JIMIN

– Csak figyelemhiányos! –  forgatom meg a szemem mondandóm közben, amire persze azonnal reflektál, miszerint nem is az.

Úgy döntök végül, hogy nem reagálok rá, nincs kedvem veszekedni vele, elég volt nekem az, amit a telefonba mondtam neki. Hagyom nekik, hogy beszélgessenek egymással. Egyik lábamra helyezve a súlyt figyelem őket. Ha őszinte akarok lenni, egy kicsit féltékeny vagyok most. Mióta az a bizonyos dolog történt, Taehyung mellszéleséggel áll mellettem, mindig ott van, ha szükségem van rá. Sose hittem volna, hogy ő ilyen jó barát, és ahogy elnézem mást is ennyire pátyolgatni tud, mint engem. 

–  Tényleg nincs semmi bajom, Tae – kuncog fel zavartan Kookie. Azt azért nem mondanám, hogy nincsen baja, mentálisan nem komplekt, ebben száz százalékig biztos vagyok. 

–  Remélem is! –  dörzsöli össze az orrukat TaeTae. 

Hmm – nézek fel a csillagos égre. Szeretem nézni az eget, talán, ha nem hagyom itt Jungkookot pár órával ezelőtt, nem készíti el azt a képet, és nem jelöl meg rajta egy halott személyt. Akaratlanul is felemelem a karom az égbolt felé, épp, ahogyan azt régen szoktuk, csak, ahogy ő is tette a képen.  Lelki szemem előtt látom Donghan eres kezét a sajátom mellett, és hallom, ahogyan azt mondja, mennyire imádja a csillagokat. 
Újra akarom élni azt a pillanatot, beszélni  vele, érezni az ölelését, elmondani neki azt, amit nem tudtam, hogy mennyire sajnálom, és a bocsánatáért esedezni. De nem tehetem meg, mert ő már nincs többé. Elment, elhagyott, a halálba küldtem... 

–  Jimin. – Alig, hogy meghallom a nevem megérzem a csuklómon Jungkook erős kezét, ami a mellkasáig húz, majd átkarol. –  Ne sírj, kérlek! – Sírnék? Észre sem vettem.
Jungkook mellkasa olyan nagy, hogy teljesen elveszek benne. Annyira bódító az illata, még így is, hogy nem használ semmiféle illatósítót. Mert igen, Jeon Jungkook egy olyan személy, akinek akkor is jó illata van, hogyha izzadt.
Ezekre a gondolatokra összeszorul  a mellkasom, ezzel együtt megerősödik a sírásom.  Akárhányszor a közelébe kerülök, annyiszor erősödnek bennem az érzelmek. Pont azok, amiket ki kellene hajítanom a kukába, egy távoli tengerbe, hogy a hullámok messze vigyék tőlem. Olyan messzire, hogy még a létezésüket is elfejthessem.  

 – Ssssh!  – próbál nyugtatóan sisteregni a fülembe.  De meg kell állítanom, még mielőtt eldurvulna a helyzet. Mielőtt az ajkaira tapadnék, csakhogy boldogabb lehessek, mielőtt még annyira átkarolnám, hogy szinte már összeroppantanám. Nem, nekem ezeket meg kell akadályoznom. Megköszörülöm a torkomat, kibújok a meleg ölelésből, és megkérem Taehyungot, hogy vigyen minket haza. 

– Akkor menjünk  – int a fejével előre  –, erre parkoltam. 

Előre siet, mögötte szorgosan követem minden léptét, az enyémet meg Jungkook.  

JUNGKOOK

Taehyung először engem visz haza. Egész úton Jimint figyelem, próbálok közeledni felé, hiszen a majd' beleőrülök a látványába, hogy látom, mennyire szomorú, de természetesen nem engedi. Minden egyes közeledésemet csendben elutasítja. 

Másnap reggel meglepően jókedvvel kelek fel, pedig este, elalvás előtt csak egy fél cigit szívtam el. Lehet, kezdek teljesen megbolondulni. De tényleg, fogmosás közben még a fejemben lejátszodó dalra el is kezdem rázni a csípőm. Egyszerűen csak eláraszt engem a felszadulás érzése, és ilyen mosolygósan is lépek ki reggel az ajtón.
Vigyorogva fordulok a kapu irányába, de azon nyomban el is illan a hirtelen jött jókedvem. Donghan nincs itt. Sőt, Jimin se. Ahogy az elmúlt két hónapban egyszer sem voltak. Részleges amnéziám lett, vagy mi a faszom?!  – romlik el teljesen a hangulatom. Egyik fülhallgatómat erőszakosan dugom be a fülembe, majd elindulok az iskola felé. A kurva, megkeseredett életbe is már! Miért nem kelhetek fel végre ebből a rémálomból?! 

 – Ezt pedig azoknak, akik eldöntötték már kora reggel, hogy ma nem lesz jó napjuk. Fel a fejjel, és hozzuk ki ebből a rossz napból a lehető legjobbat!  – invitálja fel a következő zenét a rádiós. Egy lágy, lassú dalt kapcsol be, amit egészen eddig soha nem is hallottam, de tényleg sikerül megnyugtatnia egy kicsit. Az iskola bejáratánál megállok, és rágyújtok egy szál cigarettára. Sajnálom, Donghan, de ez most elmondhatatlanul kell nekem  – szippantok bele a nyugtató bűzrudamba, és érzem, ahogy térdem enyhe remegése kezd enyhülni. 

 – 'Reggeeelt!  – ugrik rá a hátamra Taehyung nevetve. Nem kicsit lepődök meg ezen: szinte olyan, mintha az esőfelhők mögül hirtelen kibújt volna a Nap.

 – Hyung!  – szedem le magamról, hiszen elég nehéz, én pedig az utóbbi hónapokban egyre jobban csak veszítek az izomzatomból. Még edzéseket is kihagyom azóta.  – Jó reggelt!  – biccentek felé, egy utolsót beleszívok a cigimbe, és el is nyomom. Igaz, hogy csak a fele fogyott el, de nem baj. Szégyellem ezt csinálni, ha valaki olyan lát, akit ismerek. 

 – Mit álldigálsz idekint? Menjünk be, a fiúk tuti várnak már  – fonja az ujjait a csuklóm köré, úgy húzva be maga után. Miközben vonszol egy kósza gondolat erejéig átfut a fejemen, hogy a haja ugyanolyan hosszú most, mint, ami Donghannak is volt, szóval, ha lila lenne, teljesen megbolondulnék a közelébe. De szerencsémre nem. 

 – Császtok!  – integet vigyorogva Yoongi, a többiekkel együtt. A fülembe háttérzajként búgó fülhallgatót kiveszem, sóhajtok egyet, majd magamra erőltetve egy mosolyt visszaköszönök. Tényleg sokkal jobb társaságban lenni: ki tudja, ha ma otthon maradok megint meddig bírtam volna ki a rám szakadt magányt és kényszergondolatokat. Így legalább látom a barátaim mosolygó arcát, amik bíztatnak, hogy még bírjam ki tovább. 

 – Hát, te ritka fosul nézel ki, már ne haragudj  – húzza el a száját Yoongi, amikor megérkezik közénk Jimin is. Ráemelve a tekintetem egyet kell értenem vele: arca beesett, sápadt, ajkai színtelenek, szemei pedig karikásak. Úgy néz ki, mint egy élő halott. 

 – Hagyjál már  – morogja, leülve Taehyung mellé. 

 – Mi a baj?  – fordul felé a barna hajú, nagy, aggódó szemekkel. Csupa szív ez a fiú, egy igazi földre szállt angyalka... 

 – Semmi  – sóhajtja, kicsit hátra döntve a fejét.  – Csak mostanában nem tudok aludni  – vonja meg a vállát.

 – Miért?  – lepődik meg, én pedig hegyezem a füleimet. Aggódom érte, a végén még teljesen ki fog merülni. 

 – Nem tudom  – ingatja meg a fejét.  – Pedig altatót is szedek, mégse használ  – emeli meg egy fokkal a hangszínét, ami már kezd elég hisztisnek hatni. De azt hiszem, megértem: se nyugtató, se altató nem használt egy ideig nekem se, egyetlen gyógyírem a kábítószer lett. Ám nem akarom, hogy ő is belefusson ebbe a zsákutcába. 

 – Akkor legközelebb aludj velem  – kuncog Tae.  – Itt a mellkasomon bárki el tud aludni  – mutat a bal oldalára, ahol a szíve helyezkedik el. Erre akaratlanul is eszembe jut, amikor először aludtam Donghannal. Izgalmamban alig bírtam lehunyni a szemem, mígnem megelégelte a folytonos mocorgásomat, és ráhúzott a mellkasára: ott azonnal álom jött a szememre. Szóval biztos vagyok benne, hogy Jiminnek is jót tenne ez.

JIMIN

–  Nem, köszi – utasítom vissza szinte azonnal. Nem hiányzik, hogy Yoongi kezei szorongassák miatta a nyakamat. Még csak az kéne. – Majd megpróbálok kettőt bevenni, hátha az hat.

Ezután márcsak azt hallgatom, ahogyan Hoseok mesél arról a lányról, aki jelenleg tetszik neki. Hogy hogyan is állnak egymással, melyik fázisba, meg ilyenek. Csendben megvárom, hogy becsengessenek, jelenleg annyi erőm sincs, hogy beszóljak egyes embereknek, hogy miért vannak ismételten itt. 

A terembe beérve azonnal leülök a helyemre, már hajtanám is le a padra a fejem, ahogyan azt minden nap teszem, ha Taehyung nem fordulna hátra hozzám.

– Minden rendben, Chim? Olyan megviseltnek tűnsz.

–  Rendben vagyok – válaszolom rá se nézve.

–  Figyelj – hajol közelebb hozzám, majd suttogva folytatja –, én meghallgatlak, senkinek nem mondom el, bízhatsz bennem.

Benne tényleg bízhatok, de nem akarok a terhére lenni, azonban jó lenne végre elmondani valakinek. És talán ő nem ítélne el olyan nagyon. Meg hát tudni akarja, ha elmondom neki, hogy mi bánt, akkor lehet, még tanácsot is tudna nekem adni. 

–  Jól van! – sóhajtok egyet. – Elárultam Donghant! – Megvárom, mit reagál arra, amit mondok, de csak továbbra is kíváncsian méregeti a tekintetem. – Alig két hónappal ezelőtt Jungkooknál játszottunk, csak mi ketten, és hát... – halkulok el egy pillanatra, elgondolkodom, hogy tényleg el kellene- e mondanom. –Jungkook megcsókolt és én visszonoztam.

– Azta! 

–  De csak az az egy csók volt! –  védem magam automatikusan, mintha egy tárgyaláson lennénk. –  Megmondtam neki, hogy nem tehet ilyet, mert ő jár valakivel. 

–  Dehát akkor nem tettél semmi rosszat, Jiminnie –  símit rá a kézfejemre.

–  Jungkook bizonyára félreértett, mert másnap Donghan felhívott, hogy összevesztek. Nem akartam, hogy szakítsanak, féltem, hogy miattam tenné. Megijedtem, hogy azért veszekedett vele, hogy kidobhassa, hogy utána odajöhessen hozzám. Ezért hát... –  sütöm le a szemem, nem bírok továbbra is a szemébe nézni. –  Megmondtam neki, hogy mindenképp menjen utána, siessen, ne vesszen oda a két éves kapcsolata.

–  Attól még nem a te hibád! - cirogatja meg az ujjaimat mosolyogva. –  Nem tartottál pisztolyt a fejéhez, nem volt kötelező neki utána mennie, másrészt meg visszautasítottad Jungkookot,ne aggódj, ez nem árulás.

–  De az! – nézek félre. – Tetszett nekem a csók, nagyon is, Donghan sose bocsátaná meg nekem, hogy ilyen érzelmeim vannak. Annak ellenére, hogy már ő nincs velem, ahelyett, hogy támogatnám Jungkookot csak bántom őt. De nem tehetek róla, egyszerűen a testem furán reagál rá. Érted?

–  Tehát tetszik neked Jungkook? – emeli magasba az egyik szemöldökét kíváncsian várva a válaszom. Kapásból ellenkezni kezdek és bizonygatni, hogy csak a múltba tetszett nekem. – Pedig mindkettőtöknek jót tenne egy kapcsolat.

–  Csak nem egymással! – nézek rá mostanra teljesen hisztisen. 

– Akkor szerezz magadnak valakit! –  dobja fel az ötletet. –  Nem gondolnál folyton Donghanra, időd sem lenne, egy kapcsolat sok időt vesz igénybe, igaz? 

JUNGKOOK

A nap további része unalmasan telik. Tanulásra hivatkozva egész nap a tanteremben maradok. Nagyon jó hallgatni, ahogy a fiúk mesélnek az éppen jól menő szerelmi életükről, de legbelül furcsa féltékenység lesz úrrá rajtam, amikor hallgatom őket. Én is el akarok menni randizni; együtt aludni valakivel; főzni; sütni; mosni vagy csak a nagy semmit csinálni. Csak lenne itt velem az a valaki, és egy varázscsapásra ismét a régi Jungkook lennék.

– Heey~~ – tör be ismét, minden szó vagy kopogás nélkül Taehyung a szobámba. Kezdi otthon érezni magát. De most szerencséje van, hogy nem csinálok semmi rosszat csak az ágyamon elnyúlva bámulok kifelé az ablakon, teljesen elmélyedve a gondolataimba.

– Szervusz – fordulok felé. Inkább nem is teszek megjegyzést arra, hogyan jutott be ide vagy hogyan nem, csak örülök, hogy ismét itt van mellettem, remélhetőleg elterelve a figyelmemet. – Mi járatban errefelé?

– Csak unatkoztam, ezért gondoltam, átjövök játszani – von vállat, automatikusan a tévémhez lépve. Rutinos mozdulatokkal szereli fel az xboxot, a konzolokat, és másodpercek leforgása alatt már azt válogatja, hogy mit játsszunk. A válaszom nemigen érdekli, ahogy észreveszem, de talán jobb is. Szeretek játszani, de mióta Donghan nincs köztünk azt is elhanyagoltam – mint minden mást is.
Legutoljára Jiminnel játszottam együtt, ahol talán leraktam a mai Jiminnek az alappíllérjeit.

– Na, gyere! – int a fejével. Odamászok hozzá, elveszem tőle a konzolt, és játszani kezdünk. Hiányoztak már ezek az ujjmozdulatok, ez az izgalom, a függőség érzése. Imádom!

– Miújság? – kezdeményez beszélgetést.

– Jól vagyok – válaszolom. Aranyos, hogy ennyire aggódik miattam, de nem kell. Ennél jobban kétlem, hogy valaha is leszek, szóval ez az állapot tökéletesen megfelel nekem. – Veled?

– Minden oké – bólint, tekintetét szigorúan a képernyőn tartva. Egy ideig itt be is fejezzük a csevegést, csak a játékra figyelünk, legyőzzük egymást, egészen addig, amíg nem fogynak el az életeim. – Akkor jössz bulizni? – szólal meg hirtelen, amikor újraindítja.

– Igen... – válaszolom sóhajtva. Ahogy közeledik a pénteki nap annál jobban bizonytalandok el, hogy tényleg mennem kellene- e. Tudom, hogy akkor sem lesz jobb, ha itthon maradok csak lesni ki a fejemből, mint, ahogyan most is tettem, de egyszerűen a hányinger kerülget a gondolattól, hogy én jól érezzem magam, amíg ő holtan a földbe fekszik, lent, két méterre a felszín alatt. De már megígértem Yoongi hyungnak, ezért elmegyek. Maximum elüldögélek egy órát, aztán beadva, hogy fáj a fejem, hazajövök. 

– Örülök, hogy te legalább adsz egy esélyt ennek az egésznek, nem úgy, mint Jimin. 

– Jimin már csak azért se jönne, mert én megyek –  nevetek fel keserédesen. Úgy kerül, mintha tűzből lennék, és bármikor meg tudnám égetni. 

– Igazából... –  kezd el gondolkodni, majd egy sejtelmes mosoly csúszik a szájára. –  Lényegtelen. Megoldjuk majd valahogy.