rám. Nem lehet gyengepontom. – Magyarázta, bár utólag belegondolva inkább magának. – Ne erőltessük. – Majd az ajtó felé sietve megállt mellettem. – Ebédelek valamit, ha úgy döntesz csatlakozhatsz hozzám. Legyünk jó barátok.

Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne vágjam pofán, bár amilyen gyenge voltam akkor, azt hiszem még csak meg sem kottyant volna neki. Ahogy faképnél hagyott, hívtam a taxit, összepakoltam a maradék dolgaim, és most itt vagyok.

Alig két nap alatt könnycsatornáim kiapadtak. Tehát elég erősnek érzem magam, hogy felvázoljam terveim az igazgatónak, mondjuk visszalépni se tudnék már, hisz a telefon kicseng.

- Hallo! – szólt bele Shon keresztapja.

- Üdvözlöm Goro!

- Seya, hogy van? Hallom betegeskedik, és a hangja remegéséből gondolom, hogy még nincs jobban.

- Beismerem, igaza van. Ám szeretnék engedélyt kérni, hogy ha jobban leszek elmehessek egy marketing továbbképzésre. – vágtam bele egyből, hogy ne raboljam az idejét, és mihamarabb letehessük a telefont. Reménykedtem benne, hogy nem utasít el, mert a cégnek is jót tesz ha rátermettebbek az emberei.

- Hohó, fel sem gyógyult, de már a munkán jár az esze. Ezt nevezem! Több kellene magából! – Bátorított, azonban ha tudta volna mit műveltünk keresztfiával talán nem lenne ennyire odáig értem.

- Ezt vehetem igennek? Akkor is, ha egy hónapot ki kellene hagynom? – Figyelmeztettem érdeklődve, és hozzá tettem némi plusz információt, hogy a jó irányba tereljem – Természetesen ez idő alatt fizetetlen szabadságon lennék.

- Őszintén nem örülök neki, mert most is olyan jó munkát végeztek Shonnal, hogy szerintem már elég tudással rendelkezik.

- Csak.. – ijedtem meg hirtelen – Csak gondolja át!

- Rendben, beleegyezek, ne aggódjon. – vágta rá – De közben tudna még Shonnal foglalkozni? Elég sokat fejlődik a kezei alatt.

Ha tudná milyen irányba... - Sajnos az ország másik felén lesz a képzés.

- Áh, értem. Akkor várjuk vissza. Jelentkezzen be azért néha. Most mennem kell.

Nem búcsúzkodott, és tőlem sem várta, egyből kinyomta telefonját.

Shon szemszöge

Három hete már, hogy visszatértem a városba a feladataimhoz. A reklám kampány amit kidolgoztunk beindult. Mindenhol plakátjaink díszelegtek, a rádiók, és a tv csatornák felváltva adták le különböző szlogenjeinket, melyeket Seyával találtunk ki. És a mutatók alapján bejött. Mit bejött? Tűzként terjed végig a kigondolt kis dalocska, ami borvásárlásra buzdította az embereket. Néha, - bár erre nem lehetek büszke - még az utcán lévő gyerekek is dúdolták. Oltárian jót alkottunk együtt.

Csakhogy ő azóta eltűnt, nem jelentkezett. Talán túl kemény voltam vele. Rengetegszer végig gondoltam már. Megfordult a fejemben, hogy keressem, de mit mondhatnék neki? Nem tudtam. Ami viszont szokatlan volt, hogy néha mintha hallottam volna a hangját, de nem láttam. Olykor Seyát véltem felfedezni a tömegben, ám nem ő volt. A legkellemetlenebb pedig, hogy reggelente az illatára ébredtem, ami leginkább csak az orrom emlékezete volt. Magam sem tudom, hogy normális vagyok-e, vagy, hogy az orrnak is lehetnek-e emlékei.

Azt hiszem kikészültem, és ez a munkámon is meglátszott. Hiába voltam bent reggeltől estig a cégnél egészen sokat hibáztam. Jó, hogy mindent ellenőriztek mielőtt még romba döntöttem volna a hírnevünket. Tudatában voltam annak, hogy csak, csak összezavarodtam. Mert mi más lehetne e mögött? Azért történik mindez, mert gyötört a bűntudat. Hibát követtem el.

Rettenetes volt az a reggel, izzadtam, a szám kiszáradt, a fejem lüktetett, és menekülni akartam, így bántottam. Kihasználtam, majd eldobtam. A pánik győzött felettem, pedig sosem voltam az az érzelgős fajta. A félelem mint szó, eddig hiányzott a szótáramból. Seya mégis felborította életritmusom.

Nem ő kezdeményezett azon az estén hanem én. Az elején cukkolásnak indult, de a hangja, a kezeim alatt vibráló teste, elvette az eszem. A puha ajkairól nem beszélve, már-már lángolt a bőröm érintésétől, és olyan gyorsan történtek az események, hogy szinte fel sem fogtam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem minden percét a vele töltött időnek. Ám reggel nem csak ő ölelt át, de a félelem is. Kis híján megbénított. Végig futott bennem, hogy mit tehetnék, hisz rettegtem a barátaim, a szüleim és keresztapám reakciójától. Ha megtudnák biztosan elítélnének, ahogy én is magam. Hisz ez nem én vagyok, világéletemben csak a nők után fordultam meg.

A kettős érzés felemészt. Egyszer el akarom felejteni az egészet az első találkozásunktól kezdve azzal a héttel együtt mindent, mert ez nem helyes. Máskor pedig nem akarok semmi mást minthogy újra láthassam. Életemben nem éltem át ennyi vidámságot, dühöt, féltékenységet, felszabadultságot, boldogságot, vágyat, szomorúságot és bizonytalanságot, mint a vele töltött idő alatt. S mindez egyikből a másikba képes volt át csapni pillanatok alatt. Utálom magam.