Liam

Hiányérzetem lett abban a pillanatban, amikor a taxi elhajtott. Annyi érzés keringet bennem, hogy valami hihetetlen. Szerintem legalább tíz dalt tudtam volna varázsolni papírra a mai este történéseiből.
Visszamentem a clubba, hogy elköszönjek a srácoktól, mert úgy éreztem nekem itt az este vége. Hatalmas fáradtság tört rám.
-Srácok, szerintem én megyek. Holnap, azaz ma a szüleimmel ebédelek, időben akarok felkelni.
-Ááá kicsi Payno. Lelépet a csajod és így itt is hagysz minket? – kérdezte Louis, kicsit sem pörgő nyelvekkel.
-Louis! Egy, nem a csajom. Kettő, igen hazament, és három, mielőtt kérdeznéd, nem, nem fűzögettem, csak beszélgettünk, táncoltunk és szerintem barátok lettünk, bár nem is tudom, hogy lehet ezt már barátságnak nevezni. – vakargattam zavartan a tarkómat.
-Ahha – mondta, bár ha engem kérdeztek, nem is figyelt arra amit mondtam.
Félve Harryre néztem, aki engem nézett, de csak a fejét rázta, jelezve ezzel, hogy erről még beszélünk és nem úszom meg ennyi magyarázattal.
Na igen ő az akivel megbeszéljük egymás problémáit, legyen szó bármiről. Tudom, hogy rá számíthatok, mellettem lesz és támogat majd a Kyaras ügyben.
-Na én elmentem. Holnapután talizunk. -lepacsíztam velük, majd elhagytam a clubbot.

Amint hazaértem csak bedöltem az ágyba, nem foglalkoztam semmivel. Behunytam a szemeimet, mire megjelent előttem, kettő csodálatos barna szempár, egy mosolytól ragyogó tökéletes arc. Felidéztem újra az elmúlt órákat, miközben lassan elnyomott az álom.
Reggel arra ébredtem, hogy  a képembe süt a nap. Csodálatos volt, ahogy kiégette a szememet. Ránéztem az órára és elkáromkodtam magamat.
-Basszameg! Anya kinyír.
Körülbelül egy órám volt elkészülni és oda érni a szüleimhez ebédre. Megígértem, hogy nem fogok késni. De ezt megint nem sikerül betartanom. Remek.
Gyorsan összeszedtem magam, majd elindultam.
Amint beléptem a házba, anyám csak legyintett, majd szorosan megölelt, majd apa is ugyanezt tette.
Kellemes délutánt töltöttünk együtt. Ebéd közben általános dolgokról beszélgettünk, vagyis ők beszélgettek én meg válaszoltam ha kérdeztek. Nem igazán tudtam figyelni, mert máshol járt az eszem. Na vajon hol? Hát persze, hogy nála. Szinte késztetést éreztem rá, hogy írjak neki, de még túl korainak tartottam. Most inkább próbáltam arra koncentrálni, hogy végre a szüleimmel is tudok tölteni egy kis időt. Már nagyon hiányzott ez.
Apával meccset néztünk, de mivel megszomjaztam, kimentem anyához a konyhába, hogy igyak egy sört.
-Mi újság kisfiam? Nem sokat meséltél ebéd alatt.
-Nem sok semmi anya, csak tudod a szokásos dolgok. Interjúk, fotózkodás, koncertek, dedikálások.
-És, hogy állsz a lányokkal? Sophia óta nem igazán volt senkid.
-Mert nem akartam, hogy legyen – sóhatottam egyet – eddig.
-Eddig? – vonta fel a szemöldökét. Hoppá talán ezt nem kellett volna mondani.
-Aha. Tegnap volt egy fellépésünk és ott ismerte meg egy gyönyörű lányt. Képzeld nem tudta, hogy ki vagyok. – vigyorogtam
-Össze is jöttél vele? – kérdezte. Ez az én anyukám. Egyből a lényegre tér, nehogy leragadjunk a részleteknél.
-Ez ennél egy kicsit bonyolultabb. Nem tudom, hogy mi fog ebből még ki sülni, de reménykedek a legjobbakban.
-Értem. Én azért szurkolok neked. Megérdemled, hogy végre boldog legyél kicsikém.
-Köszönöm anya. – odamentem hozzá és adtam egy puszit az arcára, majd kiment a nappaliba apához.
A hűtőhöz léptem, hogy kivegyek egy üveg sört, de amilyen szerencsétlen vagyok, kicsúszott a kezemből és a földön landolt. Mondanom sem kell, hogy szarrá tört. Fantasztikus.
-Mi történt kisfiam? – kérdezte anya belépve a konyhába.
-Kicsúszott a kezemből.
-Semmi baj. Hozom a felmosót.
-Ne hagyd csak, majd én megcsinálom. Pihenj nyugodtan.
Elindultam a felmosóért, de mondom én, hogy valami peches napon van. Szerintetek mi történt? Na mi? Nem megcsúsztam? De. Pontosan ez történt. Ráadásul mindezt olyan szerencsétlenül, hogy a jobb kezemre estem rá, amibe kibaszott nagy fájdalom hasított. Legszívesebben elsírtam volna magam.
-Ilyen az ég adta egy világon nincs. – törtem ki. Rohadtul fájt és amint éreztem kezdett bedagadni, mozgatni sem tudtam. A kezem látványáról ne is beszéljünk. Tele volt az egész üvegszilánkokkal. Fasza.
-Ezt nem hiszem el kisfiam! – kiáltott fel anya.
-Ezt már én sem. – morgolódtam.
-Na mutasd. Ó! Ez nem néz ki túl jól.
-Tényleg, na ne mond. – gúnyolódtam.
-Liam! Elhiszem, hogy fáj, de nem beszélj így velem.
-Jó bocsi. Ne haragudj anya. Nem akartam. – hunyászkodtam meg. Tényleg nem akartam megbántani.
-Szerintem menjünk be a kórházba. Úgy látom, hogy itt törés van- mutatott az alkaromra. – szükség lesz röntgenre is. Sajnos ezt a vágás úgy látom össze is kell varrni, szilánkokat kiszedegetni.
-Oké értem, melós dolog. Na menjünk mert meghalok a fájdalomtól. – nyavajogtam
-Rendben csak öltözz át, mert tiszta sör szagú vagy – nevetett anya – Ne aggódj segítek.
-Ahj. Az jó lesz.
Nagy nehezen átöltöztem anya segítségével, majd elindultunk a közeli Westpoor kórházba, ami anya munkahelye is.  Bejelentkeztünk és mondták, hogy foglaljunk helyett, nemsokára szólítani fognak. Valóban nem sokat kellett várnunk. Bekísértek egy vizsgáló szobába.
Ahogy beléptünk, anya köszönt a bent lévő két nőnek, gondolom az egyik az orvos a másik az asszisztens lehetett. Illedelmesen köszöntem én is. A doktornő megfordult, én meg azt hittem, hogy elájulok, mert biztosan csak hallucinálok. Csak ennyit bírtam kinyögni:
-Kyara!