JIMIN

- Látod, milyen szörnyű vagyok - paskolom meg a sír támláját. - Ahelyett, hogy rajtad járna az eszem, a pasidon jár.

Muszáj volt már kijönnöm DongHanhoz. Utoljára körülbelül egy hónapja voltam itt, akkor nagyon hiányzott, és nem bírtam megmaradni az iskolába anélkül, hogy előtte ne jöttem volna ki, aztán szép lassan elhagytam ezt a szokásom. Egészen mostanáig, a tegnapi események miatt teljesen kétségbe vagyok esve, a bűntudat elnyeli az egész testem. Nem volt már más választásom, el kellett ide jönnöm, hidve abban, hogy talán innen hall engem. Hogyha itt beszélek neki, akkor a hangom a Mennyekig szökig, átadva neki minden mondandóm. Elmondtam neki minden aggályom, hogy bármennyire is hiányzik nekem, bármennyire is szerettem őt talán jobban, mint bárki mást az egész világon, mégis mostanában csak Ő jár a fejemben. Tanácsot is kértem tőle, várva a csodát, hátha valami ismeretlen szellőcske hangján megszólal felém. De nem történt meg. Továbbra is egyedül vagyok a kételyeimmel, a szomorúságommal. Nagy sajnálatomra a legjobb barátom mégha szeretne sem tud most velem beszélgetni - simogatom meg a képet, ami a sírra van aggasztva.

- Vissza...Vissza akarlak kapni - húzom végig a képen lévő arcán az ujjam. Ő mindig mosolygott, ahogyan itt is. Ez volt az egyik ismérve neki. Emiatt tudta annyi ember szívét olyan hamar elnyerni. - Ha itt lennél, teljesen mindegy lenne minden. A nap minden percét együtt töltenénk, idegesíthetnénk egymást, napi háromszor minimum összeveszhetnénk - nevetek fel keserűen. Ha tudtam volna, hogy mi fog történni, jobban értékeltem volna ezeket a pillanatokat.
Sóhajtok egyet, letörlöm a szemem sarkából kicsordulni kívánó könnycseppeket, majd egy puszit hintve a sírra - nem tudom, lehet-e ilyet, de engem ez nem érdekel -, elindulok az iskolába.

Odaérve azonnal a fiúk felé veszem az irányt, akik nagy lelkesen beszélgetnek arról, hogyan nyomult rá a buli estéjén egy lány Namjoonra és hogy ő mennyire is élvezte, meg hogy hogyan intézte el a baját. Khmm. Ezeket hallva eszembe jut, hogy ez lehet a kulcs a problémámra. Nagyon is meg lehet, hogy azért reagál így a testem Jungkookra, mert régen értek hozzá, igaz...? Egyszerűen csak le kellene feküdnöm valakivel, aki egy kicsit megszeretget, mondjuk úgy, ahogyan az előbb hallottam. Ez egyre rosszabb, nem elég, hogy egy hálátlan barát, egy olyan ember, aki elfordul a másiktól, de még egy kiéhezett ribanc is vagyok.

- Akkor jó estéd volt - nézek Namjoonra.

- Kurva jó volt! - kacag fel. - Nem bírtam leállni a segge nyomkodásával - mutatja kezével a mozdulatot áthítatott arckifejezéssel.

Akaratlanul is benedvesítem az ajkam, majd olyan csúszik ki rajta, amit nem szerettem volna.

- Ajánlom magam!

Ajánlatomra a többiek meglepődnek, azonban hyung csak felnevet és a combjára paskol, ezzel is jelezve nekem, hogy akkor üljek oda.
Öhm... Hát oké. Esküszöm megőrültem! Megteszem, amire kér, majd a fülembe súgja, hogy menjünk el kettesbe valahová.

- Sziasztok! - Jungkook hangja az, ami felébreszt a kiéhezett állapotomból. És bár már felálltam, ahhoz, hogy félrevonulhassak egy gyors numerára, a lábam meg se mozdul.

- Gyere! - suttog ismét a fülembe kezét levezetve a derekamra, úgy húz arrébb a társaságtól. Tényleg jó, ha én ezt csinálom?

JUNGKOOK

A buli utáni napok jobbak voltak, mint azt gondoltam volna. A szombati napomat teljesen átaludtam, annyira másnapos voltam, vasárnapom pedig csak tanulással telt. Elhatároztam, hogy ismét össze kell szednem magam a jegyeimet illetően, hiszen, ahogy most állok, abból nem lesz semmi jó.
Donghan amilyen kis szórakozott személyiség volt, olyan jó tanulmányi átlaggal is rendelkezett. Szó szerint! Folyton öt egész nulla volt, ami nekem akkor se sikerült, amikor éjt nappallá téve tanultam a dolgozatokra: egy valamiből akkor is biztos, hogy négyest kaptam!
De ez most máshogy lesz! Összeszedem a szánalmas kis énemet, és orvos leszek, ahogy csak ő akarta. Ha mást már nem is, de ezt megteszem érte - legalábbis ez a gondolat vitt végig egész vasárnap.

Másnap reggel mondhatni kipihenten ébredek, és boldogan konstatálom, hogy nem volt éjjel rémálmom.
Egyik fülembe bedugva a fülhallgatót kezdem hallgatni a reggeli rádióműsort, ahol éppen egy pörgős dal szól, ezzel kicsit dobva még jobban a kedvemen.

De, ami könnyen jön, az könnyen megy.

Amint beérek az iskolába meglátom, hogy Jimin elmegy valahová Namjoonnal, ami nem is lenne probléma, ha legalább a törpe méltatna egy köszönéssel. De nem. A bulin kattant egyet az agya, akkor kedves volt, aztán kattant még egyet, és visszaváltozott egy Jungkook-utálóvá.

- Hová mennek? - nézek utánuk, leülve Taehyung mellé. Most a megszokottól eltérően nem veszem ki automatikusan a fülhallgatót a fülemből, valamiért a testem ragaszkodik továbbra is a rádiós hangjához.

- Valszeg' dugni - vonja meg a vállát Yoongi, mintha ez olyan mindennapi dolog volna. Ezen Taehyung csak kínosan felnevet, és inkább, minthogy bármit mondjon rá, csak beleiszik a dobozos kólájába.
Szóval szexelni fognak... - nézek utánuk, majd olyat teszek, amit már nagyon régen: a zsebembe nyúlva kiveszem a pods másik felét, majd a fülembe helyezve hátradőlök a falnak, a rádiót kikapcsolom, és a saját lejátszási listámat kezdem el hallgatni. Pontosabban azt, amit együtt állítottunk össze Donghannal. Látom, hogy Tae szánakozó pillantásokat küld felém, azon kezd el agyalni, mit mondjon, de inkább otthagyom őket, mondván, még óra előtt házit kell írnom.
Pedig megírtam. Kétszer is. De nem bírtam tovább ott maradni; nem akartam látni Taehyung aggódó arcát, ahogy kezdek egyre jobban ismét széthullani. Pedig egybe kell maradnom. Maradj egyben, Jungkook...

Amint belépek a tanterembe az orromat megcsapja egy ismerős illat: áfonya.

- Han...? - Torkomon alig jön ki hang, annyira meglepődök a padom mellett beszélgető osztálytársaimon, ahol egy lány éppen áfonyás nyalókát nyalogat.
Tudom jól, hogy nem minden lila és áfonyás dolog Donghané. Tudom, hogy nem minden hozzáköthető, és tudom nagyon jól, hogy nem fog attól még ismét mellettem lenni, hogyha megérzek egy ismerős illatot. Nagyon jól tudom, a francba is! - rugok bele erőszakosan az asztalom lábába, mire a mellette álló társaim ijedten odébb ugranak. Fogaimat csikorgatva elnézést kérek, majd helyet foglalva a padra hajtom a fejemet. Hallom, hogy összesúgnak, valószínűleg megint kibeszélnek.

Erőszakos.
.
.
.
.
Vadállat.
.
.
.
.
Furcsa.
.
.
.
.
Normáltalan.
.
.
.
.

Gyilkos...

A lejátszási listán éppen Donghan kedvenc dala következik, amit a nap huszonnégy órájában hallgatott. Idegesítő, mégis fülbemászó dallama miatt én is hamar megtanultam, és megesik, hogy csak úgy hirtelen a semmiből ismét eszembe jut, és dúdolni kezdem. De nem most. Jelenleg, ha akarnám se jönne ki egyetlen hang se a torkomon, maximum egy hatalmas sikoly, amitől ismét látogathatnám az iskola pszichológust egy hétig.

Fáj a hasam... - simítok rá gyengéden, még jobban a pad lapjába nyomva az arcomat. Hideg könnyeket érzek meg végig gurulni az orcámon, de félek felemelni a fejem, hátha akkor valaki meglátja ezt. Bár... Senkit se érdekelne, nem igaz? Végülis megérdemlem. Ha itt esnék össze se zavarna senkit, talán akadna olyan is, aki még belém is rúgna - hozzáteszem, teljesen jogosan.
Ilyen lenne például Jimin is. Mióta megismerkedtünk szinte mindenben számíthattam rá, legjobb barátok lettünk, de amint itt van rajtam a legnagyobb szar... Amikor a legjobban szükségem lenne rá...

Hol vagy?

JIMIN

Végül, ahogy gondoltam, Jungkook és az ő jelenléte teljesen megváltoztatta a gondolataimat, mint mindig. Arrébb sétálva a fiúktól ütöm el Namjoon kezét magamról, és kérek bocsánatot tőle, amiért elhitettem vele, hogy bármi is történhet. Azonban ezek után már nem megyek vissza, nincs hozzá elég bőr a képemen, egyre hülyében viselkedem, ami nem rám vall. Már én se nagyon tudom, mi van velem.

- Jimin - lép be a fiú öltözőbe Tae, leül mellém és furán méregetni kezd -, mesélj, mi volt. Lefeküdtetek?

- Nem! - válaszolok, miközben neki állok átvenni a ruhám a tesnevelés öltözékemre, ám abban a pillanatban, ahogy a fejem felett felhúzom a pólóm egy pillanatra úgy érzékelem, hogy megszédül velem a világ. De betudom ezt képzelgésnek. Sokszor előfordul velem, hogy ilyeneket érzek, amikor nem is történik meg. Mert ha igaz volna, akkor arról tudnék, igaz?

- Hogyhogy? - kérdez vissza felhúzott szemöldökkel, eléggé látszik rajta, hogy nagyon kíváncsi.

- Nem tudtam megtenni! - A lehető legalapvetőbb hazugságot mondom neki, mégis csak jobban hangzik, minthogy "Jungkook látványa megváltoztatta a nézőpontom."

Több dolgot nem igen tudok neki mondani, mivel sorba jönnek be átöltözni az osztálytársaink és nem akarom, hogy ők valamiről is tudjanak, ami velem történik. Taehyungon kívül nem érzem úgy, hogy itt másnak is lenne hozzá köze.

- Befelé! - nyit be a tanárunk a helyiségbe, de szokásához híven be sem néz, hogy mindenki készen lenne- e, csak tovább megy.

Gyorsan meghúzom az utolsó nyuszifület is a tornacípőmre és felállok. A térdeim megremegnek és mintha a talaj a vizen lebegne, annyira instabill, annyira ijesztőnek tűnik. Azonban most nincs itt az ideje, hogy ezzel foglalkozzak, erőt véve magamon, nem érdekelve, hogy ingatag - biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletemben az -, lépkedek előre, hiszen tudom, úgysem eshetek el. Legalábbis remélem.

- Minden oké, Jiminnie? - hallom valahonnan a távolból talán TaeTae hangját, még abban sem vagyok biztos, hogy ez az övé.

Bólintok egyet, másodperc törtrészéig megtámaszkodom a tornaterem ajtófélfájának, úgy tekintek befelé. Látásom egyre homályosabb, mintha elfelejtettem volna betenni a kontaklencsémet. Lehet ez is történt? Helyenként még cikázó fekete, villogó foltok is megjelennek.

- Jimin! - hallom ismét a hangot és én ismételten ugyanúgy cselekszem, csak most elengedem a támasztékom és megindulok befelé.

***

Legalábbis megindultam volna, ha... ha.. ha nem tudom, ötletem sincs, hogy mi történt. Vagy, hogy hogyan is kerülök egy szobába, egy ágyra. Valahogy nekem az elmúlt pár perc kiesett, az előbb még a tornaterembe voltam, most meg itt nyitom ki a szemem. Ha jobban megnézem ez a gyengélkedő.

JUNGKOOK

A fejem egyre nehezebb, szememet alig bírom nyitva tartani, gyomrom egyre jobban görcsöl, ezért úgy döntök hiába kezdődött el az óra akkor se emelem fel a padról a fejemet.

Az égbolt szép narancssárgára színezte be magát, miközben a Hold már várta, hogy végre eljöjjön az ő ideje. Én is várok. Han nem olyan régen írt nekem, hogy a lelátón vár, de sehol senki. Kíváncsi vagyok, milyen kifogása van erre a kis nyavalyásnak.

- Jagiyaaaa* - hallom meg a lépcsők felől az idegesítő, direkt magasra vitt hangját.

- Yeoboooo!* - kiáltom vissza ugyanúgy, és ezt még eljátsszuk vagy négyszer mire végre felér hozzám.

- Bocsi, hogy késtem! - vigyorodik el, tarkóját megvakarva. Kis gumi mosolyú idióta.

- Édesem, te nem késtél, te konkrétan azt mondtad, hogy már itt vagy - nevetek fel, mire játszott szomorúság ül ki az arcára, miközben leül mellém a korláthoz.

- Gondolom, akkor megbocsáthatatlan, hogy elmentem megvenni ezeket - húzza elő a háta mögül a kezét, amibe kettő pálcikás jégkrémet tart. Visszafojtott mosollyal nézek a szemébe, amik ugyanúgy próbálják tartani a komolyságot, akárcsak az enyémek, mégis huncutan csillognak.

- Ezt még megbocsátom - veszem el tőle.

- Várj, majd én - veszi vissza. Sajátját leteszi maga mellé, enyémet kibontja, majd ahelyett, hogy a kezembe adná a számhoz emeli.

- Megetetsz? - vonom fel a szemöldököm furcsállva.

- Igen - kuncog fel, miközben az ajkamra keni a már olvadó jégkrémet. Erre csak megforgatom a szemem, és teszem, amire kér. Mindig is fura dolgokat szeretett csinálni.

- Ez esetben köszönöm - motyogom. Kínosan érzem magam; akárhányszor megnyalom a jégkrémet, ő is megnyalja a saját ajkát. Nyomi, perverz. Időközben megbontja a sajátját is, amit hamar benyel, mert olyan olvadt volt, hogy mondhatni innia kellett a papírból. Ezt pedig kihasználva gyorsan három harapásban elintézem a sajátomat is. Nem tehetek róla; ha tovább így bámul akkor nem a jégkrémet fogom nyalni, hanem őt.

Ezután nem mond semmit, ahogyan én sem. Óvatosan egy csókot hint a számra, de csak azért, hogy lenyalja róluk a maradék fagylaltot.

- Bolond - kuncogok zavartan, mire csak szélesen elvigyorodik. Olyan gyönyörű... Olyan nem evilági. Annyira szeretem... - dőlök rá a vállára, hogy úgy tudjam nézni az első előbukkanó csillagokat. Kezünk összekulcsolva pihennek az ölébe, fejét az én fejemen pihenteti, és nem mond semmit; ez pedig az őrületbe kerget. Vallanom kell.

- Han - szólítom meg.

- Igen? - kezdi cirógatni az ujjaimat. Olyan puha a bőre.

- Csókolóztam Jiminnel - sütöm le a szememet, kicsit jobban belébújva, jelezve, hogy nagyon szégyellem magam.

- Milyen volt? - Hangja meglep. Nem gúnyos, nem szomorú, nem is dühös, tényleg, őszintén csak érdeklődő.

- Hát... jó? - nevetek fel zavartan. Nem tudom, mi lenne erre a helyes válasz, főleg, hogy éppen a szerelmemmel beszélgetek erről.

- Kook! - tol el magától, dühös tekintettel nézve rám. Haragszik! - húzom jobban össze magam.

- Sajnálom! Annyira sajnálom! Én... én... nem akartam! - kapkodom egyre szaporábban a lélegzetemet, kétségbeesve nézve rá. Miket beszélek? Persze, hogy akartam, hiszen én kezdeményeztem.

- Nem haragszom - simít az arcomra, amire akaratlanul is beledörgölöm magam a tenyerébe. - Jungkook! Szeretlek! Ne sajnáld már ennyire - húz magához, és szorosan az ölelésébe von. - Én is megtettem volna...

Ő is megtette volna... - nyitom ki nehezen a szememet. Még mindig tart az óra, szóval nem aludhattam olyan sokat. Visszaálmodtam a halála előtti éjszakát. Olyankor még minden rendben volt: nem haragudott rám, perverz dolgokat kezdtünk el egymásnak mondani Jiminről, mígnem annyira felizgattuk egymást, hogy egy jót szexeltünk.
De ennek az álomnak most egészen más érzete volt: nem érzek szexuális feszültséget, csak a hangja visszhangzik a fejembe, ahogy azt mondja, hogy nem haragszik.
Nem.
.
.
.
Haragszik.

- De haragudj, te idióta fasz! - kiáltom el magam, felugorva a helyemről, nyavalygó hangot kiadva, miközben a fejemet erőszakosan elkezdem vakarni. Utálom!

Annyira... szeretem... És olyan jó volt, hogy újra láttam az álmomban - érzem meg, hogy kezd ismét nedves lenni az arcom.

- Jungkook, minden rendben? - jön oda hozzám a tanárnő, aggódó szemekkel. Ismét realizálom, hogy hol vagyok, osztálytársaim is ijedten néznek rám, most már sokadszorra. Ez nagyon kínos...

- Inkább elmennék a gyengélkedőbe, ha lehet - motyogom, és meg se várva az engedélyét kirontok a tanteremből.
A gyengélkedőn a nővérke megméri a lázam, elkezd megvizsgálni, de miután elmondom neki, hogy csak rémálmom volt Donghannal, azonnal megérti a problémámat. Az iskolában mindenki tudott a kapcsolatunkról, még a felnőttek is, ezért nem is szólnak, ha valami furcsa dolgot csinálok. Hagyjátok, van elég baja - mondják.

A nővérkétől kapok egy gyenge nyugtatót, lefektet az ágyra, majd otthagy, mondván, leugrik a sarki közértbe.

Az altató valóban nagyon gyenge, nem érzem, hogy hatna valamit is, még csak álmos se vagyok. Bár nem tudom, hogy szeretnék- e megint aludni; jót tenne nekem, ha megint látnám Donghant? - gondolkodom ezen, a plafont bámulva, amikor az ajtó hirtelen kicsapódik. A testnevelés tanár ront be rajta, karjaiban Jimint tartva, úgy, mint egy halottat.
Látványára a torkomon akad a levegő, forogni kezd velem az egész világ.

- Hol van a nővér?! - rivall rám a tanárúr, miközben a mellettem lévő ágyra leteszi Jimint.

- Le-lement a sarki közértbe - válaszolom azonnal, magamat is meglepve azzal, hogy még képes vagyok beszélni. Tanárúr ugyanolyan lendülettel, ahogyan bejött, úgy is megy ki, otthagyva engem a holtnak tűnő Jiminnel. - Hyung! - kelek fel, odamenve hozzá. Azonnal megnézem a pulzusát, ami hála istennek még van. Valószínűleg összeesett akkor.
Sietős mozdulatokkal leveszem az ingemet, a csapnál benedvesítem, és elkezdem azzal törölgetni az arcát, de nem történik semmi. A francba már, kelj fel! - esek pánikba. A nővér cuccait felkutatva megtalálom azt a bűzrúdat, amit még egyszer Donghan is mutatott nekem. Ezt leveszem, és az orra alatt párszor elhúzva el is érem a várt eredményt. Kezdi kinyitni a drága szemeit.

--------

Jagiya: koreai megszólítás, amelyet használnak házasok és nem házasok egyaránt. Édesem, drágám, vagy akár bébiként is lehet fordítani.

Yeobo: Ugyanezeket jelenti, azonban ezt csak házasok használják. Persze, ők csak viccelődtek egymással :)

Amúgy bocsi, amiért sokáig nem volt új fejezet! Túl sűrűk lettek a napjaink, és totál kiment a fejünkből, hogy meg kellene ezt osztani >< Bocsi még egyszer! Következő fejezet szerdán várható!